Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!

Akrobatamutatványok

Trapeze_artists_1890Az előző bejegyzésemben betekintést engedtem egy kicsit abba, hogy az igazság keresése nem egy steril légüres térben zajló intellektuális folyamat, hanem az ember egész lényét felkavaró, olykor ijesztő, izzasztó és elbizonytalanító akrobatamutatvány, amiben sokszor el kell engedni az egyik trapézt, míg a másikba bele tudunk kapaszkodni. A levegőben lebegés bizonytalansága magányos és ijesztő állapot, ami ellen az ember minden porcikája tiltakozik, de nincs más út az előre jutáshoz. Sokan csak akkor számolnak be hitük állomásairól, amikor megérkeztek A-ból B-be, és mindent lerendeztek magukban, én azonban szeretem megmutatni azt is, ami az út bizonytalansága közben bennem zajlik, mert csak így érzem őszintének és valódinak a dolgot, ettől lesz blogom valóban személyes és nem csak egy vallási enciklopédia. A bejegyzésemre adott közvetlen és közvetett reakciók miatt azonban fontosnak érzek elmondani néhány dolgot, kiegészítésképpen.

Egyrészt, hogy trapézugrásaim biztos védőhálójaként mindvégig ott van alattam Krisztus kegyelme, ami az idő előrehaladtával nemhogy foszlani látszik, hanem egyre sűrűbb fonásúnak és megbízhatónak tűnik. Jézus életem alapja, a Benne való hitem nem eszmefuttatásokon és íztelen-szagtalan ráción alapul, hanem természetfölötti, megmagyarázhatatlan,  mindennap megtapasztalt valóságon.

Másrészt, a Bibliát továbbra is Isten által ihletett Szentírásnak tartom, melyen keresztül önmagát az emberiségnek kijelentette. Ezentúl is azt olvasom és nem pl. a Bhagavad Gitát, mikor Korán reggel közösséget gyakorlok Istennel. Hiszem, hogy hasznos, hogy jobbá tegyen, neveljen, kiigazítson, tanítson. Azonban azt is hiszem, hogy Isten nagyobb a Bibliánál, és Isten Igéje nem egy könyv, hanem egy személy: Jézus. Isten sokszor és sokféleképpen szólt és szól a Biblián keresztül, ám a végső és legteljesebb kijelentést Jézuson keresztül adta és adja Önmagáról és a való(igaz)ságról. Persze Jézust nagyrészt a Biblián keresztül ismerjük meg, ám Őt nem korlátozhatja be a betű, és Szellemével segít minket, hogy eljussunk az igazságra itt a 21. században.

Ami leginkább megváltozott most bennem, az a bibliaértelmezésem keretrendszere. Más szemmel tekintek rá, keletkezésére, mondanivalójára és a módra, ahogy Isten rajta keresztül szól és szólt a korokon keresztül. Idegenként érzem magam olyan körökben, ahol a Bibliát felületesen, mintegy varázskönyvként olvassák és alkalmazzák, ahol csak meg kell találni a megfelelő varázsigét, mely egycsapásra meghozza a kívánt eredményt. Nem. A Biblia nem egy varázskönyv, egy képletgyűjtemény, egy szabályrendszer, egy receptkönyv, és főként nem egy tudományos precizitású történelemkönyv. Felkavar, amikor bonyolult helyzetekre és a 21. század összetett kérdéseire farzsebből előrángatott “nyilvánvaló” és “egyértelmű” igékkel törnek pálcát hívők emberek és helyzetek felett. A szívem szakad meg, amikor egy “de hát meg van írvá”-val döfnek szíven embereket, akik már anélkül is eleget szenvednek, hogy még “Isten” is beléjük rúgjon egyet. Elidegenít, amikor a Biblia felületes értelmezésére hivatkozva tesznek vagy mondanak hívők olyan dolgokat, amik ellentmondani látszanak az Írás valódi céljának, a szeretetnek.

Nem új dolog, ami most bennem zajlik, csupán sok szempontból most állt össze a kép, hogy gondolkodásomban nem csak toldozgatásra-foltozgatásra van szükség, hanem komoly átépítésre. Ez zajlik most: hagyom, hogy összeomoljon, aminek össze kell, és félépüljön egy új rendszer, ami több teret enged a további építkezéshez.

Nemsokára jelentkezem egy kicsit részletesebb beszámolóval, hogy hol tartok épp.

A szabadság fárasztó

Leloir_-_Jacob_Wrestling_with_the_AngelAz igazságot kutatni fáradságos munka. Utánajárni dolgoknak, majd megvizsgálni fonákjukat időigényes, fárasztó feladat. Könyveket olvasni, majd megszűrni gondolataikat, elolvasni kritikájukat, fárasztó a szemnek és az elmének is. A választás (látszólagos?) szabadsága nagy kihívás elé állítja az igazság keresőit. Felkavarni, majd hagyni leülepedni a dolgokat, újra és újra, hogy leszűrhessük, mi az, mi maradhat, mi az, mi örökkévaló, mi az igaz, megterhelő munka. Hagyni, hogy felépített világunk összedőljön, hogy megvizsgálhassuk építőkockái létjogosultságát vagy szerepét, hogy aztán valami újat építsünk fel az arra méltókból, lélekőrlő, olykor ijesztő és félelmetes. A bizonytalanság fojtogatóan magányos érzés. Amikor rátámadunk Istenre, (vagy Ő támad ránk?), és a végén már nem tudjuk, hogy Vele birkózunk-e vagy csak önmagunkkal, de azt tudjuk, hogy biztosan nem ússzuk meg épp bőrrel, azt pedig csak reméljük, hogy legalább áldását elnyerjük, és talán egy új nevet, miután bicegve továbbállunk a csata után.

Nem titkolom, hogy óriási háborúban vagyok hetek óta az eddig felépített világképem és ostromlói között. Saját magam léptem a hadszíntérre, önként, bár bizonyos értelemben nem volt más választásom, erre vitt utam, mert a régi világ omladozni kezdett bennem és körülöttem. Úgy érzem, visszaút nincs már, mert a régi válaszok már túl üresek és felszínesek, az újak viszont nem adnak még semmi otthonosságot és vigaszt, nem barátaim még. Komfortzónán kívül vagyok, felkavarodott belső világgal. Nem tudok már úgy tekinteni a Bibliára, ahogy sok-sok éven keresztül kérdés nélkül tettem. Elvesztettem egy biztos kapaszkodót, egy biztos pontot, néha az is felötlik bennem, hogy egy bálványt? Másrészről, mintha egy halk, megkönnyebbült sóhajt hallanék a Könyv felől, hogy végre lekerült válláról az a nyomás, amiket elvárásaim szakasztottak rá. Végre önmaga lehet: egy eszköz, egy csatorna, igazságok, titkok és mítoszok krónikása, egy olyan tárház, melynek mélyén halk és szelíd hang várja, hogy megtaláljam, kikutassam, meghalljam. Mostantól nem adja magát könnyen, meg kell küzdenem kegyeiért, a felszínes kapcsolatnak vége.

Egyre inkább idegennek érzem magam abban a világban is, aminek minden kérdésre és szituációra van egy gyors (és oly sokszor téves) válasza, igeverse, kliséje, képlete. Egyszerű ez a világ, kiszámítható, kordában tartható, gyorsan otthonossá tehető. Egy pillanat alatt nyeregben érezheti magát benne az ember. Sokan egy életre letelepednek benne és élvezik jóléti rendszerét. Sokáig voltam lakója, ismerem zegét-zúgát, beszélem nyelvét, értem csínját-bínját. Azonban túl sekélyes és felszínes már, válaszai sokszor oly kegyetlenül egyszerűek és szívtelenek, mintha csak karikatúrái lennének az Igazságnak és Szeretetnek, amit Jézus személyében megismertem.

Az igazság kutatása, a választás szabadsága fárasztó. Talán épp ezért van az, hogy az emberek többsége jobban szereti, ha megmondják neki, mi az igazság, mit kell gondolni, mit kell tenni. Jobban szeretik a feketét és fehéret, mint a szürke akárhány árnyalatát, nem is beszélve a szivárvány színeiről. Jobban szeretik valaki más vállára helyezni életük felelősségét, hagyni, hogy mások döntsenek helyettük, hogy aztán majd mást okolhassanak a következményekért. Egyszerűbb, kevésbé idő- és energiaigényes, és mindenre jól megrágott választ kínál, mércét, mellyel gyorsan megítélhető, ki van benn és ki kinn.

Az igazság azonban, ahogy én látom, nem adja könnyen önmagát. Vagy én nem adom magam könnyen az igazságnak? Segítsd megértenem!

(Ezt a bejegyzést nem terveztem, csak úgy kijött a szelepen.)

Pókok és az Ítélet Napja

„18 A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1 János 4:18 (UFO)

Ez az igevers az egyike a legtöbbet félremagyarázott, szövegkörnyezetből kiragadott verseknek. Számtalanszor hallottam, hogy amikor valaki valamilyen félelmének hangot adott, akkor csípőből tüzelve vágták rá kedvestestvérek, hogy azért fél, mert nem lett teljessé a szeretetben.

Senkit ne tévesszen meg az aranyos kis pofika, fogalmunk sincs mire készül!!

Senkit ne tévesszen meg az aranyos kis pofika, fogalmunk sincs mire készül!!

Ismerek például egy embert, aki történetesen nem szereti a pókokat. Nem mondanám, hogy félek izé…, fél tőlük, de nagyjából a testméretükkel arányosan nem kedveli őket, és ha igazán őszintén a szívébe néz, akkor talán beismerné, hogy a nagyobb, vaskosabb, húsosabb, esetleg szőrösebb példányoktól, nos, tart egy kicsit, ami talán már határos a félelemmel. (Persze nem kezdene el sikongatni, ha meglátna egy ilyen példányt! Valószínűbb, hogy inkább mozdulatlan maradna, hogy ne keltsen feltűnést, majd mikor a szörny egy pillanatra nem figyel, fejvesztve elszaladna, folyamatosan vizsgálgatva testét, hogy nem mászik-e valami rajta. Persze ez csak feltételezés, hiszen annyira jól nem ismerem az illetőt.) Na, szóval, az ő helyzetében sok keresztény szemrebbenés nélkül a képébe tolná a fenti igét, miszerint azért fél a pókoktól, mert nem lett tökéletessé a szeretetben (persze a példa sántít, hiszen a pókokat nyilván nem lehet szeretni, de ettől most tekintsünk el).

Ez az igeszakasz azonban valami nagyon konkrét félelemről szól, amit csak a szövegkörnyezet figyelembe vételével lehet megérteni, és Isten irántunk való szeretetével és az Ítélet Napjával kapcsolatos. János, a szeretett tanítvány és a szeretet apostola azt állítja, hogy ha valakiben teljes lett (célba ért) Isten szeretete, az már nem fél az Ítélet Napjától. Aki fél tőle, az azért teszi, mert nem értette meg, nem fogta fel Isten szeretetének mélységét, magasságát, szélességét, hosszúságát. Isten mindent elsöprő szeretete, ami megjelent Krisztusban még nem döntötte le a lábáról, nem itatta át, nem mosta ki belőle az Istentől való félelem utolsó darabját is. Nagyon tetszik, ahogy az egyszerű fordítás adja vissza ezt a szakaszt:

„18 Ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiűz belőlünk. Ha valaki fél, igazában attól tart, hogy Isten meg fogja büntetni. Az ilyen ember azért fél, mert Isten szeretete még nem töltötte be teljesen.” 1 János 4:18 (EFO)

A helyzet az, hogy hívőként (és ez csak hívőknek szóló ígéret) nem kell már félnünk Isten ítéletétől, nem kell attól rettegnünk, hogy Isten vajon mikor csap le ránk, mikor támad ránk és pusztít el minket. Az Ítélet Napja számunkra nem a büntetésről fog szólni, hanem a megjutalmazásról és annak mértékéről. Nem magunk miatt, a saját érdemeink eredményeként, hanem Krisztus tökéletes áldozata miatt. Persze Isten nevel és fegyelmez minket, de ettől nem kell félnünk, hiszen a javunkat szolgálja. Ez a békesség és nyugalom Isten szeretetének és személyének ismeretéből fakad: minél inkább felfogjuk az Ő szeretetét és jóságát irántunk, annál kevésbé félünk Tőle vagy ítéletétől. Minél inkább megismerjük Őt, annál inkább bízunk Benne.

Azért baj, hogy ezt az igét sokszor a szövegkörnyezetből kiragadva, helytelenül értelmezik, mert pont ez a felszabadító üzenet sikkad el általa: hívőként nem kell félelemmel tekintenünk Isten ítéletére, mert szeret minket és Krisztusban tökéletesen elfogad. Nem kell gyötrődnünk és rettegnünk, békességünk és reménységünk lehet Istenben, szándékaiban és ítéleteiben.

Tökéletes gyilkológép. Te megbíznál benne?!?

Tökéletes gyilkológép. Te tudnál bízni benne?!?

Míg ugyanezt, ugye, nem mondhatjuk el a pókokról, amikről semmit nem tudunk! Indítékaikat és szándékaikat sűrű, szőrős homály fedi, félelmünk velük kapcsolatban tehát megalapozott, indokolt, sőt kifejezetten hasznos!!!