Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)

Reklámok

In vino veritas

Sajnos mostanában nem nagyon van időm a blogra, ha ez nem tűnt volna fel, pedig nagyon sok minden zajlik bennem, amiről majd be fogok számolni, de rengeteget kell dolgoznom, ami sok utazással jár. Egyszer talán majd írok a munkámról is részletesebben, a lényeg, hogy a hétköznapjaim jelentős részét nem Magyarországon töltöm, és nem ritkán 5-6 órát kell vezetnem a szélrózsa valamely irányába, ha épp nem repülök valahova. Ezeken a hosszú autóutakon általában zenét szoktam hallgatni (a legritkább esetben ún. “keresztény” zenét mellesleg), de ezen tevékenységem drámaian lecsökkent két amerikai úriember miatt, akiknek a podcastjára teljesen rákattantam. A podcastjuk és weboldaluk címe Drunk Ex-Pastors, ami magyarul annyit tesz, hogy részeg ex-pásztorok. A részeg persze csak figyelemfelkeltő túlzás, bár azért józannak sem mondanám őket, ahogy leülnek és néhány pohár ital elfogyasztása közben beszélgetnek politikáról, vallásról, társadalmi kérdésekről rendkívül szórakoztató, elgondolkodtató és tabukat nem ismerően őszinte módon. Jason Stellman és Christian Kingery már vagy 25 éve legjobb barátok, és mindketten érdekes pályát futottak be, ami – bármely furcsán hangzik – több szálon kötődik az én történetemhez is, aki ráadásul személyesen nem is ismerem őket. Jason és Christian ugyanis Calvary Chapel-es (azaz Golgotás) pásztorok voltak évekig itt, Magyarországon. Az ezredforduló környékén azonban bizonyos teológiai nézeteltérések miatt, nos, kirúgták őket a szolgálatból, aminek körülményeiről az általuk csak utalások szintjén elmondottakon kívül nekem semmilyen információm nincsen, így az eseményről nem tudok, de nem is akarok véleményt alkotni, egyik oldalt sem védve vagy támadva. A lényeg, hogy Jason ezután az amerikai presbiteriánus egyház felszentelt – és nem is sikertelen – lelkipásztora lett, majd néhány évvel ezelőtt a benne zajló kérdések és útkeresések eredményeképp egy újabb meglepő és botrányt keltő fordulattal katolikus hitre tért. Christian útja a magyarországi golgotás szolgálat után egy amerikai golgotás gyülekezetben folytatódott, majd tőlük elidegenedve ő is esélyt adott az amerikai presbiteriánus egyháznak, ám az ő élete innen az agnoszticizmusba haladt tovább. Adott tehát két ex-golgotás, ex-magyarországi jóbarát, egy katolikus és egy agnosztikus, akik kívül-belül ismerik az evangéliumi világot, ahol évtizedeket eltöltöttek, minden pozitívumával és negatívumával együtt, és néhány ital társaságában megosztják gondolataikat és tapasztalataikat egy csomó érdekes témában, melyek közül nem kevéssel én is foglalkoztam és foglalkozom blogomban. Mintha csak nekem találták volna ki őket!

Az egészben az a szép, hogy nem keserűség vagy valamiféle bosszúálló küldetés hajtja őket, hanem egyszerűen csak egymással beszélgetve megosztják gondolataikat, és engedik, hogy mi hallgatózzunk. Kitapintható bennük az egymás felé érzett tisztelet és szeretet, még ha egy csomó dologban nem is értenek egyet. Fenntartják maguknak a jogot a tévedésre, sőt többször hangsúlyozzák, hogy nem gondolják, hogy ők birtokolják a bölcsek kövét, sőt sokszor a fülünk hallatára formálódik ki véleményük egy témában. Jelenleg a 39. adásnál tartanak, nekem a 29-ig sikerült eddig eljutnom, de biztosan követni fogom őket, ameddig csak folytatják, mert amellett, hogy sokszor könnyesre nevetem magam rajtuk, sokszor elgondolkodtatnak és segítenek a saját problémáim, küzdelmeim jobb megértésében és rendszerezésében. Nagyon sok témában pedig pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel küzdök, mint ők, sőt az esetek döntő többségében válaszaim is kísértetiesen hasonlítanak az övékére. Összefoglalva nagyon jól érzem magukat a társaságukban.

Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit magasabb fokon bírja (vagy szeretné bírni) az angol nyelvet, és szeretné kihallani a borból az igazságot. :)

(Vicces adalék, hogy ezt a podcastot egy nem ex-golgotás, ám az alkoholt sem megvető pásztor ajánlotta a figyelmembe :) Innen is köszönöm!)