Keresztények és melegek

Ahogy írtam (jó régen), egy másik terület az evolúción kívül, ami egyre inkább témává válik a kereszténységen belül, az a homoszexualitás kérdése. A világ álláspontja és vélekedése a témáról rohamos léptekben változik/változott az elmúlt évtizedekben, sőt években. Mint mostanában mindenben, úgy ebben a kérdéskörben is, az egyház csak kullog a világ után sok-sok éves lemaradással. Mostanában nem nagyon vagyunk képben, és mire a világ határozottan kifejezi véleményét egy témában, az egyház csak akkor eszmél, hogy a kérdés létezik, és bizony muszáj vele foglalkozni. Márpedig ez nem egy egyszerű téma, és sok vita és háború hátra van. Szabados Ádám, aki kiváló blogjában sokat foglalkozik a témával, méghozzá véleményem szerint nagyon magas színvonalon, egyenesen azt a véleményét fogalmazza meg, hogy:

A homoszexualitás kérdése soha nem látott kihívás a huszonegyedik századi egyház számára. Meggyőződésem, hogy ez a téma nemsokára nem csak ketté fogja osztani a hanyatló nyugati kereszténységet (ez a folyamat már elkezdődött), de a Krisztushoz való ragaszkodás és a valódi felebaráti szeretet egyik fontos jelzője is lesz. (forrás)

Teljesen egyetértek vele, a téma megkerülhetetlen, így én sem kerülöm meg, ahogy korábban ígértem.

Emlékszem még, amikor egy keresztény internetes fórumon, úgy 10-15 (?) évvel ezelőtt, még meg kellett kérnem a témához hozzászóló testvéreimet, hogy ne “buzizzák” le a melegeket, mert ez sértő és szeretetlen rájuk nézve. Ehhez képest, úgy gondolom, nagyot fejlődött a kereszténység hazánkban is, döntő többségében elég kulturált módon nyilatkoznak meg keresztények melegek embertársaikkal kapcsolatban, tudván, ők is emberek, sőt Isten képmására teremtett és Isten által ugyanúgy szeretett emberek, mint mindenki más.

Manapság keresztény körökben háromféle vélekedés él a melegekkel kapcsolatban meglátásom szerint. Ezeket fogom röviden ismertetni, majd saját véleményemet is képernyőre vetem, őszintén.

Mielőtt a három kategóriát ismertetem, azt azonban szeretném tisztázni, hogy úgy gondolom, minden keresztény, aki Isten erkölcsi normáját tartja etalonnak, elutasítja a promiszkuitást, és ezzel együtt a homoszexualitásnak és heteroszexualitásnak féktelen, szabados, korlátlan élvhajhászatát. Ezért, amikor a homoszexualitásról írok és az egyház ahhoz fűződő viszonyáról, természetesen soha nem erre az életmódra gondolok (még ha a homoszexualitást is meg lehet élni ilyen módon), hanem a szexuális beállítottságra. Arra, hogy vannak emberek, akik érzelmileg és szexuálisan a saját nemükhöz (is) vonzódnak, és hogy hozzájuk a keresztények hogyan viszonyulnak.

  • Az első kategóriában vannak azok a keresztények, akik egy az egyben elutasítják a homoszexualitást. Sokan meg vannak győződve, hogy a homoszexualitás nem genetikai kérdés, hanem helytelen nevelés, ill. valamilyen gyermekkori trauma vagy betegség következménye. Akik mégiscsak hajlandóak elfogadni, hogy valaki ilyennek születhet, azok is meg vannak győződve, hogy a megtérés és Isten beavatkozása által ebből mindenki kigyógyulhat, és átváltozhat heteroszexuálissá. Véleményük szerint egy keresztény nem lehet meleg, sem vonzalmai, sem cselekedetei szintjén. Ezért hát a homoszexualitás egy olyan betegség, átok, amiből Isten meg akar és tud gyógyítani mindenkit, aki hisz és ezt igazán akarja. Természetesen ezen kör számára a melegek befogadás a gyülekezetbe, házassághoz való joguk ki van zárva, arról nem is beszélve, hogy esetleg gyereket örökbe fogadhassanak.
  • A második kategóriába azok tartoznak, akik elfogadják, hogy léteznek, akik melegnek születnek, és ezzel nincs is addig baj, míg szexuális vonzalmukat nem élik meg gyakorlati szinten. Röviden összefoglalva, véleményük szerint egy olyan ember számára, aki melegnek születik, és Isten ebből az állapotából valamilyen csoda folytán nem mozdítja ki, egy lehetőség van: az önmegtartóztatás, csúnyábban megfogalmazva a cölibátus. Számukra teljesen elfogadható, hogy valaki keresztényként meleg, de ez nem tükröződhet megélt szexualitásában, életmódjában. Természetesen nem házasodhatnak, így a gyereknevelésről is le kell mondaniuk. Erről az álláspontról olvashattok magyar nyelven egy interjúsorozatot egy meleg lelkésszel Szabados Ádám már említett blogjában.
  • A harmadik álláspont a legliberálisabb, mint ahogy erre számítani lehetett. Eszerint egy homoszexuális keresztény, amennyiben szexualitását egy hűséges és elkötelezett párkapcsolatban éli meg, nem követ el bűnt Isten szemében. Eszerint az érvelés szerint Isten tiltó parancsai, melyek látszólag egyértelműen elítélik a homoszexuális cselekedetet, nem egy szeretetteljes, hűségben és elkötelezettségben megélt kapcsolatra vonatkoznak, hanem… valami másra (erőszakos cselekedetre, prostitúcióra, stb.). Ezen álláspont képviselői támogatják a homoszexuálisok részvételét a gyülekezeti alkalmakon, sőt, akár lelkészi pozícióban, elismerik a melegek házasságához ill. gyermekneveléshez, örökbefogadáshoz való jogát.

Természetesen itt sem három élesen elválasztható homogén (hehe) halmazról van szó, lehetnek átfedések, illetve a csoportokon belül alcsoportok. Azonban, úgy gondolom, ez a három csoport nagyjából kifejezi a jelenlegi helyzetet.

És hogy hol tartok én a kérdésben? Őszintén szólva ezen a területen nem értem Istent. Egyszerűen nem tudom, hogy miért zavarja (?) Őt, ha nem két különböző nemű, hanem két azonos nemű ember bújik össze és szereti egymást szenvedélyesen? Persze erre rögtön rávágja egy heteroszexuális(!), hogy ez undorító (persze csak, ha férfiakról van szó, a leszbikus jelenet már más tészta… de miért is?), de egy homoszexuálisnak nem az, hanem kívánatos, pont ezért homoszexuális ő. Őszintén szólva nagyglobálban azt gondolom, hogy Istent ez olyan napi szinten igazából nem nagyon izgatja, Ő sokkal inkább a szeretet és könyörület bizniszben utazik, mint az undorodás, elítélés bizniszben. Azonban nem tudok elmenni az egyértelműnek látszó igék mellett, és nem találkoztam még meggyőző értelmezésről, amit el tudtam volna fogadni a szeretetben megélt homoszexualitás védelmében. Ezért jelenleg én is a második csoportba tartozónak érzem magam, de olyan “wishful” harmadik kategóriásként. Jelenlegi ismereteim alapján nem tudok a harmadik csoportba tartozni, de szeretnék! Úgyhogy alig várom, hogy valami igazán meggyőző érv jusson tudomásomra.

Egy dologban azonban biztos vagyok: amikor magukat kereszténynek valló emberek utcára vonulnak és “Isten gyűlöli a buzikat” meg “Pokolba minden köcsöggel” táblákkal fröcsögnek, akkor Isten nem az ő oldalukon áll.

A zateista emberevő szörnyetegek

ImageMielőtt folytatnám utamat a homoszexualitás felé (mármint a blogomban ;) ), muszáj írnom valamiről, ami most hirtelen felbőszített. A Facebookon terjed egy aranyos kis történet…:

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul:
– Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.
Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol.
– Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
– Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! -dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista.
A kislány elgondolkodik, és így szól:
– Rendben, de előtte had kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol: – Fogalmam sincs.
Erre a gyermek:
– Nos akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor igazából szart sem tudsz!
Zárta le a beszélgetés a kislány, és ment vissza olvasni.

Tom Retterbush írása alapján!

Eddig a történet, megosztva 91-szer, lájkolva 199 ember által (jelenleg).

Meggyőződésem, hogy az ilyen – nyilvánvalóan kitalált – történetek iszonyatos kárt okoznak az evangélium ügyének, és sokkal többet árulnak el a történet írójának, terjesztőinek és lájkolóinak gondolkodásmódjáról, mint bármi másról. Az ilyen írások miatt undorodik meg sok ember a kereszténységtől és a keresztényektől.

A következők a problémáim:

  • Az írásból süt az író véleménye a zateistákról: gonosz, kislányokat zaklató, félrevezető emberek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy másokat is megfertőzzenek a zateizmus fertőjével. Nem hagyják olvasni az aranyos kislányokat, rögtön letámadják őket mételyező hazugságaikkal, miszerint nincsisten! Emellett pedig tökhülyék, az élet legalapvetőbb kérdéseire sincs válaszuk, nemhogy Istenről, Pokolról és Mennyországról, hiszen a testi ember nem foghatja fel Isten dolgait, gyöngyök ezek neki, a zateista disznónak.
  • Bezzeg a hívők! Már kislány korukban is rendkívül okosak, sőt még huncutak is, ha kell! Persze biztosan szépen beszélnek (amúgy), meg nyilván jól is viselkednek (sokat olvasnak), de tudják, hogy hogy kell bánni egy gyatiestával: velük lehet csúnyán is beszélni, hiszen megátalkodott, velejéig romlott gonoszt evők mind, és ha nem vigyázol és szóba elegyedsz velük, bármelyik pillanatban felfalnak, ateistán megemésztenek és ki is kakilnak (sőt szarnak!!), hogy te is olyan szar ember legyél, mint ők: zateista! (Hogy milyen formájúra kakilnak, a történet szerint nem eldöntött, mert még eztsetudják…)
  • Az író abba nem nagyon megy bele, hogy mi a szar (bocsi) köze van az állati ürülékek formájának Istenhez, a Pokolhoz és társaihoz, de ez nem is fontos, hiszen a lényeg, hogy az okos, aranyos, huncutkislány, hogy elküldte már a zateistát a zanyjába a frappáns válaszával!! LOL !!!4!4!! LÁJKK!!4! Megosztás!!!4!! Lopom :)))) !!!4!!
  • Magyarán a történet lényege nem az, hogy meggyőzön bárkit is, hanem, hogy minket elringasson abban a kellemes érzésben, hogy igazunk van, a többiek pedig tévednek, hogy mi birtokában vagyunk a zigazságnak, ők pedig szart se tudnak. Jó érzés, hogy jobbak, többek vagyunk mint ők. Kiemel ez minket a hétköznapok szürkeségéből, egy pillanatra újra érezhetjük, hogy kiváltságosak vagyunk: nem olyan ostoba ateisták, mint a történet gonosz szereplője, vagy nem olyan, mint az a vámszedő ott a mellét verdesve. . .
  • (Hogy mit keres egy kislány egyedül a repülőn ugyancsak részletkérdés, nyilván annyira okos és talpraesett, hogy a keresztény, minden-kérdésre-a-választ-tudó szülei el merték engedni a hosszú útra, mert tudták, hogy ügyesen visszaveri a zateisták minden támadását.)

Ha ezt a történetet elolvassa bármely értelmes és történetesen (még? már? kitudja?) ateista ember, egy dolog kristálytisztává fog válni előtte: mindent, csak ezt ne. Lehet, hogy eljön egy pillanat az életében, amikor meginog a hitében (miszerint nincs Isten), de egy valamit biztosan tudni fog: erre a szintre nem akar lealacsonyodni sem intellektuálisan sem erkölcsileg.

Édes, drága Testvéreim! Ne alacsonyodjunk le ilyen mélyre, és ne rántsuk magunkkal Krisztust és az Ő csodálatos Örömhírét ilyen mélységekbe! Nagyon szépen kérem!