Miért lettem katolikus 4. – A katekizmus

termek_1133.jpgSorozatom befejezéseként, arról szeretnék írni, ami feltette az i-re a pontot katolikussá válásomban: a katekizmus elolvasása. Erről már írtam többször is, így nem is szeretném túlságosan szaporítani a szót, a lényeg, hogy a katekizmus, ami a katolikus hit összefoglalója és kibontása, lenyűgözött: kiforrottnak, mélynek, lényegre törőnek és meglepő módon, a szó legnemesebb értelmében szépnek találtam. Szépnek, amilyen szép csak az igazság lehet. Megismerve a Katolikus Egyház tanítását a katekizmusból nem arról győzött meg, hogy katolikussá kell válnom, hanem hogy valójában már sokkal inkább katolikus vagyok, mint bármi más, és katolizálásommal csak ezt a valóságot teszem hivatalossá és láthatóvá. Nem mondom, hogy naponta olvasgatom, és minden szakasza egyenlő módon lenyűgöz, de mélyen egyetértek vele, azonosulni tudok vele, és az egyik legfontosabb referenciaként tartom számon a hit igazságaival kapcsolatos dolgokban való eligazodáshoz, hiszen ötvözi és magába foglalja a Bibliában és az apostoli hagyományban kinyilatkoztatott igazságot.

Szívből tudom javasolni minden hívőnek, felekezettől függetlenül. De csak óvatosan, nehogy óvatlanul bálványimádó pápistát csináljon belőletek! :)

Most, hogy felsoroltam, hogy melyek voltak azok a dolgok, amik a katolikussá válásomhoz hozzájárultak, szeretnék egy új sorozatot indítani azokról a dolgokról, amik azóta tetszettek meg a katolikus létben, amióta magam is gyakorló katolikus vagyok.

Reklámok

Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)

Római felfedezések

Resava_cave.jpgElnézést, hogy mostanában ritkábban jelentkezem, de sokkal fontosabb dolgok kötik le kevés szabadidőmet, mint a blogírás. Azonban lélekben óriási utat tettem meg, még ha minden állomásáról nem is számoltam be a blogban.

Haladok a katekizmusban, kiolvastam két könyvet a témában (G.K. Chesterton Orthodoxy-ján kívül), illetve egy harmadiknak is nekiálltam. Őszintén szólva, amikor elindultam erre a felfedezésre, az volt az érzésem, hogy egy sötét, dohos barlangba kell lemásznom, tele sötét árnyakkal és kellemetlen meglepetésekkel, ám nem sejtettem, hogy – megdöbbenésemre – a barlangon túl Nárniára találok. Szeretnék beszámolni néhány eddigi felfedezésemről.

A Katekizmus

Az első megdöbbenésem, hogy mennyire letisztult, mély és érthető a katekizmus. Egy csomó olyan téma, amire a válasz bennem hosszú évek, évtizedek alatt kristályosodott ki, ott áll feketén-fehéren a katekizmusban. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hányszor bólogattam hevesen olvasása közben, és mennyire igaznak találtam megfogalmazásait. Különösen az a bátorság tetszik, amikor valamilyen mély igazságról kendőzetlenül kijelenti, hogy az “misztérium”, a válasz el van rejtve előlünk. Nagyon hálás vagyok ezért a szóért, és azért, hogy a Katolikus Egyház nem csinál problémát abból, hogy vannak dolgok, amiket nem fogunk megérteni ebben az életben. Ebből a szempontból a katekizmust és a Katolikus Egyházat belengi egy állandósult titokzatosság, ami nekem nagyon szimpatikus.

A másik dolog, ami ellentmondani látszik az előzőnek, az a letisztult rend és határok világos meghúzása. G.K. Chesterton Othodoxy-jában ír egy olyan hegytetőről, aminek fennsíkján egy kerítéssel elhatárolt nagy területen gyermekek játszanak, táncolnak és csinálnak mindenfélét, amit a gyerekek szoktak. Chesterton azt mondja, ha az őket védő korlátot elvesszük, nem biztos, hogy a gyermekek lezuhannak, de szinte biztos, hogy a felhagynak a játékkal és a fennsík közepén összekuporodva rettegnek a zuhanástól. Ő így tekint az ortodoxiára: egy keret, ami lehetővé teszi, hogy az általa védett világban szabadon játszunk. Eddigi ismereteim alapján ezt látom a katekizmusban megvalósulni: keretet ad, ám meghagyja a titokzatosságot is. (Pl. a pokollal kapcsolatban kijelenti, hogy aki nincs megkeresztelve vagy rendezetlen halálos bűne van, az pokolra kerül, ám azt is leírja, hogy az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy elkárhozott, illetve reménységük van abban, hogy minden ember üdvözül és Isten ismeretére eljut, és az Egyház bízik Isten végtelen irgalmában. Magyarul megfogalmazzák a keretet, de nem állítják, hogy biztos tudói annak, hogy azt Isten nem írja felül nagy kegyelmében.) Olyan ez, mint Nárnia a maga fura szabályszerűségeivel, beszélő állataival, szimbólumaival és rejtélyeivel.

Őszintén vágyódom egy ilyen keretre, hogy ne kelljen a saját fejem után mennem, vagy valaki olyan feje után, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy Istentől eredezteti tekintélyét. Szívesebben követek egy Egyházat és Pápát, aki azt állítja magáról, hogy Krisztusig tudja visszaeredeztetni tekintélyét, mint bárkit, aki a harmincezer protestáns felekezet valamelyik bibliaértelmezésére hivatkozva tudja csak ezt megtenni, illetve mint saját magamat és az általam igaznak vélt bibliaértelmezést. Nem akarok öntörvényű lenni, de a protestantizmus szerintem nem képes mást adni.

Félreértve

A másik felfedezésem, ami viszont nem lepett meg, hogy egy csomó protestáns félreértést tisztáz és megmagyaráz a katekizmus (Mária és a szentek tisztelete, a hozzájuk való imák mibenléte, a misei áldozás nem “újraáldozás” jellege, a purgatórium, a szentségek, stb.). Mindegyikről lehetne hosszan írni (és lehet, fogok is), de a lényeg, hogy sok a félreértés és a meg nem értés protestáns irányból a katolikusok felé. Tény, hogy óriási gondolkodásbeli különbség van a protestantizmus és katolicizmus között, ami a gyakorlatban és nyelvezetben is megmutatkozik, de legalább annyira ésszerű (sőt szerintem ésszerűbb) a katolikus felfogás a maga keretei között, mint a protestantizmus. Azonban abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb katolikus is félreérti (vagy nem érti, sőt nem ismeri!) a katolikus gyakorlatok teológiai, történelmi, igei hátterét. Ez egyébként nagyon zavar.

Eddigi kutakodásom alapján azt találom – az olvasó számára talán már nem meglepő módon -, hogy jelenlegi gondolkodásom közelebb áll a katolicizmushoz, mint a protestantizmushoz, főleg mivel már nem tudok hinni a sola scriptura elvében, látva gyümölcseit (harmincezer darabra szakadt protestáns egyház, önjelölt “pápák” és próféták, sőt, mindenki saját maga pápája, stb. stb.). Ellenvetéseim és félelmeim már nincsenek, idegenkedéseim csak marginális kérdésekben, kérdésem még persze számos, de nem is érzem még, hogy kutakodásom végére értem volna.

Elmélet vs. gyakorlat

Ami jelenleg zavar, hogy eddigi ismereteim alapján úgy érzem, óriási szakadék van aközött, amit a katekizmus lapjain olvasok és amit a saját szememmel látok, amikor a Katolikus Egyházra nézek (főleg a magyarországi állapotokra). Ez fakadhat abból, hogy a különbség valódi, és sokat kell változnia az Egyháznak, hogy önmaga állításaihoz felnőjön, de lehet, hogy csak ismereteim felületesek, hiszen eddig csak azt láttam a Katolikus Egyházból, ami “kihallatszik”. Zavar, hogy az általam ismert “mezei” katolikusok többsége csupán babonából és félelemből “hisz”, zavar, hogy a Katolikus Egyház sosem tudta volna bennem elérni a megtérést, mint ahogy a mai kor embereinek többségét sem képes megragadni. A katekizmust olvasva, nem értem, hogy miért nem? Miért tűnik olyan messze egymástól a briliáns, tiszta és igaz elmélet, és a hétköznapi valóság? Persze tudom, hogy ez Protestantiában sincs másképp, de azért ott korántsem érzem olyan drámainak a különbséget.

Itt tartok. Fél lábbal bent, fél lábbal kint. Kicsit ijesztő, kicsit varázslatos.