Miért lettem katolikus 4. – A katekizmus

termek_1133.jpgSorozatom befejezéseként, arról szeretnék írni, ami feltette az i-re a pontot katolikussá válásomban: a katekizmus elolvasása. Erről már írtam többször is, így nem is szeretném túlságosan szaporítani a szót, a lényeg, hogy a katekizmus, ami a katolikus hit összefoglalója és kibontása, lenyűgözött: kiforrottnak, mélynek, lényegre törőnek és meglepő módon, a szó legnemesebb értelmében szépnek találtam. Szépnek, amilyen szép csak az igazság lehet. Megismerve a Katolikus Egyház tanítását a katekizmusból nem arról győzött meg, hogy katolikussá kell válnom, hanem hogy valójában már sokkal inkább katolikus vagyok, mint bármi más, és katolizálásommal csak ezt a valóságot teszem hivatalossá és láthatóvá. Nem mondom, hogy naponta olvasgatom, és minden szakasza egyenlő módon lenyűgöz, de mélyen egyetértek vele, azonosulni tudok vele, és az egyik legfontosabb referenciaként tartom számon a hit igazságaival kapcsolatos dolgokban való eligazodáshoz, hiszen ötvözi és magába foglalja a Bibliában és az apostoli hagyományban kinyilatkoztatott igazságot.

Szívből tudom javasolni minden hívőnek, felekezettől függetlenül. De csak óvatosan, nehogy óvatlanul bálványimádó pápistát csináljon belőletek! :)

Most, hogy felsoroltam, hogy melyek voltak azok a dolgok, amik a katolikussá válásomhoz hozzájárultak, szeretnék egy új sorozatot indítani azokról a dolgokról, amik azóta tetszettek meg a katolikus létben, amióta magam is gyakorló katolikus vagyok.

Reklámok

Miért lettem katolikus 3. – Ferenc pápa

images.jpgCsak hogy érzékeltessem, mennyire messze voltam valaha a Katolikus Egyháztól, nehezen tudtam elhinni, hogy valaki katolikus létére valódi hívő lehessen, sőt egy időben sok felekezettársammal egyetemben meg voltam győződve arról, hogy a Katolikus Egyház a Jelenések könyvének korrupt Babilonja; vezetője, a római Pápa, pedig esélyes, hogy maga az (egyik vagy akár egyetlen) Antikrisztus. Ebben semmi túlzás nincs, valóban így gondoltam, és valóban így gondolja sok evangéliumi keresztény ma is.

Emiatt is lepett meg Ferenc pápa. Pontosan emlékszem a helyszínre és a pillanatra, amikor láttam a tévében felszállni a fehér füstöt, majd nem sokkal később kilépett a vatikáni erkélyre a megválasztott új pápa. Az első pillanattól kezdve megragadta a figyelmemet, névválasztásával, szerény ruházatával, alázatával, és későbbi megnyilatkozásaival, amik nem hagyták érintetlenül korábbi beidegződéseimet a pápákkal kapcsolatban. Szinte minden szavával egyetértettem és úgy találtam, hogy a Katolikus Egyház feje krisztusibb és hitelesebb, mint az általam ismert keresztény világ vezetőinek szinte mindegyike. Ez természetesen erősen meglepett, és elgondolkodtatott: nem csak, hogy lehet valódi hívő egy katolikus, de a Katolikus Egyház képes megválasztani egy általam ennyire krisztusinak vélt embert. Lehet, hogy vannak hozzá hasonló, valódi hívők a katolikusok között, sőt lehet, hogy nem is kevesen? Lehet, hogy előítéleteim és felületes ismereteim a Katolikus Egyházzal kapcsolatban helytelenek és alaptalanok? Ma már tudom, hogy többségében azok voltak, és örömmel mondhatom, hogy Ferenc már az én pápám is.

Azóta egyébként pironkodom és szégyenkezem korábbi nézeteim miatt, főleg amikor korábbi pápák írásait olvasom. Megdöbbent és alázatra indít az a bölcsesség, mélység és törődés, amik írásaikból sugároznak Isten, az Egyház és az egész világ felé. Hiszem, hogy a pápaság intézménye Isten zseniális találmánya, fontos, szükséges és hasznos, még ha a pápák egyike sem tökéletes és hibátlan, sőt, ahogy a történelem során sokszor láttuk, néha egyenesen szégyenletes és botrányos. Imádkozom, hogy Ferenc pápa sokáig tudja még krisztusi alázattal és szeretettel vezetni a Katolikus Egyházat és sok hozzá hasonló pápája legyen még az Egyháznak.

Miért lettem katolikus 2. – Eucharisztia

eucharist-1591663_960_720A második legfontosabb dolog, ami a katolikus egyházhoz vonzott, az az Eucharisztia (Úrvacsora). Amióta pedig katolikus lettem, egyre jobban rádöbbenek, hogy mennyire a katolikus (és ortodox) egyház egyik, ha nem a legfontosabb és legmegkülönböztetőbb eleme az Eucharisztia, illetve annak katolikus (és ortodox) értelmezése. A katolikus (és ortodox) egyház nagyon komolyan veszi, hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, annak minden logikus következtetésével és következményével együtt (pl. szentmise, szentségimádás, stb.)

Hosszú út vezetett odáig, hogy én így tudjak tekinteni az úrvacsorára. Hívő életem elején nem tudtam vele mit kezdeni, semmilyen jelentőséggel nem bírt számomra. Akkori gyülekezetünkben néhány havonta éltünk vele, ilyenkor általában valódi kenyeret és bort osztottunk meg egymással kis csoportokban, majd ezekben a kis csoportokban imádkoztunk egymásért. Az esemény sokkal inkább a közösséghez való tartozásról és a “beavatottság” érzéséről szólt, hiszen kívülállók, nem hívők nem élhettek vele. Akkoriban azonban nem jelentett túl sokat számomra a megtört test és a kiontott vér, mert közösségünk nagyon törvénykező és teljesítményközpontú volt, Isten minden áldásáért keményen meg kellett dolgozni, így Krisztus érdeme és kegyelme teljesen a háttérbe szorult az egyéni igyekezet és teljesítmény mögött.

Amikor aztán ebből a közösségből kiégve és hitemben jórészt megsemmisülve kiszakadtam, életemben először valódi módon találkoztam a kegyelemmel, és megértettem, hogy a lényeg nem az én teljesítményemen, képességemen és képtelenségemen van, hanem Krisztus elvégzett munkáján, melynek eredményét, érdemét Ő ingyen, szeretetéből nekem ajándékozza. Ezt nem lehet és kell kiérdemelni, hanem bizalommal és hálás szívvel el kell és lehet fogadni. Ekkor már értettem, hogy mit ünneplünk az úrvacsorakor (amit új közösségünkben minden vasárnap ünnepeltünk is): nekem nem kell semmit hozzátennem, és nem is tudok semmit hozzátenni, Krisztus munkája bevégeztetett, melynek én hit által kedvezményezettje lettem és vagyok. Innentől mindig hatalmas hálával vettem magamhoz a kenyeret és a bort, megemlékezve Isten hatalmas szeretetéről és kegyelméről.

A katolikus tanításokkal való ismerkedéssel párhuzamosan azonban egyre kevésbé tudtam elsiklani azon a tényen, hogy Jézus, az apostolok és a korai egyházatyák számára sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt az úrvacsora, mint amekkora jelentőséget az engem körülvevő protestáns, evangéliumi kereszténység tulajdonított neki. Jézus szavai János evangéliumának 6. fejezetében egyre inkább meggyőztek arról, hogy amikor Ő testének evéséről és vérének ivásáról beszél, akkor azt félreérthetetlenül komolyan gondolta, még azon az áron is, hogy követői nagy részét ezzel elidegenítette magától. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, “…az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital”, kihúzza a talajt a szimbolikus értelmezés lehetősége alól. A katolikus (és ortodox) értelmezés tehát meggyőzőbbé vált számomra, mint a szimbolikus, protestáns értelmezés.

Innentől azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem az Eucharisztia vétele iránt, hiszen ha az valóban Krisztus teste és vére, akkor ennél valódibb találkozás és egyesülés Vele nem lehetséges a földön. Azóta pedig, hogy katolikus lettem, újra és újra átélem a vele való egyesülés örömét és csodáját, amikor magamhoz veszem az Eucharisztiát, és elcsodálkozom Isten bámulatos alázatán és készségén, hogy ennyire mélyre hajol, közel jön hozzánk és odaadja magát nekünk, kicsiny kis béna, bukdácsoló, de csordultig szeretett gyermekeinek.

Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Mintha mise történne

17603_1652704311643609_6544997724427411241_n.jpg

A katekumenátus mellett természetesen elkezdtem misére is járni, és szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos élményeimet.

Mivel szerettem volna család- és gyerekbarát templomot találni, ahol nem zavaró egy esetleg nyűgös gyermek „zaja”, a már említett domonkos nővér ajánlására a szombathelyi zárda templomra esett a választásom, amit egyetemi templomnak is neveznek, mert az egyetemi pap celebrálja a misét. Ez egy gyönyörű és világos templom, aminek az oltára mellett van egy elkerített „dühöngő” rész, ahova kisgyermekes családok mehetnek. Ez a rész megfelelően leszűri a zajokat, ám mégsem marad le senki sem az eseményekről, sőt oldalról egészen közelről láthatja a szertartást. (Állítólag ilyen más templomokban is van, ami nagy pozitívum számomra.) Bár még csak háromszor voltam vasárnapi misén itt (egyszer feleségemmel és gyermekünkkel), úgy gondolom, hogy egy-két dolgot már leírhatok, ami kellemes meglepetést jelentett.

Kongó templomok, üres padsorok?

Egyrészt, a templom eddig mindig zsúfolásig tele volt. Nem tudom, hol konganak a templomok az ürességtől, vagy csak Szombathelyen illetve ebben a templomban ilyen jó-e a helyzet, de ez mindenesetre meglepett. Ugyancsak meglepetés volt a templomba járók színes összetétele: idősek, korombeliek, fiatalok, egész családok, egyedül érkezők, stb., tehát nem csak „öregasszonyok”.

A következő kellemes meglepetés, ami számomra perdöntő fontosságú, az igehirdetéssel (homília) kapcsolatos. Mindhárom alkalommal rendkívül összeszedett, tömör és lényegre törő igehirdetést hallottam, ami nem csak „stimmelt” teológiailag, hanem fontos és aktuális üzenetet tartalmazott személyesen nekem is. Meglátásom szerint semmivel nem maradt el az általam megszokott 30-40 perces vagy akár 1,5-2 órás evangéliumi prédikációktól. Sőt, éppen tömörsége miatt olyan könnyen megjegyezhető és magammal vihető heti útravalót jelentett, ami többször eszembe jutott a hét folyamán. Eddig, hála Istennek, abszolút politikamentes is volt, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Ez remélem, így is marad.

A liturgia

A mise liturgiája két nagy részre osztható és mindkettő Isten hozzánk küldött Igéjéről szól (nagyon leegyszerűsítve), és véleményem szerint tökéletes egyensúlyban van. Az első az Ige liturgiája, Isten írott szavával a középpontban. Mindig három felolvasás van: az ószövetségből, az apostoli levelekből és az evangéliumokból. Ebben a templomban az első két felolvasást mindig más végzi (laikus hívők, eddig mindig fiatal lányok voltak, egyetemisták (?)), az evangéliumot már a pap olvassa. Ezt követi a homília. Természetesen közben többször énekelünk, imádkozunk, válaszolunk, felállunk, meghajlunk, letérdelünk, és mindennek megvan a maga szerepe, jelentősége és mély jelentése.

Ezt követi az Eucharisztia liturgiája, ami a testté lett Igét ünnepli és jeleníti meg (katolikus felfogás szerint szó szerint). Ez számomra mindig rendkívül ünnepélyes, megindító és fontos része a misének. Mindig megdöbbenek azokon, akik ebben „csak szertartást” látnak, illetve azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi történik, és mi is „hitünk szent titka”. Aki számára ez csak üres szertartás, az tényleg nem fog belőle semmit kapni, aki viszont érti és hittel éli át, ami történik, annak a történelem és a világegyetem legnagyobb eseménye lesz valósággá minden egyes vasárnap. Én így élem meg, és minden egyes alkalommal mélyen megindít és őszintén a térdemre visz Isten szeretete, jósága, ahogy értünk adja magát, és alig várom már, hogy szó szerint és fizikailag is magamhoz vehessem mindazt, amit Ő ad. Persze, aki nem hisz az átlényegülés tanában, annak ez az egész csak üres hókusz-pókusz, de számomra az egyik legfontosabb érv, ami miatt katolikus akarok lenni.

Tapasztalataim tehát eddig pontosan megfelelnek annak, amiben reménykedtem, és azt látom, hogy valójában itt is az a lényeg, hogy ki, miért van ott a misén (megszokásból, elvárásból vagy hitből és vágyódásból), és ez dönti el, hogy milyen jelentéstartalommal és hatással telik meg az, hogy „mintha mise történt volna”.

 

Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)

Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!