Akrobatamutatványok

Trapeze_artists_1890Az előző bejegyzésemben betekintést engedtem egy kicsit abba, hogy az igazság keresése nem egy steril légüres térben zajló intellektuális folyamat, hanem az ember egész lényét felkavaró, olykor ijesztő, izzasztó és elbizonytalanító akrobatamutatvány, amiben sokszor el kell engedni az egyik trapézt, míg a másikba bele tudunk kapaszkodni. A levegőben lebegés bizonytalansága magányos és ijesztő állapot, ami ellen az ember minden porcikája tiltakozik, de nincs más út az előre jutáshoz. Sokan csak akkor számolnak be hitük állomásairól, amikor megérkeztek A-ból B-be, és mindent lerendeztek magukban, én azonban szeretem megmutatni azt is, ami az út bizonytalansága közben bennem zajlik, mert csak így érzem őszintének és valódinak a dolgot, ettől lesz blogom valóban személyes és nem csak egy vallási enciklopédia. A bejegyzésemre adott közvetlen és közvetett reakciók miatt azonban fontosnak érzek elmondani néhány dolgot, kiegészítésképpen.

Egyrészt, hogy trapézugrásaim biztos védőhálójaként mindvégig ott van alattam Krisztus kegyelme, ami az idő előrehaladtával nemhogy foszlani látszik, hanem egyre sűrűbb fonásúnak és megbízhatónak tűnik. Jézus életem alapja, a Benne való hitem nem eszmefuttatásokon és íztelen-szagtalan ráción alapul, hanem természetfölötti, megmagyarázhatatlan,  mindennap megtapasztalt valóságon.

Másrészt, a Bibliát továbbra is Isten által ihletett Szentírásnak tartom, melyen keresztül önmagát az emberiségnek kijelentette. Ezentúl is azt olvasom és nem pl. a Bhagavad Gitát, mikor Korán reggel közösséget gyakorlok Istennel. Hiszem, hogy hasznos, hogy jobbá tegyen, neveljen, kiigazítson, tanítson. Azonban azt is hiszem, hogy Isten nagyobb a Bibliánál, és Isten Igéje nem egy könyv, hanem egy személy: Jézus. Isten sokszor és sokféleképpen szólt és szól a Biblián keresztül, ám a végső és legteljesebb kijelentést Jézuson keresztül adta és adja Önmagáról és a való(igaz)ságról. Persze Jézust nagyrészt a Biblián keresztül ismerjük meg, ám Őt nem korlátozhatja be a betű, és Szellemével segít minket, hogy eljussunk az igazságra itt a 21. században.

Ami leginkább megváltozott most bennem, az a bibliaértelmezésem keretrendszere. Más szemmel tekintek rá, keletkezésére, mondanivalójára és a módra, ahogy Isten rajta keresztül szól és szólt a korokon keresztül. Idegenként érzem magam olyan körökben, ahol a Bibliát felületesen, mintegy varázskönyvként olvassák és alkalmazzák, ahol csak meg kell találni a megfelelő varázsigét, mely egycsapásra meghozza a kívánt eredményt. Nem. A Biblia nem egy varázskönyv, egy képletgyűjtemény, egy szabályrendszer, egy receptkönyv, és főként nem egy tudományos precizitású történelemkönyv. Felkavar, amikor bonyolult helyzetekre és a 21. század összetett kérdéseire farzsebből előrángatott “nyilvánvaló” és “egyértelmű” igékkel törnek pálcát hívők emberek és helyzetek felett. A szívem szakad meg, amikor egy “de hát meg van írvá”-val döfnek szíven embereket, akik már anélkül is eleget szenvednek, hogy még “Isten” is beléjük rúgjon egyet. Elidegenít, amikor a Biblia felületes értelmezésére hivatkozva tesznek vagy mondanak hívők olyan dolgokat, amik ellentmondani látszanak az Írás valódi céljának, a szeretetnek.

Nem új dolog, ami most bennem zajlik, csupán sok szempontból most állt össze a kép, hogy gondolkodásomban nem csak toldozgatásra-foltozgatásra van szükség, hanem komoly átépítésre. Ez zajlik most: hagyom, hogy összeomoljon, aminek össze kell, és félépüljön egy új rendszer, ami több teret enged a további építkezéshez.

Nemsokára jelentkezem egy kicsit részletesebb beszámolóval, hogy hol tartok épp.

Reklámok

A szabadság fárasztó

Leloir_-_Jacob_Wrestling_with_the_AngelAz igazságot kutatni fáradságos munka. Utánajárni dolgoknak, majd megvizsgálni fonákjukat időigényes, fárasztó feladat. Könyveket olvasni, majd megszűrni gondolataikat, elolvasni kritikájukat, fárasztó a szemnek és az elmének is. A választás (látszólagos?) szabadsága nagy kihívás elé állítja az igazság keresőit. Felkavarni, majd hagyni leülepedni a dolgokat, újra és újra, hogy leszűrhessük, mi az, mi maradhat, mi az, mi örökkévaló, mi az igaz, megterhelő munka. Hagyni, hogy felépített világunk összedőljön, hogy megvizsgálhassuk építőkockái létjogosultságát vagy szerepét, hogy aztán valami újat építsünk fel az arra méltókból, lélekőrlő, olykor ijesztő és félelmetes. A bizonytalanság fojtogatóan magányos érzés. Amikor rátámadunk Istenre, (vagy Ő támad ránk?), és a végén már nem tudjuk, hogy Vele birkózunk-e vagy csak önmagunkkal, de azt tudjuk, hogy biztosan nem ússzuk meg épp bőrrel, azt pedig csak reméljük, hogy legalább áldását elnyerjük, és talán egy új nevet, miután bicegve továbbállunk a csata után.

Nem titkolom, hogy óriási háborúban vagyok hetek óta az eddig felépített világképem és ostromlói között. Saját magam léptem a hadszíntérre, önként, bár bizonyos értelemben nem volt más választásom, erre vitt utam, mert a régi világ omladozni kezdett bennem és körülöttem. Úgy érzem, visszaút nincs már, mert a régi válaszok már túl üresek és felszínesek, az újak viszont nem adnak még semmi otthonosságot és vigaszt, nem barátaim még. Komfortzónán kívül vagyok, felkavarodott belső világgal. Nem tudok már úgy tekinteni a Bibliára, ahogy sok-sok éven keresztül kérdés nélkül tettem. Elvesztettem egy biztos kapaszkodót, egy biztos pontot, néha az is felötlik bennem, hogy egy bálványt? Másrészről, mintha egy halk, megkönnyebbült sóhajt hallanék a Könyv felől, hogy végre lekerült válláról az a nyomás, amiket elvárásaim szakasztottak rá. Végre önmaga lehet: egy eszköz, egy csatorna, igazságok, titkok és mítoszok krónikása, egy olyan tárház, melynek mélyén halk és szelíd hang várja, hogy megtaláljam, kikutassam, meghalljam. Mostantól nem adja magát könnyen, meg kell küzdenem kegyeiért, a felszínes kapcsolatnak vége.

Egyre inkább idegennek érzem magam abban a világban is, aminek minden kérdésre és szituációra van egy gyors (és oly sokszor téves) válasza, igeverse, kliséje, képlete. Egyszerű ez a világ, kiszámítható, kordában tartható, gyorsan otthonossá tehető. Egy pillanat alatt nyeregben érezheti magát benne az ember. Sokan egy életre letelepednek benne és élvezik jóléti rendszerét. Sokáig voltam lakója, ismerem zegét-zúgát, beszélem nyelvét, értem csínját-bínját. Azonban túl sekélyes és felszínes már, válaszai sokszor oly kegyetlenül egyszerűek és szívtelenek, mintha csak karikatúrái lennének az Igazságnak és Szeretetnek, amit Jézus személyében megismertem.

Az igazság kutatása, a választás szabadsága fárasztó. Talán épp ezért van az, hogy az emberek többsége jobban szereti, ha megmondják neki, mi az igazság, mit kell gondolni, mit kell tenni. Jobban szeretik a feketét és fehéret, mint a szürke akárhány árnyalatát, nem is beszélve a szivárvány színeiről. Jobban szeretik valaki más vállára helyezni életük felelősségét, hagyni, hogy mások döntsenek helyettük, hogy aztán majd mást okolhassanak a következményekért. Egyszerűbb, kevésbé idő- és energiaigényes, és mindenre jól megrágott választ kínál, mércét, mellyel gyorsan megítélhető, ki van benn és ki kinn.

Az igazság azonban, ahogy én látom, nem adja könnyen önmagát. Vagy én nem adom magam könnyen az igazságnak? Segítsd megértenem!

(Ezt a bejegyzést nem terveztem, csak úgy kijött a szelepen.)