Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Mi történik velem!?

images.jpgJelenlegi utamat szemlélve többekben felmerülhet a kérdés, hogy “nooooormális”?? Miért adja fel az eddigi elveit és nézeteit, csak hogy megfeleljen az új mániájának, a Katolikus Egyháznak? Szeretném, hát egy kicsit jobban megvilágítani a mostani folyamat hátterét, ugyanis szó sincs elvek és nézetek feladásáról, sokkal inkább arról, hogy azok alakulása teszi szükségessé, hogy a katolikus tanokkal jobban megismerkedjem.

Rend a lelke mind ennek

Ahhoz, hogy érthetővé tegyem magam, először fel kell tárnom személyiségem és gondolkodásmódom egyik aspektusát, mégpedig azt, hogy én nem tudok létezni alapelvek, keretek nélkül. Szükségem van valamiféle rendezőelvre, keretrendszerre, ami által definiálom a világot, az életet, kapcsolataimat, gondolkodásmódomat, amihez képest meghatározom önmagam. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, de ez az én személyiségtípusomnak olyan alapvető része, ami az időbeosztásomtól, a munkához való viszonyomon keresztül, a kapcsolataim és gondolati világom rendjén át mindenre kihat. Ha ez a keretrendszer fennáll, akkor békességem van és élek mint hal a vízben, ha azonban valami vagy valaki ebből kizökkent, akkor felborul az életem egyensúlya és levegő után kapkodok, törekszem az egyensúly visszaállítására. Ez olyan apró dolgokban is megmutatkozik, hogy ha valaki hirtelen ötlettől vezérelve felborítja a napirendemet (amit egyébként egyáltalán nem valamiféle poroszos szigor, sokkal inkább egyfajta laza struktúra jellemez), akkor én frusztrált leszek és erőfeszítésbe kerül, hogy alkalmazkodjam. Nem szeretem a váratlan vendégeket, a spontán programokat, a váratlanul megszegett ígéreteket, stb.

Nos, ennek tudatában el lehet képzelni, hogy mi történik velem, amikor a rendszer vagy annak egy része összeomlik. Ülök a romok közepén, és azonnal elemezni és szortírozni kezdek: mi okozta az összeomlást, mi az, amit ki kell dobnom a rendszerből, mi az, amit megtarthatok, illetve hogyan kezdjek neki a rendszer újraépítésének. Most ez történik, de ehhez előtte egy kis személyes visszatekintés az eddigi szellemi utamra.

Szektától a szabadságig

Amikor megtértem, Jézus személyének a ragyogása mindent betöltött az életemben. Könnyen lehet, hogy a megtérésem eleve a személyiségemből fakadó vezérelv-keresésem eredménye volt: a kereszténység egy olyan értelmes rendszert adott nekem, amiben világossá vált az „élet értelme”, a világ és benne az én helyem. Lenyűgözött Jézus, és ez a mai napig tart, azonban az Ő személyének a ragyogása elfedte azt a tényt, ami csak hosszú évek eltelte után és fokozatosan lett világos számomra, hogy a hely, ahol Őt megtaláltam súlyosan defektes volt. Bár teológiailag egyértelműen keresztény közösség volt, azonban vezetője megszállottan autokrata, kifinomultan manipulatív és bibliailag sok területen torz és egyensúly-tévesztett volt. Ez személyiségemre és (hit)életemre rányomta a bélyegét és csak sok évvel a közösségből való „kiszabadulásom” után tudtam nevén nevezni, ami velem történt: egy destruktív kisegyházi szekta tagja voltam. (Érdekes, hogy még mindig kicsit óvatosan írom ezt le, pedig tényleg így gondolom.)

Amikor innen kiszabadultam egy fájdalmas rendszerösszeomlás történt az életemben (érthetően), de ez arra sarkalt, hogy a Bibliát újult erővel tanulmányozva megértsem, hogy hol csúszott el a dolog. Ekkor kezdtem el mélyebb kutakodásaimat, aminek ez a blog is egyik gyümölcse. Végre szabad voltam és fűtött a felfedezési vágy. Szépen lassan rendet raktam a fejemben és szívemben, és kialakítottam véleményemet különböző területeken, újjáépült egy sokkal lazább és homályosabb kontúrú rendszer, de a homályos részek nem zavartak, mert őszintén hittem, hogy bibliai alapokon állok. Mígnem magát az alapot nem kezdtem el szemügyre venni… Legfrissebb fejleményként tehát az elveim keretrendszere a Sola Scriptura elv repedései mentén hullott darabjaira.

Már nem szól a Scriptura

Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy maga a Scriptura nem tartja magát olyan nagyra, mint a Sola Scriptura elv vallói; sehol sem hivatkozik magára olyanfajta mindent meghatározó és kizárólagos jogkörrel felruházott valamiként, amivé a protestantizmus és főleg a neoprotestáns, evangéliumi világ tette.

Másrészt, maga a Scriptura nem létezhet szent hagyomány nélkül, sőt, ő maga a megtestesült hagyomány, évszázadok apostolai és egyházvezetői által írott és/vagy szájhagyomány útján továbbadott (hagyományozott!) ismeretének lepárlása, rendszerezett gyűjteménye.

Harmadrészt a Sola Scriptura elv, illetve annak neoprotestáns értelmezése kudarcot vallott. Arra gondolok, hogy maga a Biblia elegendő ahhoz, hogy mintegy valamiféle „kézikönyv az élethez” egyértelmű választ adjon minden kérdésünkre, és világos útmutatást adjon, hogy miről mit kell gondolni, hinni. A neoprotestáns hívők nagy része így tekint a Bibliára, mint amiben minden kérdésre egyértelmű válasz van, amit egyszerűen csak alkalmazni kell. Eredmény: kb. ötmillióféle értelmezése az „egyértelmű” isteni kijelentésnek. Ha Isten szándéka ez volt a Bibliával, akkor csúfos kudarcot vallott, és – ahogy korábban írtam – megkérdőjelezhetők vezetői képességei.

Emiatt az eddigi rendszerem, aminek a Biblia volt az alapja, nem is szimplán összeomlott, inkább alapjaiban megrepedezett, majd apró homokszemcsékre hullott szét, amit aztán szépen lassan elkezdett kifújni alólam a szél. Hiszem, hogy a Biblia Isten egyedülálló, ihletett szava, és azokra a célokra, amikre Isten adta tökéletes, de már nem vagyok biztos abban, hogy önmagában elegendő, és individuálisan értelmezhető vagy értelmezendő.

Fel is út, le is út

Legújabb kori rendszerösszeomlásom romhalmazán csücsülve két utat látok magam előtt. Az egyik, hogy Isten bizonytalanságban akar tartani minket, nem akarja, hogy tisztán lássunk mindenben, nem akarja, hogy rugalmatlan rendszereket építsünk. A Bibliát nem arra adta, hogy egyfajta kézikönyvként kibogozzuk az élet minden rejtelmét (és főleg nem, hogy egymást fejbe verjük vele), hanem hogy Jézusról és a megváltás örömhíréről tanúskodjon, és olyan alapelveket vázoljon fel előttünk, amik mentén nagyjából eligazodjunk és – bár csak sötétben tapogatózva – végigbukdácsoljunk ezen az életen. Ez egy valós és általam elfogadható opció, amit nem utasítok el, sőt néhány éve ennek mentén gondolkodom. Ez nagyfokú érettséget, toleranciát és nyitottságot feltételez (csak szerényen), és ha ez az isteni út, akkor kevesen találták meg, és ha tényleg ez az isteni út, akkor ez nagyon sajnálatos.

A másik opcióm a Katolikus Egyház. (Vagy az Ortodox, tudom-tudom. De őket egyszerűen nem értem!! És nem csak mert szlávul beszélnek.) Igenis fel kell tennem a kérdést, hogy mi van, ha Isten a Katolikus Egyháznak adta a kulcsot az Ő országához, a Biblia helyes értelmezéséhez, stb. Tudom, hogy ez sokak számára botrányos kérdés, de fel kell tennem, és ki kell nyomoznom. Így most egy gondolati kísérlet kellős közepén vagyok, amiben abból indulok ki, hogy nekik van igazuk, és ebből a felállásból vizsgálom állításaikat, az életet, az univerzumot és mindent. Olyan ez, mint egy ruhapróba: magamra öltöm a katolikus „csuhát” és megnézem passzol-e. Illetve, ha nem passzol, akkor az azért van, mert nekem kellene leadnom pár kilót, vagy a szabása nem tökéletes? Ha nem tökéletes a szabása, vajon elég flexibilis az anyaga, hogy mégis kényelmes viselet legyen, vagy egy az egyben téves tervezés és kivitelezés eredménye?

Ez történik most. Nem az elveimet adom fel vagy igazítom a katolikus tanításhoz, kidobva a logikát és ésszerűséget, hanem azt vizsgálom, hogy a katolikus keretrendszer fejezi-e ki legjobban az elveimet, illetve azokon a területeken, ahol túl szűknek bizonyul, van-e valamiféle értelmes magyarázat, ami mentén mégis kompatibilisnek bizonyul az én elveimmel.

Értve vagyok?

(Oh, Lord, please don’t let me be misunderstood.)

Meglepő útirány

imgres(Figyelem: ez a poszt a nyugalom megzavarására alkalmas információkat tartalmaz.)

Akik már évek óta olvassák blogomat, tudják, hogy nem kis utat jártam be abban a – ha jól emlékszem – 8 évben, amióta blogolok. Sokszor úgy érzem, nem is én döntök az útról, hanem csak követem, amerre kanyarog. Az utóbbi egy-két évem, számomra is meglepő fordulatot hozott, és ahogy kezdem összekötni a pontokat, egy számomra is egészen meglepő útirány körvonalazódik.

A Sola Scriptura megingása

A Sola Scriptura (csak a Szentírás) lényege, hogy a hitelvek és a hitgyakorlat szempontjából a Szentírás rendelkezik a legfőbb (vagy egyedüli) isteni tekintéllyel. A reformátorok által zászlóra tűzött hitelv azzal a katolikus tanítással helyezkedett szembe, miszerint a szent apostoli hagyomány és a Biblia kiegészítik egymást, sőt a Szentírás az apostoli hagyomány részeként jött létre, és attól nem függetleníthető. Igazából nem is annyira a Sola Scriptura elvével van problémám (bár részben azzal is, ahogy majd látszik), hanem ami abból kerekedett főként a mai evangéliumi világban, miszerint csak a Bibliára van szükségünk, abban minden benne van és mindenki számára egyértelmű és világos. Csak a Bibliát kell olvasni és elfogadni, és akkor az ember mindent megért, minden lehetséges szituációra megoldást talál, csak a megfelelő igehelyet kell megtalálni hozzá. Inkább egy fajta biblicizmussal van problémám, miszerint csak a Bibliát kell elfogadni, úgy ahogy van.

Két problémám merült fel ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hogy maga Biblia is szóbeli hagyomány útján jött létre, így az Egyház első néhány száz évében nem is létezett írott formában. Tehát az Egyház fennállásának sok-sok első évtizedében nem létezett a Sola Scriptura, mert nem volt Scriptura, csupán apostoli hagyomány.

A másik gondom az, hogy nincs olyan, hogy “csak a Szentírás”. A Biblia nem egy légüres térben létező valami, ami egyértelmű minden tekintetben, hanem mindig értelmezést igényel. Ha már nem az eredeti nyelven olvassuk, a fordító értelmezésével találkozunk. De még ha ettől el is tekintünk, a Bibliának számos értelmezése létezik. Ha sarkítani akarok, akkor azt mondhatnám, ahány hívő, annyi “Sola Scriptura”.  Nemrég olvastam egy könyvet, ami a bibliaértelmezés eme pluralitását vizsgálgatva említette meg, hogy ha csupán azokat a könyveket nézzük meg, amik ma az Amazon könyváruház kínálatában szerepelnek olyasmi címmel, mint “3 látásmód a(z)…” és a … helyébe egy adott bibliai témát helyettesítünk be, akkor kb. 5 millió lehetséges bibliaértelmezést kapunk. Ezen bibliaértelmezések egyike sem légből kapott, egy legyintésre az asztalról lesöpörhető, hanem érvekkel alátámasztott, alapos kutatás nyomán létrejött vélemény. 5 millió. Aki ezek után azt mondja nekem, hogy Sola Scriptura, attól megkérdezem, melyik értelmezés szerinti Scriptura?

Ez indokolja azt is, hogy a reformáció óta több mint 30.000 többé kevésbé különböző protestáns felekezet jött létre. Mindannyian azt gondolják, hogy ők értelmezik igazán a Scripturát. Kinek van igaza? Beszélhetünk-e Sola Scriputáról, ha az értelmezések olyan kavalkádja létezik, mely képes ilyen mértékben feldarabolni az Egyházat?

Három út

Miután ezekkel a kihívásokkal szembesültem, arra jutottam, hogy ha az Írást mindenképpen értelmezni kell (márpedig kell), akkor három út áll előttünk, ha úgy tetszik, három pápa.

Választhatunk egyet a 30.000+ felekezet közül. Lehet, hogy ez nem is tudatos választás, hanem egyszerűen neveltetésünk, személyes történetünk (hol tértünk meg) determinál minket erre. Én is így kezdtem. Míg rá nem döbbentem az óriási tévedéseire és vétkeire a “pápámnak”. Felmerül hát a kérdés, hogy honnan tudhatjuk, hogy az aktuális, általunk követett “pápa”, pásztor, tanító, felekezet, irányzat, stb. rendelkezik a helyes értelmezéssel? Miért pont ő, a 30k+-ból? Szerintem sosem tudhatjuk biztosan.

Személyes történetem következő állomása az lett, hogy én magam váltam az értelmezővé. Ahogy megkaptam egy kommentben, én magam lettem a saját pápámmá, a helyes értelmezés meghatározójává. A kommentelőnek igaza volt, a második lehetséges opció valóban az, hogy az ember igyekszik ismerete és lelkiismerete legjavából meghatározni, hogy mi a helyes értelmezés. Ez nemes küldetés, de személyes tapasztalatom szerint a kérdések 90%-ban agnoszticizmushoz vezet. Aki rendelkezik elegendő önbizalommal, az eljuthat nagyon határozott meggyőződésre saját kútfőből, de én személy szerint rendkívül bizonytalan vagyok. Az esetek többségében fogalmam sincs, mi a helyes értelmezés, így a legtöbb kérdésben halvány lila fingom sincs, hogy mi az igazság. Nem csak azért, mert több értelmezés is felkínál súlyos érveket magyarázata mellett, hanem azért is, mert tudom, hogy nem bízhatok magamban. Az öntörvényűség okozott már galibákat a történelem folyamán.

A harmadik lehetőség megdöbbentő egy magamfajta protestáns számára. Mi van, ha Isten tényleg komolyan gondolta, hogy akkora tekintélyt és felhatalmazást ad az apostoloknak, hogy rájuk bízza az evangélium titkának továbbörökítését generációról generációra? Mi van, ha Jézus tényleg Péternek adta a Mennyország kulcsait, mi van, ha a Szentírás értelmezése mindenkor az Egyház tekintélye és feladata volt, ami a katolikusok által szent hagyománynak nevezett generációról generációra továbbörökített tanításban öltött testet? Mi van, ha tényleg a Pápa feladata, hogy pápa legyen? Mi van, ha a reformációnak valóban “pusztán” reformációnak kellett volna maradnia, és nem megosztó és 30.000+ felekezetet létrehozó protestantizmussá válnia? Mi van ha a Katolikus Egyháznak van igaza, a maga tökéletlenségei és botrányai ellenére?

Jelenleg ott tartok, hogy nem tudom kizárni a harmadik opciót, miután hitem a Sola Scripturában megrendült. Számomra is meglepő fordulat ez, de a végére kell járnom. Most éppen a Katolikus Katekizmust olvasom, és amit eddig elolvastam belőle, az mellbe vágott. Mély, átgondolt, logikus és ezidáig csak heves bólogatást váltott ki belőlem. Nagyon az elején vagyok még, így meglehet, hogy Róma határában megállok, és élesen irányt változtatok, mindenesetre meglep, hogy utam állomásaként Róma kontúrjai körvonalazódnak, csak azt nem tudom még, hogy kíváncsi turistaként látogatom, vagy otthont kereső menekültként. Jelenleg egyik lehetőséget sem tudom kizárni.