Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Katolikus igék

open-book-with-light-3211.jpgPontosabban igék, melyek véleményem szerint érhetőbben illeszkednek a katolikus felfogásba, mint a protestánsba. De ez túl hosszú cím lett volna.

Van néhány szakasza a Szentírásnak, melyekkel egy (neo)protestáns nagyon nehezen tud mit kezdeni; nagyon nehezen magyarázhatók önmagukban, illetve van, amikor gyakorlati megvalósulásuk kérdéses a protestáns kereszténységben, ugyanakkor a katolikus keretrendszeren belül értelmet illetve gyakorlati megvalósulást nyernek. Nem állítom, hogy ezekre nincs protestáns magyarázat vagy gyakorlat, de véleményem szerint a katolikus jobb, de legalábbis ésszerűbb. Néhány ilyen igét szeretnék most megnézni a teljesség igénye nélkül.

Kőszikla, kulcsok, kötés-oldás

„18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.

19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”

(Mt 16:18-19)

Bevallom, mindig is sántított számomra az a protestáns magyarázat, mellyel Péter szerepét próbálják elbagatellizálni protestáns igemagyarázók (én először Derek Prince szájából hallottam), miszerint itt Jézus egy szójátékkal él Péter neve (szikladarab) és a kőszikla szavakkal. Egyrészről értem, és el is tudom fogadni, hogy nem Péter személye az egyház alapja, hanem az általa megfogalmazott kijelentés, hitvallás („Te vagy az élő Isten Fia”), azonban a 19. versben Péter személye már megkerülhetetlenné válik: „Neked adom a mennyek országának a kulcsait”. Jézus ennél is tovább megy és olyan jogosítványokkal, tekintéllyel és hatalommal ruházza fel Pétert, amivel nehéz mit kezdeni a protestáns, pápátlan felfogás szerint. Amennyiben Jézus az egyház egészére gondolt volna (és bizonyára arra is gondolt), fogalmazhatott volna kevésbé Péterre kiélezve a dolgot. A katolikus felfogás szerint Péternek és utódainak különleges szerep és feladat jut az egyház életében, ebből ered a pápaság és pápa által vezetett püspöki tanítói hivatal funkciója, és ide eredeztethető gyakorlatilag a helyi plébános szerepe és felruházottsága is. Innen származik az egyház megkötő és feloldó tekintélye, ami tanítások megértésében, megfogalmazásában, őrzésében és továbbadásában, illetve az egyházi szentségek kiosztásában megmutatkozik generációról-generációra. A katolikus felfogás szerint ma is Péter utódja őrzi azokat a bizonyos kulcsokat. Miként értelmezhető ez a protestáns felfogás szerint, illetve melyik értelmezés magától értetődőbb?

Bűnök bocsánata

23 „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

(Jn 20:23)

Erre egy protestáns csak azt tudja kérdezni: mi vaaaan? Hát nem Isten az, aki a bűnöket megbocsátja? Miféle hatalom és borzalmas felelősség, amiről itt Jézus beszél? Személy szerint, ha rajtam múlna, minden bűn meg lenne bocsátva, ha valaki megbánta tettét. Valószínűleg nem pusztán a jó szívem mondatja ezt velem, hanem nagymértékben az önzés is: én is szeretném, ha minden bűnöm meg lenne bocsátva (és reménykedem, hogy meg is van). De mégis, mire gondolhatott itt Jézus, amikor ezt a hatalmat odaadta az apostoloknak, miután Szentlelket lehelt rájuk? Van-e erre egyszerű, érthető protestáns magyarázat és gyakorlat, ami értelmes alternatívát kínálna a gyónás katolikus tanításával szemben?

Ugyanehhez a témához kapcsolható még két ige a halálos/nem halálos bűnökkel kapcsolatban (1Jn 5:16-17), illetve a bűnök egymásnak való megvallásáról (Jk 5:16). Melyik protestáns tud világos magyarázatot adni arra nézve, mik a halálos bűnök (többes-szám!) és mik a nem halálosak? Illetve mi köztük a különbség? Mi a következményük? Illetve mi az a protestáns gyakorlat, amiben megvalósul bűneink egymásnak való megvallása, és nem hiányzik-e valami nagyon, hogy nincs ilyen gyakorlat, maximum alkalmi, baráti-testvéri szinten? Nem állítom, hogy a halálos bűnök katolikus tanítása könnyű falat lenne, vagy a gyónás intézménye mindenestül problémamentes, de a protestáns oldalon nem csak nehezen elfogadható választ nem találok, hanem egyáltalán semmilyent.

Test és vér

55 Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.

(Jn 6:55)

Nem mondom, tényleg nehéz kimondani, hogy transzszubsztanciáció, de mégis, ha megnézzük Jézus tanítását arról, hogy az Ő teste valódi étel és vére valódi ital, valamint hogy aki Benne hisz, annak ennie és innia kell az Ő testét, akkor el kell ismernünk, hogy Jézus valószínűleg valami komolyabbra gondolt, mint szimbolikus megemlékezésre, különben nem biztos, hogy hagyta volna, hogy tanítását „félreértelmezve” rengetegen elforduljanak tőle – a tizenkettőn kívül szinte mindenki. Nem állítom, hogy a katolikusoknak van igazuk, amikor azt állítják, hogy a borban és kenyérben Jézus vére és teste valóságosan (szubsztanciálisan, ám nem fizikailag) megjelenik, mégis ez Pál figyelmeztetését is érthetőbbé teszi az Úrvacsora méltatlan fogyasztásával kapcsolatban, ami sokakban betegséget vagy akár halált is előidézett (1 Kor 11:30).

Kézrátétel

Itt felsorolhatnék számos igét, ami a kézrátétel fontosságáról, szerepéről, felelősségéről szól (ld. pl. ApCsel 8:18, 13:3; 1 Tim 4:14, 5:22; Zsid 6:2, stb.). Evangéliumi, neoprotestáns illetve pünkösdi-karizmatikus keresztényként a kézrátétel gyakorlata leginkább a betegekért való imában jelentkezik, illetve amikor valamiféle áldást, kenetet igyekeznek „felkent” emberek átadni mezei híveknek. (Kérdés, hogy ezek a felkent emberek, honnan eredeztetik felkentségüket, illetve, ha közvetlenül Istentől, akkor a mezei hívek miért nem kaphatják azt meg közvetítő nélkül, ugyancsak közvetlenül Istentől?) Nekem soha senki nem tudott érthető magyarázatot adni a kézrátétel lényegéről. Ha azonban az apostoli tekintély továbbadását jelentette ez nagyon is valóságos, fizikai módon, ami egészen az apostolokig, sőt Krisztusig visszavezethető, az egésznek sokkal nagyobb jelentősége lesz. Valódi, fizikai kapcsolatot jelent ez, ami két évezreden keresztül egészen Krisztus, a testté lett Isten érintéséig visszavezethető. Van ebben valami hátborzongatóan gyönyörű és misztikus: Krisztus fizikai érintése töretlenül továbbadódott generációról generációra mind a mai napig, továbbhordozva az Ő általa adott felhatalmazást és tekintélyt. A katolikus magyarázat a kézrátételt is olyan tartalommal tölti meg, ami szerintem hiányzik a széttöredezett protestáns oldalon.

A halottakért?

29 „Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?”

(1 Kor 15:29)

Íme, az ige, amire senki sem tud magyarázatot adni protestáns oldalon. Miféle gyakorlatot említ itt Pál apostol? Hogyhogy nem illeti kritikával, sőt gondolatmenete alátámasztására használja? Egyetértett vele? (Úgy tűnik.) A katolikus felfogás szerint azonban a földi szentek tettei, áldozatai, imái, szenvedései hatással lehetnek a már elhunytak állapotára, főként a purgatóriumban lévő szentek megtisztulásának felgyorsítására. Protestáns oldalon azonban semmilyen magyarázattal nem találkoztam erre az igére illetve gyakorlatra vonatkozóan, az egyszerű és kényelmes ignoráláson kívül.

Egyelőre itt megállok, bár biztos eszembe jutna még pár ige, téma vagy tanítás, ami számomra (!) jelenleg több értelmet nyer az általam eddig megismert katolikus felfogás szerint. Természetesen tudom, hogy katolikus ismereteim még rendkívül felületesek (és olvasóim biztosan rá tudnának mutatni protestáns ismereteim fájó hiányosságaira is), illetve azt is tudom, hogy számos más tanítása a Katolikus Egyháznak hasonló vagy még nagyobb vehemenciával támadható protestáns érvekkel (főleg, melyek inkább a hagyományra, mint a Bibliára visszavezethetők, ld. Mária). Mégis a fenti kérdésekben katolikus oldalra billent bennem a mérleg.

Ami egyébként mostanában össze-vissza billeg, és még nem tudom, hol áll meg.

Római felfedezések

Resava_cave.jpgElnézést, hogy mostanában ritkábban jelentkezem, de sokkal fontosabb dolgok kötik le kevés szabadidőmet, mint a blogírás. Azonban lélekben óriási utat tettem meg, még ha minden állomásáról nem is számoltam be a blogban.

Haladok a katekizmusban, kiolvastam két könyvet a témában (G.K. Chesterton Orthodoxy-ján kívül), illetve egy harmadiknak is nekiálltam. Őszintén szólva, amikor elindultam erre a felfedezésre, az volt az érzésem, hogy egy sötét, dohos barlangba kell lemásznom, tele sötét árnyakkal és kellemetlen meglepetésekkel, ám nem sejtettem, hogy – megdöbbenésemre – a barlangon túl Nárniára találok. Szeretnék beszámolni néhány eddigi felfedezésemről.

A Katekizmus

Az első megdöbbenésem, hogy mennyire letisztult, mély és érthető a katekizmus. Egy csomó olyan téma, amire a válasz bennem hosszú évek, évtizedek alatt kristályosodott ki, ott áll feketén-fehéren a katekizmusban. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hányszor bólogattam hevesen olvasása közben, és mennyire igaznak találtam megfogalmazásait. Különösen az a bátorság tetszik, amikor valamilyen mély igazságról kendőzetlenül kijelenti, hogy az “misztérium”, a válasz el van rejtve előlünk. Nagyon hálás vagyok ezért a szóért, és azért, hogy a Katolikus Egyház nem csinál problémát abból, hogy vannak dolgok, amiket nem fogunk megérteni ebben az életben. Ebből a szempontból a katekizmust és a Katolikus Egyházat belengi egy állandósult titokzatosság, ami nekem nagyon szimpatikus.

A másik dolog, ami ellentmondani látszik az előzőnek, az a letisztult rend és határok világos meghúzása. G.K. Chesterton Othodoxy-jában ír egy olyan hegytetőről, aminek fennsíkján egy kerítéssel elhatárolt nagy területen gyermekek játszanak, táncolnak és csinálnak mindenfélét, amit a gyerekek szoktak. Chesterton azt mondja, ha az őket védő korlátot elvesszük, nem biztos, hogy a gyermekek lezuhannak, de szinte biztos, hogy a felhagynak a játékkal és a fennsík közepén összekuporodva rettegnek a zuhanástól. Ő így tekint az ortodoxiára: egy keret, ami lehetővé teszi, hogy az általa védett világban szabadon játszunk. Eddigi ismereteim alapján ezt látom a katekizmusban megvalósulni: keretet ad, ám meghagyja a titokzatosságot is. (Pl. a pokollal kapcsolatban kijelenti, hogy aki nincs megkeresztelve vagy rendezetlen halálos bűne van, az pokolra kerül, ám azt is leírja, hogy az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy elkárhozott, illetve reménységük van abban, hogy minden ember üdvözül és Isten ismeretére eljut, és az Egyház bízik Isten végtelen irgalmában. Magyarul megfogalmazzák a keretet, de nem állítják, hogy biztos tudói annak, hogy azt Isten nem írja felül nagy kegyelmében.) Olyan ez, mint Nárnia a maga fura szabályszerűségeivel, beszélő állataival, szimbólumaival és rejtélyeivel.

Őszintén vágyódom egy ilyen keretre, hogy ne kelljen a saját fejem után mennem, vagy valaki olyan feje után, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy Istentől eredezteti tekintélyét. Szívesebben követek egy Egyházat és Pápát, aki azt állítja magáról, hogy Krisztusig tudja visszaeredeztetni tekintélyét, mint bárkit, aki a harmincezer protestáns felekezet valamelyik bibliaértelmezésére hivatkozva tudja csak ezt megtenni, illetve mint saját magamat és az általam igaznak vélt bibliaértelmezést. Nem akarok öntörvényű lenni, de a protestantizmus szerintem nem képes mást adni.

Félreértve

A másik felfedezésem, ami viszont nem lepett meg, hogy egy csomó protestáns félreértést tisztáz és megmagyaráz a katekizmus (Mária és a szentek tisztelete, a hozzájuk való imák mibenléte, a misei áldozás nem “újraáldozás” jellege, a purgatórium, a szentségek, stb.). Mindegyikről lehetne hosszan írni (és lehet, fogok is), de a lényeg, hogy sok a félreértés és a meg nem értés protestáns irányból a katolikusok felé. Tény, hogy óriási gondolkodásbeli különbség van a protestantizmus és katolicizmus között, ami a gyakorlatban és nyelvezetben is megmutatkozik, de legalább annyira ésszerű (sőt szerintem ésszerűbb) a katolikus felfogás a maga keretei között, mint a protestantizmus. Azonban abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb katolikus is félreérti (vagy nem érti, sőt nem ismeri!) a katolikus gyakorlatok teológiai, történelmi, igei hátterét. Ez egyébként nagyon zavar.

Eddigi kutakodásom alapján azt találom – az olvasó számára talán már nem meglepő módon -, hogy jelenlegi gondolkodásom közelebb áll a katolicizmushoz, mint a protestantizmushoz, főleg mivel már nem tudok hinni a sola scriptura elvében, látva gyümölcseit (harmincezer darabra szakadt protestáns egyház, önjelölt “pápák” és próféták, sőt, mindenki saját maga pápája, stb. stb.). Ellenvetéseim és félelmeim már nincsenek, idegenkedéseim csak marginális kérdésekben, kérdésem még persze számos, de nem is érzem még, hogy kutakodásom végére értem volna.

Elmélet vs. gyakorlat

Ami jelenleg zavar, hogy eddigi ismereteim alapján úgy érzem, óriási szakadék van aközött, amit a katekizmus lapjain olvasok és amit a saját szememmel látok, amikor a Katolikus Egyházra nézek (főleg a magyarországi állapotokra). Ez fakadhat abból, hogy a különbség valódi, és sokat kell változnia az Egyháznak, hogy önmaga állításaihoz felnőjön, de lehet, hogy csak ismereteim felületesek, hiszen eddig csak azt láttam a Katolikus Egyházból, ami “kihallatszik”. Zavar, hogy az általam ismert “mezei” katolikusok többsége csupán babonából és félelemből “hisz”, zavar, hogy a Katolikus Egyház sosem tudta volna bennem elérni a megtérést, mint ahogy a mai kor embereinek többségét sem képes megragadni. A katekizmust olvasva, nem értem, hogy miért nem? Miért tűnik olyan messze egymástól a briliáns, tiszta és igaz elmélet, és a hétköznapi valóság? Persze tudom, hogy ez Protestantiában sincs másképp, de azért ott korántsem érzem olyan drámainak a különbséget.

Itt tartok. Fél lábbal bent, fél lábbal kint. Kicsit ijesztő, kicsit varázslatos.

Római látnivalók – kegyelemből, hit által?

imgres.pngRómai vakációmban segítségemre van egy könyv, amit nemrég kezdtem el olvasni, és még sokáig olvasni fogom. Nem azért, mert annyira hosszú lenne, hanem mert annyi házi feladatot és kötelező olvasmányt ad, hogy valószínűleg hónapokig elleszek vele. A könyv evangéliumi keresztényeknek íródott egy ex-evangéliumi, most már katolikus író által, és – ironikusan – 95 pontban vezeti végig az olvasót egy olyan úton, melynek végére – nem titkoltan – meg akarja győzni a katolikus út helyességéről. Kb. a felénél tartok, és az eddigi pontok többsége nem volt újdonság számomra, sőt olyan témákat érintett, melyek bennem is megfogalmazódtak már, és épp azok okán szerettem volna egy az övéhez hasonló könyvet a kezembe venni.

Az egyik dolog, ami viszont újdonság volt a számomra, sokkolt és egy kicsit fel is dühített. Azt még nem döntöttem el, hogy saját tudatlanságommal való szembesülésem döbbentett meg, vagy hogy a téma olyan kicsi publicitást kapott, hogy ezidáig nem jutott el hozzám. Egy történelmi jelentőségű esemény történt csupán néhány évvel ezelőtt, 1999-ben, amikor is a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség hosszú évek közös munkája és egyeztetése után egy közös nyilatkozatot adott ki (amit megtaláltam magyarul is) a megigazulástanról. A nyilatkozat nem túl hosszú, érdemes elolvasni. A lényege az, hogy a reformáció leglényegesebb kérdésében a Katolikus Egyház és az egyik legjelentősebb és legnagyobb protestáns egyház (2006-ban a metodisták csatlakozásával) közös álláspontra jutott: az üdvösség Isten ingyenes ajándéka, melyet kegyelemből hit által kap meg mindenki, aki Jézusban hisz. Ez persze a protestánsok részéről nem meglepő, de a katolikusok részéről annál inkább (nekem legalábbis). Ha valaki elolvassa ezt a nyilatkozatot, láthatja, hogy ma már ebben a kérdésben csupán nüansznyi, megfogalmazásbeli különbségek vannak a katolikus és protestáns felekezetek között, és a katolikusok is vallják, hogy az üdvösség ingyenes, nem pedig jó cselekedetek árán megszerezhető/megszerzendő. Én sokáig kerestem az államat miután elolvastam a nyilatkozatot. Csak nekem újdonság ez?

Persze ezzel a katolikus és protestáns különbségek nem tűnnek el, de véleményem szerint a többi kérdés közel sem olyan horderejű, mint ez; mondhatni, nem üdvösségkérdés. :) Ezt a fejleményt látva, és pl. azt, ahogy Ferenc pápa megéli katolicizmusát, felmerül bennem a kérdés: mi ellen is protestálunk még? Számomra a protestálandó dolgok listája rohamosan csökken, ami meg marad, azoknak többsége ugyanúgy ott van a tábor mindkét oldalán.

Balati tudósítását hallottátok Rómából. Vissza a stúdióba.

Meglepő útirány

imgres(Figyelem: ez a poszt a nyugalom megzavarására alkalmas információkat tartalmaz.)

Akik már évek óta olvassák blogomat, tudják, hogy nem kis utat jártam be abban a – ha jól emlékszem – 8 évben, amióta blogolok. Sokszor úgy érzem, nem is én döntök az útról, hanem csak követem, amerre kanyarog. Az utóbbi egy-két évem, számomra is meglepő fordulatot hozott, és ahogy kezdem összekötni a pontokat, egy számomra is egészen meglepő útirány körvonalazódik.

A Sola Scriptura megingása

A Sola Scriptura (csak a Szentírás) lényege, hogy a hitelvek és a hitgyakorlat szempontjából a Szentírás rendelkezik a legfőbb (vagy egyedüli) isteni tekintéllyel. A reformátorok által zászlóra tűzött hitelv azzal a katolikus tanítással helyezkedett szembe, miszerint a szent apostoli hagyomány és a Biblia kiegészítik egymást, sőt a Szentírás az apostoli hagyomány részeként jött létre, és attól nem függetleníthető. Igazából nem is annyira a Sola Scriptura elvével van problémám (bár részben azzal is, ahogy majd látszik), hanem ami abból kerekedett főként a mai evangéliumi világban, miszerint csak a Bibliára van szükségünk, abban minden benne van és mindenki számára egyértelmű és világos. Csak a Bibliát kell olvasni és elfogadni, és akkor az ember mindent megért, minden lehetséges szituációra megoldást talál, csak a megfelelő igehelyet kell megtalálni hozzá. Inkább egy fajta biblicizmussal van problémám, miszerint csak a Bibliát kell elfogadni, úgy ahogy van.

Két problémám merült fel ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hogy maga Biblia is szóbeli hagyomány útján jött létre, így az Egyház első néhány száz évében nem is létezett írott formában. Tehát az Egyház fennállásának sok-sok első évtizedében nem létezett a Sola Scriptura, mert nem volt Scriptura, csupán apostoli hagyomány.

A másik gondom az, hogy nincs olyan, hogy “csak a Szentírás”. A Biblia nem egy légüres térben létező valami, ami egyértelmű minden tekintetben, hanem mindig értelmezést igényel. Ha már nem az eredeti nyelven olvassuk, a fordító értelmezésével találkozunk. De még ha ettől el is tekintünk, a Bibliának számos értelmezése létezik. Ha sarkítani akarok, akkor azt mondhatnám, ahány hívő, annyi “Sola Scriptura”.  Nemrég olvastam egy könyvet, ami a bibliaértelmezés eme pluralitását vizsgálgatva említette meg, hogy ha csupán azokat a könyveket nézzük meg, amik ma az Amazon könyváruház kínálatában szerepelnek olyasmi címmel, mint “3 látásmód a(z)…” és a … helyébe egy adott bibliai témát helyettesítünk be, akkor kb. 5 millió lehetséges bibliaértelmezést kapunk. Ezen bibliaértelmezések egyike sem légből kapott, egy legyintésre az asztalról lesöpörhető, hanem érvekkel alátámasztott, alapos kutatás nyomán létrejött vélemény. 5 millió. Aki ezek után azt mondja nekem, hogy Sola Scriptura, attól megkérdezem, melyik értelmezés szerinti Scriptura?

Ez indokolja azt is, hogy a reformáció óta több mint 30.000 többé kevésbé különböző protestáns felekezet jött létre. Mindannyian azt gondolják, hogy ők értelmezik igazán a Scripturát. Kinek van igaza? Beszélhetünk-e Sola Scriputáról, ha az értelmezések olyan kavalkádja létezik, mely képes ilyen mértékben feldarabolni az Egyházat?

Három út

Miután ezekkel a kihívásokkal szembesültem, arra jutottam, hogy ha az Írást mindenképpen értelmezni kell (márpedig kell), akkor három út áll előttünk, ha úgy tetszik, három pápa.

Választhatunk egyet a 30.000+ felekezet közül. Lehet, hogy ez nem is tudatos választás, hanem egyszerűen neveltetésünk, személyes történetünk (hol tértünk meg) determinál minket erre. Én is így kezdtem. Míg rá nem döbbentem az óriási tévedéseire és vétkeire a “pápámnak”. Felmerül hát a kérdés, hogy honnan tudhatjuk, hogy az aktuális, általunk követett “pápa”, pásztor, tanító, felekezet, irányzat, stb. rendelkezik a helyes értelmezéssel? Miért pont ő, a 30k+-ból? Szerintem sosem tudhatjuk biztosan.

Személyes történetem következő állomása az lett, hogy én magam váltam az értelmezővé. Ahogy megkaptam egy kommentben, én magam lettem a saját pápámmá, a helyes értelmezés meghatározójává. A kommentelőnek igaza volt, a második lehetséges opció valóban az, hogy az ember igyekszik ismerete és lelkiismerete legjavából meghatározni, hogy mi a helyes értelmezés. Ez nemes küldetés, de személyes tapasztalatom szerint a kérdések 90%-ban agnoszticizmushoz vezet. Aki rendelkezik elegendő önbizalommal, az eljuthat nagyon határozott meggyőződésre saját kútfőből, de én személy szerint rendkívül bizonytalan vagyok. Az esetek többségében fogalmam sincs, mi a helyes értelmezés, így a legtöbb kérdésben halvány lila fingom sincs, hogy mi az igazság. Nem csak azért, mert több értelmezés is felkínál súlyos érveket magyarázata mellett, hanem azért is, mert tudom, hogy nem bízhatok magamban. Az öntörvényűség okozott már galibákat a történelem folyamán.

A harmadik lehetőség megdöbbentő egy magamfajta protestáns számára. Mi van, ha Isten tényleg komolyan gondolta, hogy akkora tekintélyt és felhatalmazást ad az apostoloknak, hogy rájuk bízza az evangélium titkának továbbörökítését generációról generációra? Mi van, ha Jézus tényleg Péternek adta a Mennyország kulcsait, mi van, ha a Szentírás értelmezése mindenkor az Egyház tekintélye és feladata volt, ami a katolikusok által szent hagyománynak nevezett generációról generációra továbbörökített tanításban öltött testet? Mi van, ha tényleg a Pápa feladata, hogy pápa legyen? Mi van, ha a reformációnak valóban “pusztán” reformációnak kellett volna maradnia, és nem megosztó és 30.000+ felekezetet létrehozó protestantizmussá válnia? Mi van ha a Katolikus Egyháznak van igaza, a maga tökéletlenségei és botrányai ellenére?

Jelenleg ott tartok, hogy nem tudom kizárni a harmadik opciót, miután hitem a Sola Scripturában megrendült. Számomra is meglepő fordulat ez, de a végére kell járnom. Most éppen a Katolikus Katekizmust olvasom, és amit eddig elolvastam belőle, az mellbe vágott. Mély, átgondolt, logikus és ezidáig csak heves bólogatást váltott ki belőlem. Nagyon az elején vagyok még, így meglehet, hogy Róma határában megállok, és élesen irányt változtatok, mindenesetre meglep, hogy utam állomásaként Róma kontúrjai körvonalazódnak, csak azt nem tudom még, hogy kíváncsi turistaként látogatom, vagy otthont kereső menekültként. Jelenleg egyik lehetőséget sem tudom kizárni.