Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!

Mi történik velem!?

images.jpgJelenlegi utamat szemlélve többekben felmerülhet a kérdés, hogy “nooooormális”?? Miért adja fel az eddigi elveit és nézeteit, csak hogy megfeleljen az új mániájának, a Katolikus Egyháznak? Szeretném, hát egy kicsit jobban megvilágítani a mostani folyamat hátterét, ugyanis szó sincs elvek és nézetek feladásáról, sokkal inkább arról, hogy azok alakulása teszi szükségessé, hogy a katolikus tanokkal jobban megismerkedjem.

Rend a lelke mind ennek

Ahhoz, hogy érthetővé tegyem magam, először fel kell tárnom személyiségem és gondolkodásmódom egyik aspektusát, mégpedig azt, hogy én nem tudok létezni alapelvek, keretek nélkül. Szükségem van valamiféle rendezőelvre, keretrendszerre, ami által definiálom a világot, az életet, kapcsolataimat, gondolkodásmódomat, amihez képest meghatározom önmagam. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, de ez az én személyiségtípusomnak olyan alapvető része, ami az időbeosztásomtól, a munkához való viszonyomon keresztül, a kapcsolataim és gondolati világom rendjén át mindenre kihat. Ha ez a keretrendszer fennáll, akkor békességem van és élek mint hal a vízben, ha azonban valami vagy valaki ebből kizökkent, akkor felborul az életem egyensúlya és levegő után kapkodok, törekszem az egyensúly visszaállítására. Ez olyan apró dolgokban is megmutatkozik, hogy ha valaki hirtelen ötlettől vezérelve felborítja a napirendemet (amit egyébként egyáltalán nem valamiféle poroszos szigor, sokkal inkább egyfajta laza struktúra jellemez), akkor én frusztrált leszek és erőfeszítésbe kerül, hogy alkalmazkodjam. Nem szeretem a váratlan vendégeket, a spontán programokat, a váratlanul megszegett ígéreteket, stb.

Nos, ennek tudatában el lehet képzelni, hogy mi történik velem, amikor a rendszer vagy annak egy része összeomlik. Ülök a romok közepén, és azonnal elemezni és szortírozni kezdek: mi okozta az összeomlást, mi az, amit ki kell dobnom a rendszerből, mi az, amit megtarthatok, illetve hogyan kezdjek neki a rendszer újraépítésének. Most ez történik, de ehhez előtte egy kis személyes visszatekintés az eddigi szellemi utamra.

Szektától a szabadságig

Amikor megtértem, Jézus személyének a ragyogása mindent betöltött az életemben. Könnyen lehet, hogy a megtérésem eleve a személyiségemből fakadó vezérelv-keresésem eredménye volt: a kereszténység egy olyan értelmes rendszert adott nekem, amiben világossá vált az „élet értelme”, a világ és benne az én helyem. Lenyűgözött Jézus, és ez a mai napig tart, azonban az Ő személyének a ragyogása elfedte azt a tényt, ami csak hosszú évek eltelte után és fokozatosan lett világos számomra, hogy a hely, ahol Őt megtaláltam súlyosan defektes volt. Bár teológiailag egyértelműen keresztény közösség volt, azonban vezetője megszállottan autokrata, kifinomultan manipulatív és bibliailag sok területen torz és egyensúly-tévesztett volt. Ez személyiségemre és (hit)életemre rányomta a bélyegét és csak sok évvel a közösségből való „kiszabadulásom” után tudtam nevén nevezni, ami velem történt: egy destruktív kisegyházi szekta tagja voltam. (Érdekes, hogy még mindig kicsit óvatosan írom ezt le, pedig tényleg így gondolom.)

Amikor innen kiszabadultam egy fájdalmas rendszerösszeomlás történt az életemben (érthetően), de ez arra sarkalt, hogy a Bibliát újult erővel tanulmányozva megértsem, hogy hol csúszott el a dolog. Ekkor kezdtem el mélyebb kutakodásaimat, aminek ez a blog is egyik gyümölcse. Végre szabad voltam és fűtött a felfedezési vágy. Szépen lassan rendet raktam a fejemben és szívemben, és kialakítottam véleményemet különböző területeken, újjáépült egy sokkal lazább és homályosabb kontúrú rendszer, de a homályos részek nem zavartak, mert őszintén hittem, hogy bibliai alapokon állok. Mígnem magát az alapot nem kezdtem el szemügyre venni… Legfrissebb fejleményként tehát az elveim keretrendszere a Sola Scriptura elv repedései mentén hullott darabjaira.

Már nem szól a Scriptura

Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy maga a Scriptura nem tartja magát olyan nagyra, mint a Sola Scriptura elv vallói; sehol sem hivatkozik magára olyanfajta mindent meghatározó és kizárólagos jogkörrel felruházott valamiként, amivé a protestantizmus és főleg a neoprotestáns, evangéliumi világ tette.

Másrészt, maga a Scriptura nem létezhet szent hagyomány nélkül, sőt, ő maga a megtestesült hagyomány, évszázadok apostolai és egyházvezetői által írott és/vagy szájhagyomány útján továbbadott (hagyományozott!) ismeretének lepárlása, rendszerezett gyűjteménye.

Harmadrészt a Sola Scriptura elv, illetve annak neoprotestáns értelmezése kudarcot vallott. Arra gondolok, hogy maga a Biblia elegendő ahhoz, hogy mintegy valamiféle „kézikönyv az élethez” egyértelmű választ adjon minden kérdésünkre, és világos útmutatást adjon, hogy miről mit kell gondolni, hinni. A neoprotestáns hívők nagy része így tekint a Bibliára, mint amiben minden kérdésre egyértelmű válasz van, amit egyszerűen csak alkalmazni kell. Eredmény: kb. ötmillióféle értelmezése az „egyértelmű” isteni kijelentésnek. Ha Isten szándéka ez volt a Bibliával, akkor csúfos kudarcot vallott, és – ahogy korábban írtam – megkérdőjelezhetők vezetői képességei.

Emiatt az eddigi rendszerem, aminek a Biblia volt az alapja, nem is szimplán összeomlott, inkább alapjaiban megrepedezett, majd apró homokszemcsékre hullott szét, amit aztán szépen lassan elkezdett kifújni alólam a szél. Hiszem, hogy a Biblia Isten egyedülálló, ihletett szava, és azokra a célokra, amikre Isten adta tökéletes, de már nem vagyok biztos abban, hogy önmagában elegendő, és individuálisan értelmezhető vagy értelmezendő.

Fel is út, le is út

Legújabb kori rendszerösszeomlásom romhalmazán csücsülve két utat látok magam előtt. Az egyik, hogy Isten bizonytalanságban akar tartani minket, nem akarja, hogy tisztán lássunk mindenben, nem akarja, hogy rugalmatlan rendszereket építsünk. A Bibliát nem arra adta, hogy egyfajta kézikönyvként kibogozzuk az élet minden rejtelmét (és főleg nem, hogy egymást fejbe verjük vele), hanem hogy Jézusról és a megváltás örömhíréről tanúskodjon, és olyan alapelveket vázoljon fel előttünk, amik mentén nagyjából eligazodjunk és – bár csak sötétben tapogatózva – végigbukdácsoljunk ezen az életen. Ez egy valós és általam elfogadható opció, amit nem utasítok el, sőt néhány éve ennek mentén gondolkodom. Ez nagyfokú érettséget, toleranciát és nyitottságot feltételez (csak szerényen), és ha ez az isteni út, akkor kevesen találták meg, és ha tényleg ez az isteni út, akkor ez nagyon sajnálatos.

A másik opcióm a Katolikus Egyház. (Vagy az Ortodox, tudom-tudom. De őket egyszerűen nem értem!! És nem csak mert szlávul beszélnek.) Igenis fel kell tennem a kérdést, hogy mi van, ha Isten a Katolikus Egyháznak adta a kulcsot az Ő országához, a Biblia helyes értelmezéséhez, stb. Tudom, hogy ez sokak számára botrányos kérdés, de fel kell tennem, és ki kell nyomoznom. Így most egy gondolati kísérlet kellős közepén vagyok, amiben abból indulok ki, hogy nekik van igazuk, és ebből a felállásból vizsgálom állításaikat, az életet, az univerzumot és mindent. Olyan ez, mint egy ruhapróba: magamra öltöm a katolikus „csuhát” és megnézem passzol-e. Illetve, ha nem passzol, akkor az azért van, mert nekem kellene leadnom pár kilót, vagy a szabása nem tökéletes? Ha nem tökéletes a szabása, vajon elég flexibilis az anyaga, hogy mégis kényelmes viselet legyen, vagy egy az egyben téves tervezés és kivitelezés eredménye?

Ez történik most. Nem az elveimet adom fel vagy igazítom a katolikus tanításhoz, kidobva a logikát és ésszerűséget, hanem azt vizsgálom, hogy a katolikus keretrendszer fejezi-e ki legjobban az elveimet, illetve azokon a területeken, ahol túl szűknek bizonyul, van-e valamiféle értelmes magyarázat, ami mentén mégis kompatibilisnek bizonyul az én elveimmel.

Értve vagyok?

(Oh, Lord, please don’t let me be misunderstood.)

Jobb, mint gondolnánk?

imgres.jpgAz előző bejegyzésemben említett téma azért kulcsfontosságú számomra, mert jelenlegi útkeresésem legjelentősebb dilemmáját érinti. Miután több szinten kiábrándultam az evangéliumi kereszténységből, sőt a protestantizmusból, elsősorban annak szétdaraboltsága és egységes, egybehangzó válaszadásra képtelen volta miatt, a kérdésem az, hogy lehetséges-e, hogy Isten eredeti szándéka valóban az volt, hogy az Egyházán keresztül tudassa velünk az igazságot, mely kijelentésnek legfontosabb része az írott Ige, de azzal nem ér véget, hanem az egyházi hagyományon keresztül folyamatosan és frissen bontakozik ki a korokban, illetve szükség esetén újraértelmezi magát? Magyarul és rövidebben: bízhatunk-e abban, hogy Isten világosan és tévedhetetlenül vezeti Egyházát, és rajta keresztül minket? Lehetséges-e, hogy a protestantizmus egy ettől való elszakadás volt, és a Sola Scriptura szépen hangzó, ám gyakorlatban nem működő és további szakadásokhoz vezető elve egy téves „visszatérés” az isteni kijelentéshez, amit már maga Isten is „túlhaladott” illetve pontosított, aktualizált az Egyház hagyománya által? Ahogy említettem, a protestantizmus általam vélt kudarca miatt hajlok rá, hogy így gondoljam. Ez azonban azt is jelenti számomra, hogy mindent vagy semmit alapon el kell fogadnom, hogy a Katolikus Egyház tanítása Isten tévedhetetlen kijelentése. Ugyanis ha nem az, akkor Isten képtelennek bizonyul világosan és érthetően vezetni világméretű Egyházát, amibe rendszerszinten be van építve a széthúzás, a polarizálódás, az egyet nem értés, a szakadások, konfliktusok, a képtelenség egy egységes üzenet képviselésére. És lássuk be, ez elég rossz fényt vet a Főnökre, aki nem igazán tudja menedzselni népét és átadni iránymutatását.

Tehát teológiai zűrzavaromban ott tartok, hogy vagy a Katolikus Egyháznak van MINDENBEN igaza és képviseli helyesen Isten vezetését és kijelentését, vagy SENKI, és Isten csak ledobott nekünk egy könyvet, amivel mindenki kezd, amit akar és tud. Ennek fényében talán nem kell ecsetelnem, hogy milyen frusztrált időket élek szellemileg. Szóval, az történik most, hogy igyekszem megismerni, hogy mit is tanít a Katolikus Egyház és mérlegelem, hogy ráhagyatkozhatom-e teljesen? Ha a végeredmény igen, akkor katolikus leszek, ha azonban BÁRMELY pontban arra jutok, hogy a Katolikus Egyház téved, akkor nem marad más, mint hogy továbbra is menjek a saját fejem után kapaszkodók után kapkodva.

Így hát visszakanyarodnék az előző bejegyzésemhez, ami jelenleg a legnagyobb (és jelenleg az egyetlen) problémám a Katolikus igazsággal kapcsolatban: a halálos bűnök szigora, már-már kegyetlensége. Fel lehet-e oldani ezt a problémát valahogyan? Vannak ötleteim.

Isten nagy, én kicsi vagyok

Egyrészt, nem vethetem el azt a gondolatot, hogy a korszellem által számomra észrevehetetlenül befolyásolt és átmosott gondolkodásom eltér Isten az embereknek adott, korokon átívelő és változhatatlan általános igazságán. Nem tudom pontosan, mi van a szívemben, milyen területeken hajlok el a tökéletes igazságtól. Tökéletlen vagyok, és még arra is tökéletesen képtelen, hogy tökéletlenségemet tökéletesen átlássam. Magyarán azok a dolgok, amik engem zavarnak bizonyos katolikus tanításokban, éppen lehet, hogy a tökéletestől való saját távolságomat és torzultságomat leplezik le. Valójában ezért hálásnak kellene lennem. Ha van tökéletes mérce, én pedig nem vagyok tökéletes, akkor kell, hogy ez valamilyen módon kiütközzön. Vagy olyan módon, hogy megszomorodva belátom, vagy pedig, ha egy általam nem ismert torzultságomra világít rá, bosszanthat, sőt fel is háboríthat. Ez azonban nem biztos, hogy az Igazság hibája.

Tökéletes Törvény egy tökéletlen világban

Ha jobban belegondolok, az általam említett három területet megvizsgálva (mesterséges fogamzásgátlás, önkielégítés, mise elmulasztása) be lehet látni, hogy az Egyház a tökéletességet képviseli, és tökéletestől való elhajlást bünteti (szerintem túl szigorúan, de erről később). Tény, hogy a házasság és szexualitás lényegi eleme, hogy új életet hoz(hat) létre. Egy tökéletes világban, ahol minden feltétel mindig adott, a szexualitás csodálatos gyümölcse és lehetősége egy új élet megteremtése. Az is tény, hogy az önkielégítés nem a szexualitás legtökéletesebb megélése, még ha sokszor és sokaknak az egyedüli lehetőség is. A misén való rendszeres részvétel is érthető fontosságú, ha figyelembe vesszük az Eukarisztia központi jelentőségét a katolikus misén: maga Krisztus van jelen benne valóságosan, Őt veheti magához, Vele szó szerint, fizikailag, sejtjei szintjén mindenki eggyé válhat (már ha elfogadjuk az átlényegülés tanát). Ha Isten számára valóban csak a tökéletes fogadható el, akkor érthető, hogy ezt kijelentése visszatükrözi.

Egy minden körülményében tökéletes világban, mely híján van minden nélkülözésnek, szenvedésnek, korlátnak és emberi gyarlóságnak, több értelme lenne sok katolikus tanításnak. De egy AIDS-sújtotta Afrikában van-e értelme az óvszerhasználat ellen beszélni? Egy magányos, társat saját hibáján kívül találni képtelen embert elítélhetünk-e, ha szexuális igényein könnyít oly módon, amivel az égvilágon senkinek sem árt? Egy hétköznapjain robotoló embert elítélhetünk-e azért, mert vasárnap inkább a családjával igyekszik minden időt eltölteni, mint templomba menni? Az általánosan tökéletes törvény, minden esetben alkalmazandó-e vagy Isten számításba vesz bizonyos speciális körülményeket? Illetve elvárható-e Istentől, hogy minden speciális esetre, minden részletre kiterjedő Törvényt alkosson és adjon (amit a világ könyvei sem tudnának befogadni) vagy eleve valamiféle szeretet-vezérelte flexibilitással kell kezelnünk általános  érvényű ám, nem minden részletre kiterjedő és eshetőséget számba vevő Törvényét?

Általános útmutatás az emberiségnek

Isten nagyban gondolkodik, egy egész emberiséget igyekszik útba igazítani, de legalábbis több százmillió követőjét. Az általa megfogalmazott törvények úgy vannak meghatározva, hogy azokkal ezt a célt elérje. Ő pontosan tudja, hogy bizonyos törvényeinek milyen szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy az általa kívánt hatást elérjék nagy tömegekben. Egyszerű hasonlat: ma Magyarországon lakott területen belül 50-el lehet menni. Néhány falu, amin gyakran áthaladok, megelégelte, hogy senki nem tartja be ezt a szabályt, így 30-as táblákat raktak ki. Ezzel próbálták elérni, hogy legalább ennek hatására nagyjából 50-es sebességre lelassítsanak az emberek. A szabály tehát szigorúbb, mint az elérni kívánt eredmény, de csak túlzó szigorával éri el hatását. Valami ilyesmit tudok elképzelni Isten törvényeivel kapcsolatban is. Isten jobban tudja, mint mi, hogy bizonyos „lazítások” bizonyos törvények szigorán milyen nem kívánt eredményt hoznának több százmillió ember életében. Lehet, hogy ezért a látszólagos vasszigor bizonyos területeken?

Élőben jobb, mint papíron

Végső gondolatom ezzel a témával kapcsolatban, amire bár látok igei precedenst, mégsem tartom veszélytelen gondolatnak, és ami – ahogy említettem – lehet, hogy kívülről súrolja az ortodoxia határait, az, hogy Isten jobb, könyörületesebb, kegyelmesebb, mint törvényei. Kegyelmesebb az ítéletkor, mint a törvényadáskor. Ahhoz, hogy valamilyen módon kordában tartsa övéit, szigorú törvényeket alkot, ám a számonkéréskor meglepően kegyelmes. Néhány igei példát szeretnék hozni, ami sejtetheti ezt.

  • Jézus, úgy általában. Sokkal szeretet-teljesebb és könyörületesebb volt, mint a törvényt szigorúan követő farizeusok és főpapok. Botrányosan engedékeny volt. Olyan bűnöket bocsátott meg ítélkezés nélkül, amelyek megkövezést követeltek a Törvény alapján (aka halálos bűnök). Pedig Ő volt a megtestesült Ige, a Törvény végcélja, tökéletes betöltője, Isten maga!;
  • A szőlőmunkások példázata (Mt 20:1-16). Isten „igazságtalanul” ugyanazt a bért adja azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, mint azoknak, akik egész nap;
  • Anániás és Safira esete. Tudom, furcsa, hogy az Újszövetség legdurvább eseményét hozom Isten kegyelmességének szemléltetésére, azonban nem arra akarok rávilágítani, mi történt velük, hanem, hogy azóta mi nem történt. Ők ketten azért haltak meg, mert képmutatók voltak (többnek mutatták magukat, mint amik valójában voltak) és Isten példát statuált velük, jelezve, hogy miféle büntetést érdemel a képmutatás. Azóta azonban nem nagyon hallottunk arról, hogy Isten halállal sújtott volna le a képmutatókra, pedig lehetőség és igény volna rá. Igaz, sokan nem maradnának életben az Egyházban;
  • Róma 9-11: Isten a zsidó nép időleges elvetésével demonstrálja, hogy Ő azt tesz, amit akar, senki nem kérheti számon. Ha úgy találja jónak, arra is alkothat magának edényeket, hogy gyalázatot viseljenek és elvettessenek, a gondolatmenet végén mégis azt írja: „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin könyörüljön.” (Rm 11:32) Megtehetné, hogy elveti végleg a zsidó népet, illetve bárkit, akit csak akar, de végül mégis a könyörületét mutatja meg.

Lehetne még számos példát hozni, de ezek is mutatják, hogy sejtésem szerint Isten sokszor könyörületesebb, mint a törvényei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk, és nem kell komolyan vennünk törvényei szigorát, hiszen nyitva marad annak a lehetősége, hogy teljes joggal és szigorúan számon kérje azokat. Szerintem ez direkt így van kitalálva: Isten Törvényei szigorúak, hogy kordában tartsanak minket (?), de mégis gyakran azt látjuk, főleg Fiában, a testté lett, legtökéletesebb isteni kijelentésben, hogy Ő sokkal jobb, mint várnánk.

Visszakanyarodva tehát a halálos bűnök katolikus tanításához: lehetséges, hogy Istent hűségesen képviseli a Katolikus Egyház ezekben a témákban a fenti szempontok figyelembe vételével? Lehet, hogy Isten jobb és kegyelmesebb, mint ami a halálos bűnök szigorából sejthető, ám bizonyos szempontok miatt szükségét érzi, hogy mégis ilyen szigorú és „vaskalapos” legyen?

Nem tudom, de remélem, és például Ferenc pápa sok nyilatkozatából is valami ilyesmit vélek kiolvasni.

Katolikus igék

open-book-with-light-3211.jpgPontosabban igék, melyek véleményem szerint érhetőbben illeszkednek a katolikus felfogásba, mint a protestánsba. De ez túl hosszú cím lett volna.

Van néhány szakasza a Szentírásnak, melyekkel egy (neo)protestáns nagyon nehezen tud mit kezdeni; nagyon nehezen magyarázhatók önmagukban, illetve van, amikor gyakorlati megvalósulásuk kérdéses a protestáns kereszténységben, ugyanakkor a katolikus keretrendszeren belül értelmet illetve gyakorlati megvalósulást nyernek. Nem állítom, hogy ezekre nincs protestáns magyarázat vagy gyakorlat, de véleményem szerint a katolikus jobb, de legalábbis ésszerűbb. Néhány ilyen igét szeretnék most megnézni a teljesség igénye nélkül.

Kőszikla, kulcsok, kötés-oldás

„18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.

19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”

(Mt 16:18-19)

Bevallom, mindig is sántított számomra az a protestáns magyarázat, mellyel Péter szerepét próbálják elbagatellizálni protestáns igemagyarázók (én először Derek Prince szájából hallottam), miszerint itt Jézus egy szójátékkal él Péter neve (szikladarab) és a kőszikla szavakkal. Egyrészről értem, és el is tudom fogadni, hogy nem Péter személye az egyház alapja, hanem az általa megfogalmazott kijelentés, hitvallás („Te vagy az élő Isten Fia”), azonban a 19. versben Péter személye már megkerülhetetlenné válik: „Neked adom a mennyek országának a kulcsait”. Jézus ennél is tovább megy és olyan jogosítványokkal, tekintéllyel és hatalommal ruházza fel Pétert, amivel nehéz mit kezdeni a protestáns, pápátlan felfogás szerint. Amennyiben Jézus az egyház egészére gondolt volna (és bizonyára arra is gondolt), fogalmazhatott volna kevésbé Péterre kiélezve a dolgot. A katolikus felfogás szerint Péternek és utódainak különleges szerep és feladat jut az egyház életében, ebből ered a pápaság és pápa által vezetett püspöki tanítói hivatal funkciója, és ide eredeztethető gyakorlatilag a helyi plébános szerepe és felruházottsága is. Innen származik az egyház megkötő és feloldó tekintélye, ami tanítások megértésében, megfogalmazásában, őrzésében és továbbadásában, illetve az egyházi szentségek kiosztásában megmutatkozik generációról-generációra. A katolikus felfogás szerint ma is Péter utódja őrzi azokat a bizonyos kulcsokat. Miként értelmezhető ez a protestáns felfogás szerint, illetve melyik értelmezés magától értetődőbb?

Bűnök bocsánata

23 „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

(Jn 20:23)

Erre egy protestáns csak azt tudja kérdezni: mi vaaaan? Hát nem Isten az, aki a bűnöket megbocsátja? Miféle hatalom és borzalmas felelősség, amiről itt Jézus beszél? Személy szerint, ha rajtam múlna, minden bűn meg lenne bocsátva, ha valaki megbánta tettét. Valószínűleg nem pusztán a jó szívem mondatja ezt velem, hanem nagymértékben az önzés is: én is szeretném, ha minden bűnöm meg lenne bocsátva (és reménykedem, hogy meg is van). De mégis, mire gondolhatott itt Jézus, amikor ezt a hatalmat odaadta az apostoloknak, miután Szentlelket lehelt rájuk? Van-e erre egyszerű, érthető protestáns magyarázat és gyakorlat, ami értelmes alternatívát kínálna a gyónás katolikus tanításával szemben?

Ugyanehhez a témához kapcsolható még két ige a halálos/nem halálos bűnökkel kapcsolatban (1Jn 5:16-17), illetve a bűnök egymásnak való megvallásáról (Jk 5:16). Melyik protestáns tud világos magyarázatot adni arra nézve, mik a halálos bűnök (többes-szám!) és mik a nem halálosak? Illetve mi köztük a különbség? Mi a következményük? Illetve mi az a protestáns gyakorlat, amiben megvalósul bűneink egymásnak való megvallása, és nem hiányzik-e valami nagyon, hogy nincs ilyen gyakorlat, maximum alkalmi, baráti-testvéri szinten? Nem állítom, hogy a halálos bűnök katolikus tanítása könnyű falat lenne, vagy a gyónás intézménye mindenestül problémamentes, de a protestáns oldalon nem csak nehezen elfogadható választ nem találok, hanem egyáltalán semmilyent.

Test és vér

55 Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.

(Jn 6:55)

Nem mondom, tényleg nehéz kimondani, hogy transzszubsztanciáció, de mégis, ha megnézzük Jézus tanítását arról, hogy az Ő teste valódi étel és vére valódi ital, valamint hogy aki Benne hisz, annak ennie és innia kell az Ő testét, akkor el kell ismernünk, hogy Jézus valószínűleg valami komolyabbra gondolt, mint szimbolikus megemlékezésre, különben nem biztos, hogy hagyta volna, hogy tanítását „félreértelmezve” rengetegen elforduljanak tőle – a tizenkettőn kívül szinte mindenki. Nem állítom, hogy a katolikusoknak van igazuk, amikor azt állítják, hogy a borban és kenyérben Jézus vére és teste valóságosan (szubsztanciálisan, ám nem fizikailag) megjelenik, mégis ez Pál figyelmeztetését is érthetőbbé teszi az Úrvacsora méltatlan fogyasztásával kapcsolatban, ami sokakban betegséget vagy akár halált is előidézett (1 Kor 11:30).

Kézrátétel

Itt felsorolhatnék számos igét, ami a kézrátétel fontosságáról, szerepéről, felelősségéről szól (ld. pl. ApCsel 8:18, 13:3; 1 Tim 4:14, 5:22; Zsid 6:2, stb.). Evangéliumi, neoprotestáns illetve pünkösdi-karizmatikus keresztényként a kézrátétel gyakorlata leginkább a betegekért való imában jelentkezik, illetve amikor valamiféle áldást, kenetet igyekeznek „felkent” emberek átadni mezei híveknek. (Kérdés, hogy ezek a felkent emberek, honnan eredeztetik felkentségüket, illetve, ha közvetlenül Istentől, akkor a mezei hívek miért nem kaphatják azt meg közvetítő nélkül, ugyancsak közvetlenül Istentől?) Nekem soha senki nem tudott érthető magyarázatot adni a kézrátétel lényegéről. Ha azonban az apostoli tekintély továbbadását jelentette ez nagyon is valóságos, fizikai módon, ami egészen az apostolokig, sőt Krisztusig visszavezethető, az egésznek sokkal nagyobb jelentősége lesz. Valódi, fizikai kapcsolatot jelent ez, ami két évezreden keresztül egészen Krisztus, a testté lett Isten érintéséig visszavezethető. Van ebben valami hátborzongatóan gyönyörű és misztikus: Krisztus fizikai érintése töretlenül továbbadódott generációról generációra mind a mai napig, továbbhordozva az Ő általa adott felhatalmazást és tekintélyt. A katolikus magyarázat a kézrátételt is olyan tartalommal tölti meg, ami szerintem hiányzik a széttöredezett protestáns oldalon.

A halottakért?

29 „Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?”

(1 Kor 15:29)

Íme, az ige, amire senki sem tud magyarázatot adni protestáns oldalon. Miféle gyakorlatot említ itt Pál apostol? Hogyhogy nem illeti kritikával, sőt gondolatmenete alátámasztására használja? Egyetértett vele? (Úgy tűnik.) A katolikus felfogás szerint azonban a földi szentek tettei, áldozatai, imái, szenvedései hatással lehetnek a már elhunytak állapotára, főként a purgatóriumban lévő szentek megtisztulásának felgyorsítására. Protestáns oldalon azonban semmilyen magyarázattal nem találkoztam erre az igére illetve gyakorlatra vonatkozóan, az egyszerű és kényelmes ignoráláson kívül.

Egyelőre itt megállok, bár biztos eszembe jutna még pár ige, téma vagy tanítás, ami számomra (!) jelenleg több értelmet nyer az általam eddig megismert katolikus felfogás szerint. Természetesen tudom, hogy katolikus ismereteim még rendkívül felületesek (és olvasóim biztosan rá tudnának mutatni protestáns ismereteim fájó hiányosságaira is), illetve azt is tudom, hogy számos más tanítása a Katolikus Egyháznak hasonló vagy még nagyobb vehemenciával támadható protestáns érvekkel (főleg, melyek inkább a hagyományra, mint a Bibliára visszavezethetők, ld. Mária). Mégis a fenti kérdésekben katolikus oldalra billent bennem a mérleg.

Ami egyébként mostanában össze-vissza billeg, és még nem tudom, hol áll meg.

Római felfedezések

Resava_cave.jpgElnézést, hogy mostanában ritkábban jelentkezem, de sokkal fontosabb dolgok kötik le kevés szabadidőmet, mint a blogírás. Azonban lélekben óriási utat tettem meg, még ha minden állomásáról nem is számoltam be a blogban.

Haladok a katekizmusban, kiolvastam két könyvet a témában (G.K. Chesterton Orthodoxy-ján kívül), illetve egy harmadiknak is nekiálltam. Őszintén szólva, amikor elindultam erre a felfedezésre, az volt az érzésem, hogy egy sötét, dohos barlangba kell lemásznom, tele sötét árnyakkal és kellemetlen meglepetésekkel, ám nem sejtettem, hogy – megdöbbenésemre – a barlangon túl Nárniára találok. Szeretnék beszámolni néhány eddigi felfedezésemről.

A Katekizmus

Az első megdöbbenésem, hogy mennyire letisztult, mély és érthető a katekizmus. Egy csomó olyan téma, amire a válasz bennem hosszú évek, évtizedek alatt kristályosodott ki, ott áll feketén-fehéren a katekizmusban. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hányszor bólogattam hevesen olvasása közben, és mennyire igaznak találtam megfogalmazásait. Különösen az a bátorság tetszik, amikor valamilyen mély igazságról kendőzetlenül kijelenti, hogy az “misztérium”, a válasz el van rejtve előlünk. Nagyon hálás vagyok ezért a szóért, és azért, hogy a Katolikus Egyház nem csinál problémát abból, hogy vannak dolgok, amiket nem fogunk megérteni ebben az életben. Ebből a szempontból a katekizmust és a Katolikus Egyházat belengi egy állandósult titokzatosság, ami nekem nagyon szimpatikus.

A másik dolog, ami ellentmondani látszik az előzőnek, az a letisztult rend és határok világos meghúzása. G.K. Chesterton Othodoxy-jában ír egy olyan hegytetőről, aminek fennsíkján egy kerítéssel elhatárolt nagy területen gyermekek játszanak, táncolnak és csinálnak mindenfélét, amit a gyerekek szoktak. Chesterton azt mondja, ha az őket védő korlátot elvesszük, nem biztos, hogy a gyermekek lezuhannak, de szinte biztos, hogy a felhagynak a játékkal és a fennsík közepén összekuporodva rettegnek a zuhanástól. Ő így tekint az ortodoxiára: egy keret, ami lehetővé teszi, hogy az általa védett világban szabadon játszunk. Eddigi ismereteim alapján ezt látom a katekizmusban megvalósulni: keretet ad, ám meghagyja a titokzatosságot is. (Pl. a pokollal kapcsolatban kijelenti, hogy aki nincs megkeresztelve vagy rendezetlen halálos bűne van, az pokolra kerül, ám azt is leírja, hogy az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy elkárhozott, illetve reménységük van abban, hogy minden ember üdvözül és Isten ismeretére eljut, és az Egyház bízik Isten végtelen irgalmában. Magyarul megfogalmazzák a keretet, de nem állítják, hogy biztos tudói annak, hogy azt Isten nem írja felül nagy kegyelmében.) Olyan ez, mint Nárnia a maga fura szabályszerűségeivel, beszélő állataival, szimbólumaival és rejtélyeivel.

Őszintén vágyódom egy ilyen keretre, hogy ne kelljen a saját fejem után mennem, vagy valaki olyan feje után, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy Istentől eredezteti tekintélyét. Szívesebben követek egy Egyházat és Pápát, aki azt állítja magáról, hogy Krisztusig tudja visszaeredeztetni tekintélyét, mint bárkit, aki a harmincezer protestáns felekezet valamelyik bibliaértelmezésére hivatkozva tudja csak ezt megtenni, illetve mint saját magamat és az általam igaznak vélt bibliaértelmezést. Nem akarok öntörvényű lenni, de a protestantizmus szerintem nem képes mást adni.

Félreértve

A másik felfedezésem, ami viszont nem lepett meg, hogy egy csomó protestáns félreértést tisztáz és megmagyaráz a katekizmus (Mária és a szentek tisztelete, a hozzájuk való imák mibenléte, a misei áldozás nem “újraáldozás” jellege, a purgatórium, a szentségek, stb.). Mindegyikről lehetne hosszan írni (és lehet, fogok is), de a lényeg, hogy sok a félreértés és a meg nem értés protestáns irányból a katolikusok felé. Tény, hogy óriási gondolkodásbeli különbség van a protestantizmus és katolicizmus között, ami a gyakorlatban és nyelvezetben is megmutatkozik, de legalább annyira ésszerű (sőt szerintem ésszerűbb) a katolikus felfogás a maga keretei között, mint a protestantizmus. Azonban abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb katolikus is félreérti (vagy nem érti, sőt nem ismeri!) a katolikus gyakorlatok teológiai, történelmi, igei hátterét. Ez egyébként nagyon zavar.

Eddigi kutakodásom alapján azt találom – az olvasó számára talán már nem meglepő módon -, hogy jelenlegi gondolkodásom közelebb áll a katolicizmushoz, mint a protestantizmushoz, főleg mivel már nem tudok hinni a sola scriptura elvében, látva gyümölcseit (harmincezer darabra szakadt protestáns egyház, önjelölt “pápák” és próféták, sőt, mindenki saját maga pápája, stb. stb.). Ellenvetéseim és félelmeim már nincsenek, idegenkedéseim csak marginális kérdésekben, kérdésem még persze számos, de nem is érzem még, hogy kutakodásom végére értem volna.

Elmélet vs. gyakorlat

Ami jelenleg zavar, hogy eddigi ismereteim alapján úgy érzem, óriási szakadék van aközött, amit a katekizmus lapjain olvasok és amit a saját szememmel látok, amikor a Katolikus Egyházra nézek (főleg a magyarországi állapotokra). Ez fakadhat abból, hogy a különbség valódi, és sokat kell változnia az Egyháznak, hogy önmaga állításaihoz felnőjön, de lehet, hogy csak ismereteim felületesek, hiszen eddig csak azt láttam a Katolikus Egyházból, ami “kihallatszik”. Zavar, hogy az általam ismert “mezei” katolikusok többsége csupán babonából és félelemből “hisz”, zavar, hogy a Katolikus Egyház sosem tudta volna bennem elérni a megtérést, mint ahogy a mai kor embereinek többségét sem képes megragadni. A katekizmust olvasva, nem értem, hogy miért nem? Miért tűnik olyan messze egymástól a briliáns, tiszta és igaz elmélet, és a hétköznapi valóság? Persze tudom, hogy ez Protestantiában sincs másképp, de azért ott korántsem érzem olyan drámainak a különbséget.

Itt tartok. Fél lábbal bent, fél lábbal kint. Kicsit ijesztő, kicsit varázslatos.

Római látnivalók – kegyelemből, hit által?

imgres.pngRómai vakációmban segítségemre van egy könyv, amit nemrég kezdtem el olvasni, és még sokáig olvasni fogom. Nem azért, mert annyira hosszú lenne, hanem mert annyi házi feladatot és kötelező olvasmányt ad, hogy valószínűleg hónapokig elleszek vele. A könyv evangéliumi keresztényeknek íródott egy ex-evangéliumi, most már katolikus író által, és – ironikusan – 95 pontban vezeti végig az olvasót egy olyan úton, melynek végére – nem titkoltan – meg akarja győzni a katolikus út helyességéről. Kb. a felénél tartok, és az eddigi pontok többsége nem volt újdonság számomra, sőt olyan témákat érintett, melyek bennem is megfogalmazódtak már, és épp azok okán szerettem volna egy az övéhez hasonló könyvet a kezembe venni.

Az egyik dolog, ami viszont újdonság volt a számomra, sokkolt és egy kicsit fel is dühített. Azt még nem döntöttem el, hogy saját tudatlanságommal való szembesülésem döbbentett meg, vagy hogy a téma olyan kicsi publicitást kapott, hogy ezidáig nem jutott el hozzám. Egy történelmi jelentőségű esemény történt csupán néhány évvel ezelőtt, 1999-ben, amikor is a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség hosszú évek közös munkája és egyeztetése után egy közös nyilatkozatot adott ki (amit megtaláltam magyarul is) a megigazulástanról. A nyilatkozat nem túl hosszú, érdemes elolvasni. A lényege az, hogy a reformáció leglényegesebb kérdésében a Katolikus Egyház és az egyik legjelentősebb és legnagyobb protestáns egyház (2006-ban a metodisták csatlakozásával) közös álláspontra jutott: az üdvösség Isten ingyenes ajándéka, melyet kegyelemből hit által kap meg mindenki, aki Jézusban hisz. Ez persze a protestánsok részéről nem meglepő, de a katolikusok részéről annál inkább (nekem legalábbis). Ha valaki elolvassa ezt a nyilatkozatot, láthatja, hogy ma már ebben a kérdésben csupán nüansznyi, megfogalmazásbeli különbségek vannak a katolikus és protestáns felekezetek között, és a katolikusok is vallják, hogy az üdvösség ingyenes, nem pedig jó cselekedetek árán megszerezhető/megszerzendő. Én sokáig kerestem az államat miután elolvastam a nyilatkozatot. Csak nekem újdonság ez?

Persze ezzel a katolikus és protestáns különbségek nem tűnnek el, de véleményem szerint a többi kérdés közel sem olyan horderejű, mint ez; mondhatni, nem üdvösségkérdés. :) Ezt a fejleményt látva, és pl. azt, ahogy Ferenc pápa megéli katolicizmusát, felmerül bennem a kérdés: mi ellen is protestálunk még? Számomra a protestálandó dolgok listája rohamosan csökken, ami meg marad, azoknak többsége ugyanúgy ott van a tábor mindkét oldalán.

Balati tudósítását hallottátok Rómából. Vissza a stúdióba.

Félelem határok nélkül

fear-441402_640Eddig nem szólaltam meg itt a blogomban a menekültkérdésben, csak személyes beszélgetésekben, és többen is jelezték, hogy érdekelné őket a véleményem. Sokszor csak némán és megdöbbenve olvasom a híreket, az eseményeket, a véleményeket, a kommenteket és úgy vélem, egy szó foglalja össze az egészet a legjobban: félelem.

Félelem indít útra sok-sok embert és családot a háborús övezetekből, a kilátástalanságból, a jövő-nélküliségből. Félelmet látok az arcukon, ahogy belecsöppennek a számukra ismeretlenbe és bizonytalanba, ahogy szó szerint árkon-bokron és kerítés alatt kúsznak át, nem tudva ki és mikor fogja el őket, hogy bizonytalan úti célba juttassa hosszú órák, napok vagy hetek alatt. Félnek, hogy elszakadnak családtagjaiktól, hogy odaviszik őket, ahova nem akarnak menni, nem érnek el oda, ahova jutni szeretnének, vagy visszaküldik őket oda, ahonnan menekülnek.

Félelem emel drótkerítést a probléma másik oldalán. Félelem az idegentől, az ismeretlentől, a mástól. Félelem a kényelem feladásától, a megszokottból való kizökkenéstől, a terrortól, idegen kultúrától, habitustól, idegen istenektől. Zsigeri félelmet, sőt rettegést olvasok ki az önmagukból és emberségükből kivetkőző gyűlölködő kommentek íróinak soraiból. Félelem szakít ketté ismeretségeket, országokat, sőt egy egész kontinenst: lebénítja és cselekvésképtelenné tesz „fejlett” és gazdag nemzetek vezetőit, akik csak bizonytalanul pislognak egymásra, hogy mégis mit is kellene tenni.

Mitől félünk ennyire?

Menekült. Kérdés?

Természetesen tisztában vagyok a helyzet politikai és társadalmi bonyolultságával, a felvetődő kérdésekkel, a megoldandó problémákkal, azonban hívőként, amennyire bonyolultnak is tűnik a helyzet, olyannyira egyszerű is. A Szentírás nem igazán hagy minket bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjünk az elesettekkel, menekültekkel, a lét perifériájára szorultakkal, a köztünk élő idegenekkel. Sőt, a helyes bibliai identitással rendelkező hívő azzal is tisztában van, hogy ő maga is menekült, egy zarándok, egy otthontalan utazó, aki csak ideiglenesen tartózkodik ezen az idegen földön, hogy eljusson úti céljához: az örökké való hajlékba, az Atya házába. Az Ó- és Újszövetségben teljesen világos, hogy segítenünk, támogatnunk, etetnünk és látogatnunk kell azokat, aki a társadalom perifériájára szorultak: özvegyeket, árvákat, menekülteket, börtöntöltelékeket, betegeket, stb. Amikor ezt tesszük, vagyunk Atyánknak igaz gyermekei, aki esőt és napsütést ad az igazaknak és a gazoknak is. Sőt amikor ezt tesszük, magát Krisztust segítjük, látogatjuk, ápoljuk, támogatjuk, mert Ő azonosul az elesettel, a gyengével, a kiszolgáltatottal. Ezért a kérdés, hogy mit tegyünk a menekültekkel vagy épp – ahogy sokan szeretik nevezni őket – a migránsokkal, rém egyszerű egy hívő számára. Hacsak…

Hacsak nem bénítja meg a félelem. A félelem, ami beárnyékolja a hitet és elűzi a szeretetet. Pedig az utóbbinak kellene elűznie az előzőt.

Mitől félünk ennyire?

Európának vége

Az élet, ahogy itt (most már) nyugaton megszoktuk, véget fog érni néhány évtizeden belül. Sokan ezzel fenyegetnek a menekültkérdéssel kapcsolatban, azonban szerintem, ez ettől függetlenül is meg fog történni. Jobb lesz, ha ehhez a tényhez hozzászoktatjuk magunkat. Hacsak nem változtatjuk meg drámaian a gondolkodásmódunkat és adunk lejjebb önként az életszínvonalunkból (és ez nem fog megtörténni), társadalmaink fenntarthatatlanságuk terhe alatt összeroskadnak. Nem csak a politikusoknak kellene máshogy gondolkodniuk, hanem nekünk: Neked és nekem. Még csak drámai klímaváltozásnak vagy népvándorlásnak sem kell történnie az összeomláshoz, elég, ha minden marad úgy, ahogy van. (A vicces az egészben az, hogy ezt a dolgot épphogy csak egy kiadós bevándorlás tudná ideig-óráig elódázni, vagy valamilyen drámai tudományos felfedezés vagy csoda, ami már inkább a science fiction vagy vallás körébe tartozik.)

Szóval a változástól rettegő Európának épphogy a változás tényével kellene megbarátkoznia önön túlélése érdekében. Hozzá kellene szoknunk, hogy más gondolkodású és kultúrájú emberekkel együtt éljünk. Hozzá kellene szokni, hogy etnikai, kulturális kisebbségek magasabb arányban képviseltetik magukat társadalmainkban, hogy templomaink mellett pl. mecsetek is épülnek, méghozzá nagyobb látogatottsággal, mint a „keresztény” Európa által emelt társaikban. Emellett, igen, fel kell készíteni demokráciánkat jogilag és törvényileg, hogy ehhez a helyzethez igazodjanak, a megfelelő védő intézkedések megteremtése által, hogy a demokrácia vívmányai megmaradjanak, beleértve a pluralizmust, a toleranciát éppúgy, mint az egyéni szabadságjogokat. Ez nem egyszerű feladat, és egyenesen lehetetlen küldetés, ha mindeközben rettegünk.

Istenek összecsapása

Ami ebben az egész helyzetben engem leginkább meglep, ahogy a keresztény hívőket eltölti az iszlámtól való rettegés. Ezt egyrészt megértem, mert a legtöbb ember fejében a muzulmánokkal kapcsolatban egy végtelenül leegyszerűsített sztereotípia él (= terrorista), és még az életben nem találkozott muszlim vallású emberrel. Az én tapasztalatom szerint azonban, amit sok utazással tarkított munkám ad, az emberek – különbségeik ellenére – a világ minden pontján rendkívül egyformák: ugyanazok az értékeik, a félelmeik, ugyanúgy akarnak szeretni és békében élni. Ha hidegháborús párhuzammal élhetek, Sting egy dalának sora jut eszembe: „Russians love their children too” („az oroszok is szeretik a gyermekeiket”). Nos, a muzulmánok is. Persze mindenhol vannak idióták, akiknek kapóra jön valamilyen helyi istenség, mellyel a mély és fájó sebeikből fakadó öngyűlöletüket igazolni és másokra kivetíteni, sőt rárobbantani, tudják.

Másrészről viszont nem értem meg a hívők félelmét, sőt egy kicsit meglep: tényleg ennyire kicsi a hitük? Tényleg ennyire kicsi az istenük? Tényleg ennyire kiszolgáltatva érzik magukat valamely/bármely erőnek, vallásnak, kultúrának? Hol van a bizalom abban, aki bennünk van, aki nagyobb? Illetve miért is félünk annyira egy kis konkurenciától, vagy neadjisten üldöztetéstől? Nem arról van szó inkább, hogy nem is vallásunkat féltjük, hanem a jól berendezett, kiszámítható, kényelmes életünket? Nem ragaszkodunk-e túlságosan az idelent valókhoz, nem azokat féltjük inkább? A helyzet az, hogy az európai „kereszténységre” ráfér egy kis teszt, egy kis próba, egy kis megrázkódtatás. Lehet, hogy épp egy „konkurens” vallás megjelenésére van szükség ahhoz, hogy bizonyos dolgok feltáruljanak, lelepleződjenek, hogy a hívők újra megtalálják valódi identitásukat, és lehetőséget kapjanak, hogy megmutassák: hitük nem egy vallás a sok közül, hanem egy élő kapcsolat a földre szállt Istennel, aki mindenkit tárt karokkal vár, és akinek követői a szeretet gyümölcsét termik. Lehet, hogy ezzel kapunk valódi lehetőséget arra, hogy megmutassuk az elvilágiasodott Európának, hogy Krisztus útja mindenféle etikai és erkölcsi szempontból felülmúl minden kiüresedett és/vagy fanatizáló vallást?

Ha igazán hisszük, hogy mélyen minden ember arra az élő kapcsolatra vágyik Istennel, ami Krisztusban a miénk, akkor semmi okunk a félelemre, csak engednünk kell, hogy látszódjon.

A kordonon belül

Ahogy korábban jeleztem, idén ott voltam a Pride felvonuláson, a Keresztények a melegekért csoport tagjaként. Intenzív és felkavaró élmény volt, és még egy csomó mindennek le kell ülepednie bennem, de néhány benyomásomat szeretném megosztani.

Az első dolog, hogy volt bennem, mint csoportunk több tagjában is, egy kis félelem az egésszel kapcsolatban. És nem, nem a melegek miatt, hanem amiatt, hogy vajon milyen atrocitások érhetnek minket az ellentüntetők részéről. Miután találkoztunk a csoport tagjaival, gondosan letakartuk a transzparenseket és imádkoztunk Isten oltalmáért és küldetésünk sikeréért, elindultunk a helyszínre. Odafelé az egyik testvér megosztott velünk néhány igei gondolatot az aznapi Mai Igéből, amit meglehetősen aktuálisnak éreztünk és bátorítóan hatott ránk. Miután megérkeztünk, felvettük egyen-pólóinkat, felfedtük transzparenseinket és igyekeztünk a kordonon belülre. Számomra egy kicsit elkeserítően, 5 percnek sem kellett eltelnie, hogy néhány ellentüntetőtől kapjunk egy-két keresetlen szót (pl. “Keresztények a melegekért? Olvastad a Bibliát, baszd meg?“). Azt gondoltam magamban, ha már az elején ez történik, mi vár ránk később? Azonban meglepő módon semmilyen egyéb támadás nem ért minket, sőt amint beléptünk a kordonon belülre, az emberek hozzáállása merőben más lett. A félelem csak akkor jelentkezett ismét, amikor a helyszínt elhagyva kértek minket a rendfenntartók, hogy tegyünk el minden szivárványos dolgot kifele menet a saját biztonságunk érdekében. De hála Istennek ekkor sem ért minket semmilyen atrocitás.

A másik dolog, ami mély nyomott hagyott bennem, a kordonon belüliek összetétele és hozzáállása. Egyrészt, a tömeg jelentős része (talán többsége?) heteroszexuális ember volt: párok, családok, szimpatizáló szervezetek. Persze voltak extrém egyének és megnyilvánulások, amiket a sajtó előszeretettel mutat be, hiszen ez hozza a kattintást, ám ezek elenyészőek voltak. Az emberek mind vidámak, kedvesek és toleránsak voltak, hiszen épp ezért voltak ott. Ami azonban nagyobb meglepetés volt, hogy mennyire örömmel és pozitívan fogadtak minket. Azokat a felvonulókat, akik csoportként vonultak, külön bemondták a hangosbemondóba, és nagyon sokan felkapták a fejüket, amikor a “Keresztények a melegekért” csoport neve elhangzott. Rengetegen jöttek oda fényképezni minket, kérdezősködni, örömüket kifejezni. A sajtó nem tudott betelni velünk, mindenféle tévécsatorna és hírportál interjúztatott minket (még én is bekerültem a Tényekbe és az Origo videó összeállításába, terveim ellenére (és direkt nem linkelek ide semmit :) ). Nem csak a melegek részéről kaptunk elismerő pillantásokat, hanem nem-hívő heteró felvonulók is példaértékűnek értékelték jelenlétünket. Még utólag is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a mi üzenetünk és kiállásunk volt az egyik legerősebb a felvonuláson, és örülnek, hogy párbeszédre törekszünk.

Keserűbb szájízt hagyott bennem a Pride-ot megelőző és követő reakció a keresztények részéről. Persze nem lepett meg, de ettől még nem esik jobban. Kaptunk hideget-meleget (hogy stílusos legyek): voltunk álkeresztények, sátánisták, krisztus-gyalázók, akiket Jézus lángpallossal kaszabolna le, stb. stb. Csak és kizárólag keresztényektől kaptunk negatív megjegyzéseket, mellesleg. Persze van erre racionális, kegyes magyarázat, ami az egészet indokolttá teszi: bűnösöknek hirdetjük, hogy Isten szereti őket, felhígítjuk Isten Igéjét, hiperkegyelmet hirdetünk, stb. stb. Úgy tűnik, az nem zavarja őket, hogy a melegek (és úgy általában a mai emberek) nem kérnek az “örömhírükből”, ha közben kénköves lehelettel méltóságukban és identitásukban becsmérlik őket. Amit ezek a keresztények nem fognak fel, hogy senkit nem érdekel az üzenetük, mert hangosabban ordít az elutasításuk, mint a szerető Isten megváltásának üzenete. A melegek elég elutasításon vannak túl már életükben ahhoz, hogy még Istenét is bezsebeljék. A helyzet az, hogy szerintem azok a keresztények, akik semmi pozitívat nem látnak abban a törekvésben, amit a Keresztények a melegekért csoporttal képviselünk, egyszerűen nem szeretik a melegeket. Erősebb bennünk a másságtól irtózó zsigeri ösztön, mint a segítőkészség és felebaráti szeretet. Egyszerűbb és kényelmesebb azt mondani, hogy ők tehetnek róla, hogy nem öröklik Isten országát, de egy pillanatra sem gondolkodnak, hogy nekik mit kellene tenniük, hogy eljusson hozzájuk az örömüzenet. “Meg kell térniük, aszt kész.” Megértem, hogy nem mindenki érzi elhívásának, hogy a melegek felé szolgáljon, de azt nem értem, hogy miért baj az, ha valaki tenni akar értük. Ez a szégyenletes és istentelen dolog, nem az, hogy mi kimentünk a Pride-ra! (És igen, indulatos vagyok, amikor ezeket írom, és frusztrált és szomorú.)

Összefoglalva a benyomásaimat, örülök, hogy ott voltam, örülök, hogy kiálltam meleg testvéreim méltóságáért, és örülök, hogy csoportunk üzenete átment: sajnáljuk és bocsánatot kérünk a sok bántásért, szeretetlenségért, sőt zsigeri gyűlöletért, amit sok keresztény (és szándékosan fogalmazok így, nem pedig “magukat kereszténynek nevező egyének”, ahogy mi meg szoktuk kapni) a melegek felé kifejez/ett. Örülök, hogy üzenetünkre felfigyeltek és arra pozitívan reagáltak. Örülök, hogy elkezdődhet a párbeszéd.

Elszomorít, hogy egyes keresztények szemében pedig már testvérek sem vagyunk, csak mert máshogy állunk hozzá ehhez a kérdéshez. Amellett, hogy ez a vélemény semmilyen módon nem igazolható a Bibliából, új szintre emeli a törvényeskedést: ma nem a körülmetélés válik üdvösségkérdéssé, hanem a homoszexualitáshoz való hozzáállás. Vajon mit szólna ehhez Pál apostol, a Galata levél szerzője, akit oly gyakran idéznek a meleg kérdésben?

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A szivárvány tövében

11707634_10155682286825034_1492683479005632236_nKét okból ragadok ismét billentyűzetet a homoszexualitás témájában. Egyrészt a már mindenki által ismert (hiszen már a csapból is szivárványszínű víz folyik) amerikai legfelsőbb bírósági döntés ürügyén, másrészt mert szombaton terveim szerint részt fogok venni a Pride felvonuláson több keresztény testvéremmel együtt. Szeretnék néhány dolgot tisztába tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint olyan keresztény blogger, aki a témában rendszeresen publikál és akiről ismert, hogy az átlagnál nyitottabban és elfogadóbban áll a kérdéshez. Sok keresztény számára ez a fajta nyitottság meglepő, ijesztő, sőt felháborító, ugyanis nem csak a melegekkel kapcsolatban, de a feléjük nyitottabb keresztényekkel kapcsolatban is tévedések élnek a fejükben. Szeretnék a magam részéről kísérletet tenni arra, hogy néhány dolgot ezzel kapcsolatban tisztázzak.

Az amerikai döntéssel kapcsolatban

Örülök neki és ebben a formájában támogatom. Liberális demokrataként (ún. libsi, liberó, ballib, vagy néhányak számára egyszerűen csak komcsi) úgy gondolom, nagy és elkerülhetetlen előrelépés ez az emberi jogok terén, és semmilyen épeszű és jogos érvet nem lehet felhozni ellene – a vallásosokon kívül. Úgy gondolom, ez a lépés összhangban van és egyenesen következik más emberjogi vívmányokkal/ból, melyek a diszkrimináció különböző formáit igyekeznek megszüntetni. Sokan (többen a döntőbírák közül is) antidemokratikus döntésnek tartják ezt az államok felett meghozott ítéletet, talán nem ok nélkül, azonban a melegházasság támogatottsága az amerikai társadalmon belül az utóbbi években drasztikusan megnőtt, és még ha sokan úgy is érzik, hogy a fejük felett döntöttek, az utóbbi évek közvélemény-kutatásai szerint ebben a döntésben ma már a társadalmi többség véleménye jutott érvényre.

Azért írtam, hogy ebben a formájában támogatom, mert ez a fejlemény semmilyen kötelezettséget nem ró a vallásos meggyőződésből a döntéssel egyet nem értőkre. Nem kell egyetlen kereszténynek sem támogatnia a melegházasságot, nem kell egyetlen lelkésznek sem összeadnia meleg párokat, ha az lelkiismeretével és meggyőződésével ellenkezik. Az egyházak belső szabályozásait ez a döntés nem érinti, csupán állami, szekuláris szabályozásról van szó. Amennyiben ez nem így lenne, tehát egyházak és lelkészek számára kötelezővé tennék meleg párok összeadását, hangosan kifejezném felháborodásomat, demokratikus és vallási okokból is. Azonban nem ez a helyzet, így ebben a formájában nincs vele problémám.

Miért veszek részt a Pride-on?

Mielőtt leírnám, hogy mi az oka, azt szeretném tisztázni minden kétséget kizáróan, hogy mik nem az okai a részvételemnek:

  • nem értek egyet a magamutogatással és provokálással. Nem azért veszek részt a Pride-on, mert úgy gondolom, helyes dolog félmeztelenül, szexuálisan vagy bármely módon provokálóan viselkedni. Ha ilyen viselkedéssel találkoznék, azt ugyanúgy elítélném, mint amikor hetero személyek viszik az utcára szexualitásukat vagy mutogatják magukat mindenkinek. (Merthogy van ilyen, nagyon is gyakran, amikor párok nyalják-falják és tapogatják egymást a nyílt utcán. Szerintem annak ugyanúgy nincs az utcán a helye, mint a fentieknek. Nevezzetek prűdnek. Ez azonban nem tűnik fel senkinek, bezzeg, ha egy meleg pár kézen fogva sétál! Botrány!) Megjegyzem a Pride nagyrészt már nem erről szól (még ha a kattintáséhes sajtó ezeket a dolgokat is kapja fel inkább), és a melegek számára is zavaró az ilyen viselkedés;
  • nem gondolom, hogy a melegségre büszkének kellene bárkinek lennie, de azt sem gondolom, hogy szégyellnie kellene bárkinek azt. Őszintén szólva, a néhány évvel ezelőtti Meleg Méltóság Menete elnevezés sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert a “méltóság” szóval jobban tudok azonosulni, mint a “büszkeség” szóval, még ha értem is annak emberjogi, történelmi felhangjait. Úgy gondolom, egy meleg ember semmivel sem jobb vagy rosszabb bármely más embernél, semmivel sem érdemel több vagy kevesebb megbecsülést. Ez a dolog az egyenlőségről szól, a lehetőségről, hogy mindenki őszintén és emelt fővel élhessen, még ha bármely okból más is, mint a többség. Úgy gondolom, senkit nem szabad megkülönböztetni neme, származása, bőrszíne, vallása vagy éppen szexuális orientáltsága miatt. Ezeknek önmagukban semmi köze az illető erkölcséhez, jelleméhez és alapvető emberi értékéhez.

Akkor mégis, miért megyek?

  • mert úgy gondolom, hogy a Pride-ra sajnos szükség van. Bár az azt ellenzők azon a véleményen vannak, hogy már a csapból is a meleg-lobbi folyik, véleményem szerint a társadalom igenis homofób és diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. Megértem, hogy ez ellen tenni szeretnének, hogy szeretnének egyenes gerinccel, emelt fővel, bujkálás és hazudozás nélkül élni. Megértem, hogy szeretnék felvállalni szerelmüket a nyilvánosság előtt, mert én sem szeretném, ha nem foghatnám meg a feleségem kezét, vagy nem karolhatnám át, azon félelmem miatt, hogy emiatt leköpnek, megnéznek, inzultálnak vagy megvernek;
  • mert a Pride célja nem az, hogy mindenkire ráerőltessék “életmódjukat” (már ha lenne ilyen), és mindenkit “megbuzuljanak”. Nem akarják, hogy ők legyenek a többség, csupán, hogy a törvény és a társadalom előtt elfogadott kisebbségként élhessék az életüket békében;
  • mert az Egyház kommunikációja tragikus az LMBTQ közösség felé. Az ítélet, kárhoztatás, a tűz és kénkő zaja túlordítja az Örömhír hívó szavát. Függetlenül attól, hogy melyik keresztény, mit gondol a homoszexualitásról, az Egyház üzenete az evangélium: Krisztus meghalt és feltámadt értünk (bármilyen) bűnösökért, hogy megbocsássa (bármely) bűnünket, örök életet ajándékozzon nekünk, megváltoztasson minket, hogy a legnagyobb parancsolat, a szeretet embereivé váljunk és kövessük Őt. Elképzelhető, hogy egy homoszexuálist Isten heteróvá fog változtatni? Neki semmi sem lehetetlen. Elképzelhető, hogy valaki megtérve arra a következtetésre jut, hogy cölibátusban kell élnie élete végéig? Igen. Elképzelhető, hogy valaki hitre jutva szabadnak érzi magát arra, hogy életét egy azonos nemű testvérével összekösse életre szólóan? Egyesek szerint igen, mások szerint nem, megint mások szerint ez csak Isten és az ő dolguk. Azonban a legtöbb homoszexuális ehhez a döntéshelyzethez soha el sem jut, ugyanis SOHA nem hallja meg tőlünk az Örömhírt, mert amikor csak szóra nyitjuk szánkat, abból az ítélet, a kárhoztatás, és sokszor a lenézés és elítélés fakad fel. Minden más bűnnel kapcsolatban képesek vagyunk meglátni a megváltásra váró embert, de egy homoszexuális esetében csak a homoszexuálist látjuk, akinek “meg kell térnie”.

Ez az utolsó számomra a legfontosabb indok: szeretném kihirdetni, elmondani, felvállalni, hogy hiszem, hogy Isten szereti a melegeket, mint mindenki mást. Szeretnék az Örömhír hírnöke lenni az LMBTQ közösség felé, átölelni őket Isten szeretetével, és elmondani nekik, hogy jöhetnek, úgy ahogy vannak, a többit pedig Isten majd elrendezi, csakúgy, ahogy az én életemben, az én bűneimmel kapcsolatban teszi.

Ezért megyek a Pride-ra keresztényként, Isten gyermekeként, a hitem miatt és nem a hitem ellenére.

Szerintem Ő is ott lesz.