Félelem határok nélkül

fear-441402_640Eddig nem szólaltam meg itt a blogomban a menekültkérdésben, csak személyes beszélgetésekben, és többen is jelezték, hogy érdekelné őket a véleményem. Sokszor csak némán és megdöbbenve olvasom a híreket, az eseményeket, a véleményeket, a kommenteket és úgy vélem, egy szó foglalja össze az egészet a legjobban: félelem.

Félelem indít útra sok-sok embert és családot a háborús övezetekből, a kilátástalanságból, a jövő-nélküliségből. Félelmet látok az arcukon, ahogy belecsöppennek a számukra ismeretlenbe és bizonytalanba, ahogy szó szerint árkon-bokron és kerítés alatt kúsznak át, nem tudva ki és mikor fogja el őket, hogy bizonytalan úti célba juttassa hosszú órák, napok vagy hetek alatt. Félnek, hogy elszakadnak családtagjaiktól, hogy odaviszik őket, ahova nem akarnak menni, nem érnek el oda, ahova jutni szeretnének, vagy visszaküldik őket oda, ahonnan menekülnek.

Félelem emel drótkerítést a probléma másik oldalán. Félelem az idegentől, az ismeretlentől, a mástól. Félelem a kényelem feladásától, a megszokottból való kizökkenéstől, a terrortól, idegen kultúrától, habitustól, idegen istenektől. Zsigeri félelmet, sőt rettegést olvasok ki az önmagukból és emberségükből kivetkőző gyűlölködő kommentek íróinak soraiból. Félelem szakít ketté ismeretségeket, országokat, sőt egy egész kontinenst: lebénítja és cselekvésképtelenné tesz „fejlett” és gazdag nemzetek vezetőit, akik csak bizonytalanul pislognak egymásra, hogy mégis mit is kellene tenni.

Mitől félünk ennyire?

Menekült. Kérdés?

Természetesen tisztában vagyok a helyzet politikai és társadalmi bonyolultságával, a felvetődő kérdésekkel, a megoldandó problémákkal, azonban hívőként, amennyire bonyolultnak is tűnik a helyzet, olyannyira egyszerű is. A Szentírás nem igazán hagy minket bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjünk az elesettekkel, menekültekkel, a lét perifériájára szorultakkal, a köztünk élő idegenekkel. Sőt, a helyes bibliai identitással rendelkező hívő azzal is tisztában van, hogy ő maga is menekült, egy zarándok, egy otthontalan utazó, aki csak ideiglenesen tartózkodik ezen az idegen földön, hogy eljusson úti céljához: az örökké való hajlékba, az Atya házába. Az Ó- és Újszövetségben teljesen világos, hogy segítenünk, támogatnunk, etetnünk és látogatnunk kell azokat, aki a társadalom perifériájára szorultak: özvegyeket, árvákat, menekülteket, börtöntöltelékeket, betegeket, stb. Amikor ezt tesszük, vagyunk Atyánknak igaz gyermekei, aki esőt és napsütést ad az igazaknak és a gazoknak is. Sőt amikor ezt tesszük, magát Krisztust segítjük, látogatjuk, ápoljuk, támogatjuk, mert Ő azonosul az elesettel, a gyengével, a kiszolgáltatottal. Ezért a kérdés, hogy mit tegyünk a menekültekkel vagy épp – ahogy sokan szeretik nevezni őket – a migránsokkal, rém egyszerű egy hívő számára. Hacsak…

Hacsak nem bénítja meg a félelem. A félelem, ami beárnyékolja a hitet és elűzi a szeretetet. Pedig az utóbbinak kellene elűznie az előzőt.

Mitől félünk ennyire?

Európának vége

Az élet, ahogy itt (most már) nyugaton megszoktuk, véget fog érni néhány évtizeden belül. Sokan ezzel fenyegetnek a menekültkérdéssel kapcsolatban, azonban szerintem, ez ettől függetlenül is meg fog történni. Jobb lesz, ha ehhez a tényhez hozzászoktatjuk magunkat. Hacsak nem változtatjuk meg drámaian a gondolkodásmódunkat és adunk lejjebb önként az életszínvonalunkból (és ez nem fog megtörténni), társadalmaink fenntarthatatlanságuk terhe alatt összeroskadnak. Nem csak a politikusoknak kellene máshogy gondolkodniuk, hanem nekünk: Neked és nekem. Még csak drámai klímaváltozásnak vagy népvándorlásnak sem kell történnie az összeomláshoz, elég, ha minden marad úgy, ahogy van. (A vicces az egészben az, hogy ezt a dolgot épphogy csak egy kiadós bevándorlás tudná ideig-óráig elódázni, vagy valamilyen drámai tudományos felfedezés vagy csoda, ami már inkább a science fiction vagy vallás körébe tartozik.)

Szóval a változástól rettegő Európának épphogy a változás tényével kellene megbarátkoznia önön túlélése érdekében. Hozzá kellene szoknunk, hogy más gondolkodású és kultúrájú emberekkel együtt éljünk. Hozzá kellene szokni, hogy etnikai, kulturális kisebbségek magasabb arányban képviseltetik magukat társadalmainkban, hogy templomaink mellett pl. mecsetek is épülnek, méghozzá nagyobb látogatottsággal, mint a „keresztény” Európa által emelt társaikban. Emellett, igen, fel kell készíteni demokráciánkat jogilag és törvényileg, hogy ehhez a helyzethez igazodjanak, a megfelelő védő intézkedések megteremtése által, hogy a demokrácia vívmányai megmaradjanak, beleértve a pluralizmust, a toleranciát éppúgy, mint az egyéni szabadságjogokat. Ez nem egyszerű feladat, és egyenesen lehetetlen küldetés, ha mindeközben rettegünk.

Istenek összecsapása

Ami ebben az egész helyzetben engem leginkább meglep, ahogy a keresztény hívőket eltölti az iszlámtól való rettegés. Ezt egyrészt megértem, mert a legtöbb ember fejében a muzulmánokkal kapcsolatban egy végtelenül leegyszerűsített sztereotípia él (= terrorista), és még az életben nem találkozott muszlim vallású emberrel. Az én tapasztalatom szerint azonban, amit sok utazással tarkított munkám ad, az emberek – különbségeik ellenére – a világ minden pontján rendkívül egyformák: ugyanazok az értékeik, a félelmeik, ugyanúgy akarnak szeretni és békében élni. Ha hidegháborús párhuzammal élhetek, Sting egy dalának sora jut eszembe: „Russians love their children too” („az oroszok is szeretik a gyermekeiket”). Nos, a muzulmánok is. Persze mindenhol vannak idióták, akiknek kapóra jön valamilyen helyi istenség, mellyel a mély és fájó sebeikből fakadó öngyűlöletüket igazolni és másokra kivetíteni, sőt rárobbantani, tudják.

Másrészről viszont nem értem meg a hívők félelmét, sőt egy kicsit meglep: tényleg ennyire kicsi a hitük? Tényleg ennyire kicsi az istenük? Tényleg ennyire kiszolgáltatva érzik magukat valamely/bármely erőnek, vallásnak, kultúrának? Hol van a bizalom abban, aki bennünk van, aki nagyobb? Illetve miért is félünk annyira egy kis konkurenciától, vagy neadjisten üldöztetéstől? Nem arról van szó inkább, hogy nem is vallásunkat féltjük, hanem a jól berendezett, kiszámítható, kényelmes életünket? Nem ragaszkodunk-e túlságosan az idelent valókhoz, nem azokat féltjük inkább? A helyzet az, hogy az európai „kereszténységre” ráfér egy kis teszt, egy kis próba, egy kis megrázkódtatás. Lehet, hogy épp egy „konkurens” vallás megjelenésére van szükség ahhoz, hogy bizonyos dolgok feltáruljanak, lelepleződjenek, hogy a hívők újra megtalálják valódi identitásukat, és lehetőséget kapjanak, hogy megmutassák: hitük nem egy vallás a sok közül, hanem egy élő kapcsolat a földre szállt Istennel, aki mindenkit tárt karokkal vár, és akinek követői a szeretet gyümölcsét termik. Lehet, hogy ezzel kapunk valódi lehetőséget arra, hogy megmutassuk az elvilágiasodott Európának, hogy Krisztus útja mindenféle etikai és erkölcsi szempontból felülmúl minden kiüresedett és/vagy fanatizáló vallást?

Ha igazán hisszük, hogy mélyen minden ember arra az élő kapcsolatra vágyik Istennel, ami Krisztusban a miénk, akkor semmi okunk a félelemre, csak engednünk kell, hogy látszódjon.

Reklámok

Törvény, tradíciók és Jézus

UnknownAkkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!”

Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek.

Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. (Mt 12:1-8)

Jézus korában több rabbinikus iskola létezett és a zsidó vallásnak több „felekezete”, melyek merően másként értelmezték Isten Törvényét, az akkori Bibliát. A szadduceusok például nem hittek az angyalokban vagy a feltámadásban, voltak, akik azzal kapcsolatban jutottak extrémen különböző meggyőződésre, hogy milyen okokból engedélyezett a válás, a farizeusok pedig csúcsra járatták a Törvény legszigorúbb értelmezését részletes, mindenre kiterjedő parancsolataikkal. Természetesen mindannyian Isten Igéjére hivatkoztak érveik alátámasztására és heves vitába szálltak a magukétól eltérő értelmezések képviselőivel. Mindenki meg volt győződve saját álláspontja igazáról.

Aztán jött Jézus és meglepő dolgokat művelt és tanított: szisztematikusan, szándékosan és látványosan áthágta a farizeusok szombatnapra vonatkozó törvényeit (ld. fenn); tisztátalan embereket érintett meg szándékosan, amik miatt a Törvény szerint Ő maga is tisztátalanná, sőt vétkessé vált, ami miatt nyilvános bűnvallást és áldozatbemutatást kellett volna tennie; fennhangon elítélte a farizeusok gondolkodásmódját és gyakorlatát, miszerint súlyos, elviselhetetlen terheket helyeztek az emberek vállára parancsolataikkal, melyeket ők maguk sem tudtak betartani; halált érdemlő bűnöst oldozott fel; bűnöket bocsátott meg, amire csak Istennek volt felhatalmazása; és úgy általában egész máshogy értelmezte és tanította Isten Törvényét. (Arról nem is beszélve, hogy Istennel tette magát egyenlővé.) Emberi szemszögből, a kor bibliaértelmezése alapján, Jézus többszörösen halált érdemelt. Isteni szemszögből azonban természetesen Neki volt igaza, és minden bizonnyal sokkal jobban értette Isten Törvényét, szándékait és szívét, mivel Ő maga volt az emberbe bújt Isten, nemcsak Isten igéjének a forrása, hanem egyenesen maga az Ige.

Felmerül hát, sőt ordít a kérdés: hogyan szakadhatott Isten népe gondolkodásmódjában olyan messzire Istentől, hogy amikor eljött közéjük, nem ismerték fel, sőt annyira félreértették Őt és a Törvényt, hogy Isten Törvényére hivatkozva halálra méltónak ítélték, és kivégeztették, mint egy megátalkodott bűnözőt?

A Törvény szelleme

Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem eltörölni vagy érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem betölteni és érvényre juttatni, tehát nem a Törvénnyel volt a baj, hanem azzal, ahogy Isten népe és annak vezetői értelmezték azt, illetve félreértették annak szellemét és célját. Bújták Isten Igéjét, mert azt gondolták, hogy abban van az élet, de amikor előttük állt szemtől-szemben, nem ismerték fel.

Az egyik dolog, amit elvétettek azon törekvésük közben, hogy a Törvény Igéjének tökéletesen megfeleljenek, hogy elfeledkeztek arról vagy nem értették meg, hogy a Törvény van az emberért, nem pedig az ember a Törvényért. Az emberi körülmények és szükségletek adott esetben felülírhatják a Törvénynek való ész és szív nélküli engedelmességet. A fent idézett történetben Jézus Dávidra hivatkozva szereli le a farizeusok ellenvetését: Dávid megette a szent kenyereket, amiket a Törvény szerint csak a papok ehettek meg. Ugyanabban a fejezetben Dávid egyébként hazudik a főpapnak, majd Isten népe ellenségeihez menekül, ahol miután rájön, hogy nem tárt karokkal várják, őrültnek tetteti (hazudja) magát, hogy megmeneküljön. Istent pedig úgy tűnik, ez kicsit sem zavarja, ahogy a szent kenyerek elfogyasztása a jelek szerint Jézust sem. Bezzeg a farizeusok biztos gondolkodás nélkül megkövezték volna! Azt hiszem érthető, hogy a farizeusokat megdöbbentette Jézus hozzáállása, hiszen még a mi homlokunkat is összeráncolja egy kicsit a dolog. A farizeusok (ahogy néha mi is tesszük) elvesztek a Törvény betűinek az erdejében és elvétették annak szellemét. Isten Törvényének az alapja ugyanis a szeretet: Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete. Jézus törvényértelmezése emberbarát és nem emberellenes volt, és állandóan akkor került összeütközésbe a farizeusokkal, amikor ők a Törvénynek való engedelmesség hevében végiggázoltak az emberen, csak hogy vakon engedelmeskedjenek értelmezésüknek, áthágva a Törvény szellemét és lényegét: a szeretetet. Úgy vélem, sajnos nem kell sem térben, sem időben túl messzire mennünk, hogy az ehhez hasonló farizeusi hozzáállást megleljük az egyházban. Sőt, elég csak néha a tükörbe néznünk.

A Törvény célja

A másik dolog, ami miatt a farizeusok és a kor írástudói tévedésben voltak, már nem annyira kézenfekvő, sőt Jézus haláláig és feltámadásáig elrejtett titok volt, és csak Pál apostol idejére vált teljesen érthetővé. Ez pedig a Törvény célját illeti. A Törvény célja és feladata ugyanis nem az, hogy üdvözítse az azt megtartókat, hanem hogy megtanítson valami fontosat nekünk saját állapotunkat illetően, mégpedig azt, hogy bűnösök vagyunk, akik képtelenek megtartani Isten Törvényét.

Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. (Rm 3:20)

A farizeusok több száz parancsolatukkal azt érték el, hogy a Törvényt külsőleg megtartható szabályrendszerré silányítsák. A Törvény külsőleges megtartása azonban semmivel nem tette jobbá szívük állapotát (meszelt sír szindróma), amiben sokkal inkább a halál és gyűlölet uralkodott, mint az élet és szeretet, ugyanakkor sikeresen kialakított bennük egy hamis megigazultság-érzést, amely abban nagy segítségükre volt, hogy mindenki másnál jobbnak gondolják magukat. Ezt az állapotot Pál apostol utólag kárnak és szemétnek nyilvánította.

A Törvény rehabilitálása

Jézus a hegyi beszédben két egymással összefüggő dologban rehabilitálta a Törvényt: egyrészt rávilágított, hogy a Törvény tiltásai nem pusztán a külső cselekedetekre vonatkoznak, hanem abban segítenek, hogy ráeszméljünk, a külső cselekedetek a szívünk romlottságából fakadnak (így lesz gyilkossággá a harag, és házasságtöréssé a kívánság), így még ha külsőleg meg is felelünk neki, a szívünkben vétkesek maradunk. Másrészt visszaemelte a Törvényt a teljesíthetetlen kategóriába, amikor azzal zárja a hegyi beszédet, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Bummm. Aki meg szeretne felelni a Törvénynek, annak Isten tökéletességével kell rendelkeznie, ennél kevesebb nem elég.

Amikor tehát Jézus azt mondja, Ő nem eltörölni jött a Törvényt, hanem betölteni, annak kettős jelentése van: egyrészt, hogy Ő (és Rajta kívül senki más) megtartotta a Törvényt, soha sem vétkezve; másrészt érvényt szerzett a Törvénynek úgy, hogy az a valódi funkcióját töltse be: szembesítsen minket, hogy el vagyunk veszve és megváltásra szorulunk.

 Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne.

Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. (Gal 3:22-24 EFO)

A Törvény célja tehát nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.

Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. (Rm 3:31)

Tanulságunkra

Természetesen ez egy nagyon összetett téma, amit még sok oldalról lehetne (és kell) vizsgálni, amire itt nincs idő. Ami miatt erről az egészről írtam az az, hogy nagyon fontos, hogy tanuljunk a farizeusok hibáiból, mert a történelem azt mutatja, hogy sajnos újra és újra elkövethetjük azokat.

Egyrészről, újra és újra félreérthetjük Isten Törvényének a célját és funkcióját. A Törvény sohasem volt és sohasem lesz Isten eszköze a mi üdvözítésünkre, hanem Isten tükre, ami folyamatosan rávilágít megváltásra szorultságunkra. Ha bármely szinten be tudjuk tölteni a Törvényt, az nem a mi érdemünk, hanem Isten újjászülésének és Szelleme bennünk létének gyümölcse. Félelemmel és rettegéssel kell kimunkálnunk üdvösségünket, tudva, hogy az nem a mi érdemünk, hiszen Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt. Jaj nekünk, ha megszentelődésünk bármely gyümölcsét önmagunknak tulajdonítjuk! Istené minden dicsőség, dicsekvésnek, önmagunk vállon veregetésének nincs helye.

Ennél azonban talán még fontosabb, hogy mi megértsük azt, amit Jézus számon kér a farizeusokon: “Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot!”. Sokszor előfordult a történelem folyamán, hogy évszázadok vagy évezredek hagyományához és bibliaértelmezéséhez való ragaszkodás miatt az Egyház ártatlan emberek szenvedését vagy halálát okozta, vagy asszisztált hozzá, ezzel áthágva épp annak a Törvénynek a leg-lényegét, amelyet oly buzgón igyekezett betartani vagy betartatni.

Fontos, hogy amikor korunk nagy kérdéseivel és kihívásaival megküzdünk, legyen bennünk annyi alázat, hogy megkérdőjelezzük igazunkat az isteni szeretet mérlegén, nehogy Istenért való nemes harcunkban végül Isten ellen küzdőknek bizonyuljunk, ahogy a farizeusok tették. Ezt tetten érni nem magától értetődő és egyszerű feladat, és én ugyanúgy beleeshetek ebbe a hibába, mint bármelyikünk. Úgy vélem, hogy a bibliaértelmezésünket minden korban engednünk kell felülbírálni a testté lett Igének, aki maga a szeretet.

A szivárvány tövében

11707634_10155682286825034_1492683479005632236_nKét okból ragadok ismét billentyűzetet a homoszexualitás témájában. Egyrészt a már mindenki által ismert (hiszen már a csapból is szivárványszínű víz folyik) amerikai legfelsőbb bírósági döntés ürügyén, másrészt mert szombaton terveim szerint részt fogok venni a Pride felvonuláson több keresztény testvéremmel együtt. Szeretnék néhány dolgot tisztába tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint olyan keresztény blogger, aki a témában rendszeresen publikál és akiről ismert, hogy az átlagnál nyitottabban és elfogadóbban áll a kérdéshez. Sok keresztény számára ez a fajta nyitottság meglepő, ijesztő, sőt felháborító, ugyanis nem csak a melegekkel kapcsolatban, de a feléjük nyitottabb keresztényekkel kapcsolatban is tévedések élnek a fejükben. Szeretnék a magam részéről kísérletet tenni arra, hogy néhány dolgot ezzel kapcsolatban tisztázzak.

Az amerikai döntéssel kapcsolatban

Örülök neki és ebben a formájában támogatom. Liberális demokrataként (ún. libsi, liberó, ballib, vagy néhányak számára egyszerűen csak komcsi) úgy gondolom, nagy és elkerülhetetlen előrelépés ez az emberi jogok terén, és semmilyen épeszű és jogos érvet nem lehet felhozni ellene – a vallásosokon kívül. Úgy gondolom, ez a lépés összhangban van és egyenesen következik más emberjogi vívmányokkal/ból, melyek a diszkrimináció különböző formáit igyekeznek megszüntetni. Sokan (többen a döntőbírák közül is) antidemokratikus döntésnek tartják ezt az államok felett meghozott ítéletet, talán nem ok nélkül, azonban a melegházasság támogatottsága az amerikai társadalmon belül az utóbbi években drasztikusan megnőtt, és még ha sokan úgy is érzik, hogy a fejük felett döntöttek, az utóbbi évek közvélemény-kutatásai szerint ebben a döntésben ma már a társadalmi többség véleménye jutott érvényre.

Azért írtam, hogy ebben a formájában támogatom, mert ez a fejlemény semmilyen kötelezettséget nem ró a vallásos meggyőződésből a döntéssel egyet nem értőkre. Nem kell egyetlen kereszténynek sem támogatnia a melegházasságot, nem kell egyetlen lelkésznek sem összeadnia meleg párokat, ha az lelkiismeretével és meggyőződésével ellenkezik. Az egyházak belső szabályozásait ez a döntés nem érinti, csupán állami, szekuláris szabályozásról van szó. Amennyiben ez nem így lenne, tehát egyházak és lelkészek számára kötelezővé tennék meleg párok összeadását, hangosan kifejezném felháborodásomat, demokratikus és vallási okokból is. Azonban nem ez a helyzet, így ebben a formájában nincs vele problémám.

Miért veszek részt a Pride-on?

Mielőtt leírnám, hogy mi az oka, azt szeretném tisztázni minden kétséget kizáróan, hogy mik nem az okai a részvételemnek:

  • nem értek egyet a magamutogatással és provokálással. Nem azért veszek részt a Pride-on, mert úgy gondolom, helyes dolog félmeztelenül, szexuálisan vagy bármely módon provokálóan viselkedni. Ha ilyen viselkedéssel találkoznék, azt ugyanúgy elítélném, mint amikor hetero személyek viszik az utcára szexualitásukat vagy mutogatják magukat mindenkinek. (Merthogy van ilyen, nagyon is gyakran, amikor párok nyalják-falják és tapogatják egymást a nyílt utcán. Szerintem annak ugyanúgy nincs az utcán a helye, mint a fentieknek. Nevezzetek prűdnek. Ez azonban nem tűnik fel senkinek, bezzeg, ha egy meleg pár kézen fogva sétál! Botrány!) Megjegyzem a Pride nagyrészt már nem erről szól (még ha a kattintáséhes sajtó ezeket a dolgokat is kapja fel inkább), és a melegek számára is zavaró az ilyen viselkedés;
  • nem gondolom, hogy a melegségre büszkének kellene bárkinek lennie, de azt sem gondolom, hogy szégyellnie kellene bárkinek azt. Őszintén szólva, a néhány évvel ezelőtti Meleg Méltóság Menete elnevezés sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert a “méltóság” szóval jobban tudok azonosulni, mint a “büszkeség” szóval, még ha értem is annak emberjogi, történelmi felhangjait. Úgy gondolom, egy meleg ember semmivel sem jobb vagy rosszabb bármely más embernél, semmivel sem érdemel több vagy kevesebb megbecsülést. Ez a dolog az egyenlőségről szól, a lehetőségről, hogy mindenki őszintén és emelt fővel élhessen, még ha bármely okból más is, mint a többség. Úgy gondolom, senkit nem szabad megkülönböztetni neme, származása, bőrszíne, vallása vagy éppen szexuális orientáltsága miatt. Ezeknek önmagukban semmi köze az illető erkölcséhez, jelleméhez és alapvető emberi értékéhez.

Akkor mégis, miért megyek?

  • mert úgy gondolom, hogy a Pride-ra sajnos szükség van. Bár az azt ellenzők azon a véleményen vannak, hogy már a csapból is a meleg-lobbi folyik, véleményem szerint a társadalom igenis homofób és diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. Megértem, hogy ez ellen tenni szeretnének, hogy szeretnének egyenes gerinccel, emelt fővel, bujkálás és hazudozás nélkül élni. Megértem, hogy szeretnék felvállalni szerelmüket a nyilvánosság előtt, mert én sem szeretném, ha nem foghatnám meg a feleségem kezét, vagy nem karolhatnám át, azon félelmem miatt, hogy emiatt leköpnek, megnéznek, inzultálnak vagy megvernek;
  • mert a Pride célja nem az, hogy mindenkire ráerőltessék “életmódjukat” (már ha lenne ilyen), és mindenkit “megbuzuljanak”. Nem akarják, hogy ők legyenek a többség, csupán, hogy a törvény és a társadalom előtt elfogadott kisebbségként élhessék az életüket békében;
  • mert az Egyház kommunikációja tragikus az LMBTQ közösség felé. Az ítélet, kárhoztatás, a tűz és kénkő zaja túlordítja az Örömhír hívó szavát. Függetlenül attól, hogy melyik keresztény, mit gondol a homoszexualitásról, az Egyház üzenete az evangélium: Krisztus meghalt és feltámadt értünk (bármilyen) bűnösökért, hogy megbocsássa (bármely) bűnünket, örök életet ajándékozzon nekünk, megváltoztasson minket, hogy a legnagyobb parancsolat, a szeretet embereivé váljunk és kövessük Őt. Elképzelhető, hogy egy homoszexuálist Isten heteróvá fog változtatni? Neki semmi sem lehetetlen. Elképzelhető, hogy valaki megtérve arra a következtetésre jut, hogy cölibátusban kell élnie élete végéig? Igen. Elképzelhető, hogy valaki hitre jutva szabadnak érzi magát arra, hogy életét egy azonos nemű testvérével összekösse életre szólóan? Egyesek szerint igen, mások szerint nem, megint mások szerint ez csak Isten és az ő dolguk. Azonban a legtöbb homoszexuális ehhez a döntéshelyzethez soha el sem jut, ugyanis SOHA nem hallja meg tőlünk az Örömhírt, mert amikor csak szóra nyitjuk szánkat, abból az ítélet, a kárhoztatás, és sokszor a lenézés és elítélés fakad fel. Minden más bűnnel kapcsolatban képesek vagyunk meglátni a megváltásra váró embert, de egy homoszexuális esetében csak a homoszexuálist látjuk, akinek “meg kell térnie”.

Ez az utolsó számomra a legfontosabb indok: szeretném kihirdetni, elmondani, felvállalni, hogy hiszem, hogy Isten szereti a melegeket, mint mindenki mást. Szeretnék az Örömhír hírnöke lenni az LMBTQ közösség felé, átölelni őket Isten szeretetével, és elmondani nekik, hogy jöhetnek, úgy ahogy vannak, a többit pedig Isten majd elrendezi, csakúgy, ahogy az én életemben, az én bűneimmel kapcsolatban teszi.

Ezért megyek a Pride-ra keresztényként, Isten gyermekeként, a hitem miatt és nem a hitem ellenére.

Szerintem Ő is ott lesz.

A Biblia és én

7108758079_cd2c0089aa_h“… A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet.” Préd 12:12b (UFO)

Szeretném hát összegezni, hogy a sok fárasztó gondolkodás és olvasás után, hol is jutott nyugvópontra bennem ez a kérdés a dolgok mai állása szerint.

Hiszem, hogy a Biblia Isten ihletett kijelentése, melynek létrejöttében Ő aktív kezdeményező szerepet játszott, s melynek legfőbb célja megismertetni Önmagát és az üdvösség útját Jézus Krisztusban. A Biblia alapüzenete a Jézus Krisztusban adatott megváltás, amelyet hatékonyan, mindenki által könnyen érthetően közvetít. Emellett hasznos, hogy tanítson, kiigazítson, jobbá és érettebbé tegyen minket, és jó cselekedetekre sarkalljon. Hiszem azt is, mert bízok Isten jóságában és gondviselésében, hogy Isten felügyelte a Biblia kanonizációját, és az a Biblia, amivel ma rendelkezünk, az Isten által adatott és jóváhagyott Szentírás.

Hiszem, hogy a Biblia tökéletes abban, ami, ez a tökéletesség azonban nem jelent tévedhetetlenséget abból a szempontból, hogy minden szava és állítása örökérvényű történelmi, tudományos vagy erkölcsi-etikai tény. A Biblia tökéletes és hiteles abban, hogy bemutatja, ahogy Isten a történelem színpadán megismerteti Önmagát az emberiséggel. A Bibliában bemutatott, az emberekben a történelem bizonyos pontjain fellelhető istenkép és világfelfogás azonban sosem független az adott kor sajátosságaitól, erkölcsi, etikai, szociális fejlettségétől, történelmi és tudományos ismereteitől, ezért soha nem ad teljes és tökéletes képet Istenről és a Való(igaz)ságról. Isten nagyobb, felfoghatatlanabb és minden szempontból messzemenőkig kitűnőbb, mint ahogy azt egy emberi elme, könyv vagy műalkotás pontosan és mindent kimerítően be tudna mutatni. Hiszem, hogy a legteljesebb és legtökéletesebb kifejeződése Isten természetének Jézus Krisztus személyében adatott. Ő az Örökkévaló Isten képmása, visszatükröződése, emberi nyelven való kifejeződése. Jézus Krisztusban minden benne volt Istenből, ami egy emberi testbe belefér, ami az ember számára Istenből felfogható, és ami istenismeretre az embernek földi élete során szüksége van. Azonban még Jézus személye is korlátozott szinten mutatta be Istent, akit az egek egei sem tudnak befogadni, ám Jézus “a legtöbb, mi adható” nekünk, halandóknak. Emellett azonban még az Újszövetség szerzői sem voltak mentesek téridő korlátaik sajátosságaitól, így feljegyzéseik és írásaik ugyancsak magukon viselik ennek bélyegét.

Néhány hasonlattal szeretném illusztrálni a fentieket, mielőtt továbblépek. A Biblia könyvei és elbeszélései olyanok, mint az időkapszulák. Ezek lényege, hogy bemutassák a jövő nemzedékek számára, mit jelentett abban a korban élni: betekintést nyújtanak jelenükre, múltfelfogásukra és jövőképükre is. Néhány évtized vagy évszázad után kinyitni ezeket egészen fantasztikus, ám sokszor megmosolyogtató élmény, hiszen jövőképüket és történelemlátásukat az új információk fényében a kor meghaladta. Ebből a szempontból a Biblia időkapszulái elképesztő precizitással mutatnak be örökérvényű igazságokat, hiszen Isten által ihletettek, de nem mentesek a fent említett emberi tényezőktől.

Az Isteni ihletettségen töprengve jutott eszembe egy másik hasonlat is. Az ihletést másképp lehelésnek is lehet fordítani, és biztosan sokunkkal megesett már, hogy rálehelt egy üvegre. A pára, ami az üvegen lecsapódik, belőlünk származik, de már nem mentes az ott megtalálható kosztól, szennyeződéstől. Talán az is megesett már velünk, hogy olyan helyre leheltünk, ahova korábban valaki ujjaival valamit írt vagy rajzolt. Ez a rajz azonban nem volt látható, míg rá nem leheltünk, és magunk is meglepődve fedeztük fel a mintát. Isten leheletének lecsapódása sohasem volt mentes az adott kor “szennyeződéseitől” illetve az elmékbe vésett berögződésektől. Lehelete mindig emberi, tökéletlen felületekre csapódott. Az általa küldött ihletés átformálta és közelebb vitte önmagához a címzetteket, de hatása nem volt azonnali.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Minden témában és kérdésben elsőbbséget élvez számomra Isten kijelentett szava. Kutatom, imádkozó szívvel tanulmányozom, a mélyére ások, töprengek rajta és Szerzőjével folyamatosan konzultálok. Bibliaértelmezésem ebből a szempontból alapvetően konzervatív. Azonban nem ijedek meg, ha új, meggyőző és megbízhatónak ítélt információk fényében valamely bibliaértelmezésemet vagy akár a Biblia bizonyos – a lényegi üzenetet nem érintő! – kijelentéseit kihívások érik. Megvizsgálom és szükség szerint revideálom nézeteimet, ami azt is jelentheti, hogy bizonyos dolgokat áthelyezek az emberi szerzőség által befolyásolt kategóriába, vagy hosszabb-rövidebb időre a “nem tudom” kategóriába teszek, és esetleg később – új információk fényében – újra előveszek.

Felmerülhet jogosan a kérdés, hogy mi alapján teszem ezt, illetve joggal érhet a vád, hogy emberi módon válogatok a nekem tetsző dolgok közül, mert viszket a fülem. Ezt megértem, így próbálok rá válaszolni.

Először is, a Biblia alapüzenete, mely a legfőbb hitvallásokban megfogalmazásra került, számomra kikezdhetetlen igazság, amit semmilyen új tény, felfedezés nem befolyásolhat, ugyanis az számomra hiten és nem ráción alapuló, megmagyarázhatatlan és bizonyítást nem igénylő belső meggyőződés és valóság. Számomra így áll össze a létezés értelme, hidegen hagynak az istenérvek (és nem is hiszek bennük), és meg sem próbálom hitem okát megmagyarázni. Hiszek és kész. Ezt nem tudja romba dönteni az sem, ha holnap UFÓ-k rohanják le a Földet, ha kiderül, hogy az evolúció igaz vagy hogy mégsem, ha sajtból van a Hold, stb. Akit ez megbotránkoztat, attól elnézést (sem) kérek. :)

Másodszor, igyekszem mindent Krisztus személyén keresztül vizsgálni, aki két fontos dolgot is mondott a témában. Egyrészt, hogy az Írás célja a szeretet, másrészt, hogy minden fát, a gyümölcséről ismerünk fel. Így, ha egy új erkölcsi dilemmával nézek szembe, meg kell vizsgálnom, hogy az adott helyzetben mit jelent szeretni, és meg kell vizsgálnom, hogy melyik oldalnak mi a gyümölcse. Ha fájdalmat és szenvedést okoz valami (pl. rabszolgaság), akkor ez alapján van valamilyen támpontom. Egyszerű dönteni? Nem, egy kicsit sem, erőfeszítést és küzdelmet jelent, de szükséges.

Harmadrészt, hiszem, hogy Isten Igéje a szívemben van Jézus személyében, és az a Szentlélek, akit Isten támogatóként, segítőként adott, elvezet a teljes igazságra, és eligazítást ad a 21. század dilemmáival kapcsolatban is. A mai evangéliumi világ ezt a szempontot a szubjektivitása miatt rendkívül módon hanyagolja, pedig a Biblia szerint bennünk Krisztus értelme van, és egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy a szívünkbe vésett törvény mit diktál nekünk. Hiszem, hogy ha imádságos szívvel, alázattal járunk Vele, akkor tanácsolni fog minket. Ahogy például Péterben a Törvénynek és bibliaértelmezésének ellentmondó tetteket és következtetéseket hozott létre Isten belső vezetése (látomás) és a külső tapasztalatai (a pogányok betöltekezése), mikor Kornéliusz házába tévedt őt is megdöbbentő módon. Ugyanez történt, amikor a jeruzsálemi zsinat úgy döntött – minden addigi isteni kijelentés dacára, ám az új fejlemények fényében –, hogy nem szükséges körülmetélkedni az Istennel való szövetségkötéshez.

Itt most újra abbahagyom, mert sok lesz, de holnap igyekszem folytatni.

Pókok és az Ítélet Napja

„18 A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1 János 4:18 (UFO)

Ez az igevers az egyike a legtöbbet félremagyarázott, szövegkörnyezetből kiragadott verseknek. Számtalanszor hallottam, hogy amikor valaki valamilyen félelmének hangot adott, akkor csípőből tüzelve vágták rá kedvestestvérek, hogy azért fél, mert nem lett teljessé a szeretetben.

Senkit ne tévesszen meg az aranyos kis pofika, fogalmunk sincs mire készül!!

Senkit ne tévesszen meg az aranyos kis pofika, fogalmunk sincs mire készül!!

Ismerek például egy embert, aki történetesen nem szereti a pókokat. Nem mondanám, hogy félek izé…, fél tőlük, de nagyjából a testméretükkel arányosan nem kedveli őket, és ha igazán őszintén a szívébe néz, akkor talán beismerné, hogy a nagyobb, vaskosabb, húsosabb, esetleg szőrösebb példányoktól, nos, tart egy kicsit, ami talán már határos a félelemmel. (Persze nem kezdene el sikongatni, ha meglátna egy ilyen példányt! Valószínűbb, hogy inkább mozdulatlan maradna, hogy ne keltsen feltűnést, majd mikor a szörny egy pillanatra nem figyel, fejvesztve elszaladna, folyamatosan vizsgálgatva testét, hogy nem mászik-e valami rajta. Persze ez csak feltételezés, hiszen annyira jól nem ismerem az illetőt.) Na, szóval, az ő helyzetében sok keresztény szemrebbenés nélkül a képébe tolná a fenti igét, miszerint azért fél a pókoktól, mert nem lett tökéletessé a szeretetben (persze a példa sántít, hiszen a pókokat nyilván nem lehet szeretni, de ettől most tekintsünk el).

Ez az igeszakasz azonban valami nagyon konkrét félelemről szól, amit csak a szövegkörnyezet figyelembe vételével lehet megérteni, és Isten irántunk való szeretetével és az Ítélet Napjával kapcsolatos. János, a szeretett tanítvány és a szeretet apostola azt állítja, hogy ha valakiben teljes lett (célba ért) Isten szeretete, az már nem fél az Ítélet Napjától. Aki fél tőle, az azért teszi, mert nem értette meg, nem fogta fel Isten szeretetének mélységét, magasságát, szélességét, hosszúságát. Isten mindent elsöprő szeretete, ami megjelent Krisztusban még nem döntötte le a lábáról, nem itatta át, nem mosta ki belőle az Istentől való félelem utolsó darabját is. Nagyon tetszik, ahogy az egyszerű fordítás adja vissza ezt a szakaszt:

„18 Ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiűz belőlünk. Ha valaki fél, igazában attól tart, hogy Isten meg fogja büntetni. Az ilyen ember azért fél, mert Isten szeretete még nem töltötte be teljesen.” 1 János 4:18 (EFO)

A helyzet az, hogy hívőként (és ez csak hívőknek szóló ígéret) nem kell már félnünk Isten ítéletétől, nem kell attól rettegnünk, hogy Isten vajon mikor csap le ránk, mikor támad ránk és pusztít el minket. Az Ítélet Napja számunkra nem a büntetésről fog szólni, hanem a megjutalmazásról és annak mértékéről. Nem magunk miatt, a saját érdemeink eredményeként, hanem Krisztus tökéletes áldozata miatt. Persze Isten nevel és fegyelmez minket, de ettől nem kell félnünk, hiszen a javunkat szolgálja. Ez a békesség és nyugalom Isten szeretetének és személyének ismeretéből fakad: minél inkább felfogjuk az Ő szeretetét és jóságát irántunk, annál kevésbé félünk Tőle vagy ítéletétől. Minél inkább megismerjük Őt, annál inkább bízunk Benne.

Azért baj, hogy ezt az igét sokszor a szövegkörnyezetből kiragadva, helytelenül értelmezik, mert pont ez a felszabadító üzenet sikkad el általa: hívőként nem kell félelemmel tekintenünk Isten ítéletére, mert szeret minket és Krisztusban tökéletesen elfogad. Nem kell gyötrődnünk és rettegnünk, békességünk és reménységünk lehet Istenben, szándékaiban és ítéleteiben.

Tökéletes gyilkológép. Te megbíznál benne?!?

Tökéletes gyilkológép. Te tudnál bízni benne?!?

Míg ugyanezt, ugye, nem mondhatjuk el a pókokról, amikről semmit nem tudunk! Indítékaikat és szándékaikat sűrű, szőrős homály fedi, félelmünk velük kapcsolatban tehát megalapozott, indokolt, sőt kifejezetten hasznos!!!

Derek

ImageNem, nem a Prince.

Derek egy angol tévésorozat, melyet az a Ricky Gervais írt és rendezett, aki az eredeti The Office (A hivatal) sorozatot is megalkotta. Ahogy a The Office-ban, úgy itt is maga Gervais alakítja a főhőst, ám míg a The Office-ban egy önelégült, önmagát mindenkinél jobbra tartó, de borzalmas irodavezetőt alakít, akit valahogy mégis megszeretünk (vagy inkább megsajnálunk), itt egy kissé szellemileg visszamaradott, ám nagyon is szerethető és csupa szív személyt alakít, Dereket. A helyszín egy idősek otthona, ahol az időseken kívül megismerhetjük Hannah-t, az intézmény önfeláldozó vezetőjét; az erősen és nagyon furán kopaszodó Dougie-t, aki az otthon mindent megjavítani képes karbantartója/sofőrje/ezermestere/mindenese; Kev-et, a szexmániás semmittevőt, aki csak ott van, de sosem hiányzik kezéből a sörösüveg; néhány “önkéntest”, akik nem önszántukból segítenek az időseknek, hanem piti bűntetteik komolyabb következményeinek elkerülése végett; valamint néha-néha családtagokat, illetve egyéb kívülállót, kik az otthonon kívüli világból csöppenek bele ebbe a nagyon sajátos környezetbe.

A sorozat ugyanabban az ál-dokumentumfilm (‘mockumentary’) stílusban készült, mint a The Office annak idején, úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, amely bemutatja ennek az otthonnak a lakóit, a szereplők gyakran néznek bele egyenesen a kamerába, illetve vannak interjúszerű jelenetek is. Aki a The Office-t ismeri, annak ezt nem kell bemutatni, ez adta annak a sorozatnak az erősségét is, és itt is nagyon jól működik. Sokszor zavarba ejtő, mert az az érzése támad az embernek, hogy túlságosan is sokat lát meg, illetve olyan dolgokat is, melyektől már-már valamiféle kukkolónak érezheti magát. Mindenesetre nagyon jól működik ez a módszer, hiszen a szereplők “tudják”, hogy nézzük őket, és ez számos drámai lehetőséget rejt magában, mellyel az alkotók nagyon is jól élnek.

A sorozat még csak két évadot élt meg, de számos elismerést besöpört, nagyon sokan magasztalják Ricky Gervais zsenialitását nemcsak abban, ahogy megírta és megrendezte az egészet, hanem ahogy Dereket alakítja a sorozatban. Tényleg hihetetlen, ahogy ezt az egyszerű, sokszor együgyű szereplőt megformálja, és rajta keresztül világunkat bemutatja. Egy ilyen sorozatot megírni, illetve egy ilyen figurát eljátszani korántsem kockázatmentes, hiszen könnyen bele lehetne esni abba a hibába, hogy az időskor illetve a szellemileg visszamaradottabb emberek érzéketlen és bugyuta kifigurázásává torzuljon az egész. Gervais azonban valóban zseni, hiszen úgy tud megnevettetni, hogy közben olyan éleslátással tart torz tükröt világunk elé, hogy attól sírni tudnánk. Belecsöppenünk ebbe a fura világba, és rájövünk, hogy valójában mi vagyunk a betegek és szellemileg visszamaradottak. Bár mindegyik szereplőnek van valami stikje (kivéve Hannah-t, aki egy földre szállt angyal), sőt néhányuk egyenesen gusztustalan és undort keltő (igen, Kev, rólad beszélek), mégis a szeretetnek és kedvességnek olyan megvillanásaira képesek, amik megríkatják az embert. Én szó szerint minden részét végig pityeregtem, bár, aki ismer, az tudja, hogy ez azért annyira nem meglepő… :)

Miért írok erről ebben a blogban? Azért, mert nagyon nagy hatással volt rám, hogy ilyen precíz és hatásos módon beszél Gervais a szeretetről, az elfogadásról, az ember tökéletlensége ellenére szerethető voltáról. Sokszor, ahogy néztem, úgy éreztem, hogy valahogy Isten is így lát minket és irgalomra, szánalomra indul, és hogy valami ilyesféle indulat lehetett benne, amikor úgy szerette ezt a világot, hogy a legtöbb sem volt túl sok neki, hogy megmentsen minket.

És itt jön a csavar. Ricky Gervais ateista. Nem, nem csak az a “nem hiszem, hogy lenne Isten” fajta, hanem militáns, “hitvalló” ateista, aki hiszi, hogy nincsen Isten (isten), és vallja, hogy az istenhit (bármely!) egyenesen káros, és ezt gyakran és hangosan tudtára adja a világnak. Rendszeresen figurázza ki a különböző vallásokat és szent irataikat (legtöbbször a Bibliát). Miért érdekes ez? Nem, nem azért, mert azt gondolom, hogy akkor a Derek egy szemétkupac, amit be kell tiltani, és különben is Gervais monnyonle. Nem ezért. Hanem azért, mert az a fajta szeretet és elfogadás, ami ebben a sorozatban bemutatásra kerül, az isteni, krisztusi. Véleményem szerint az isteni szeretet az, amit Gervais ért, és elsöprő erővel be is tud mutatni (persze ő ezt nem tudja, sőt egyenesen sértőnek érezné ezt a “vádat”). Amikor összetört, összezavarodott és sokszor a saját rossz döntéseik és hibáik miatt eltorzult emberek találkoznak a szeretettel, elfogadással, kedvességgel, az újra(és újra és újra)kezdés lehetőségével, akkor ez megváltoztatja őket. Erről szól ez a sorozat, ez a mondanivalója, ez az üzenete: légy kedves, légy jó, bocsáss meg, engedd el a tartozást, adj új esélyt.

Ami miatt sokszor csak lehajtottam a fejemet és sírtam ezt a sorozatot nézve, az az volt, hogy pontosan ez hiányzik sokszor a kereszténységből, a gyülekezetekből és a keresztények szívéből. Egy ateista jobban érti, és hatékonyabban tudja közvetíteni, mint mi.

Ez szomorú, ez könnyfakasztó, ez tragikus.

Ez megtérésre hív.

(A sorozatban nagyon sok keresztény füleket bántó szó, illetve szexuális jellegű beteges utalás hallható (Kev…). Szóval, aki erre érzékeny, annak nem ajánlom. Félek, hogy pont ilyen fenntartások miatt sokan nem is fogják megnézni, pedig kellene.)

A rendes keresztény…

… mindig jól viselkedik. Szépen beszél, csúnya szó soha nem hagyja el a száját. Mindig kedves és megértő. Sokat olvassa a Bibliát, sőt rendszeresen elmélyülten tanulmányozza, tudja, mi, hol van megírva, és ki, kicsoda. Gondolatai tiszták és nemesek, győz a kísértések felett, fegyelmezetten foglyul ejt minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre. Türelmes és önfeláldozó, kész vonakodás nélkül megosztani, ami az övé, legyen az az ideje, pénze, javai vagy képességei. Minden reggel imával kezdi a napot és azzal is zárja, az Úr előtt jár, istenfélelemben. Az idejét hasznosan tölti és nem fárad bele a jó tevésébe. Ereje folyamatosan megújul, ha elfárad is, az nem tart tovább, mint néhány perc, amíg megerősíti magát az Úrban. Nem pazarolja idejét haszontalan, semmitérő dolgokra, e világi hívságokra. Céltudatos, célratörő, célorientált, idejét megszervezi, napjait megtervezi, terveit véghezviszi. Értékrendje tiszta, világos és megrendíthetetlen, nem mozdítja ki szilárdságából semmilyen érzelmi hullámzás vagy akarati gyengeség. Hat napon át munkálkodik és a hetediken nem dolgozik, bár nincs szüksége pihenésre vagy szórakozásra, hiszen öröme belülről fakad, nem pedig múlandó dolgokon alapszik. Minden gyülekezeti alkalmon ott van, mindig korán kel, hétvégén sem ad lehetőséget a testnek, hogy csapdába ejtse. Mindig öröm a társaságában lenni, különbnek tartja a többieket magánál, alázatos és a testvéreit mindig felüdíti. Pozitív személyiség, és mindig derűs. Szépen és hangosan énekel alkalmakon, becsukott szemmel. Normális, keresztény zenét hallgat, nem néz olyan filmeket, amiket Jézus nem nézne meg. Soha sem szomorú vagy depressziós, soha nem csügged el, mindig telve van reménnyel, mert az odafenn valókkal foglalkozik, és előre tekint a jutalomra. Gondolatait tisztán és világosan megfogalmazza, intvén és tanítván testvéreit, ajka az igazság forrása. Némán tűri, ha bántják, oda tartja a másik orcáját is. Elmegy a második mérföldre is. Szereti azokat, kik megvetik, áldja azokat, kik átkozzák. Szereti az ellenségeit, bár azok nincsenek neki. Nincsenek már kérdései, hiszen Jézusban megkapott minden választ. Teológiája letisztult és szilárd, érti az Igét, helyesen forgatja az igazság jobb- és baloldali fegyvereit. Tárházából előhoz ót és újat. Lába sziklán áll, ágain az ég madarai fészket raknak. Idejében megtermi bőséges gyümölcsét. Öltözete rendezett, jó az illata, fogai fehérek, haja nem zsíros, lehelete friss. Nem izzad.

A rendes keresztény nem létezik.

Ő egy fantom, egy álom, egy óriás, egy bálvány, egy vágy, egy hamis isten. Magányod és bukásaid perceiben belopózik és a füledbe suttog. Rávesz, hogy magaddal foglalkozz, hogy méregesd magad – hozzá. Elhiteti, hogy nem vagy elég jó, nem vagy szerethető, többé és mássá kell válnod, hogy olyan kell, hogy legyél mint ő. Rátelepszik válladra és beléd markol, hogy igyekezz, hogy állandóan vizsgáld magadat, hogy kijavítsd minden kis hibádat, hogy takargasd a mezítelenségedet, hogy valamivel elnyomd tested szagát. Rávesz, hogy a nap minden percében és órájában a tükörben méregesd magadat, értékeld teljesítményedet, feljegyezd hibáidat, bármit is tegyél, de csak magaddal légy elfoglalva, önmagad tökéletesítésével, ékesítésével, prezentálható állapotba hozásával, javítgatásával, foltozgatásával. Így hajt rabigába, így zár ketrecbe, önmagad börtönébe, és saját szentélyébe, ahol őt és csakis őt imádod, csak rá gondolsz, és olyanná akarsz lenni, mint ő.

Minden erejével azon igyekszik, hogy nehogy levedd tekinteted saját magadról és nehogy meglásd azt, aki pusztulását okozza: a Jót, a Szeretetet, a Tökéletest, az Elfogadót, a Kegyelmest. Azt, aki így szeret. Nem úgy, ahogy lehetnél, hanem úgy, ahogy vagy. Aki azt szeretné, hogy a Belőle áradó fény töltse el látótered és vakítson meg annyira, hogy magadat már ne is lásd, és ne is keresd. Hogy a megingathatatlan és megrendíthetetlen Elfogadás leromboljon benned minden önmagadra tekintést, magadban bízást vagy annak hiányát. Hogy átjárjon és megváltoztasson az örök és megváltozni képtelen Szeretet. Átöleljen, megtisztítson, átformáljon, hogy ne te akarj valakivé lenni, hanem engedd, hogy Ő létezzen benned. Ha ez megtörténik, kilépsz a börtönből, a bálványimádó szentélyből, és meglátod, hogy körülötted hányan vannak, akik egy fantommal a vállukon, önmagukba fordulva, saját börtönükben javítgatják, foltozgatják nyomorúságos énjüket, és méregetik magukat homályos torz-tükrükben, hogy felérnek-e bálványukhoz, vágyálmukhoz. Te viszont már fogod tudni őket szeretni és szolgálni, hogy a benned már ott élő Fény előbb-utóbb áttörje sötétségük burkát és átjárja őket is, hogy elhozza számukra is azt a szabadságot, ahol már nem kell önmagunkkal foglalkoznunk, hanem élhetünk Érte és egymásért.

A rendes keresztény fantomja pedig erejét veszítve köddé válik.