Miért lettem katolikus 2. – Eucharisztia

eucharist-1591663_960_720A második legfontosabb dolog, ami a katolikus egyházhoz vonzott, az az Eucharisztia (Úrvacsora). Amióta pedig katolikus lettem, egyre jobban rádöbbenek, hogy mennyire a katolikus (és ortodox) egyház egyik, ha nem a legfontosabb és legmegkülönböztetőbb eleme az Eucharisztia, illetve annak katolikus (és ortodox) értelmezése. A katolikus (és ortodox) egyház nagyon komolyan veszi, hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, annak minden logikus következtetésével és következményével együtt (pl. szentmise, szentségimádás, stb.)

Hosszú út vezetett odáig, hogy én így tudjak tekinteni az úrvacsorára. Hívő életem elején nem tudtam vele mit kezdeni, semmilyen jelentőséggel nem bírt számomra. Akkori gyülekezetünkben néhány havonta éltünk vele, ilyenkor általában valódi kenyeret és bort osztottunk meg egymással kis csoportokban, majd ezekben a kis csoportokban imádkoztunk egymásért. Az esemény sokkal inkább a közösséghez való tartozásról és a “beavatottság” érzéséről szólt, hiszen kívülállók, nem hívők nem élhettek vele. Akkoriban azonban nem jelentett túl sokat számomra a megtört test és a kiontott vér, mert közösségünk nagyon törvénykező és teljesítményközpontú volt, Isten minden áldásáért keményen meg kellett dolgozni, így Krisztus érdeme és kegyelme teljesen a háttérbe szorult az egyéni igyekezet és teljesítmény mögött.

Amikor aztán ebből a közösségből kiégve és hitemben jórészt megsemmisülve kiszakadtam, életemben először valódi módon találkoztam a kegyelemmel, és megértettem, hogy a lényeg nem az én teljesítményemen, képességemen és képtelenségemen van, hanem Krisztus elvégzett munkáján, melynek eredményét, érdemét Ő ingyen, szeretetéből nekem ajándékozza. Ezt nem lehet és kell kiérdemelni, hanem bizalommal és hálás szívvel el kell és lehet fogadni. Ekkor már értettem, hogy mit ünneplünk az úrvacsorakor (amit új közösségünkben minden vasárnap ünnepeltünk is): nekem nem kell semmit hozzátennem, és nem is tudok semmit hozzátenni, Krisztus munkája bevégeztetett, melynek én hit által kedvezményezettje lettem és vagyok. Innentől mindig hatalmas hálával vettem magamhoz a kenyeret és a bort, megemlékezve Isten hatalmas szeretetéről és kegyelméről.

A katolikus tanításokkal való ismerkedéssel párhuzamosan azonban egyre kevésbé tudtam elsiklani azon a tényen, hogy Jézus, az apostolok és a korai egyházatyák számára sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt az úrvacsora, mint amekkora jelentőséget az engem körülvevő protestáns, evangéliumi kereszténység tulajdonított neki. Jézus szavai János evangéliumának 6. fejezetében egyre inkább meggyőztek arról, hogy amikor Ő testének evéséről és vérének ivásáról beszél, akkor azt félreérthetetlenül komolyan gondolta, még azon az áron is, hogy követői nagy részét ezzel elidegenítette magától. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, “…az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital”, kihúzza a talajt a szimbolikus értelmezés lehetősége alól. A katolikus (és ortodox) értelmezés tehát meggyőzőbbé vált számomra, mint a szimbolikus, protestáns értelmezés.

Innentől azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem az Eucharisztia vétele iránt, hiszen ha az valóban Krisztus teste és vére, akkor ennél valódibb találkozás és egyesülés Vele nem lehetséges a földön. Azóta pedig, hogy katolikus lettem, újra és újra átélem a vele való egyesülés örömét és csodáját, amikor magamhoz veszem az Eucharisztiát, és elcsodálkozom Isten bámulatos alázatán és készségén, hogy ennyire mélyre hajol, közel jön hozzánk és odaadja magát nekünk, kicsiny kis béna, bukdácsoló, de csordultig szeretett gyermekeinek.

Mintha mise történne

17603_1652704311643609_6544997724427411241_n.jpg

A katekumenátus mellett természetesen elkezdtem misére is járni, és szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos élményeimet.

Mivel szerettem volna család- és gyerekbarát templomot találni, ahol nem zavaró egy esetleg nyűgös gyermek „zaja”, a már említett domonkos nővér ajánlására a szombathelyi zárda templomra esett a választásom, amit egyetemi templomnak is neveznek, mert az egyetemi pap celebrálja a misét. Ez egy gyönyörű és világos templom, aminek az oltára mellett van egy elkerített „dühöngő” rész, ahova kisgyermekes családok mehetnek. Ez a rész megfelelően leszűri a zajokat, ám mégsem marad le senki sem az eseményekről, sőt oldalról egészen közelről láthatja a szertartást. (Állítólag ilyen más templomokban is van, ami nagy pozitívum számomra.) Bár még csak háromszor voltam vasárnapi misén itt (egyszer feleségemmel és gyermekünkkel), úgy gondolom, hogy egy-két dolgot már leírhatok, ami kellemes meglepetést jelentett.

Kongó templomok, üres padsorok?

Egyrészt, a templom eddig mindig zsúfolásig tele volt. Nem tudom, hol konganak a templomok az ürességtől, vagy csak Szombathelyen illetve ebben a templomban ilyen jó-e a helyzet, de ez mindenesetre meglepett. Ugyancsak meglepetés volt a templomba járók színes összetétele: idősek, korombeliek, fiatalok, egész családok, egyedül érkezők, stb., tehát nem csak „öregasszonyok”.

A következő kellemes meglepetés, ami számomra perdöntő fontosságú, az igehirdetéssel (homília) kapcsolatos. Mindhárom alkalommal rendkívül összeszedett, tömör és lényegre törő igehirdetést hallottam, ami nem csak „stimmelt” teológiailag, hanem fontos és aktuális üzenetet tartalmazott személyesen nekem is. Meglátásom szerint semmivel nem maradt el az általam megszokott 30-40 perces vagy akár 1,5-2 órás evangéliumi prédikációktól. Sőt, éppen tömörsége miatt olyan könnyen megjegyezhető és magammal vihető heti útravalót jelentett, ami többször eszembe jutott a hét folyamán. Eddig, hála Istennek, abszolút politikamentes is volt, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Ez remélem, így is marad.

A liturgia

A mise liturgiája két nagy részre osztható és mindkettő Isten hozzánk küldött Igéjéről szól (nagyon leegyszerűsítve), és véleményem szerint tökéletes egyensúlyban van. Az első az Ige liturgiája, Isten írott szavával a középpontban. Mindig három felolvasás van: az ószövetségből, az apostoli levelekből és az evangéliumokból. Ebben a templomban az első két felolvasást mindig más végzi (laikus hívők, eddig mindig fiatal lányok voltak, egyetemisták (?)), az evangéliumot már a pap olvassa. Ezt követi a homília. Természetesen közben többször énekelünk, imádkozunk, válaszolunk, felállunk, meghajlunk, letérdelünk, és mindennek megvan a maga szerepe, jelentősége és mély jelentése.

Ezt követi az Eucharisztia liturgiája, ami a testté lett Igét ünnepli és jeleníti meg (katolikus felfogás szerint szó szerint). Ez számomra mindig rendkívül ünnepélyes, megindító és fontos része a misének. Mindig megdöbbenek azokon, akik ebben „csak szertartást” látnak, illetve azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi történik, és mi is „hitünk szent titka”. Aki számára ez csak üres szertartás, az tényleg nem fog belőle semmit kapni, aki viszont érti és hittel éli át, ami történik, annak a történelem és a világegyetem legnagyobb eseménye lesz valósággá minden egyes vasárnap. Én így élem meg, és minden egyes alkalommal mélyen megindít és őszintén a térdemre visz Isten szeretete, jósága, ahogy értünk adja magát, és alig várom már, hogy szó szerint és fizikailag is magamhoz vehessem mindazt, amit Ő ad. Persze, aki nem hisz az átlényegülés tanában, annak ez az egész csak üres hókusz-pókusz, de számomra az egyik legfontosabb érv, ami miatt katolikus akarok lenni.

Tapasztalataim tehát eddig pontosan megfelelnek annak, amiben reménykedtem, és azt látom, hogy valójában itt is az a lényeg, hogy ki, miért van ott a misén (megszokásból, elvárásból vagy hitből és vágyódásból), és ez dönti el, hogy milyen jelentéstartalommal és hatással telik meg az, hogy „mintha mise történt volna”.

 

Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)