A kordonon belül

Ahogy korábban jeleztem, idén ott voltam a Pride felvonuláson, a Keresztények a melegekért csoport tagjaként. Intenzív és felkavaró élmény volt, és még egy csomó mindennek le kell ülepednie bennem, de néhány benyomásomat szeretném megosztani.

Az első dolog, hogy volt bennem, mint csoportunk több tagjában is, egy kis félelem az egésszel kapcsolatban. És nem, nem a melegek miatt, hanem amiatt, hogy vajon milyen atrocitások érhetnek minket az ellentüntetők részéről. Miután találkoztunk a csoport tagjaival, gondosan letakartuk a transzparenseket és imádkoztunk Isten oltalmáért és küldetésünk sikeréért, elindultunk a helyszínre. Odafelé az egyik testvér megosztott velünk néhány igei gondolatot az aznapi Mai Igéből, amit meglehetősen aktuálisnak éreztünk és bátorítóan hatott ránk. Miután megérkeztünk, felvettük egyen-pólóinkat, felfedtük transzparenseinket és igyekeztünk a kordonon belülre. Számomra egy kicsit elkeserítően, 5 percnek sem kellett eltelnie, hogy néhány ellentüntetőtől kapjunk egy-két keresetlen szót (pl. “Keresztények a melegekért? Olvastad a Bibliát, baszd meg?“). Azt gondoltam magamban, ha már az elején ez történik, mi vár ránk később? Azonban meglepő módon semmilyen egyéb támadás nem ért minket, sőt amint beléptünk a kordonon belülre, az emberek hozzáállása merőben más lett. A félelem csak akkor jelentkezett ismét, amikor a helyszínt elhagyva kértek minket a rendfenntartók, hogy tegyünk el minden szivárványos dolgot kifele menet a saját biztonságunk érdekében. De hála Istennek ekkor sem ért minket semmilyen atrocitás.

A másik dolog, ami mély nyomott hagyott bennem, a kordonon belüliek összetétele és hozzáállása. Egyrészt, a tömeg jelentős része (talán többsége?) heteroszexuális ember volt: párok, családok, szimpatizáló szervezetek. Persze voltak extrém egyének és megnyilvánulások, amiket a sajtó előszeretettel mutat be, hiszen ez hozza a kattintást, ám ezek elenyészőek voltak. Az emberek mind vidámak, kedvesek és toleránsak voltak, hiszen épp ezért voltak ott. Ami azonban nagyobb meglepetés volt, hogy mennyire örömmel és pozitívan fogadtak minket. Azokat a felvonulókat, akik csoportként vonultak, külön bemondták a hangosbemondóba, és nagyon sokan felkapták a fejüket, amikor a “Keresztények a melegekért” csoport neve elhangzott. Rengetegen jöttek oda fényképezni minket, kérdezősködni, örömüket kifejezni. A sajtó nem tudott betelni velünk, mindenféle tévécsatorna és hírportál interjúztatott minket (még én is bekerültem a Tényekbe és az Origo videó összeállításába, terveim ellenére (és direkt nem linkelek ide semmit :) ). Nem csak a melegek részéről kaptunk elismerő pillantásokat, hanem nem-hívő heteró felvonulók is példaértékűnek értékelték jelenlétünket. Még utólag is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a mi üzenetünk és kiállásunk volt az egyik legerősebb a felvonuláson, és örülnek, hogy párbeszédre törekszünk.

Keserűbb szájízt hagyott bennem a Pride-ot megelőző és követő reakció a keresztények részéről. Persze nem lepett meg, de ettől még nem esik jobban. Kaptunk hideget-meleget (hogy stílusos legyek): voltunk álkeresztények, sátánisták, krisztus-gyalázók, akiket Jézus lángpallossal kaszabolna le, stb. stb. Csak és kizárólag keresztényektől kaptunk negatív megjegyzéseket, mellesleg. Persze van erre racionális, kegyes magyarázat, ami az egészet indokolttá teszi: bűnösöknek hirdetjük, hogy Isten szereti őket, felhígítjuk Isten Igéjét, hiperkegyelmet hirdetünk, stb. stb. Úgy tűnik, az nem zavarja őket, hogy a melegek (és úgy általában a mai emberek) nem kérnek az “örömhírükből”, ha közben kénköves lehelettel méltóságukban és identitásukban becsmérlik őket. Amit ezek a keresztények nem fognak fel, hogy senkit nem érdekel az üzenetük, mert hangosabban ordít az elutasításuk, mint a szerető Isten megváltásának üzenete. A melegek elég elutasításon vannak túl már életükben ahhoz, hogy még Istenét is bezsebeljék. A helyzet az, hogy szerintem azok a keresztények, akik semmi pozitívat nem látnak abban a törekvésben, amit a Keresztények a melegekért csoporttal képviselünk, egyszerűen nem szeretik a melegeket. Erősebb bennünk a másságtól irtózó zsigeri ösztön, mint a segítőkészség és felebaráti szeretet. Egyszerűbb és kényelmesebb azt mondani, hogy ők tehetnek róla, hogy nem öröklik Isten országát, de egy pillanatra sem gondolkodnak, hogy nekik mit kellene tenniük, hogy eljusson hozzájuk az örömüzenet. “Meg kell térniük, aszt kész.” Megértem, hogy nem mindenki érzi elhívásának, hogy a melegek felé szolgáljon, de azt nem értem, hogy miért baj az, ha valaki tenni akar értük. Ez a szégyenletes és istentelen dolog, nem az, hogy mi kimentünk a Pride-ra! (És igen, indulatos vagyok, amikor ezeket írom, és frusztrált és szomorú.)

Összefoglalva a benyomásaimat, örülök, hogy ott voltam, örülök, hogy kiálltam meleg testvéreim méltóságáért, és örülök, hogy csoportunk üzenete átment: sajnáljuk és bocsánatot kérünk a sok bántásért, szeretetlenségért, sőt zsigeri gyűlöletért, amit sok keresztény (és szándékosan fogalmazok így, nem pedig “magukat kereszténynek nevező egyének”, ahogy mi meg szoktuk kapni) a melegek felé kifejez/ett. Örülök, hogy üzenetünkre felfigyeltek és arra pozitívan reagáltak. Örülök, hogy elkezdődhet a párbeszéd.

Elszomorít, hogy egyes keresztények szemében pedig már testvérek sem vagyunk, csak mert máshogy állunk hozzá ehhez a kérdéshez. Amellett, hogy ez a vélemény semmilyen módon nem igazolható a Bibliából, új szintre emeli a törvényeskedést: ma nem a körülmetélés válik üdvösségkérdéssé, hanem a homoszexualitáshoz való hozzáállás. Vajon mit szólna ehhez Pál apostol, a Galata levél szerzője, akit oly gyakran idéznek a meleg kérdésben?

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A szivárvány tövében

11707634_10155682286825034_1492683479005632236_nKét okból ragadok ismét billentyűzetet a homoszexualitás témájában. Egyrészt a már mindenki által ismert (hiszen már a csapból is szivárványszínű víz folyik) amerikai legfelsőbb bírósági döntés ürügyén, másrészt mert szombaton terveim szerint részt fogok venni a Pride felvonuláson több keresztény testvéremmel együtt. Szeretnék néhány dolgot tisztába tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint olyan keresztény blogger, aki a témában rendszeresen publikál és akiről ismert, hogy az átlagnál nyitottabban és elfogadóbban áll a kérdéshez. Sok keresztény számára ez a fajta nyitottság meglepő, ijesztő, sőt felháborító, ugyanis nem csak a melegekkel kapcsolatban, de a feléjük nyitottabb keresztényekkel kapcsolatban is tévedések élnek a fejükben. Szeretnék a magam részéről kísérletet tenni arra, hogy néhány dolgot ezzel kapcsolatban tisztázzak.

Az amerikai döntéssel kapcsolatban

Örülök neki és ebben a formájában támogatom. Liberális demokrataként (ún. libsi, liberó, ballib, vagy néhányak számára egyszerűen csak komcsi) úgy gondolom, nagy és elkerülhetetlen előrelépés ez az emberi jogok terén, és semmilyen épeszű és jogos érvet nem lehet felhozni ellene – a vallásosokon kívül. Úgy gondolom, ez a lépés összhangban van és egyenesen következik más emberjogi vívmányokkal/ból, melyek a diszkrimináció különböző formáit igyekeznek megszüntetni. Sokan (többen a döntőbírák közül is) antidemokratikus döntésnek tartják ezt az államok felett meghozott ítéletet, talán nem ok nélkül, azonban a melegházasság támogatottsága az amerikai társadalmon belül az utóbbi években drasztikusan megnőtt, és még ha sokan úgy is érzik, hogy a fejük felett döntöttek, az utóbbi évek közvélemény-kutatásai szerint ebben a döntésben ma már a társadalmi többség véleménye jutott érvényre.

Azért írtam, hogy ebben a formájában támogatom, mert ez a fejlemény semmilyen kötelezettséget nem ró a vallásos meggyőződésből a döntéssel egyet nem értőkre. Nem kell egyetlen kereszténynek sem támogatnia a melegházasságot, nem kell egyetlen lelkésznek sem összeadnia meleg párokat, ha az lelkiismeretével és meggyőződésével ellenkezik. Az egyházak belső szabályozásait ez a döntés nem érinti, csupán állami, szekuláris szabályozásról van szó. Amennyiben ez nem így lenne, tehát egyházak és lelkészek számára kötelezővé tennék meleg párok összeadását, hangosan kifejezném felháborodásomat, demokratikus és vallási okokból is. Azonban nem ez a helyzet, így ebben a formájában nincs vele problémám.

Miért veszek részt a Pride-on?

Mielőtt leírnám, hogy mi az oka, azt szeretném tisztázni minden kétséget kizáróan, hogy mik nem az okai a részvételemnek:

  • nem értek egyet a magamutogatással és provokálással. Nem azért veszek részt a Pride-on, mert úgy gondolom, helyes dolog félmeztelenül, szexuálisan vagy bármely módon provokálóan viselkedni. Ha ilyen viselkedéssel találkoznék, azt ugyanúgy elítélném, mint amikor hetero személyek viszik az utcára szexualitásukat vagy mutogatják magukat mindenkinek. (Merthogy van ilyen, nagyon is gyakran, amikor párok nyalják-falják és tapogatják egymást a nyílt utcán. Szerintem annak ugyanúgy nincs az utcán a helye, mint a fentieknek. Nevezzetek prűdnek. Ez azonban nem tűnik fel senkinek, bezzeg, ha egy meleg pár kézen fogva sétál! Botrány!) Megjegyzem a Pride nagyrészt már nem erről szól (még ha a kattintáséhes sajtó ezeket a dolgokat is kapja fel inkább), és a melegek számára is zavaró az ilyen viselkedés;
  • nem gondolom, hogy a melegségre büszkének kellene bárkinek lennie, de azt sem gondolom, hogy szégyellnie kellene bárkinek azt. Őszintén szólva, a néhány évvel ezelőtti Meleg Méltóság Menete elnevezés sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert a “méltóság” szóval jobban tudok azonosulni, mint a “büszkeség” szóval, még ha értem is annak emberjogi, történelmi felhangjait. Úgy gondolom, egy meleg ember semmivel sem jobb vagy rosszabb bármely más embernél, semmivel sem érdemel több vagy kevesebb megbecsülést. Ez a dolog az egyenlőségről szól, a lehetőségről, hogy mindenki őszintén és emelt fővel élhessen, még ha bármely okból más is, mint a többség. Úgy gondolom, senkit nem szabad megkülönböztetni neme, származása, bőrszíne, vallása vagy éppen szexuális orientáltsága miatt. Ezeknek önmagukban semmi köze az illető erkölcséhez, jelleméhez és alapvető emberi értékéhez.

Akkor mégis, miért megyek?

  • mert úgy gondolom, hogy a Pride-ra sajnos szükség van. Bár az azt ellenzők azon a véleményen vannak, hogy már a csapból is a meleg-lobbi folyik, véleményem szerint a társadalom igenis homofób és diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. Megértem, hogy ez ellen tenni szeretnének, hogy szeretnének egyenes gerinccel, emelt fővel, bujkálás és hazudozás nélkül élni. Megértem, hogy szeretnék felvállalni szerelmüket a nyilvánosság előtt, mert én sem szeretném, ha nem foghatnám meg a feleségem kezét, vagy nem karolhatnám át, azon félelmem miatt, hogy emiatt leköpnek, megnéznek, inzultálnak vagy megvernek;
  • mert a Pride célja nem az, hogy mindenkire ráerőltessék “életmódjukat” (már ha lenne ilyen), és mindenkit “megbuzuljanak”. Nem akarják, hogy ők legyenek a többség, csupán, hogy a törvény és a társadalom előtt elfogadott kisebbségként élhessék az életüket békében;
  • mert az Egyház kommunikációja tragikus az LMBTQ közösség felé. Az ítélet, kárhoztatás, a tűz és kénkő zaja túlordítja az Örömhír hívó szavát. Függetlenül attól, hogy melyik keresztény, mit gondol a homoszexualitásról, az Egyház üzenete az evangélium: Krisztus meghalt és feltámadt értünk (bármilyen) bűnösökért, hogy megbocsássa (bármely) bűnünket, örök életet ajándékozzon nekünk, megváltoztasson minket, hogy a legnagyobb parancsolat, a szeretet embereivé váljunk és kövessük Őt. Elképzelhető, hogy egy homoszexuálist Isten heteróvá fog változtatni? Neki semmi sem lehetetlen. Elképzelhető, hogy valaki megtérve arra a következtetésre jut, hogy cölibátusban kell élnie élete végéig? Igen. Elképzelhető, hogy valaki hitre jutva szabadnak érzi magát arra, hogy életét egy azonos nemű testvérével összekösse életre szólóan? Egyesek szerint igen, mások szerint nem, megint mások szerint ez csak Isten és az ő dolguk. Azonban a legtöbb homoszexuális ehhez a döntéshelyzethez soha el sem jut, ugyanis SOHA nem hallja meg tőlünk az Örömhírt, mert amikor csak szóra nyitjuk szánkat, abból az ítélet, a kárhoztatás, és sokszor a lenézés és elítélés fakad fel. Minden más bűnnel kapcsolatban képesek vagyunk meglátni a megváltásra váró embert, de egy homoszexuális esetében csak a homoszexuálist látjuk, akinek “meg kell térnie”.

Ez az utolsó számomra a legfontosabb indok: szeretném kihirdetni, elmondani, felvállalni, hogy hiszem, hogy Isten szereti a melegeket, mint mindenki mást. Szeretnék az Örömhír hírnöke lenni az LMBTQ közösség felé, átölelni őket Isten szeretetével, és elmondani nekik, hogy jöhetnek, úgy ahogy vannak, a többit pedig Isten majd elrendezi, csakúgy, ahogy az én életemben, az én bűneimmel kapcsolatban teszi.

Ezért megyek a Pride-ra keresztényként, Isten gyermekeként, a hitem miatt és nem a hitem ellenére.

Szerintem Ő is ott lesz.

Szeretettel a Pride-ra!

Aki régóta követi blogomat, tudja, hogy szívügyem a homoszexualitás kérdése, és többször kifejtettem már véleményemet ezzel a sürgetően fontos kérdéssel kapcsolatban. Véleményem az évek során folyamatosan formálódott, és jelenlegi álláspontomat legjobban talán a Híd az óceánon írásomban foglaltam össze. A kereszténységen belül is rengeteg pozitív változás történt az évek során, főleg Amerikában és leginkább a tradicionálisabb, mainstream felekezetekben, de egyre több evangéliumi közösség is változtat addigi szigorúan elítélő vagy csak közömbös álláspontján. Tapasztalatom szerint minden jóérzésű érett, krisztusi keresztény megborzad bizonyos önmagukat kereszténynek nevező körök gyűlölettel teli megmozdulásán, amikor táblákkal és transzparensekkel hirdetik mindenféle lehetséges fórumon, hogy Isten gyűlöli a melegeket. A világ számos pontján, így Magyarországon is, a Pride felvonulások rendszeres kísérőjelensége, hogy ezek a csoportok közvetítik az általuk képviselt gondolkodásmód torz üzenetét, miszerint Isten gyűlöli a homoszexuálisokat és örömmel fogja őket a pokolba küldeni. Nem csoda hát, hogy a meleg közösség a kereszténységből sokszor nem lát semmi mást, mint ezt, a szeretet vallásából szeretetlenség árad, a jó hírből így lesz nagyon-nagyon rossz hír. Az a keresztény, aki nem ért egyet ezzel a fajta gondolkodásmóddal, igyekszik magát tisztázni a tőle telhető minden eszközzel, hogy ellensúlyozza és hatástalanítsa a gyűlölet képviselőit, és mindenki számára világossá tegye: a kereszténység nem ez!

Mindig nagy örömmel olvasom, amikor keresztények csoportjai szervezetten kifejezik, hogy nem értenek egyet a gyűlölködő csoportokkal, és hitük szerint Isten nem a gyűlölködés, hanem a szeretet Istene. Ez történt például nemrég Portlandben, ahol a Gay Christian Network rendezvénye ellen tüntető hírhedt Westboro Baptist Church gyűlölködő demonstrációját némította el a portland-i keresztények összefogása és közös megmozdulása, ami Isten szeretetét közvetítette a meleg közösség felé.

Még nagyobb örömmel szereztem tudomást arról, hogy Magyarországon valami nagyon hasonló dolog szerveződik: keresztények összefognak, hogy az idei Pride felvonuláson Isten szeretetét képviseljék a LMBT közösség felé. Úgy gondolom, hogy mindenkinek érdemes elgondolkoznia, hogy ehhez a kezdeményezéshez csatlakozzon, aki szeretné ellensúlyozni a gyűlölet hangját, szeretné Isten szeretetének az üzenetét képviselni, és szeretne valóban szolgálni és párbeszédet kezdeményezni az LMBT közösséggel. Én szeretnék ott lenni! (Részletek a csatlakozás lehetőségéről a youtube videó alatt.)

Jelentkezés: http://goo.gl/forms/AjxDgZvJ46
Info: jesuslovesgayshungary@gmail.com