Mi történik velem!?

images.jpgJelenlegi utamat szemlélve többekben felmerülhet a kérdés, hogy “nooooormális”?? Miért adja fel az eddigi elveit és nézeteit, csak hogy megfeleljen az új mániájának, a Katolikus Egyháznak? Szeretném, hát egy kicsit jobban megvilágítani a mostani folyamat hátterét, ugyanis szó sincs elvek és nézetek feladásáról, sokkal inkább arról, hogy azok alakulása teszi szükségessé, hogy a katolikus tanokkal jobban megismerkedjem.

Rend a lelke mind ennek

Ahhoz, hogy érthetővé tegyem magam, először fel kell tárnom személyiségem és gondolkodásmódom egyik aspektusát, mégpedig azt, hogy én nem tudok létezni alapelvek, keretek nélkül. Szükségem van valamiféle rendezőelvre, keretrendszerre, ami által definiálom a világot, az életet, kapcsolataimat, gondolkodásmódomat, amihez képest meghatározom önmagam. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, de ez az én személyiségtípusomnak olyan alapvető része, ami az időbeosztásomtól, a munkához való viszonyomon keresztül, a kapcsolataim és gondolati világom rendjén át mindenre kihat. Ha ez a keretrendszer fennáll, akkor békességem van és élek mint hal a vízben, ha azonban valami vagy valaki ebből kizökkent, akkor felborul az életem egyensúlya és levegő után kapkodok, törekszem az egyensúly visszaállítására. Ez olyan apró dolgokban is megmutatkozik, hogy ha valaki hirtelen ötlettől vezérelve felborítja a napirendemet (amit egyébként egyáltalán nem valamiféle poroszos szigor, sokkal inkább egyfajta laza struktúra jellemez), akkor én frusztrált leszek és erőfeszítésbe kerül, hogy alkalmazkodjam. Nem szeretem a váratlan vendégeket, a spontán programokat, a váratlanul megszegett ígéreteket, stb.

Nos, ennek tudatában el lehet képzelni, hogy mi történik velem, amikor a rendszer vagy annak egy része összeomlik. Ülök a romok közepén, és azonnal elemezni és szortírozni kezdek: mi okozta az összeomlást, mi az, amit ki kell dobnom a rendszerből, mi az, amit megtarthatok, illetve hogyan kezdjek neki a rendszer újraépítésének. Most ez történik, de ehhez előtte egy kis személyes visszatekintés az eddigi szellemi utamra.

Szektától a szabadságig

Amikor megtértem, Jézus személyének a ragyogása mindent betöltött az életemben. Könnyen lehet, hogy a megtérésem eleve a személyiségemből fakadó vezérelv-keresésem eredménye volt: a kereszténység egy olyan értelmes rendszert adott nekem, amiben világossá vált az „élet értelme”, a világ és benne az én helyem. Lenyűgözött Jézus, és ez a mai napig tart, azonban az Ő személyének a ragyogása elfedte azt a tényt, ami csak hosszú évek eltelte után és fokozatosan lett világos számomra, hogy a hely, ahol Őt megtaláltam súlyosan defektes volt. Bár teológiailag egyértelműen keresztény közösség volt, azonban vezetője megszállottan autokrata, kifinomultan manipulatív és bibliailag sok területen torz és egyensúly-tévesztett volt. Ez személyiségemre és (hit)életemre rányomta a bélyegét és csak sok évvel a közösségből való „kiszabadulásom” után tudtam nevén nevezni, ami velem történt: egy destruktív kisegyházi szekta tagja voltam. (Érdekes, hogy még mindig kicsit óvatosan írom ezt le, pedig tényleg így gondolom.)

Amikor innen kiszabadultam egy fájdalmas rendszerösszeomlás történt az életemben (érthetően), de ez arra sarkalt, hogy a Bibliát újult erővel tanulmányozva megértsem, hogy hol csúszott el a dolog. Ekkor kezdtem el mélyebb kutakodásaimat, aminek ez a blog is egyik gyümölcse. Végre szabad voltam és fűtött a felfedezési vágy. Szépen lassan rendet raktam a fejemben és szívemben, és kialakítottam véleményemet különböző területeken, újjáépült egy sokkal lazább és homályosabb kontúrú rendszer, de a homályos részek nem zavartak, mert őszintén hittem, hogy bibliai alapokon állok. Mígnem magát az alapot nem kezdtem el szemügyre venni… Legfrissebb fejleményként tehát az elveim keretrendszere a Sola Scriptura elv repedései mentén hullott darabjaira.

Már nem szól a Scriptura

Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy maga a Scriptura nem tartja magát olyan nagyra, mint a Sola Scriptura elv vallói; sehol sem hivatkozik magára olyanfajta mindent meghatározó és kizárólagos jogkörrel felruházott valamiként, amivé a protestantizmus és főleg a neoprotestáns, evangéliumi világ tette.

Másrészt, maga a Scriptura nem létezhet szent hagyomány nélkül, sőt, ő maga a megtestesült hagyomány, évszázadok apostolai és egyházvezetői által írott és/vagy szájhagyomány útján továbbadott (hagyományozott!) ismeretének lepárlása, rendszerezett gyűjteménye.

Harmadrészt a Sola Scriptura elv, illetve annak neoprotestáns értelmezése kudarcot vallott. Arra gondolok, hogy maga a Biblia elegendő ahhoz, hogy mintegy valamiféle „kézikönyv az élethez” egyértelmű választ adjon minden kérdésünkre, és világos útmutatást adjon, hogy miről mit kell gondolni, hinni. A neoprotestáns hívők nagy része így tekint a Bibliára, mint amiben minden kérdésre egyértelmű válasz van, amit egyszerűen csak alkalmazni kell. Eredmény: kb. ötmillióféle értelmezése az „egyértelmű” isteni kijelentésnek. Ha Isten szándéka ez volt a Bibliával, akkor csúfos kudarcot vallott, és – ahogy korábban írtam – megkérdőjelezhetők vezetői képességei.

Emiatt az eddigi rendszerem, aminek a Biblia volt az alapja, nem is szimplán összeomlott, inkább alapjaiban megrepedezett, majd apró homokszemcsékre hullott szét, amit aztán szépen lassan elkezdett kifújni alólam a szél. Hiszem, hogy a Biblia Isten egyedülálló, ihletett szava, és azokra a célokra, amikre Isten adta tökéletes, de már nem vagyok biztos abban, hogy önmagában elegendő, és individuálisan értelmezhető vagy értelmezendő.

Fel is út, le is út

Legújabb kori rendszerösszeomlásom romhalmazán csücsülve két utat látok magam előtt. Az egyik, hogy Isten bizonytalanságban akar tartani minket, nem akarja, hogy tisztán lássunk mindenben, nem akarja, hogy rugalmatlan rendszereket építsünk. A Bibliát nem arra adta, hogy egyfajta kézikönyvként kibogozzuk az élet minden rejtelmét (és főleg nem, hogy egymást fejbe verjük vele), hanem hogy Jézusról és a megváltás örömhíréről tanúskodjon, és olyan alapelveket vázoljon fel előttünk, amik mentén nagyjából eligazodjunk és – bár csak sötétben tapogatózva – végigbukdácsoljunk ezen az életen. Ez egy valós és általam elfogadható opció, amit nem utasítok el, sőt néhány éve ennek mentén gondolkodom. Ez nagyfokú érettséget, toleranciát és nyitottságot feltételez (csak szerényen), és ha ez az isteni út, akkor kevesen találták meg, és ha tényleg ez az isteni út, akkor ez nagyon sajnálatos.

A másik opcióm a Katolikus Egyház. (Vagy az Ortodox, tudom-tudom. De őket egyszerűen nem értem!! És nem csak mert szlávul beszélnek.) Igenis fel kell tennem a kérdést, hogy mi van, ha Isten a Katolikus Egyháznak adta a kulcsot az Ő országához, a Biblia helyes értelmezéséhez, stb. Tudom, hogy ez sokak számára botrányos kérdés, de fel kell tennem, és ki kell nyomoznom. Így most egy gondolati kísérlet kellős közepén vagyok, amiben abból indulok ki, hogy nekik van igazuk, és ebből a felállásból vizsgálom állításaikat, az életet, az univerzumot és mindent. Olyan ez, mint egy ruhapróba: magamra öltöm a katolikus „csuhát” és megnézem passzol-e. Illetve, ha nem passzol, akkor az azért van, mert nekem kellene leadnom pár kilót, vagy a szabása nem tökéletes? Ha nem tökéletes a szabása, vajon elég flexibilis az anyaga, hogy mégis kényelmes viselet legyen, vagy egy az egyben téves tervezés és kivitelezés eredménye?

Ez történik most. Nem az elveimet adom fel vagy igazítom a katolikus tanításhoz, kidobva a logikát és ésszerűséget, hanem azt vizsgálom, hogy a katolikus keretrendszer fejezi-e ki legjobban az elveimet, illetve azokon a területeken, ahol túl szűknek bizonyul, van-e valamiféle értelmes magyarázat, ami mentén mégis kompatibilisnek bizonyul az én elveimmel.

Értve vagyok?

(Oh, Lord, please don’t let me be misunderstood.)

Jobb, mint gondolnánk?

imgres.jpgAz előző bejegyzésemben említett téma azért kulcsfontosságú számomra, mert jelenlegi útkeresésem legjelentősebb dilemmáját érinti. Miután több szinten kiábrándultam az evangéliumi kereszténységből, sőt a protestantizmusból, elsősorban annak szétdaraboltsága és egységes, egybehangzó válaszadásra képtelen volta miatt, a kérdésem az, hogy lehetséges-e, hogy Isten eredeti szándéka valóban az volt, hogy az Egyházán keresztül tudassa velünk az igazságot, mely kijelentésnek legfontosabb része az írott Ige, de azzal nem ér véget, hanem az egyházi hagyományon keresztül folyamatosan és frissen bontakozik ki a korokban, illetve szükség esetén újraértelmezi magát? Magyarul és rövidebben: bízhatunk-e abban, hogy Isten világosan és tévedhetetlenül vezeti Egyházát, és rajta keresztül minket? Lehetséges-e, hogy a protestantizmus egy ettől való elszakadás volt, és a Sola Scriptura szépen hangzó, ám gyakorlatban nem működő és további szakadásokhoz vezető elve egy téves „visszatérés” az isteni kijelentéshez, amit már maga Isten is „túlhaladott” illetve pontosított, aktualizált az Egyház hagyománya által? Ahogy említettem, a protestantizmus általam vélt kudarca miatt hajlok rá, hogy így gondoljam. Ez azonban azt is jelenti számomra, hogy mindent vagy semmit alapon el kell fogadnom, hogy a Katolikus Egyház tanítása Isten tévedhetetlen kijelentése. Ugyanis ha nem az, akkor Isten képtelennek bizonyul világosan és érthetően vezetni világméretű Egyházát, amibe rendszerszinten be van építve a széthúzás, a polarizálódás, az egyet nem értés, a szakadások, konfliktusok, a képtelenség egy egységes üzenet képviselésére. És lássuk be, ez elég rossz fényt vet a Főnökre, aki nem igazán tudja menedzselni népét és átadni iránymutatását.

Tehát teológiai zűrzavaromban ott tartok, hogy vagy a Katolikus Egyháznak van MINDENBEN igaza és képviseli helyesen Isten vezetését és kijelentését, vagy SENKI, és Isten csak ledobott nekünk egy könyvet, amivel mindenki kezd, amit akar és tud. Ennek fényében talán nem kell ecsetelnem, hogy milyen frusztrált időket élek szellemileg. Szóval, az történik most, hogy igyekszem megismerni, hogy mit is tanít a Katolikus Egyház és mérlegelem, hogy ráhagyatkozhatom-e teljesen? Ha a végeredmény igen, akkor katolikus leszek, ha azonban BÁRMELY pontban arra jutok, hogy a Katolikus Egyház téved, akkor nem marad más, mint hogy továbbra is menjek a saját fejem után kapaszkodók után kapkodva.

Így hát visszakanyarodnék az előző bejegyzésemhez, ami jelenleg a legnagyobb (és jelenleg az egyetlen) problémám a Katolikus igazsággal kapcsolatban: a halálos bűnök szigora, már-már kegyetlensége. Fel lehet-e oldani ezt a problémát valahogyan? Vannak ötleteim.

Isten nagy, én kicsi vagyok

Egyrészt, nem vethetem el azt a gondolatot, hogy a korszellem által számomra észrevehetetlenül befolyásolt és átmosott gondolkodásom eltér Isten az embereknek adott, korokon átívelő és változhatatlan általános igazságán. Nem tudom pontosan, mi van a szívemben, milyen területeken hajlok el a tökéletes igazságtól. Tökéletlen vagyok, és még arra is tökéletesen képtelen, hogy tökéletlenségemet tökéletesen átlássam. Magyarán azok a dolgok, amik engem zavarnak bizonyos katolikus tanításokban, éppen lehet, hogy a tökéletestől való saját távolságomat és torzultságomat leplezik le. Valójában ezért hálásnak kellene lennem. Ha van tökéletes mérce, én pedig nem vagyok tökéletes, akkor kell, hogy ez valamilyen módon kiütközzön. Vagy olyan módon, hogy megszomorodva belátom, vagy pedig, ha egy általam nem ismert torzultságomra világít rá, bosszanthat, sőt fel is háboríthat. Ez azonban nem biztos, hogy az Igazság hibája.

Tökéletes Törvény egy tökéletlen világban

Ha jobban belegondolok, az általam említett három területet megvizsgálva (mesterséges fogamzásgátlás, önkielégítés, mise elmulasztása) be lehet látni, hogy az Egyház a tökéletességet képviseli, és tökéletestől való elhajlást bünteti (szerintem túl szigorúan, de erről később). Tény, hogy a házasság és szexualitás lényegi eleme, hogy új életet hoz(hat) létre. Egy tökéletes világban, ahol minden feltétel mindig adott, a szexualitás csodálatos gyümölcse és lehetősége egy új élet megteremtése. Az is tény, hogy az önkielégítés nem a szexualitás legtökéletesebb megélése, még ha sokszor és sokaknak az egyedüli lehetőség is. A misén való rendszeres részvétel is érthető fontosságú, ha figyelembe vesszük az Eukarisztia központi jelentőségét a katolikus misén: maga Krisztus van jelen benne valóságosan, Őt veheti magához, Vele szó szerint, fizikailag, sejtjei szintjén mindenki eggyé válhat (már ha elfogadjuk az átlényegülés tanát). Ha Isten számára valóban csak a tökéletes fogadható el, akkor érthető, hogy ezt kijelentése visszatükrözi.

Egy minden körülményében tökéletes világban, mely híján van minden nélkülözésnek, szenvedésnek, korlátnak és emberi gyarlóságnak, több értelme lenne sok katolikus tanításnak. De egy AIDS-sújtotta Afrikában van-e értelme az óvszerhasználat ellen beszélni? Egy magányos, társat saját hibáján kívül találni képtelen embert elítélhetünk-e, ha szexuális igényein könnyít oly módon, amivel az égvilágon senkinek sem árt? Egy hétköznapjain robotoló embert elítélhetünk-e azért, mert vasárnap inkább a családjával igyekszik minden időt eltölteni, mint templomba menni? Az általánosan tökéletes törvény, minden esetben alkalmazandó-e vagy Isten számításba vesz bizonyos speciális körülményeket? Illetve elvárható-e Istentől, hogy minden speciális esetre, minden részletre kiterjedő Törvényt alkosson és adjon (amit a világ könyvei sem tudnának befogadni) vagy eleve valamiféle szeretet-vezérelte flexibilitással kell kezelnünk általános  érvényű ám, nem minden részletre kiterjedő és eshetőséget számba vevő Törvényét?

Általános útmutatás az emberiségnek

Isten nagyban gondolkodik, egy egész emberiséget igyekszik útba igazítani, de legalábbis több százmillió követőjét. Az általa megfogalmazott törvények úgy vannak meghatározva, hogy azokkal ezt a célt elérje. Ő pontosan tudja, hogy bizonyos törvényeinek milyen szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy az általa kívánt hatást elérjék nagy tömegekben. Egyszerű hasonlat: ma Magyarországon lakott területen belül 50-el lehet menni. Néhány falu, amin gyakran áthaladok, megelégelte, hogy senki nem tartja be ezt a szabályt, így 30-as táblákat raktak ki. Ezzel próbálták elérni, hogy legalább ennek hatására nagyjából 50-es sebességre lelassítsanak az emberek. A szabály tehát szigorúbb, mint az elérni kívánt eredmény, de csak túlzó szigorával éri el hatását. Valami ilyesmit tudok elképzelni Isten törvényeivel kapcsolatban is. Isten jobban tudja, mint mi, hogy bizonyos „lazítások” bizonyos törvények szigorán milyen nem kívánt eredményt hoznának több százmillió ember életében. Lehet, hogy ezért a látszólagos vasszigor bizonyos területeken?

Élőben jobb, mint papíron

Végső gondolatom ezzel a témával kapcsolatban, amire bár látok igei precedenst, mégsem tartom veszélytelen gondolatnak, és ami – ahogy említettem – lehet, hogy kívülről súrolja az ortodoxia határait, az, hogy Isten jobb, könyörületesebb, kegyelmesebb, mint törvényei. Kegyelmesebb az ítéletkor, mint a törvényadáskor. Ahhoz, hogy valamilyen módon kordában tartsa övéit, szigorú törvényeket alkot, ám a számonkéréskor meglepően kegyelmes. Néhány igei példát szeretnék hozni, ami sejtetheti ezt.

  • Jézus, úgy általában. Sokkal szeretet-teljesebb és könyörületesebb volt, mint a törvényt szigorúan követő farizeusok és főpapok. Botrányosan engedékeny volt. Olyan bűnöket bocsátott meg ítélkezés nélkül, amelyek megkövezést követeltek a Törvény alapján (aka halálos bűnök). Pedig Ő volt a megtestesült Ige, a Törvény végcélja, tökéletes betöltője, Isten maga!;
  • A szőlőmunkások példázata (Mt 20:1-16). Isten „igazságtalanul” ugyanazt a bért adja azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, mint azoknak, akik egész nap;
  • Anániás és Safira esete. Tudom, furcsa, hogy az Újszövetség legdurvább eseményét hozom Isten kegyelmességének szemléltetésére, azonban nem arra akarok rávilágítani, mi történt velük, hanem, hogy azóta mi nem történt. Ők ketten azért haltak meg, mert képmutatók voltak (többnek mutatták magukat, mint amik valójában voltak) és Isten példát statuált velük, jelezve, hogy miféle büntetést érdemel a képmutatás. Azóta azonban nem nagyon hallottunk arról, hogy Isten halállal sújtott volna le a képmutatókra, pedig lehetőség és igény volna rá. Igaz, sokan nem maradnának életben az Egyházban;
  • Róma 9-11: Isten a zsidó nép időleges elvetésével demonstrálja, hogy Ő azt tesz, amit akar, senki nem kérheti számon. Ha úgy találja jónak, arra is alkothat magának edényeket, hogy gyalázatot viseljenek és elvettessenek, a gondolatmenet végén mégis azt írja: „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin könyörüljön.” (Rm 11:32) Megtehetné, hogy elveti végleg a zsidó népet, illetve bárkit, akit csak akar, de végül mégis a könyörületét mutatja meg.

Lehetne még számos példát hozni, de ezek is mutatják, hogy sejtésem szerint Isten sokszor könyörületesebb, mint a törvényei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk, és nem kell komolyan vennünk törvényei szigorát, hiszen nyitva marad annak a lehetősége, hogy teljes joggal és szigorúan számon kérje azokat. Szerintem ez direkt így van kitalálva: Isten Törvényei szigorúak, hogy kordában tartsanak minket (?), de mégis gyakran azt látjuk, főleg Fiában, a testté lett, legtökéletesebb isteni kijelentésben, hogy Ő sokkal jobb, mint várnánk.

Visszakanyarodva tehát a halálos bűnök katolikus tanításához: lehetséges, hogy Istent hűségesen képviseli a Katolikus Egyház ezekben a témákban a fenti szempontok figyelembe vételével? Lehet, hogy Isten jobb és kegyelmesebb, mint ami a halálos bűnök szigorából sejthető, ám bizonyos szempontok miatt szükségét érzi, hogy mégis ilyen szigorú és „vaskalapos” legyen?

Nem tudom, de remélem, és például Ferenc pápa sok nyilatkozatából is valami ilyesmit vélek kiolvasni.

A Biblia és én

7108758079_cd2c0089aa_h“… A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet.” Préd 12:12b (UFO)

Szeretném hát összegezni, hogy a sok fárasztó gondolkodás és olvasás után, hol is jutott nyugvópontra bennem ez a kérdés a dolgok mai állása szerint.

Hiszem, hogy a Biblia Isten ihletett kijelentése, melynek létrejöttében Ő aktív kezdeményező szerepet játszott, s melynek legfőbb célja megismertetni Önmagát és az üdvösség útját Jézus Krisztusban. A Biblia alapüzenete a Jézus Krisztusban adatott megváltás, amelyet hatékonyan, mindenki által könnyen érthetően közvetít. Emellett hasznos, hogy tanítson, kiigazítson, jobbá és érettebbé tegyen minket, és jó cselekedetekre sarkalljon. Hiszem azt is, mert bízok Isten jóságában és gondviselésében, hogy Isten felügyelte a Biblia kanonizációját, és az a Biblia, amivel ma rendelkezünk, az Isten által adatott és jóváhagyott Szentírás.

Hiszem, hogy a Biblia tökéletes abban, ami, ez a tökéletesség azonban nem jelent tévedhetetlenséget abból a szempontból, hogy minden szava és állítása örökérvényű történelmi, tudományos vagy erkölcsi-etikai tény. A Biblia tökéletes és hiteles abban, hogy bemutatja, ahogy Isten a történelem színpadán megismerteti Önmagát az emberiséggel. A Bibliában bemutatott, az emberekben a történelem bizonyos pontjain fellelhető istenkép és világfelfogás azonban sosem független az adott kor sajátosságaitól, erkölcsi, etikai, szociális fejlettségétől, történelmi és tudományos ismereteitől, ezért soha nem ad teljes és tökéletes képet Istenről és a Való(igaz)ságról. Isten nagyobb, felfoghatatlanabb és minden szempontból messzemenőkig kitűnőbb, mint ahogy azt egy emberi elme, könyv vagy műalkotás pontosan és mindent kimerítően be tudna mutatni. Hiszem, hogy a legteljesebb és legtökéletesebb kifejeződése Isten természetének Jézus Krisztus személyében adatott. Ő az Örökkévaló Isten képmása, visszatükröződése, emberi nyelven való kifejeződése. Jézus Krisztusban minden benne volt Istenből, ami egy emberi testbe belefér, ami az ember számára Istenből felfogható, és ami istenismeretre az embernek földi élete során szüksége van. Azonban még Jézus személye is korlátozott szinten mutatta be Istent, akit az egek egei sem tudnak befogadni, ám Jézus “a legtöbb, mi adható” nekünk, halandóknak. Emellett azonban még az Újszövetség szerzői sem voltak mentesek téridő korlátaik sajátosságaitól, így feljegyzéseik és írásaik ugyancsak magukon viselik ennek bélyegét.

Néhány hasonlattal szeretném illusztrálni a fentieket, mielőtt továbblépek. A Biblia könyvei és elbeszélései olyanok, mint az időkapszulák. Ezek lényege, hogy bemutassák a jövő nemzedékek számára, mit jelentett abban a korban élni: betekintést nyújtanak jelenükre, múltfelfogásukra és jövőképükre is. Néhány évtized vagy évszázad után kinyitni ezeket egészen fantasztikus, ám sokszor megmosolyogtató élmény, hiszen jövőképüket és történelemlátásukat az új információk fényében a kor meghaladta. Ebből a szempontból a Biblia időkapszulái elképesztő precizitással mutatnak be örökérvényű igazságokat, hiszen Isten által ihletettek, de nem mentesek a fent említett emberi tényezőktől.

Az Isteni ihletettségen töprengve jutott eszembe egy másik hasonlat is. Az ihletést másképp lehelésnek is lehet fordítani, és biztosan sokunkkal megesett már, hogy rálehelt egy üvegre. A pára, ami az üvegen lecsapódik, belőlünk származik, de már nem mentes az ott megtalálható kosztól, szennyeződéstől. Talán az is megesett már velünk, hogy olyan helyre leheltünk, ahova korábban valaki ujjaival valamit írt vagy rajzolt. Ez a rajz azonban nem volt látható, míg rá nem leheltünk, és magunk is meglepődve fedeztük fel a mintát. Isten leheletének lecsapódása sohasem volt mentes az adott kor “szennyeződéseitől” illetve az elmékbe vésett berögződésektől. Lehelete mindig emberi, tökéletlen felületekre csapódott. Az általa küldött ihletés átformálta és közelebb vitte önmagához a címzetteket, de hatása nem volt azonnali.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Minden témában és kérdésben elsőbbséget élvez számomra Isten kijelentett szava. Kutatom, imádkozó szívvel tanulmányozom, a mélyére ások, töprengek rajta és Szerzőjével folyamatosan konzultálok. Bibliaértelmezésem ebből a szempontból alapvetően konzervatív. Azonban nem ijedek meg, ha új, meggyőző és megbízhatónak ítélt információk fényében valamely bibliaértelmezésemet vagy akár a Biblia bizonyos – a lényegi üzenetet nem érintő! – kijelentéseit kihívások érik. Megvizsgálom és szükség szerint revideálom nézeteimet, ami azt is jelentheti, hogy bizonyos dolgokat áthelyezek az emberi szerzőség által befolyásolt kategóriába, vagy hosszabb-rövidebb időre a “nem tudom” kategóriába teszek, és esetleg később – új információk fényében – újra előveszek.

Felmerülhet jogosan a kérdés, hogy mi alapján teszem ezt, illetve joggal érhet a vád, hogy emberi módon válogatok a nekem tetsző dolgok közül, mert viszket a fülem. Ezt megértem, így próbálok rá válaszolni.

Először is, a Biblia alapüzenete, mely a legfőbb hitvallásokban megfogalmazásra került, számomra kikezdhetetlen igazság, amit semmilyen új tény, felfedezés nem befolyásolhat, ugyanis az számomra hiten és nem ráción alapuló, megmagyarázhatatlan és bizonyítást nem igénylő belső meggyőződés és valóság. Számomra így áll össze a létezés értelme, hidegen hagynak az istenérvek (és nem is hiszek bennük), és meg sem próbálom hitem okát megmagyarázni. Hiszek és kész. Ezt nem tudja romba dönteni az sem, ha holnap UFÓ-k rohanják le a Földet, ha kiderül, hogy az evolúció igaz vagy hogy mégsem, ha sajtból van a Hold, stb. Akit ez megbotránkoztat, attól elnézést (sem) kérek. :)

Másodszor, igyekszem mindent Krisztus személyén keresztül vizsgálni, aki két fontos dolgot is mondott a témában. Egyrészt, hogy az Írás célja a szeretet, másrészt, hogy minden fát, a gyümölcséről ismerünk fel. Így, ha egy új erkölcsi dilemmával nézek szembe, meg kell vizsgálnom, hogy az adott helyzetben mit jelent szeretni, és meg kell vizsgálnom, hogy melyik oldalnak mi a gyümölcse. Ha fájdalmat és szenvedést okoz valami (pl. rabszolgaság), akkor ez alapján van valamilyen támpontom. Egyszerű dönteni? Nem, egy kicsit sem, erőfeszítést és küzdelmet jelent, de szükséges.

Harmadrészt, hiszem, hogy Isten Igéje a szívemben van Jézus személyében, és az a Szentlélek, akit Isten támogatóként, segítőként adott, elvezet a teljes igazságra, és eligazítást ad a 21. század dilemmáival kapcsolatban is. A mai evangéliumi világ ezt a szempontot a szubjektivitása miatt rendkívül módon hanyagolja, pedig a Biblia szerint bennünk Krisztus értelme van, és egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy a szívünkbe vésett törvény mit diktál nekünk. Hiszem, hogy ha imádságos szívvel, alázattal járunk Vele, akkor tanácsolni fog minket. Ahogy például Péterben a Törvénynek és bibliaértelmezésének ellentmondó tetteket és következtetéseket hozott létre Isten belső vezetése (látomás) és a külső tapasztalatai (a pogányok betöltekezése), mikor Kornéliusz házába tévedt őt is megdöbbentő módon. Ugyanez történt, amikor a jeruzsálemi zsinat úgy döntött – minden addigi isteni kijelentés dacára, ám az új fejlemények fényében –, hogy nem szükséges körülmetélkedni az Istennel való szövetségkötéshez.

Itt most újra abbahagyom, mert sok lesz, de holnap igyekszem folytatni.

A Biblia és mi

Bible_paperAhogy ígértem, megpróbálom felvázolni, hol tartok a Bibliával való kapcsolatomban jelenleg. Előtte azonban bemutatok még két könyvet nagyon röviden, ami nagy mértékben befolyásolta gondolkodásmódomat az utóbbi időben, de még ezek előtt szeretnék néhány dolgot leszögezni.

Ahány ember, annyi Biblia

Mindenkinek szubjektív kapcsolata van a Bibliával. Nincs két egyforma bibliaértelmezés, nincs két egyforma istenkép. Álomvilágban él az, aki azt gondolja, hogy létezik egységes, letisztult Bibliaértelmezés™®©. Nagy valószínűséggel nincs két ember, aki mindenben egyetértene a Biblia helyes értelmezésével kapcsolatban. Vannak persze alapigazságok, melyekben egyetérthetünk, és vannak nagyobb tömbök és csoportok, akik hasonlóan vélekednek bizonyos témákról, de még ezekben a csoportokban sincs teljes egyetértés, és/vagy nem minden területen. Aki tehát azt reméli, hogy eljut majd a letisztult, teljes, objektív igazságra, melyet a Szent Anyaszentegyház őríz egy Szent Helyen a Szent Széfben, az csalódni fog, aki pedig azt állítja, hogy ő teljesen objektíven vizsgálja a Bibliát vagy az igazságot, az jobb esetben téved, rosszabb esetben hazudik – akár önmagának is. Egyikünk sem képes teljes mértékben levetkőzni szubjektivitását – bár erre törekedni jó és nemes dolog –, és mindannyiunkat befolyásolnak külső és belső tényezők, még ha nem is vagyunk ennek tudatában.

Szószerint szószerint?

Emellett azt is le kell szögezni, hogy senki nem értelmezi a Bibliát szószerint minden területen. Sőt, számos olyan szakasza vagy akár könyve van a Bibliának, ahol komoly akrobatamutatványra van szükség ahhoz, hogy meg-, vagy már szinte kimagyarázzuk, hogy mire is gondolhatott a szerző (pl. nők fejének betakarása, az ósz-i törvény szelektív érvényessége, Prédikátorok könyve, Énekek Éneke, stb. stb.). Nem állítom, hogy ezekre nem létezik érvényes magyarázat, azt azonban látnunk kell, hogy a Bibliával kapcsolatban nem minden téma hever a felszínen. Igenis meg kell vizsgálni a kulturális, történelmi hátteret, vagy a szerző konkrét célját és olvasótáborát (ami nem magától értetődő), stb., hogy megértsünk és gyakorlatba ültessünk, vagy akár elvessünk (!) bizonyos igeszakaszokat vagy parancsokat (!). Ezek felett el lehet siklani, ezeket lehet nem tudomásul venni, de attól még ott vannak. A Biblia alapüzenete mindenki számára könnyen megragadható, így senki nincs elzárva a lényegi üzenet és az üdvösség elől, de részletkérdésekben a Biblia egyáltalán nem adja könnyen önmagát!

Tökéletlen krónikások

Arra is világos példákat látunk, hogy a Biblia hősei és lejegyzői nem voltak tökéletesek, és részleges ismerettel rendelkeztek. Teljesen nyilvánvaló például, hogy az első keresztények biztosak voltak abban, hogy még az ő életükben visszatér Jézus. Ez befolyásolta gondolkodásmódjukat, és ez az Újszövetség könyveire is hatással volt. A kérdés, hogy ez a nyilvánvaló tévedésük, elvesz-e bármely értéket írásaikból, kevésbé teszi-e őket Szentírássá? Vagy megnézhetjük például a rabszolgatartás kérdését. Az Újszövetség lejegyzői nem voltak mentesek koruk gondolkodásmódjától és társadalmi berendezkedésétől, és sehol sem ítélik el a rabszolgatartást, sőt arra bátorítják a hívő rabszolgákat, hogy ne akarjanak sorsukon mindenáron változtatni, és engedelmeskedjenek még a kegyetlenkedő uraiknak is, de vajon morálisan (vagy akárhogyan) igazuk volt-e pl. az amerikai rabszolgatartóknak, mikor a Szentírásra hivatkozva tulajdonként és állatként tekintettek rabszolgáikra, és úgy is bántak velük? Ez a téma sem dolgozható fel felszínes kapirgálással; nem kis utánajárást és gondolkodást igényel, hogy miért is nem volt igaza Leonciónak, hanem inkább Isaurának. Ez csak néhány példa a sok közül, és akkor még nem beszéltünk ugyanazon események különböző lejegyzéseiről, akár egy bibliai könyvön belül.  Miért gondoljuk hát azt, hogy a Biblia lejegyzőinek mindenben tökéletesen és minden tényre kiterjedően igazuk volt, és ők már előre tudták, hogy e=mc²? Egyáltalán miért gondoljuk azt, hogy a Biblia szerzői azt szerették volna, hogy írásaikat mindenféle szempontból tökéletes és tévedhetetlen írásként olvassuk? Isteni hitelét veszti-e a Biblia, ha nem mindenben felel meg modernista és perfekcionista elvárásainknak? Többek szerint nem.

Meséld el te!

Peter Enns-t már említettem korábban egy könyv kapcsán, és annyira felkeltette érdeklődésemet az álláspontja, hogy elolvastam egy újabb könyvét (The Bible Tells Me So: Why Defending Scripture Has Made Us Unable to Read It). Ha egy mondatban össze akarnám foglalni Enns látásmódját, akkor azt mondanám (őt idézve), hogy “Isten hagyta, hogy gyermekei mondják el a történetet”. A saját szemszögükből, a saját koruknak megfelelően, a saját felfogásuk és céljaik szerint. Ezért egyetlen bibliai könyv és elbeszélés sem mentes feljegyzése korának és elbeszélési kultúrájának jellemzőitől. A kor egy adott pillanatában tekint az író vissza az időben, hogy elmondjon történeteket a korra jellemző nyelvezettel, az író céljának megfelelően tálalva, tekintettel az akkori körülményekre. Ezért sok ószövetségi könyv és történet mitizált és heroizált elbeszélés, melyek valós történelmi maggal rendelkeznek, de a kor sajátos nyelvezetében íródtak, ami merőben eltér a mai modern történelemfelfogástól és elbeszélési kultúrától. Ezek a történetek nem úgy “tényszerű” beszámolók, ahogy azt mi elvárnánk tőlük, ezért nem a mi modern elvárásainknak megfelelően működnek. Történelmi, tudományos megállapításaik nem minden esetben mérvadóak mai, fejlettebb ismereteink fényében, istenképük is kiforratlanabb, a kor sajátosságainak megfelelő, esetenként hiányos, és akár el is tér a Krisztusban kijelentettől. Enns szerint hagynunk kellene, hogy a Biblia az legyen ami, és nem ráaggatni saját elvárásainkat és igényeinket.

Sokszínű tanúságtevés

A másik könyv, ami nagy hatással volt rám a témában Derek Flood: Disarming Scripture… (kb. A Szentírás lefegyverzése…) című műve. A szerző fő célja összhangba hozni Jézus nyilvánvaló erőszakmentességét a Biblia egyéb, első olvasatra (és talán másodikra is) erőszakos szakaszaival. Azonban, hogy ezt megtegye, egy merőben más (és új?) bibliaértelmezést kell felkínálnia, ami jelentősen eltér a ma leginkább elterjedtől. Az Ószövetséggel kapcsolatban Flood Walter Bruegemann munkásságához nyúl vissza, melyben Bruegemann arra a felszínes olvasáskor talán nem annyira nyilvánvaló tényre világít rá, hogy az Ószövetség nem egy homogén tanúságtétel Istenről, hanem számos egymással versengő, sőt olykor egymásnak ellentmondó tanúságtétel. Ezért van pl. több teremtéstörténet vagy özönvíz történet, ami aztán később összefonódott, ám felismerhető és megkülönböztethető maradt. Ezért maradt ránk például a királyság korából két, olykor egymástól eltérő történet (Sámuel és Királyok, ill. Krónikák könyvei). Ez a fajta belső vita egyáltalán nem idegen a zsidó gondolkodásmódtól, illetve a judaizmus világától, amely nemcsak megengedi a vitát és kétségbevonást, hanem olyan szinten tiszteli és nagy becsben tartja, hogy fel is jegyzi annak történetét (ld. Talmud).

Kérdés nélküli engedelmesség vs. hithű megkérdőjelezés

Ez a plurális tanúságtétel az Ószövetség istenképében is megmutatkozik: látható egy erőszakos, agresszív Isten képe, aki kérdés nélküli engedelmességet (“unquestioning obediance”)  követel, míg felsejlik egy másféle Isten képe, aki teret enged a hithű megkérdőjelezésnek (“faithful questioning”). Ez a kettős tanúságtétel Isten személyére vonatkozóan végighúzódik a teljes Ószövetségen, és nem csak lehetővé teszi, hanem egyenesen megköveteli, hogy válasszunk. Az Újszövetség pedig annak lejegyzése, ahogy Jézus (és később valamilyen szinten az első hívők) voksát nem a kérdés nélküli engedelmesség mellé teszi (ami a farizeusok kenyere volt), hanem hithű megkérdőjelezés mellé. Minden egyes alkalommal, amikor a Törvény szigorú értelmezése alapján a kor vallási vezetői érvényt akarnak szerezni a Betűnek, és ezzel kárt tenni embertársaikban (kérdés nélküli engedelmesség), Jézus felülírja, kétségbe vonja a Betű szigorú és erőszakos hatályát (hithű megkérdőjelezés). A bibliaértelmezésnek egy olyan irányát határozza meg Jézus bizonyos ószövetségi szakaszok átértelmezésével, amely egy forradalmi és korát (sőt sok szempontból a mi korunkat is!) messze meghaladó etikai szintet képvisel. Nincs lehetőségem itt részleteiben ismertetni Flood érveit, de számos jézusi vagy páli szakasz új fénybe kerül a fentiek figyelembevételével. Rendkívül érdekes, és minden bizonnyal sok jövőbeli vitát gerjesztő olvasmány!

Itt most abbahagyom, mert már így is nagyon hosszú lett, de nemsokára jelentkezem “A Biblia és én” címmel.

Akrobatamutatványok

Trapeze_artists_1890Az előző bejegyzésemben betekintést engedtem egy kicsit abba, hogy az igazság keresése nem egy steril légüres térben zajló intellektuális folyamat, hanem az ember egész lényét felkavaró, olykor ijesztő, izzasztó és elbizonytalanító akrobatamutatvány, amiben sokszor el kell engedni az egyik trapézt, míg a másikba bele tudunk kapaszkodni. A levegőben lebegés bizonytalansága magányos és ijesztő állapot, ami ellen az ember minden porcikája tiltakozik, de nincs más út az előre jutáshoz. Sokan csak akkor számolnak be hitük állomásairól, amikor megérkeztek A-ból B-be, és mindent lerendeztek magukban, én azonban szeretem megmutatni azt is, ami az út bizonytalansága közben bennem zajlik, mert csak így érzem őszintének és valódinak a dolgot, ettől lesz blogom valóban személyes és nem csak egy vallási enciklopédia. A bejegyzésemre adott közvetlen és közvetett reakciók miatt azonban fontosnak érzek elmondani néhány dolgot, kiegészítésképpen.

Egyrészt, hogy trapézugrásaim biztos védőhálójaként mindvégig ott van alattam Krisztus kegyelme, ami az idő előrehaladtával nemhogy foszlani látszik, hanem egyre sűrűbb fonásúnak és megbízhatónak tűnik. Jézus életem alapja, a Benne való hitem nem eszmefuttatásokon és íztelen-szagtalan ráción alapul, hanem természetfölötti, megmagyarázhatatlan,  mindennap megtapasztalt valóságon.

Másrészt, a Bibliát továbbra is Isten által ihletett Szentírásnak tartom, melyen keresztül önmagát az emberiségnek kijelentette. Ezentúl is azt olvasom és nem pl. a Bhagavad Gitát, mikor Korán reggel közösséget gyakorlok Istennel. Hiszem, hogy hasznos, hogy jobbá tegyen, neveljen, kiigazítson, tanítson. Azonban azt is hiszem, hogy Isten nagyobb a Bibliánál, és Isten Igéje nem egy könyv, hanem egy személy: Jézus. Isten sokszor és sokféleképpen szólt és szól a Biblián keresztül, ám a végső és legteljesebb kijelentést Jézuson keresztül adta és adja Önmagáról és a való(igaz)ságról. Persze Jézust nagyrészt a Biblián keresztül ismerjük meg, ám Őt nem korlátozhatja be a betű, és Szellemével segít minket, hogy eljussunk az igazságra itt a 21. században.

Ami leginkább megváltozott most bennem, az a bibliaértelmezésem keretrendszere. Más szemmel tekintek rá, keletkezésére, mondanivalójára és a módra, ahogy Isten rajta keresztül szól és szólt a korokon keresztül. Idegenként érzem magam olyan körökben, ahol a Bibliát felületesen, mintegy varázskönyvként olvassák és alkalmazzák, ahol csak meg kell találni a megfelelő varázsigét, mely egycsapásra meghozza a kívánt eredményt. Nem. A Biblia nem egy varázskönyv, egy képletgyűjtemény, egy szabályrendszer, egy receptkönyv, és főként nem egy tudományos precizitású történelemkönyv. Felkavar, amikor bonyolult helyzetekre és a 21. század összetett kérdéseire farzsebből előrángatott “nyilvánvaló” és “egyértelmű” igékkel törnek pálcát hívők emberek és helyzetek felett. A szívem szakad meg, amikor egy “de hát meg van írvá”-val döfnek szíven embereket, akik már anélkül is eleget szenvednek, hogy még “Isten” is beléjük rúgjon egyet. Elidegenít, amikor a Biblia felületes értelmezésére hivatkozva tesznek vagy mondanak hívők olyan dolgokat, amik ellentmondani látszanak az Írás valódi céljának, a szeretetnek.

Nem új dolog, ami most bennem zajlik, csupán sok szempontból most állt össze a kép, hogy gondolkodásomban nem csak toldozgatásra-foltozgatásra van szükség, hanem komoly átépítésre. Ez zajlik most: hagyom, hogy összeomoljon, aminek össze kell, és félépüljön egy új rendszer, ami több teret enged a további építkezéshez.

Nemsokára jelentkezem egy kicsit részletesebb beszámolóval, hogy hol tartok épp.

A szabadság fárasztó

Leloir_-_Jacob_Wrestling_with_the_AngelAz igazságot kutatni fáradságos munka. Utánajárni dolgoknak, majd megvizsgálni fonákjukat időigényes, fárasztó feladat. Könyveket olvasni, majd megszűrni gondolataikat, elolvasni kritikájukat, fárasztó a szemnek és az elmének is. A választás (látszólagos?) szabadsága nagy kihívás elé állítja az igazság keresőit. Felkavarni, majd hagyni leülepedni a dolgokat, újra és újra, hogy leszűrhessük, mi az, mi maradhat, mi az, mi örökkévaló, mi az igaz, megterhelő munka. Hagyni, hogy felépített világunk összedőljön, hogy megvizsgálhassuk építőkockái létjogosultságát vagy szerepét, hogy aztán valami újat építsünk fel az arra méltókból, lélekőrlő, olykor ijesztő és félelmetes. A bizonytalanság fojtogatóan magányos érzés. Amikor rátámadunk Istenre, (vagy Ő támad ránk?), és a végén már nem tudjuk, hogy Vele birkózunk-e vagy csak önmagunkkal, de azt tudjuk, hogy biztosan nem ússzuk meg épp bőrrel, azt pedig csak reméljük, hogy legalább áldását elnyerjük, és talán egy új nevet, miután bicegve továbbállunk a csata után.

Nem titkolom, hogy óriási háborúban vagyok hetek óta az eddig felépített világképem és ostromlói között. Saját magam léptem a hadszíntérre, önként, bár bizonyos értelemben nem volt más választásom, erre vitt utam, mert a régi világ omladozni kezdett bennem és körülöttem. Úgy érzem, visszaút nincs már, mert a régi válaszok már túl üresek és felszínesek, az újak viszont nem adnak még semmi otthonosságot és vigaszt, nem barátaim még. Komfortzónán kívül vagyok, felkavarodott belső világgal. Nem tudok már úgy tekinteni a Bibliára, ahogy sok-sok éven keresztül kérdés nélkül tettem. Elvesztettem egy biztos kapaszkodót, egy biztos pontot, néha az is felötlik bennem, hogy egy bálványt? Másrészről, mintha egy halk, megkönnyebbült sóhajt hallanék a Könyv felől, hogy végre lekerült válláról az a nyomás, amiket elvárásaim szakasztottak rá. Végre önmaga lehet: egy eszköz, egy csatorna, igazságok, titkok és mítoszok krónikása, egy olyan tárház, melynek mélyén halk és szelíd hang várja, hogy megtaláljam, kikutassam, meghalljam. Mostantól nem adja magát könnyen, meg kell küzdenem kegyeiért, a felszínes kapcsolatnak vége.

Egyre inkább idegennek érzem magam abban a világban is, aminek minden kérdésre és szituációra van egy gyors (és oly sokszor téves) válasza, igeverse, kliséje, képlete. Egyszerű ez a világ, kiszámítható, kordában tartható, gyorsan otthonossá tehető. Egy pillanat alatt nyeregben érezheti magát benne az ember. Sokan egy életre letelepednek benne és élvezik jóléti rendszerét. Sokáig voltam lakója, ismerem zegét-zúgát, beszélem nyelvét, értem csínját-bínját. Azonban túl sekélyes és felszínes már, válaszai sokszor oly kegyetlenül egyszerűek és szívtelenek, mintha csak karikatúrái lennének az Igazságnak és Szeretetnek, amit Jézus személyében megismertem.

Az igazság kutatása, a választás szabadsága fárasztó. Talán épp ezért van az, hogy az emberek többsége jobban szereti, ha megmondják neki, mi az igazság, mit kell gondolni, mit kell tenni. Jobban szeretik a feketét és fehéret, mint a szürke akárhány árnyalatát, nem is beszélve a szivárvány színeiről. Jobban szeretik valaki más vállára helyezni életük felelősségét, hagyni, hogy mások döntsenek helyettük, hogy aztán majd mást okolhassanak a következményekért. Egyszerűbb, kevésbé idő- és energiaigényes, és mindenre jól megrágott választ kínál, mércét, mellyel gyorsan megítélhető, ki van benn és ki kinn.

Az igazság azonban, ahogy én látom, nem adja könnyen önmagát. Vagy én nem adom magam könnyen az igazságnak? Segítsd megértenem!

(Ezt a bejegyzést nem terveztem, csak úgy kijött a szelepen.)

Sokszínű tévedhetetlenség

UnknownAhogy jó régen ígértem, néhány szóban bemutatom a könyvet, amit elolvastam a bibliai tévedhetetlenség témájában. Sajnos csak angolul elérhető (és nem tudom, hogy magyar nyelven van-e jó könyv a témában), címe Five Views on Biblical Inerrancy. Öt szerző osztja meg látásmódját a témában egy-egy fejezetben, és minden ilyen fejezet után a többiek lehetőséget kaptak, hogy kommentálják az adott szerző esszéjét. Nagyon szimpatikus volt számomra ez a formátum, mert nem csak a különböző szerzők véleményét, hanem egymáshoz való viszonyukat is sikerült megismernem. A kötet szerkesztői azt kérték a szerzőktől, hogy egyrészt általánosságban, illetve a Chicago Statement on Biblical Inerrancy (CSBI) fényében osszák meg gondolataikat a bibliai tévedhetetlenség kapcsán, majd három bibliai dilemma kapcsán ültessék is gyakorlatba látásmódjukat. A három dilemma 1) Jerikó városának ostroma a legmodernebb régészeti eredmények fényében, 2) Pál apostol megtérésének ellentmondó beszámolói az ApCselben, illetve 3) Izrael honfoglalásakor adott isteni parancs a terület lakóinak kiirtására Jézus erőszakot elutasító erkölcsi tanítása fényében (ld. “szeresd ellenségedet”).

Minden szerző egészen egyedi módon áll hozzá a kérdéshez, és meg sem kísérlem összefoglalni írásaikat, csupán néhány számomra érdekeset emelnék ki. Al Mohler képviseli a legkonzervatívabb nézetet az öt szerző közül, hevesen védelmébe véve a CSBI-t, már-már túlzásokba esve. Egy kicsit olyan érzésem volt vele kapcsolatban, hogy szinte szentírásként tekint erre az emberi dokumentumra, és gyakorlatilag az alapján ítéli meg mások evangéliumi hitének valódiságát, hogy hogyan viszonyul a CSBI-hez. Mohler ki is mondja, hogy a CSBI-ben megfogalmazott bibliai tévedhetetlenség olyan sarokköve az evangéliumi gondolkodásmódnak, hogy maga az isteni örömüzenet forog kockán, ha azt nem védjük meg minden támadással szemben. Axiómaszinten kezeli a kérdést: a Biblia tévedhetetlen minden tekintetben (történelmi, tudományos tekintetben is), és aki nem ért vele (mármint a Bibliával) egyet, az téved. Sajnos ennél többre nem telik Mohlertől, sem érvekkel (akár bibliai) nem támasztja alá mondanivalóját különösebben, illetve egybemossa a Bibliát annak értelmezésével, márpedig a kettő nem ugyanaz. Őszintén szólva Mohler ezzel az esszéjével (sem) lopta be magát a szívembe, sokkal inkább érzem őt ezek után egy elvakult hitvédőnek, aki mindenáron védi saját táborát, mint nyitott vitapartnernek, aki érvekkel operál. De lehet, hogy csak egy rossz pillanatában kaptam el.

A nézetek másik extrém oldalán található John R. Franke, aki bár nem utasítja el a tévedhetetlenség tanát, azonban olyan módon fogalmazza át azt, hogy a végére már teljesen lényegtelen, hogy az helyes-e. Franke szerint a Biblia annyiféle kultúrát és nézőpontot képvisel, hogy bármely tételes teológia kialakítására való törekvés tévedés, hiszen pont ettől a pluralitástól fosztaná azt meg. Szerinte minden korban és kultúrában egyedileg kell megfogalmazni az igazságot, mert csak így tudjuk a Biblia pluralitását visszaadni. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva nem pontosan értem, hogy gyakorlatban hogyan is kellene értelmeznem Franke gondolatmenetét, egy kicsit attól tartok, ő sem, ahogy azt mások is a szemére vetik.

Peter Enns az, aki bátran kijelenti, hogy véleménye szerint a biblia tévedhetetlensége és annak a CSBI-ben való megfogalmazása idejétmúlt, és nagyobb terhet jelent, mint hasznot. Ószövetségre specializálódott bibliatudósként meglepő őszinteséggel ír pl. Jerikó ostroma kapcsán, hogy a modern régészeti konszenzus alapján egészen biztosra vehető, hogy történelmileg nem úgy vagy nem akkor (ennek kisebb a valószínűsége) történtek az események, ahogy a Biblia arról beszámol. Nem rejti véka alá, hogy a teremtéstörténet, az özönvíz, de még az egyiptomi szabadulás és a kánaáni honfoglalás feljegyzéseire is valós eseményeken alapuló, ám mitikus köntösbe öltöztetett történetírásként tekint, melyeket nem szabad történelmileg vagy tudományosan szószerint értelmezni. Enns ehelyett egy “inkarnációs” bibliamodellt javasol, ami alatt azt érti, hogy ahogyan Jézus eljövetelekor az Ige Jézusban teljesen isteni, ám teljesen emberi módon is testté lett, úgy az írott Ige is teljesen isteni, ám egyúttal emberi könyv is. Ahogy Jézus egy első századi zsidó fiatalemberként öltött testet, annak minden kulturális, vallási és társadalmi vonzatával együtt, úgy az Isten által lehelt, ihletett Ige is olyan emberek által került leírásra, akik egy bizonyos korban és kultúrában éltek, bizonyos vélekedéssel rendelkeztek Istennel és a világgal kapcsolatban, sőt akár valamilyen emberi cél is vezérelte őket, mikor szavaikat papírra vetették. A Bibliának tehát van egy isteni és egy emberi oldala is, ezért tévedés lenne olyasvalamit számon kérni rajta, amit nem tud vagy akar adni, pl. tudományos vagy történelmi egzaktságot. Nem állítom, hogy Enns néhány gondolata ne keltett volna bennem ellenkezést, de mégis messze ő miatta örültem, hogy ezt a kötetet a kezembe vettem. Bár nem ilyen részletesen átgondolva, ám én is valahol itt tartok gondolkodásmódomban a Bibliával kapcsolatban. Annyira megörültem, hogy felfedeztem Enns-t, hogy meg is vettem egy másik könyvét, amiről ugyancsak írok talán nemsokára.

Összefoglalva nagyon hasznos, helyenként vicces, alkalmanként kicsit száraz volt ez a könyv, ám jól bemutatta számomra, hogy mennyire sokszínűen lehet a Bibliára tekinteni. Aki valamire is tartja a Bibliát, annak úgy gondolom megkönnyebbülés az a tudat, hogy nem csak az a két út áll az ember előtt, hogy vagy szószerint értelmez mindent benne a maga sokszor véres és kegyetlennek tűnő valóságában, vagy az egészet elveti, és elmegy ateistának, hanem tekinthet erre a csodálatos könyvre úgy is, hogy közben nem szakítja szét fejét és lelkét a kognitív disszonancia. Persze ez a nehezebb út, ami több mentális energiát és mélyre ásást követel, de az igazság nagyon ritkán hever a felszínen.