Lassú fulladás

6988536492_9752771b3c_zAz élet lassú fulladás. Megszületünk és élünk, míg tart a levegőnk. Van, aki jobban bírja, van, aki képzi magát, hogy tovább kitartson, van, aki mit sem törődve a megváltoztathatatlannal, vagy inkább tudomásul nem véve, igyekszik minél több jó dolgot belepréselni abba a rövid időbe, amit itt töltünk a víz alatt. Van, aki mindezt látva, mások megrökönyödésére, önként és hirtelen fújja ki a levegőt, siettetve, mit senki nem kerülhet el.

Vannak, akik módszereket kínálnak, hogy lassítsák, sőt néhányuk meredek állítása szerint, megakadályozzák a levegő szivárgását. Technikák, eljárások, ideológiák épülnek fel arra az alapvető emberi vágyra, elkeseredett felismerésre, hogy szivárog belőlünk a levegő. Sőt egyesek azt ígérik, hogy ha valaki igazán elsajátítja módszerüket, és teljes erőből elrugaszkodik a tengerfenékről, akkor feljuthat a felszínre. Állítólag volt, akinek ez már sikerült, de lehet, hogy csak mendemonda, hiszen végül ő is megfulladt, mint mindenki más. Aztán vannak bizonyos lelőhelyek, ahol megszorult még valami kevés levegő. Nem az igazi, nem valódi víz feletti levegő, de az emberek sokat megadnak érte, hogy hozzájussanak, és egy kicsit elfeledhessék, hogy vészesen fogy a levegő és az idő. Ki kérné rajtuk számon, hogy egy pillanatra szeretnének elfeledkezni a lélekölő léghiányról, vagy szeretnének pár szusszanással tovább létezni?

Állítólag volt egyszer régen egy ember, aki lélegzett a víz alatt. Egy volt közülünk, de arról beszélt, hogy van egy hely, a vízfelszín felett, ahol sosem fogy el a levegő, mindenki újra és újra mélyeket lélegezhet. Azt állította, hogy onnan jött, és el tud vinni oda mindenkit, aki csak szeretné. Sokan kételkedtek benne, de sokan hallgattak rá és követték, mert nagyon sok csodadolgot tett, még arra is képes volt, hogy valakinek levegőt adjon, akinek már elfogyott! Azonban, mint minden álom, ez is véget ért, mert túl sokan, túlságosan érdekeltek voltak abban, hogy az emberek fulladozzanak, és tőlük kapják meg a betevő légbuborékokat. Sok gazdag vámszedője volt a fulladásnak már akkor is.

Megfojtották.

Azonban nem sokkal később sokan újra látni vélték, és állításuk szerint lélegzett a víz alatt! Követőinek mentőöveket adott, amik rövid ideig, néha-néha a felszínen tartották őket, hogy friss levegőhöz jussanak. Ami még fontosabb, azt ígérte nekik, hogy vissza fog jönni értük, és elviszi őket arra a helyre, ahol nincs többé víz és fulladás, és képessé teszi őket, hogy örökké a víz felett maradjanak.

Ha tehát néha látsz embereket, akik néha-néha friss levegőhöz jutnak fulladozásuk közben, és akik a sok-sok levegőveszteség ellenére bízva várnak egy jobb jövőt, látod alulról kalimpáló lábukat, ahogy fejüket a vízfelszín fölé nyújtogatva levegőért kapkodnak, nos, ők azok: a Víz Feletti Ember követői. Nem jobbak vagy mások, mint a többiek (bár sokszor azt gondolják), ők is fulladoznak (bár sokszor tagadják), csak néha valahogy kapnak egy kis friss levegőt, az általuk várt eljövendő világ elő-ízét, és görcsbe szorult kezekkel belekapaszkodnak az ígéretbe, hogy visszajön Ő, a vízben lélegző.

Reklámok

A Fiú magánya

Image

Figyeljetek rám! Hamarosan eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor mindannyian szétszóródtok, ki-ki hazatér az otthonába, és engem egyedül hagytok. De mégsem leszek egyedül, mert Atyám velem van. (János 16:32)

János evangéliumának utolsó fele (a 13. fejezettől) végig a kereszt árnyékában játszódik. Jézus már nem a tömegek felé szolgál, hanem a Hozzá legközelebb állókhoz, a tanítványokhoz szól. Ők voltak azok, akik mindenüket feladva az egész életüket rábízták erre a názáreti rabbira, akiről hitték a maguk zavarodott módján, hogy Ő Izráel reménysége, aki helyreállítja Dávid trónját, megalapítja királyságát, és Vele együtt uralkodnak majd. Három éve követték és próbálták megérteni személyét és üzenetét – több-kevesebb sikerrel. Azokban a napokban viszont egyre többször mondott furcsákat: elmegy valahova, ahova nem követhetik, egy kis ideig még látják, egy kis ideig aztán nem, szomorúak lesznek, de bánatuk örömre fordul. Ami ennél is fájóbb volt, megkérdőjelezte hűségüket és elkötelezettségüket: árulásról beszélt és arról, hogy megtagadják Őt. Egy kicsit paranoiásnak tűnt azokban a napokban.

Ha tudták volna…

Jézus azonban tudta, hogy egész életében hűségesen és engedelmesen követte Atyja minden utasítását, ezért igazából soha nem lesz egyedül, még ha a leghűségesebb követői hátat is fordítanak Neki. Semmit sem tett és semmit sem mondott, amit ne az Atyától látott és hallott volna, élete nem a sajátja volt: teljesen és tökéletesen alárendelte magát az Atyának. Hű volt mindhalálig, addig a bizonyos kereszthalálig. Élete utolsó óráiban azzal a bizonyossággal tekintett az elkövetkezőkre, hogy soha nem lesz egyedül, az Atya mindig Vele van.

Ha tudta volna…

Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: “Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Máté 27:46)

Jézus a kereszten függött, az Atyának való engedelmessége csúcspontján, azon a helyen, ahova egész életén át készült: ahol dicsőséget szerezhet az Atyának. Mindenki hátat fordított neki, elárulta és megtagadta Őt, a világ kimondta felette ítéletét. Az Övéihez jött, de az Övéi nem fogadták be Őt: a leggyalázatosabb módon kivégezték, bűnözőkkel, gyilkosokkal osztozott azon a napon a keresztek egyikén. Meggyalázva, meztelenül, megverve, megkorbácsolva függött a keresztre szegezve, ártatlanul, érdemtelenül, mert ennyire szeretett minket és az Atyát, aki a mindene volt.

És ekkor, a legnagyobb fájdalmak és szenvedések között, amikor leginkább szüksége lett volna arra, hogy az Atya közelségét érezze, Ő nem volt sehol. Elhagyta Őt. Jézus felkiáltása nem színjáték volt, nem a betanult szöveg felmondása, valóban megdöbbent, hogy az Atya elhagyta. A lelke legmélyéből szakadt fel ez a kiáltás, mert még soha, semmi miatt nem kellett átélnie az Atyától való elszakítottságot, örök időktől fogva egyek voltak, a szeretet, a kölcsönös engedelmesség és az öröm örökös körforgásában. Most azonban az Atya hátat fordított Neki, mert beszennyezte magát: a mi mocskunkat, lázadásunkat, bűneinket és bűzeinket vette magára. Ez volt az engedelmesség poharának utolsó cseppje, az Istentől elszakadt emberiséggel való azonosulás utolsó lépése: Isten Fia elszakította magát bűneink által szerető és szeretett Atyjától: emberfia lett, annak minden átkával és magányával. Végképp olyanná lett mint mi: elhagyatottá, megtörtté, torzzá, egy pokolra tartó halandóvá.

Jézus utolsó percei nemcsak fizikai fájdalomban és sötétségben, hanem teljes lelki, szellemi magányban teltek. Haldoklott bűnösen és istentelenül. Valóban átkozottá lett, valóban a pokol lángjaival nézett szembe, csakúgy, mint mindenki, akit bűnei elszakítanak Istentől.

Nem maradt semmije, csak egy halvány remény egy oly távolinak tűnő ígéretben egy harmadik napról.