Törvény, tradíciók és Jézus

UnknownAkkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!”

Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek.

Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. (Mt 12:1-8)

Jézus korában több rabbinikus iskola létezett és a zsidó vallásnak több „felekezete”, melyek merően másként értelmezték Isten Törvényét, az akkori Bibliát. A szadduceusok például nem hittek az angyalokban vagy a feltámadásban, voltak, akik azzal kapcsolatban jutottak extrémen különböző meggyőződésre, hogy milyen okokból engedélyezett a válás, a farizeusok pedig csúcsra járatták a Törvény legszigorúbb értelmezését részletes, mindenre kiterjedő parancsolataikkal. Természetesen mindannyian Isten Igéjére hivatkoztak érveik alátámasztására és heves vitába szálltak a magukétól eltérő értelmezések képviselőivel. Mindenki meg volt győződve saját álláspontja igazáról.

Aztán jött Jézus és meglepő dolgokat művelt és tanított: szisztematikusan, szándékosan és látványosan áthágta a farizeusok szombatnapra vonatkozó törvényeit (ld. fenn); tisztátalan embereket érintett meg szándékosan, amik miatt a Törvény szerint Ő maga is tisztátalanná, sőt vétkessé vált, ami miatt nyilvános bűnvallást és áldozatbemutatást kellett volna tennie; fennhangon elítélte a farizeusok gondolkodásmódját és gyakorlatát, miszerint súlyos, elviselhetetlen terheket helyeztek az emberek vállára parancsolataikkal, melyeket ők maguk sem tudtak betartani; halált érdemlő bűnöst oldozott fel; bűnöket bocsátott meg, amire csak Istennek volt felhatalmazása; és úgy általában egész máshogy értelmezte és tanította Isten Törvényét. (Arról nem is beszélve, hogy Istennel tette magát egyenlővé.) Emberi szemszögből, a kor bibliaértelmezése alapján, Jézus többszörösen halált érdemelt. Isteni szemszögből azonban természetesen Neki volt igaza, és minden bizonnyal sokkal jobban értette Isten Törvényét, szándékait és szívét, mivel Ő maga volt az emberbe bújt Isten, nemcsak Isten igéjének a forrása, hanem egyenesen maga az Ige.

Felmerül hát, sőt ordít a kérdés: hogyan szakadhatott Isten népe gondolkodásmódjában olyan messzire Istentől, hogy amikor eljött közéjük, nem ismerték fel, sőt annyira félreértették Őt és a Törvényt, hogy Isten Törvényére hivatkozva halálra méltónak ítélték, és kivégeztették, mint egy megátalkodott bűnözőt?

A Törvény szelleme

Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem eltörölni vagy érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem betölteni és érvényre juttatni, tehát nem a Törvénnyel volt a baj, hanem azzal, ahogy Isten népe és annak vezetői értelmezték azt, illetve félreértették annak szellemét és célját. Bújták Isten Igéjét, mert azt gondolták, hogy abban van az élet, de amikor előttük állt szemtől-szemben, nem ismerték fel.

Az egyik dolog, amit elvétettek azon törekvésük közben, hogy a Törvény Igéjének tökéletesen megfeleljenek, hogy elfeledkeztek arról vagy nem értették meg, hogy a Törvény van az emberért, nem pedig az ember a Törvényért. Az emberi körülmények és szükségletek adott esetben felülírhatják a Törvénynek való ész és szív nélküli engedelmességet. A fent idézett történetben Jézus Dávidra hivatkozva szereli le a farizeusok ellenvetését: Dávid megette a szent kenyereket, amiket a Törvény szerint csak a papok ehettek meg. Ugyanabban a fejezetben Dávid egyébként hazudik a főpapnak, majd Isten népe ellenségeihez menekül, ahol miután rájön, hogy nem tárt karokkal várják, őrültnek tetteti (hazudja) magát, hogy megmeneküljön. Istent pedig úgy tűnik, ez kicsit sem zavarja, ahogy a szent kenyerek elfogyasztása a jelek szerint Jézust sem. Bezzeg a farizeusok biztos gondolkodás nélkül megkövezték volna! Azt hiszem érthető, hogy a farizeusokat megdöbbentette Jézus hozzáállása, hiszen még a mi homlokunkat is összeráncolja egy kicsit a dolog. A farizeusok (ahogy néha mi is tesszük) elvesztek a Törvény betűinek az erdejében és elvétették annak szellemét. Isten Törvényének az alapja ugyanis a szeretet: Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete. Jézus törvényértelmezése emberbarát és nem emberellenes volt, és állandóan akkor került összeütközésbe a farizeusokkal, amikor ők a Törvénynek való engedelmesség hevében végiggázoltak az emberen, csak hogy vakon engedelmeskedjenek értelmezésüknek, áthágva a Törvény szellemét és lényegét: a szeretetet. Úgy vélem, sajnos nem kell sem térben, sem időben túl messzire mennünk, hogy az ehhez hasonló farizeusi hozzáállást megleljük az egyházban. Sőt, elég csak néha a tükörbe néznünk.

A Törvény célja

A másik dolog, ami miatt a farizeusok és a kor írástudói tévedésben voltak, már nem annyira kézenfekvő, sőt Jézus haláláig és feltámadásáig elrejtett titok volt, és csak Pál apostol idejére vált teljesen érthetővé. Ez pedig a Törvény célját illeti. A Törvény célja és feladata ugyanis nem az, hogy üdvözítse az azt megtartókat, hanem hogy megtanítson valami fontosat nekünk saját állapotunkat illetően, mégpedig azt, hogy bűnösök vagyunk, akik képtelenek megtartani Isten Törvényét.

Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. (Rm 3:20)

A farizeusok több száz parancsolatukkal azt érték el, hogy a Törvényt külsőleg megtartható szabályrendszerré silányítsák. A Törvény külsőleges megtartása azonban semmivel nem tette jobbá szívük állapotát (meszelt sír szindróma), amiben sokkal inkább a halál és gyűlölet uralkodott, mint az élet és szeretet, ugyanakkor sikeresen kialakított bennük egy hamis megigazultság-érzést, amely abban nagy segítségükre volt, hogy mindenki másnál jobbnak gondolják magukat. Ezt az állapotot Pál apostol utólag kárnak és szemétnek nyilvánította.

A Törvény rehabilitálása

Jézus a hegyi beszédben két egymással összefüggő dologban rehabilitálta a Törvényt: egyrészt rávilágított, hogy a Törvény tiltásai nem pusztán a külső cselekedetekre vonatkoznak, hanem abban segítenek, hogy ráeszméljünk, a külső cselekedetek a szívünk romlottságából fakadnak (így lesz gyilkossággá a harag, és házasságtöréssé a kívánság), így még ha külsőleg meg is felelünk neki, a szívünkben vétkesek maradunk. Másrészt visszaemelte a Törvényt a teljesíthetetlen kategóriába, amikor azzal zárja a hegyi beszédet, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Bummm. Aki meg szeretne felelni a Törvénynek, annak Isten tökéletességével kell rendelkeznie, ennél kevesebb nem elég.

Amikor tehát Jézus azt mondja, Ő nem eltörölni jött a Törvényt, hanem betölteni, annak kettős jelentése van: egyrészt, hogy Ő (és Rajta kívül senki más) megtartotta a Törvényt, soha sem vétkezve; másrészt érvényt szerzett a Törvénynek úgy, hogy az a valódi funkcióját töltse be: szembesítsen minket, hogy el vagyunk veszve és megváltásra szorulunk.

 Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne.

Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. (Gal 3:22-24 EFO)

A Törvény célja tehát nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.

Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. (Rm 3:31)

Tanulságunkra

Természetesen ez egy nagyon összetett téma, amit még sok oldalról lehetne (és kell) vizsgálni, amire itt nincs idő. Ami miatt erről az egészről írtam az az, hogy nagyon fontos, hogy tanuljunk a farizeusok hibáiból, mert a történelem azt mutatja, hogy sajnos újra és újra elkövethetjük azokat.

Egyrészről, újra és újra félreérthetjük Isten Törvényének a célját és funkcióját. A Törvény sohasem volt és sohasem lesz Isten eszköze a mi üdvözítésünkre, hanem Isten tükre, ami folyamatosan rávilágít megváltásra szorultságunkra. Ha bármely szinten be tudjuk tölteni a Törvényt, az nem a mi érdemünk, hanem Isten újjászülésének és Szelleme bennünk létének gyümölcse. Félelemmel és rettegéssel kell kimunkálnunk üdvösségünket, tudva, hogy az nem a mi érdemünk, hiszen Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt. Jaj nekünk, ha megszentelődésünk bármely gyümölcsét önmagunknak tulajdonítjuk! Istené minden dicsőség, dicsekvésnek, önmagunk vállon veregetésének nincs helye.

Ennél azonban talán még fontosabb, hogy mi megértsük azt, amit Jézus számon kér a farizeusokon: “Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot!”. Sokszor előfordult a történelem folyamán, hogy évszázadok vagy évezredek hagyományához és bibliaértelmezéséhez való ragaszkodás miatt az Egyház ártatlan emberek szenvedését vagy halálát okozta, vagy asszisztált hozzá, ezzel áthágva épp annak a Törvénynek a leg-lényegét, amelyet oly buzgón igyekezett betartani vagy betartatni.

Fontos, hogy amikor korunk nagy kérdéseivel és kihívásaival megküzdünk, legyen bennünk annyi alázat, hogy megkérdőjelezzük igazunkat az isteni szeretet mérlegén, nehogy Istenért való nemes harcunkban végül Isten ellen küzdőknek bizonyuljunk, ahogy a farizeusok tették. Ezt tetten érni nem magától értetődő és egyszerű feladat, és én ugyanúgy beleeshetek ebbe a hibába, mint bármelyikünk. Úgy vélem, hogy a bibliaértelmezésünket minden korban engednünk kell felülbírálni a testté lett Igének, aki maga a szeretet.

Reklámok

Szeretettel a Pride-ra!

Aki régóta követi blogomat, tudja, hogy szívügyem a homoszexualitás kérdése, és többször kifejtettem már véleményemet ezzel a sürgetően fontos kérdéssel kapcsolatban. Véleményem az évek során folyamatosan formálódott, és jelenlegi álláspontomat legjobban talán a Híd az óceánon írásomban foglaltam össze. A kereszténységen belül is rengeteg pozitív változás történt az évek során, főleg Amerikában és leginkább a tradicionálisabb, mainstream felekezetekben, de egyre több evangéliumi közösség is változtat addigi szigorúan elítélő vagy csak közömbös álláspontján. Tapasztalatom szerint minden jóérzésű érett, krisztusi keresztény megborzad bizonyos önmagukat kereszténynek nevező körök gyűlölettel teli megmozdulásán, amikor táblákkal és transzparensekkel hirdetik mindenféle lehetséges fórumon, hogy Isten gyűlöli a melegeket. A világ számos pontján, így Magyarországon is, a Pride felvonulások rendszeres kísérőjelensége, hogy ezek a csoportok közvetítik az általuk képviselt gondolkodásmód torz üzenetét, miszerint Isten gyűlöli a homoszexuálisokat és örömmel fogja őket a pokolba küldeni. Nem csoda hát, hogy a meleg közösség a kereszténységből sokszor nem lát semmi mást, mint ezt, a szeretet vallásából szeretetlenség árad, a jó hírből így lesz nagyon-nagyon rossz hír. Az a keresztény, aki nem ért egyet ezzel a fajta gondolkodásmóddal, igyekszik magát tisztázni a tőle telhető minden eszközzel, hogy ellensúlyozza és hatástalanítsa a gyűlölet képviselőit, és mindenki számára világossá tegye: a kereszténység nem ez!

Mindig nagy örömmel olvasom, amikor keresztények csoportjai szervezetten kifejezik, hogy nem értenek egyet a gyűlölködő csoportokkal, és hitük szerint Isten nem a gyűlölködés, hanem a szeretet Istene. Ez történt például nemrég Portlandben, ahol a Gay Christian Network rendezvénye ellen tüntető hírhedt Westboro Baptist Church gyűlölködő demonstrációját némította el a portland-i keresztények összefogása és közös megmozdulása, ami Isten szeretetét közvetítette a meleg közösség felé.

Még nagyobb örömmel szereztem tudomást arról, hogy Magyarországon valami nagyon hasonló dolog szerveződik: keresztények összefognak, hogy az idei Pride felvonuláson Isten szeretetét képviseljék a LMBT közösség felé. Úgy gondolom, hogy mindenkinek érdemes elgondolkoznia, hogy ehhez a kezdeményezéshez csatlakozzon, aki szeretné ellensúlyozni a gyűlölet hangját, szeretné Isten szeretetének az üzenetét képviselni, és szeretne valóban szolgálni és párbeszédet kezdeményezni az LMBT közösséggel. Én szeretnék ott lenni! (Részletek a csatlakozás lehetőségéről a youtube videó alatt.)

Jelentkezés: http://goo.gl/forms/AjxDgZvJ46
Info: jesuslovesgayshungary@gmail.com

Kálvária

MV5BMTc3MjQ1MjE2M15BMl5BanBnXkFtZTgwNTMzNjE4MTE@._V1_SX214_AL_“Meg fogom ölni, Atyám. Meg fogom ölni, mert nem tett semmi rosszat. Meg fogom ölni, mert ártatlan.”

Ezekkel a sorokkal indít a rendkívül felkavaró és elgondolkodtató Calvary (Kálvária) című film, ami egy ír katolikus papról szól, aki egyik vasárnap gyóntatás közben kapja ezt a rendhagyó “bűnvallást”. Ezzel az indítással durván gyomorszájba vágja és egy percre sem engedi el a nézőt a film, főleg, ha az illető hívő vagy éppen részben vagy egészben Isten szolgálatában éli az életét. Az indítást még drasztikusabbá teszi az, hogy előtte a tervezett gyilkosság okáról is beszámol a “vétkező”: egy azóta már halott katolikus pap hét éves korától fogva öt éven keresztül rendszeresen és kegyetlenül megerőszakolta.

Innentől indul a visszaszámlálás a tervezett gyilkosság napjáig. Elkísérjük a főszereplőt utolsó (?) hetén, megismerve jobban őt, családját és a kisvárost, aminek szolgálatában áll. Vele vagyunk, ahogy fontolgatja, milyen lépéseket tegyen a fenyegetés hatására, ahogy igyekszik végezni szolgálatát a rábízottak felé, ahogy próbálja egyben tartani saját és környezete széthullani látszó életét. Ahogy haladunk előre a héten, úgy sűrűsödik az a kavargó sötétség, ami a meseszép ír kisváros lakóinak az életében gomolyog, és amivel szemben a pap próbál tehetetlenül talpon maradni.

A film legsúlyosabb témája nyilván az Egyház rothadt bűneinek a bűze: pedofília, a szellemi tekintéllyel és Isten nevével való visszaélés, elanyagiasulás és minden egyéb, ami az évszázadok alatt rátapadt Krisztus hirdetőinek és követőinek “bizonyságtételére”. Jogos-e, hogy egy jó, becsületes és az övéivel törödő papnak kelljen viselnie és elhordoznia az általa képviselt Egyház bűneit? Van-e feloldozás vagy csak a megérdemelt bűnhődés? Ezekkel a kérdésekkel nem csak egy katolikus papnak kell szembenéznie, hanem mindenkinek, aki Isten követőjeként szeretné, hogy az emberek meghallgassák.

A másik téma, amit a film erős kontraszttal bemutat, az ennek a bemocskolt hírnevű és hitelét vesztett Egyháznak az irrelevanciája, erőtlensége és tehetetlensége a mai világban. Ahogy ez a becsületes pap próbál segíteni eltévelyedett, önmagukban és egymásban kárt tevő bárányainak, ám mindig csak megvetéssel, elutasítással vagy, ami talán még rosszabb, vállrándítással találkozik, jól tükrözi, ahogy az Egyház ma már a társadalom nagy részére abszolút semmilyen hatással nincsen, teljesen irreleváns tényezővé vált. A fájdalmas helyzet az, hogy nem érdekli már a világot, hogy miről mi a véleményünk, nem érdeklik tiltakozásaink, figyelmeztetéseink, fenyegetéseink és petícióink, köszönik szépen jól meg vannak nélkülünk, élvezik rövid kis életüket, ameddig csak lehet, köszönik, nem kérnek ítélkezéseinkből és ujjmutogatásunkból.

Ahogy elkísérjük a film halálra ítélt főhősét a maga kálváriáján, úgy értjük meg, hogy miért szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy találkozzon gyilkosával, még ha a film végkimenetele nem is eldöntött (legalábbis nem árulom el). Ami viszont bennem a film hatására egy óriási kérdésként megmaradt és azóta is lüktet: mit tegyünk most? Hogyan tovább? Úgy sejtem a válaszban ott kell, hogy legyen egy nagy adag szembenézés, elnémulás, bocsánatkérés, megtérés, mélyre ásás, és talán a végén újra emlékezünk arra, hogy mi az az Üzenet, amire ma is mindenki éhezik és ami ma is fel tudja forgatni a világot, gyógyulást, bűnbocsánatot és valódi békésséget hozva.

Híd az óceánon

40208_10150223002340034_3645208_nNem tudom, hogy a blogomban említettem-e már, hogy INFJ személyiségtípus vagyok, így alapvetően gyűlölöm a konfliktusokat – ezért sem lehet kommentálni a blogon – és ösztönszerűen igyekszem feloldani őket, egyensúlyra törekedve. Ezért van, hogy a többség véleményét megkérdőjelezem, megpróbálom magam a kisebbség helyébe képzelni, és próbálok érveket felhozni a “védelmükben”. (Persze a kisebbségnek nem feltétlenül van igaza, ahogy a többségnek sem.) Gyermekkoromtól fogva jellemző volt rám, hogy azok mellé álltam, akiket a többség megvetett, kicikizett, félreértett, stb. Ezzel persze épphogy konfliktusokba kevertem magam, ráadásul mások miatt, de az igazságérzetem sosem engedte, hogy szó nélkül elmenjek általam vélt igazságtalanságok mellett. Ezt csak azért említettem meg, hogy egy kicsit rávilágítsak arra, hogy miért is foglalkozom annyit a homoszexualitás kérdésével: ez egy olyan világméretű konfliktus, aminek a magyarországi kereszténység csupán előszellőcskéjét érzi jelenleg. Annyi félreértés, bizonytalanság, sérelem és sértés van a konfliktus mindkét oldalán, hogy muszáj foglalkoznom vele, egyrészt, hogy magam is tisztábban lássak a ködben, másrészt mert szeretnék kiegyensúlyozó szelepként közreműködni, hogy enyhítsem az egyik és a másik oldal által okozott és elszenvedett sérelmeket. Erre szeretnék kísérletet tenni ezzel az írásommal is.

A vizválasztó két oldala

A konfliktus, ami hazánkban még csak kibontakozóban van, aközött a két keresztény csoport között fog elmérgesedni (és véleményem szerint szinte a reformációkorihoz felérő szakadáshoz vezetni), akik a homoszexualitáshoz való viszony két oldalán állnak: a cölibátuspártiak és melegházasságot megengedők között (végső vízválasztó). (Azt még nehéz felmérni, hogy jelenleg a két oldalon hányan állnak, gyanúm szerint az idősebb generációban egyértelműen az első csoport a legnagyobb, míg a fiatalabb generációban egyre növekszik a második tábor, de még mindig kisebbségben van. Az elkövetkező évtizedekben ez az egyensúly véleményem szerint felborul és elsöprő többségben lesznek azok, akik támogatják a melegházasságot.) A folyó mindkét oldalán elhangoznak olyan kijelentések, amiknek nem kellene elhangoznia, és mindkét oldalon megfogalmazódnak olyan igazságok, amit érdemes lenne a másik oldalnak meghallania. Azaz egy kicsit mindenkinek igaza van és mindenki téved. Szeretnék most védelmére kelni mindkét oldalnak, majd javaslatot tenni egy lehetséges (?) megoldási kísérletre, amit megfontolhatnánk a konfliktus enyhítése céljából.

A cölibátus oldalán

Ezt az oldalt az általam ismert magyarországi blogoszférában Szabados Ádám képviseli legvilágosabban. Ádám nem kevés energiát áldoz annak érdekében, hogy legyen párbeszéd a homoszexualitás kérdésében, és igyekszik érveit világosan és határozottan megfogalmazni, hogy mindenki megértse, miért gondolja, hogy élesen meg kell húzni a határvonalat, és hogy szerinte miért jelenti a cölibátus az egyetlen választ a szexuális orientációjukat megváltoztatni nem tudó, ám hitüket feladni sem akaró meleg keresztények számára. Ádám határozottsága és világos megfogalmazása a másik oldalban egyfajta érzelemmentes ridegség látszatát keltheti, de szeretnék (kéretlenül) védelmébe kelni.

A jóindulatú és fair cölibátuspártiakat véleményem szerint szeretet és törődés vezérli. Szeretet egyrészt Isten igéje iránt, aminek kijelentései világosnak tűnnek a témában. Tény, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb úgy értelmezni az Ige témába vágó kijelentéseit, hogy az elítéli mindenféle formáját a megélt homoszexualitásnak. Szeretet vezérli őket másrészt a melegek iránt is. Tényleg úgy gondolják, hogy a homoszexualitás megélése szellemileg, lelkileg és fizikailag is káros a homoszexuális egyénre nézve. Úgy vélem, ezt a véleményüket elsősorban abból eredeztetik, hogy igeértelmezésük szerint Isten maga utasítja el a homoszexuális életforma bármely megélését, és ha Isten elutasítja, annak bizonyára nyomós oka van, majd ezt igyekeznek tudományos tényekkel és kutatásokkal is alátámasztani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azoknak a tudományos tényeknek vagy kutatásoknak nincsen semmilyen valós alapja. Mivel valóban károsnak ítélik a homoszexuális életformát, ezért féltik a társadalmat és a fiatalokat is attól a jövőképtől, ahol a homoszexualitás elfogadottá válik, és a társadalom és kultúra hétköznapi részévé, hatást gyakorolva az eljövendő generációkra.

Persze nem azt mondom, hogy a motivációk mindig ilyen tiszták (sőt véleményem szerint sajnos a legritkábban ilyenek), azt azonban állítom, hogy nem feltétlenül homofób valaki, aki a fenti okok miatt határozottan kiáll azon álláspont mellett, hogy egy meleg keresztény számára a cölibátus az egyetlen járható út.

A melegházasság pártján

A másik oldalon vannak azok, akik úgy vélik, hogy nem szabadna megakadályozni, hogy egy meleg pár megélje szexualitását egy kölcsönösen elkötelezett, monogám, hűségre és szeretetre épülő, életre-szóló kapcsolatban.

A cölibátuspártiak és a még addig sem eljutó, a melegségtől zsigerből irtózó keresztények szabadosságnak, féktelen liberalizmusnak, az isteni rend és Isten igéje elleni lázadásnak tekintik, ha valaki támogatja a melegek házassághoz való jogát. Nekik viszont azt kellene megérteniük, hogy nem feltétlenül erről van szó, sőt egyenesen az erkölcsi konzervativizmus, szeretet és féltés az, ami embereket erre a meggyőződésre juttathat. A melegházasság pártján állók is látják és tisztában vannak a féktelen szabadosság és promiszkuitás káros hatásaival, ami a melegekkel kapcsolatban – nem minden ok nélkül – kialakult társadalmi sztereotípiákat áthatja. A féktelen szabadosságot és élvhajhászatot el is utasítják, az emberi lélekre, szellemre és testre károsnak ítélik, és tarthatatlannak gondolják, hogy egy keresztény ilyen dolgokban és életmódban részt vegyen. Pontosan ezért gondolják azt, hogy számukra is biztosítani kellene a párkapcsolat tiszta és biztonságos megélését, amit a házasság intézménye biztosít. Emellett látják azt is, hogy a témával kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak nagyon gyakran kegyetlen és szeretetlen kinyilvánítása micsoda fájdalmat, elutasítást, önutálatot és szenvedést okoz meleg testvéreiknek. Párhuzamot vélnek felfedezni a Jézus idejére kialakult, könyörületet és irgalmat nem ismerő farizeusi írásértelmezés és annak az egyszerű emberek életében kifejtett elnyomó és szenvedést okozó hatása, és a homoszexualitással kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak a melegek életében keletkező hatása között. Ezért megkérdőjelezik ezt az igeértelmezést és alternatív igemagyarázatokat igyekeznek találni. Őszintén úgy gondolják, hogy amiképpen Jézus földi szolgálata során az akkori vallási rendszer elnyomottjainak oldalára állt az Írások könyörtelen betartatói ellenében, úgy Ő ma is az elnyomottak – jelen esetben a melegek – oldalán áll. Ahogy Jézust akkor ige- és istenellenesnek nyilvánította a vallási rendszer, úgy ma a melegházasságot támogatókat a másik oldal liberálisnak, szabadosnak, igeellenesnek, sőt sokszor ördöginek nevezi. Pedig nem akarják ők elvetni az Igét, csupán értelmezésük szerint a homoszexualitást elítélő szakaszok nem a szeretetben és életre szóló hűségben megélt párkapcsolatról szólnak, hanem valamiféle bálványimádó, rituális, erőszakos és elnyomó, vagy élvhajhászatból és Isten elleni lázadásból fakadó perverzióról.

Híd az óceánon

Természetesen a kérdés mindkét oldalán található kifejezetten rosszindulatú és rosszhiszemű megnyilvánulás is, a fentiekben csupán azt próbáltam vázolni, hogy teljesen józan és jóindulatú hozzáállással is el lehet jutni az egyik vagy másik véleményre.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a két felfogás között óriási szakadék tátong, nem is vízválasztó ez már, inkább egy kontinenseket elválasztó óceán. Lehetséges-e valamilyen módon feloldani ezt a nézetkülönbséget? Amennyiben erre a kérdésre nem találunk választ, rövid időn belül kettészakad az Egyház. A repedések már látszanak, felekezetek és gyülekezetek foglalnak állást a kérdésben, bizonyos közösségeket kizárnak saját soraik közül felekezetek, a véleményüket nyíltan felvállalok kölcsönösen elhatárolódnak egymástól a kérdés ellentétes pólusain.

Sokat gondolkodtam ezen, és az ötlött fel bennem (ahogy később rájöttem, nem bennem elsőként), hogy mi lenne, ha ezt a kérdést közvetlenül az érintettekre bíznánk: Istenre és a melegekre? Küzdje meg minden meleg ezt Istennel, és döntse el, hogy számára a cölibátus az egyetlen tiszta lelkiismerettel járható út, vagy szabad arra, és Isten előtt felvállalja annak mindenféle (akár örökkévaló) következményét, hogy egy monogám, életre-szóló párkapcsolatban megélje lelki és testi ez irányú igényeit! Mi pedig, kívülállók, tartsuk ezt tiszteletben ítélkezés nélkül, még akkor is, ha mi adott esetben más véleményen és meggyőződésen vagyunk! Kicsit valami ahhoz hasonlóra gondolok, mint ami a korinthusi keresztények dilemmája volt: ehetnek-e a bálványoknak felajánlott húsból vagy sem? Volt, akinek lelkiismerete ezt gond nélkül engedte és nem tekintette bűnnek, míg mások ezt nem tudták bűntudat nélkül megtenni. Pál apostol pedig gyakorlatilag azt mondta, hogy döntse el mindenki maga, és ne ítélgessék egymást emiatt. Ez lenne tehát a javaslatom: mindenki döntse el magában, hogy szerinte mi a helyes, de engedje meg, hogy a másik eltérjen az ő véleményétől! Az ebbéli véleménykülönbség ne legyen ok a szakadásra, egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet, és bízzuk a dolgot mindenki saját lelkiismeretére!

Tudom, hogy óceánokra nem szokás hidat húzni, és azt is, hogy ez a híd nem tűnik túl szilárdnak, de jelenleg nem látok más módot arra, hogy ebben a kérdésben véglegesen és végletesen ketté ne szakadjon az Egyház.

Coming Out Könyv

1779931_461378613988079_2001297412_nAhogy írtam korábban Gushee könyve alapján, akármilyen véleményen is vagyunk a homoszexualitás megítélésében, mindenképpen érdemes megismerni a másik oldal véleményét is, sőt amennyiben lehetőségünk van rá, megismerkedni meleg keresztényekkel és meghallgatni történetüket. Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy Magyarországon egy evangéliumi keresztény háttérből jövő meleg fiatal történetét ismerhetjük meg, aki könyvet írt életéről, harcairól Coming Out Könyv címmel. Sőt, nemcsak egy átlagos keresztény története ez, hanem egy teológiát végzett, volt ifjúsági pásztoré. Kincses Marcell könyve túlzás nélkül egyedülálló abból a szempontból, hogy még angol nyelven sem nagyon áll rendelkezésünkre sok hasonló könyv, nemhogy magyarul. Mindenképpen javaslom elolvasásra minden nyitott, a kérdéskörrel valóban és kiegyensúlyozottan foglalkozni kívánó testvéremnek.

A nem túl hosszú és stílusában könnyen olvasható könyvben Marcell mesél életéről, hitéről, az ijesztő felismerésről, hogy a saját neméhez vonzódik, és a hite és szexuális orientációja közötti feszültségről, ami hosszú évekre meghatározó küzdelmévé vált életének. Keresztény családban felnőve érthető ijedtséggel vette észre magán már fiatal kamaszként, hogy ő bizony saját neméhez vonzódik, amit igyekezett minden tőle telhető módon megváltoztatni: bűnvallással, imával, lelki gondozó segítségét kérve, szabadító szolgálattal, stb. Hosszantartó és valódi változást azonban semmi nem eredményezett életében, így állapotával végül szembenézett és elfogadta, hogy ez nagy valószínűséggel már így is marad. Tudta, hogy ez keresztülhúzza addigi jövőképét és céljait, hiszen a teológiát elvégezve lelkipásztorként képzelte el élete hátralévő részét. Mikor azonban gyülekezete vezetőinek beszámolt arról, hogy nem sikerült homoszexuális orientációját felszámolnia (harcairól egyébként kezdettől fogva tudtak a vezetők) és ezzel meg is békélt, le kellett mondania ifjúsági pásztori szolgálatáról. A könyvben egyébként nagy megértéssel és mindenféle negatív érzés nélkül beszél volt gyülekezetéről, ami jelzi, hogy nem haragszik rájuk, és tisztában van a helyzet bonyolultságával.

A könyv egyik érdekessége, ami erősségét, ám egyben gyengeségét is képezi, hogy érzésem szerint egyszerre két hallgatóságot próbál megszólítani, olykor ugyanazon fejezeten belül is: egyszerre szól a melegektől viszolygó evangéliumi keresztény testvéreihez és a keresztényektől viszolygó meleg sorstársaihoz. Az egyik fejezetben például közérthetően és világosan leírja az evangélium lényegét, ám nem tudom, hogy ezzel meleg olvasói számára akarja a kereszténységet szimpatikussá tenni jó evangélista módjára, vagy keresztény olvasóit igyekszik meggyőzni – szerintem szükségtelenül –, hogy ő valóban keresztény? Ez a fajta kettősség azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy mindkét tábort el is ijeszti magától, főleg, amikor két egymást követő fejezetben hitéről tesz bizonyságot, majd első meleg szexuális élményét taglalja. A kontraszt annyira éles, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy egyik vagy másik fejezetnél ki-ki letegye a könyvet. Magam is kicsit félve olvastam az szexuális élményről szóló fejezetet folyamatosan reménykedve, hogy ugye itt már abbahagyja? (Egyébként abba.) Másrészről viszont mégis úgy gondolom, hogy a dolog így őszinte, így néz ki egy valódi coming out: feltárulkozik keresztényként és melegként egyaránt. Emiatt tehát mindenképpen le a kalappal Marcell előtt, mert bevállalta annak a kockázatát, hogy mind meleg, mind keresztény ismerőseit elidegenítse magától, vagy épp ellenkezőleg: elfogadtassa magát velük őszinte feltárulkozásával.

Véleményem szerint a könyv nem fog megrendíteni senkit meggyőződésében a homoszexualitás kérdését illetően, és biztosan mindenki talál benne kapaszkodót, amivel saját kialakult véleményét alátámaszthatja, hogy „Lám, hát emiatt van!”. Azt is sejtem, hogy a keresztények nagy része Marcell önelfogadását és állapotával való megbékélését a bűnnel való lepaktálásként és az önmegtagadás feladásaként értelmezi majd. Nem ez a könyv fogja őket az ellenkezőjéről meggyőzni, ám segíteni fog abban, hogy a homoszexualitásra ne valami idegen és tőlünk, keresztényektől távoli dologra tekintsünk, hanem valami olyasmire, amivel sok szeretetreméltó, imádkozó, Bibliát olvasó testvérünk nap, mint nap megküzd, és a maga módján igyekszik feldolgozni.

Mindenképpen ajánlom tehát a könyv elolvasását, főleg mielőtt sommás, ám sokszor alulinformált ítéletet mondunk mások felett.

“Én most kérlelem a keresztény Olvasót, hogy bújjon e könyv néhány gondolatának erejéig az én cipőmbe, és jöjjön velem egy mérföldet. Próbálja megérezni, hogy miről beszélek.” (Kincses Marcell: Coming Out Könyv)

Végső vízválasztó

51WDSZ3StJL._BO2,204,203,200_PIsitb-sticker-v3-big,TopRight,0,-55_SX278_SY278_PIkin4,BottomRight,1,22_AA300_SH20_OU01_Előző bejegyzésem azoknak a keresztény testvéreimnek szólt, akik elfogadják, hogy léteznek homoszexuális orientációval született keresztény testvéreik, és krisztusi módon szeretnének hozzájuk fordulni, velük törődni és feléjük szolgálni. Úgy gondolom, hogy aki addig eljut hozzáállásában, amire a Gushee által felsorolt hét pont kéri, már nagyon messze eljutott abban, ahogy minden kereszténynek a kérdéshez hozzá kellene állnia. Ezért előző bejegyzésemet tekintem a legfontosabbnak a sorozatban.

Gushee azonban tovább megy ennél is, és könyvében megvizsgálja azokat a bibliai szakaszokat, amelyeket legtöbben idéznek a homoszexualitás kérdésében. Igyekszik alternatív magyarázatokkal szolgálni vagy legalábbis rávilágítani a szakaszok értelmezési kihívásaira, feltárva, hogy nem annyira fekete-fehér az adott szakaszok jelentése, mint ahogy első olvasásra tűnik. Nyilván a Bibliát komolyan vevő és követni igyekvő hívők számára ezeknek a szakaszoknak az értelmezése a legfontosabb kérdés, így bizonyára egy ilyen könyvvel kapcsolatban is erre a legkíváncsibbak, mint ahogy jelen sorozatom olvasása közben is sokan erre várnak leginkább: nyerjen bizonyítást a Bibliából, hogy a homoszexualitással nincsen probléma, adjon valaki egy olyan nyomós érvet és bibliaértelmezési rendszert, amely a homoszexualitás és a Biblia tanítása közötti feszültséget feloldja. Nos, aki erre várt, annak csalódást kell okoznom, bár aki mélyebben foglalkozott már ezzel a kérdéssel, annak ez nem lesz meglepő. Mint ahogy minden homoszexualitással foglalkozó keresztény könyv vagy értekezés leggyengébb és legkevésbé meggyőzőbb pontja a kérdésben a gyakran emlegetett igeszakaszok magyarázata, úgy ebben a könyvben is ez a leggyengébb pont. Nem azért, mert nem kínál megfontolandó, értelmes és érdekes érveket, szempontokat, hanem mert ezek az érvek önmagukban nem fognak senkit meggyőzni, akik pusztán az adott bibliaszakaszok vizsgálatát tekintik perdöntőnek a kérdésben. Gushee érveit csak azok fogják megfontolandónak tartani, akik eleve problémásnak tartják a Biblia látszólagosan egyértelmű tanítását a kérdésben. Számukra jelenthetnek az érvek és az igeszakaszok tradicionális értelmezésével kapcsolatban megfogalmazott kételyek értelmi muníciót, ám nem ez fogja őket meggyőzni a kérdésben, mert ezek mindig csak pehelysúlyú bibliaferdítésnek és belemagyarázásnak fognak tűnni a Biblia látszólagosan egyértelmű kijelentéseihez képest. Ugyanebből az okból azok a hívők, akik eleve nem szimpatizálnak a meleg-jogokkal, nem fognak megrendülni hitükben Gushee érveit olvasva.

Ebből kifolyólag – és helyszűke miatt – nem is kívánom Gushee érveit és bibliamagyarázatát felvázolni. Aki szeretne megismerkedni ezekkel az érvekkel, az megteheti, ha megnézi Matthew Vines mára igen elterjedt és színvonalas videóját, ha van bő egy órája, melynek magyar fordítása is elérhető. Mindenképpen javaslom ennek a videónak a megnézését, már csak azért is, hogy eloszlasson néhány melegekkel kapcsolatos sztereotípiát és megmutassa küzdelmeik valódiságát. Értelmes, érző, szeretetre és elfogadásra méltó emberek ők, és úgy gondolom, egy ilyen videó többet tesz a melegek elfogadásáért, mint akárhány megosztó méltóság menet, bár azok létjogosultságát is megértem. Szóval, akit érdekelnek az érvek és alternatív bibliamagyarázatok, azok megismerkedhetnek velük.

Ahogy már korábban írtam, nem ezek mentén fog eldőlni ez a kérdés. Persze, aki a tradicionálistól eltérő meggyőződésre jut a kérdésben, annak fontos lesz, hogy akár így is lehet értelmezni az adott szakaszokat, és azok nem az elkötelezett, monogám, életre-szóló és homoszexuális orientációból fakadó kapcsolatot ítélik el, de nem ez fogja őket átbillenteni a meleg-jogokat támogatók táborába, hanem valami más. Ez a valami pedig az ismeretlentől való félelem megszűnése megismerés által. Ahogy egyre több meleg ember és köztük egyre több keresztény bújik elő, úgy fogja a társadalom és a kereszténység meglátni, hogy ők nem félelmetes, fertőző, elferdült, perverz alakok, akik alig várják, hogy ágyba bújhassanak gyermekeinkkel, hanem közülünk való, normális és átlagos emberek, akik történetesen nemi orientációjukban különböznek tőlünk. Nem akarják ők megváltoztatni a világot és mindenkit a saját oldalukra állítani, csupán azt kérik, hogy adjunk helyet nekik is, egyenlő méretűt. Az Egyház pedig azzal fog egyre inkább szembesülni, hogy meleg testvéreik minden egyébben nagyon is hasonlítanak rájuk: vannak köztük konzervatívak, progresszívak, kreacionisták és evolúciót hívők, nyelveken szólók vagy visszafogottabbak, stb. Egy dolog azonban közös bennük és bennünk: Isten munkát végez bennük és rajtuk keresztül, és nagyon úgy tűnik, Isten ezen munkája független nemi orientációjuktól. Kicsit úgy tűnik, mintha Istent ez a dolog sokkal kevésbé foglalkoztatná, mint minket, akik úgy ragaszkodunk jól megszokott rendszereinkhez és skatulyáinkhoz, mintha identitásunk és biztonságuk tőlük függene, inkább, mint Istentől.

Krisztusi hozzáállás

51WDSZ3StJL._BO2,204,203,200_PIsitb-sticker-v3-big,TopRight,0,-55_SX278_SY278_PIkin4,BottomRight,1,22_AA300_SH20_OU01_David P. Gushee könyve apropóján indított sorozatom eddigi bejegyzéseiben addig jutottunk, hogy elfogadjuk (vagy sem), hogy vannak homoszexuális orientációval született emberek (első útelágazódás), akik közül vannak keresztények (újabb elágazódás), kik gyülekezeteinkben ülnek. Több évtizednyi szekuláris és keresztény tapasztalat emellett azt tűnik alátámasztani, hogy a szexuális orientáció nem megváltoztatható az esetek elsöprő többségében (újabb útelágazódás). A homoszexuális orientációjú emberekhez fűződő viszonyunk sokféle lehet, ám a teljes elutasításuk nem összeegyeztethető Krisztus tanításával és az Egyház jó hírt és gyógyulást, helyreállást közvetítő missziójával. Az a minimum, hogy meleg testvéreinket gyülekezetünkbe be- és elfogadjuk, és az igazi és végső nagy vízválasztó az, hogy engedjük-e, hogy szexualitásukat egy életre-szóló, elkötelezett, monogám kapcsolatban megéljék, vagy az egyetlen Isten követésével összeegyeztethető utat számukra a cölibátusban szabjuk meg. Azt hiszem, hogy a legnagyobb dilemma ma ez, itt tart jelenleg a vita, én is e két vélemény között találom magamat, hol egyik, hol másik irányba billen bennem szívem mérlegnyelve. Érdekes adalék talán, hogy maguk az LMBT keresztények is erősen megosztottak a kérdésben, és külön kifejezésük van az egyik és a másik véleményoldalon álló testvéreikre: Side A (házasságpártiak) és Side B (cölibátus-pártiak). (Erről és egyéb keresztény LMBT témáról olvashat minden kedves érdeklődő a Gay Christian Network rendkívül színvonalas és informatív weboldalán.)

Gushee is tisztában van azzal, hogy ez nem egy egyszerű kérdés, hanem egy hosszas gondolkodást igénylő határvonal, és nagyon tisztelettudóan szólítja meg azokat a keresztény testvéreit, akik ezt a lépést már (vagy még) nem tudják tiszta lelkiismerettel meglépni. Őket néhány gyakorlati dologra hívja:

  1. Olvassák el LMBT emberek történeteit, illetve elismert kortárs pszichológiai értekezéseket, hogy jobban informáltak legyenek! (Erre már magyarul is van lehetőség, pl. a Coming out könyv weboldalán, ami egy magyar meleg keresztény története. Épp olvasom.)
  2. Tudatosítsák magukban, hogy bármely teremben, ahol 20 vagy több ember van jelen valószínűleg legalább egy LMBT orientációjú! Adják ehhez hozzá annak az embernek a barátait és családtagjait, akik szeretik őket, így bármely pillanatban, amikor megnyilatkoznak „azokról a melegekről” vagy a „buzikról”, akkor jó eséllyel érintett emberek is jelen vannak! Tisztelettudóan és ne megvetéssel beszéljenek róluk, mert az csak még jobban elidegeníti őket (és nem mellesleg nem méltó magatartás egy hívőhöz)!
  3. Fogadják meg magukban, hogy nem engednek meg semmilyen becsmérlését, cikizését, kifigurázását LMBT embereknek a jelenlétükben! Ahogy nem elfogadható a niggerezés, zsidózás, stb. úgy nem megengedhető a buzizás, köcsögözés, stb. (Bár a magyar valóság is itt tartana…!). Ha valaki ilyen hangnemben szólal meg, azt kérjék meg, hogy fejezze be, még ha a szószék mögül nyilvánul is meg így!
  4. Segítsenek szülőknek jól reagálni, ha kiderül, hogy gyermekük meleg! Tegyék gyülekezeteiket olyan közeggé, ahol a szülők tudják, hogy soha nem az elutasítás és kiközösítés a megfelelő reakció egy ilyen helyzetben!
  5. Próbáljanak megismerkedni meleg keresztényekkel, ha erre van lehetőségük!
  6. Váljanak szószólóivá annak, hogy gyülekezeteik elfogadóvá váljanak a melegek iránt, amennyire csak lehetséges a gyülekezet teológiai keretein belül! Kérjék, hogy vezetőik legyenek világosak ebben a kérdésben, ne pedig tereljenek, ha a kérdése felmerül!
  7. Még ha ellenzik is a melegházasságot, igyekezzenek támogatni minden olyan polgári kezdeményezést, amely arra törekszik, hogy megakadályozza a melegek cikizését, kigúnyolását, megbélyegzését, bántalmazását, hátrányos megkülönböztetését!

Úgy általában, azt kéri Gushee mindenkitől, hogy szeretettel és szolgálatkészséggel legyenek LMBT testvéreik és embertársaik irányába, igyekezzenek megismerni és támogatni őket, ameddig csak lelkiismeretük engedi. Ebben teljesen egyetértek Gushee-val, és úgy gondolom, itt Magyarországon (is) van hova fejlődnünk ebben.