Törvény, tradíciók és Jézus

UnknownAkkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!”

Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek.

Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. (Mt 12:1-8)

Jézus korában több rabbinikus iskola létezett és a zsidó vallásnak több „felekezete”, melyek merően másként értelmezték Isten Törvényét, az akkori Bibliát. A szadduceusok például nem hittek az angyalokban vagy a feltámadásban, voltak, akik azzal kapcsolatban jutottak extrémen különböző meggyőződésre, hogy milyen okokból engedélyezett a válás, a farizeusok pedig csúcsra járatták a Törvény legszigorúbb értelmezését részletes, mindenre kiterjedő parancsolataikkal. Természetesen mindannyian Isten Igéjére hivatkoztak érveik alátámasztására és heves vitába szálltak a magukétól eltérő értelmezések képviselőivel. Mindenki meg volt győződve saját álláspontja igazáról.

Aztán jött Jézus és meglepő dolgokat művelt és tanított: szisztematikusan, szándékosan és látványosan áthágta a farizeusok szombatnapra vonatkozó törvényeit (ld. fenn); tisztátalan embereket érintett meg szándékosan, amik miatt a Törvény szerint Ő maga is tisztátalanná, sőt vétkessé vált, ami miatt nyilvános bűnvallást és áldozatbemutatást kellett volna tennie; fennhangon elítélte a farizeusok gondolkodásmódját és gyakorlatát, miszerint súlyos, elviselhetetlen terheket helyeztek az emberek vállára parancsolataikkal, melyeket ők maguk sem tudtak betartani; halált érdemlő bűnöst oldozott fel; bűnöket bocsátott meg, amire csak Istennek volt felhatalmazása; és úgy általában egész máshogy értelmezte és tanította Isten Törvényét. (Arról nem is beszélve, hogy Istennel tette magát egyenlővé.) Emberi szemszögből, a kor bibliaértelmezése alapján, Jézus többszörösen halált érdemelt. Isteni szemszögből azonban természetesen Neki volt igaza, és minden bizonnyal sokkal jobban értette Isten Törvényét, szándékait és szívét, mivel Ő maga volt az emberbe bújt Isten, nemcsak Isten igéjének a forrása, hanem egyenesen maga az Ige.

Felmerül hát, sőt ordít a kérdés: hogyan szakadhatott Isten népe gondolkodásmódjában olyan messzire Istentől, hogy amikor eljött közéjük, nem ismerték fel, sőt annyira félreértették Őt és a Törvényt, hogy Isten Törvényére hivatkozva halálra méltónak ítélték, és kivégeztették, mint egy megátalkodott bűnözőt?

A Törvény szelleme

Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem eltörölni vagy érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem betölteni és érvényre juttatni, tehát nem a Törvénnyel volt a baj, hanem azzal, ahogy Isten népe és annak vezetői értelmezték azt, illetve félreértették annak szellemét és célját. Bújták Isten Igéjét, mert azt gondolták, hogy abban van az élet, de amikor előttük állt szemtől-szemben, nem ismerték fel.

Az egyik dolog, amit elvétettek azon törekvésük közben, hogy a Törvény Igéjének tökéletesen megfeleljenek, hogy elfeledkeztek arról vagy nem értették meg, hogy a Törvény van az emberért, nem pedig az ember a Törvényért. Az emberi körülmények és szükségletek adott esetben felülírhatják a Törvénynek való ész és szív nélküli engedelmességet. A fent idézett történetben Jézus Dávidra hivatkozva szereli le a farizeusok ellenvetését: Dávid megette a szent kenyereket, amiket a Törvény szerint csak a papok ehettek meg. Ugyanabban a fejezetben Dávid egyébként hazudik a főpapnak, majd Isten népe ellenségeihez menekül, ahol miután rájön, hogy nem tárt karokkal várják, őrültnek tetteti (hazudja) magát, hogy megmeneküljön. Istent pedig úgy tűnik, ez kicsit sem zavarja, ahogy a szent kenyerek elfogyasztása a jelek szerint Jézust sem. Bezzeg a farizeusok biztos gondolkodás nélkül megkövezték volna! Azt hiszem érthető, hogy a farizeusokat megdöbbentette Jézus hozzáállása, hiszen még a mi homlokunkat is összeráncolja egy kicsit a dolog. A farizeusok (ahogy néha mi is tesszük) elvesztek a Törvény betűinek az erdejében és elvétették annak szellemét. Isten Törvényének az alapja ugyanis a szeretet: Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete. Jézus törvényértelmezése emberbarát és nem emberellenes volt, és állandóan akkor került összeütközésbe a farizeusokkal, amikor ők a Törvénynek való engedelmesség hevében végiggázoltak az emberen, csak hogy vakon engedelmeskedjenek értelmezésüknek, áthágva a Törvény szellemét és lényegét: a szeretetet. Úgy vélem, sajnos nem kell sem térben, sem időben túl messzire mennünk, hogy az ehhez hasonló farizeusi hozzáállást megleljük az egyházban. Sőt, elég csak néha a tükörbe néznünk.

A Törvény célja

A másik dolog, ami miatt a farizeusok és a kor írástudói tévedésben voltak, már nem annyira kézenfekvő, sőt Jézus haláláig és feltámadásáig elrejtett titok volt, és csak Pál apostol idejére vált teljesen érthetővé. Ez pedig a Törvény célját illeti. A Törvény célja és feladata ugyanis nem az, hogy üdvözítse az azt megtartókat, hanem hogy megtanítson valami fontosat nekünk saját állapotunkat illetően, mégpedig azt, hogy bűnösök vagyunk, akik képtelenek megtartani Isten Törvényét.

Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. (Rm 3:20)

A farizeusok több száz parancsolatukkal azt érték el, hogy a Törvényt külsőleg megtartható szabályrendszerré silányítsák. A Törvény külsőleges megtartása azonban semmivel nem tette jobbá szívük állapotát (meszelt sír szindróma), amiben sokkal inkább a halál és gyűlölet uralkodott, mint az élet és szeretet, ugyanakkor sikeresen kialakított bennük egy hamis megigazultság-érzést, amely abban nagy segítségükre volt, hogy mindenki másnál jobbnak gondolják magukat. Ezt az állapotot Pál apostol utólag kárnak és szemétnek nyilvánította.

A Törvény rehabilitálása

Jézus a hegyi beszédben két egymással összefüggő dologban rehabilitálta a Törvényt: egyrészt rávilágított, hogy a Törvény tiltásai nem pusztán a külső cselekedetekre vonatkoznak, hanem abban segítenek, hogy ráeszméljünk, a külső cselekedetek a szívünk romlottságából fakadnak (így lesz gyilkossággá a harag, és házasságtöréssé a kívánság), így még ha külsőleg meg is felelünk neki, a szívünkben vétkesek maradunk. Másrészt visszaemelte a Törvényt a teljesíthetetlen kategóriába, amikor azzal zárja a hegyi beszédet, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Bummm. Aki meg szeretne felelni a Törvénynek, annak Isten tökéletességével kell rendelkeznie, ennél kevesebb nem elég.

Amikor tehát Jézus azt mondja, Ő nem eltörölni jött a Törvényt, hanem betölteni, annak kettős jelentése van: egyrészt, hogy Ő (és Rajta kívül senki más) megtartotta a Törvényt, soha sem vétkezve; másrészt érvényt szerzett a Törvénynek úgy, hogy az a valódi funkcióját töltse be: szembesítsen minket, hogy el vagyunk veszve és megváltásra szorulunk.

 Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne.

Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. (Gal 3:22-24 EFO)

A Törvény célja tehát nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.

Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. (Rm 3:31)

Tanulságunkra

Természetesen ez egy nagyon összetett téma, amit még sok oldalról lehetne (és kell) vizsgálni, amire itt nincs idő. Ami miatt erről az egészről írtam az az, hogy nagyon fontos, hogy tanuljunk a farizeusok hibáiból, mert a történelem azt mutatja, hogy sajnos újra és újra elkövethetjük azokat.

Egyrészről, újra és újra félreérthetjük Isten Törvényének a célját és funkcióját. A Törvény sohasem volt és sohasem lesz Isten eszköze a mi üdvözítésünkre, hanem Isten tükre, ami folyamatosan rávilágít megváltásra szorultságunkra. Ha bármely szinten be tudjuk tölteni a Törvényt, az nem a mi érdemünk, hanem Isten újjászülésének és Szelleme bennünk létének gyümölcse. Félelemmel és rettegéssel kell kimunkálnunk üdvösségünket, tudva, hogy az nem a mi érdemünk, hiszen Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt. Jaj nekünk, ha megszentelődésünk bármely gyümölcsét önmagunknak tulajdonítjuk! Istené minden dicsőség, dicsekvésnek, önmagunk vállon veregetésének nincs helye.

Ennél azonban talán még fontosabb, hogy mi megértsük azt, amit Jézus számon kér a farizeusokon: “Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot!”. Sokszor előfordult a történelem folyamán, hogy évszázadok vagy évezredek hagyományához és bibliaértelmezéséhez való ragaszkodás miatt az Egyház ártatlan emberek szenvedését vagy halálát okozta, vagy asszisztált hozzá, ezzel áthágva épp annak a Törvénynek a leg-lényegét, amelyet oly buzgón igyekezett betartani vagy betartatni.

Fontos, hogy amikor korunk nagy kérdéseivel és kihívásaival megküzdünk, legyen bennünk annyi alázat, hogy megkérdőjelezzük igazunkat az isteni szeretet mérlegén, nehogy Istenért való nemes harcunkban végül Isten ellen küzdőknek bizonyuljunk, ahogy a farizeusok tették. Ezt tetten érni nem magától értetődő és egyszerű feladat, és én ugyanúgy beleeshetek ebbe a hibába, mint bármelyikünk. Úgy vélem, hogy a bibliaértelmezésünket minden korban engednünk kell felülbírálni a testté lett Igének, aki maga a szeretet.

Reklámok

Isten és az emberiség

Az ember erkölcsi fejlődése.001

Az ember erkölcsi fejlődése. Klikkre megnő!

Az előző írásaim és az olvasott könyvek, megismert gondolatok folyományaként egy olyan globális történelemfelfogás csapódott le bennem, amiről egy ábrát is készítettem, egyrészt, hogy magam számára is áttekinthető lehessen, másrészt, hogy érthetőbbé tehessem magam, ahogy a híres mondás is mondja: “Egy jó ábra többet mond száz rossz blogbejegyzésnél!”. (Figyelem! Ez egy work in progress, folyamatosan tökéletesítgetem, alakítgatom, de nagyjából összefoglalja, ahogy jelenleg látom a dolgokat.)

Most tessék rábökni az ábrára és elmagyarázom, mire is gondolok. (Ki is lehet nyomtatni, bekeretezni, illetve kívülről megtanulni, úgyis ez fogja meghatározni az emberiség filozófiai/etikai/erkölcsi gondolkodását az elkövetkező évtizedekben, évszázadokban. :) )

Az ábra a történelem vonalán mutatja be az emberiség erkölcsi, etikai fejlődését. Felfogásom és hitem szerint Isten az abszolút erkölcsösség és etikai csúcs (aka szeretet), sőt Ő maga a Való(igaz)ság, ezért az emberiség fejlődése párhuzamban van az istenismeretével, mivel az a szeretetben és valóságismeretben való fejlődést jelenti. Ez nem feltétlenül jelent egy tudatos istenismeretet, egyszerűen az isteni természethez (szeretet)  és a valósághoz való közelebb jutást jelenti. Ábrám ennek a folyamatnak a bibliai narratívában megjelenő metszetét mutatja be, azonban hiszem, hogy Isten munkája a világban nem korlátozódik a Bibliára vagy a bibliai történetre, ám mégis ez a legjelentősebb eszköz, melyen keresztül Isten az emberiség “fejlesztését”, Önmagához (a szeretethez és való(igaz)sághoz) igazítását elvégzi. (Fontos még azt is megjegyeznem, hogy itt nem a megváltás személyes szinten megjelenő történetét mutatom be, ami amúgy része ennek a nagy történetnek, ám bizonyos értelemben azon felülemelkedik. Ez egy nagyglobál Isten vs. emberiség pikcsör.)

Isteni vonzerő

Isten sokszor és sokféleképpen hatást gyakorolt az emberiségre az ősatyáktól napjainkig, leereszkedve szintjükre, emelve őket Önmagához. Az Ószövetségben kétségkívül a mózesi Törvény volt az, ami legnagyobbat dobott ezen a fejlődésen, de az egész ószövetségi időszakban bírák és próféták által növekedett az istenismeret. Ebben az időszakban, és később is, nagy távolság volt a valóság és a valóságfelfogás, Isten és az emberiség istenképe között, ami még ma sem tűnt el, sőt a mindenség egybeszerkesztéséig nem is fog soha teljesen eltűnni. Addig is tükör által homályosan látunk, részleges az ismeretünk, de ez nem jelenti, hogy bizonyos témákban nem lát(hat)unk tisztábban.

Kétségkívül a legjelentősebb esemény a világtörténelemben az volt, hogy az isteni valóság és szeretet lejött a földre: Isten testté lett. Krisztus személyében összeért a menny és a föld, és Krisztus egy olyan forradalmi és megdöbbentő képviselője volt a szeretetnek, könyörületnek, empátiának, befogadásnak, stb., ami ma is inspiráló és életet megváltoztató hatással van az emberiségre. Korától és kultúrájától annyira elütött Krisztus isteni személye, hogy az be sem tudta fogadni: ellenségei megölették, sőt még tanítványai is sokszor csak üres tekintettel pislogtak, amikor megpróbálták felfogni Őt. Krisztus természete és tanítása nyílegyenes irányát szabta meg az erkölcsről és etikáról alkotott elképzeléseinknek, melynek végcélja Isten természete (a tökéletes szeretet) és a Valóság (aki Ő maga). Krisztus eljövetele és tanítása óriásit dobott az emberiség etikai, erkölcsi fejlettségén és istenképén. Azonban távozásakor, a dolgok fejlődése lelassult, mint egy száguldó autó, ami a kavicságyba hajt: az Újszövetség lejegyzői messze felülmúlták az Ószövetség etikai szintjét, ám nem tudták levetkőzni koruk sajátosságait és gondolkodásuk téridőbe zártságát. Ezért a kánon lezárásakor a bibliai narratíva lezárult, így az általa elért erkölcsi tanítás “belefagyott” a 2-3. századba. Azonban az emberiség történelmének itt nem lett vége.

Krisztuson innen és túl

Az emberiség fejlődésének, és az istenismeretben való növekedésének sem lett ezzel vége. Isten végső szava Jézus, és bár Ő már fizikailag nincs közöttünk, tanítása az erkölcsiségnek egy olyan irányát szabta meg, ami ma is felülmúlja az emberi elképzeléseket, és amely kell, hogy befolyásolja erkölcsi döntéseinket. Krisztus erőszak-ellenessége, empátiája, befogadó természete, irgalma és könyörülete ma is tanít minket. Ahogy a valóságról alkotott felfogásunk növekszik (melynek a tudomány az egyik legfőbb motorja, amely hitem szerint nem ellensége, hanem eszköze Istennek) újabb és újabb erkölcsi vagy tudományos dilemmával kell, hogy szembenézzünk, melyekre a Biblia nem, vagy nem kielégítő ismeretek alapján ad választ, mivel lejegyzői egy letűnt kor világlátása és valóságismerete alapján fogalmazták meg gondolataikat. Ez történt a heliocentrikus világkép felfedezésekor, vagy pl. a rabszolgatartás kérdése kapcsán. A bibliai kijelentések, amelyek befagytak a 2-3. évszázadba, és az új tudományos vagy erkölcsi felfedezések, fejlemények között olyan távolság feszült, amit valahogy fel kellett oldani. Sajnos szinte minden alkalommal hosszú időbe és sok szükségtelen szenvedésbe telt, míg az Egyház kész volt változtatni álláspontján. Ez a késlekedés egyrészt abból fakadt, hogy dogmatikusan ragaszkodtak olyan bibliaértelmezéshez, melynek alapja a Bibliának egy letűnt korban lejegyzett és azóta meghaladott szakasza volt, ami ráadásul a központi és lényegi üzenetet nem érintette (ez főként a tudományos kihívásokra volt jellemző), másrészről nem vették figyelembe a krisztusi tanítás erkölcsi irányát, amikor inkább ragaszkodtak a Betűhöz és annak általuk vélt jelentéséhez, mint a krisztusi könyörülethez, erőszak-ellenességhez, be- és elfogadó szeretethez, stb. (lásd rabszolgatartás). Ugyanezt a hibát az Egyház és a hívők újra és újra elkövették, lásd keresztes hadjáratok, vallási fanatizmus egyéb formái, faji és nemi diszkrimináció, a politikával való összefonódás különböző megnyilvánulásai, stb. A mából nézve persze felfoghatatlan, hogy hogyan lehetett partnere, sőt kezdeményezője ezeknek a dolgoknak az az Egyház, aki azt a Krisztust “követi”, akinek tanítása szöges ellentétben áll Egyháza tetteivel. Sokszor az Egyház ezen magatartása miatt rengetegen elfordultak tőle és maró kritikával illeték (főleg a felvilágosodás óta), ráadásul sokan ezek közül az emberek közül közelebb álltak a krisztusi erkölcsi mintához, mint az Ő “követői”. Ezért van az, hogy pl. a felvilágosodás gyümölcseként megfogalmazott emberi jogok, a mai korban természetesnek vett liberális (!) garanciák jobban tükrözik Krisztus szellemiségét, mint sok egyházi dogma és tanítás. A helyzet tehát az, hogy a Krisztus utáni történelem sajnálatos tanulsága, hogy Krisztus szellemisége sokszor ugyanúgy egy vallási (ez esetben keresztény!) rendszer ellenében jutott érvényre, mint ahogy Jézus saját korában a vallási berendezkedés ellen kellett, hogy meghatározza Önmagát. Az emberiség tehát Krisztus óta is fejlődött, és közelebb került a krisztusi tanítás irányához, ám sokszor nem Krisztus “hivatalos képviselőinek” hatására, hanem ellenére.

A mai korban is szembenézünk új kihívásokkal és kérdésekkel, akár az erkölcs (pl. szexuális orientáció, melegjogok, nemi egyenlőség), akár a tudomány  (pl. evolúcióelmélet) területén. Vajon tűzön-vízen át ragaszkodunk az általunk kényelmesen és kihívásmentesen berendezett világképhez, még ha az ellent is mond a tudománynak vagy a józan észnek, csak azért, hogy igazunkhoz ragaszkodjunk? Vajon sikerül-e felülemelkednünk a Törvény Betűjén, ha azt fedezzük fel, hogy az ahhoz való ragaszkodás káros embertársainkra nézve, és ellentmond a szeretet diktálásának? Nem fogjuk magunkat mi is a valóság rosszabbik oldalán találni Krisztus ellenében?

A kérdés az (és én kérek elnézést a kliséért), hogy vajon mit tenne Jézus?

Dilemmám a dilemmámmal

anni1Ahogy korábban írtam, blogom nem az igazság kinyilatkoztatása, hanem az útkeresésem naplója. Az olvasó tanúja lehet annak, hogy mik foglalkoztatnak, miről, hogyan vélekedek, illetve ez a vélekedés hogyan alakul bennem az idő múlásával és újabb információk figyelembe vételével. Nem gondolom, hogy nálam lenne az igazság kulcsa vagy a bölcsek köve és sokszor belefuthatok zsákutcába is. Az igazságot kutatom, és őszintétlen lenne, ha nem számolnék be azokról a felfedezéseimről is, melyek tévedéseimre döbbentenek rá. Ahogy ez történt most is az arányosság elve és az ÖTSz nézete kapcsolatba állításával is.

Rájöttem ugyanis, hogy valójában az arányosság elve nem cáfolja semmilyen mértékben sem az ÖTSz nézetét. (Köszönet ezért Sfi-nek, aki a blogom Facebook oldalán hozzászólásaival segített erre rájönnöm, ha nem is explicit, de implicit módon.) A dolog azért is furcsa számomra, mert egy olyan alapvető igazság miatt nem áll ellentétben a két dolog egymással, amivel amúgy nagyon is tisztában vagyok, és sok-sok éve vallom. Úgy látszik, hajlamos vagyok arra, hogy amikor ráközelítek egy témára, akkor a globális összefüggések bizonyos aspektusait kifelejtem a képletből. De hát, ezért vannak a jó barátok. :)

Az igazi bűn

Miről is van szó? Arról, hogy az alapvető probléma az emberekkel nem az elkövetett vétkeik (bár ezek sem elhanyagolhatóak), hanem az állapotuk: Istentől elszakított voltuk. A különböző gyakorlati vétkek, bűnök, melyek tettekben, szavakban, gondolatokban vagy azok hiányában megnyilvánulnak, valójában csak tünetei és következményei az ember bukott, Istentől elszakított voltának. Az emberiség történelme hajnalán szabad akaratból elválasztotta magát Istentől, mikor függetlenségi nyilatkozatott tett a tiltott gyümölcs leszakításával. Ez a tett ugyanis nem csak egy áthágott parancsolat volt, hanem az önrendelkezés és öntörvényűség deklarálása: én döntöm el, hogy mi a jó és mi a rossz. Isten előre figyelmeztette az embert, hogy ezzel elválasztja magát az Élettől (aki Isten maga), és ennek a tettnek a „jutalma” a halál (a.k.a. a bűn zsoldja, a bűnért kapott fizetség, a halál). Tehát amikor egy ember, aki még a lázadás ezen állapotában van, meghal, akkor Istentől való elszakítottság állapotában hal meg. Így tulajdonképpen nem Isten lesz az, aki őt halálra ítéli, hanem Isten pusztán döntését hagyja jóvá: engedi, hogy a Tőle való elszakítottságban maradjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ÖTSz igaz, mindenesetre nem arról van szó, hogy Isten a vétkek súlyát ne venné arányosan figyelembe. Idáig ugyanis gyakorlatilag el sem jutunk: az alapvető állapota egy Istentől elszakított embernek a halál, az ítélet alatt állás. Persze elképzelhető (sőt valószínűsíthető), hogy a vétkek fényében más lesz az örök sorsa az illetőnek, de valójában nem Isten aktív büntetése miatt szenved, hanem állapotának egyenes következményeként.

Krisztus pontosan ezért mondta azt, hogy a valódi, alapvető bűn nem a Törvény bármely parancsolatának áthágása (bár az is az), hanem hogy nem hisznek Őbenne. Az ember Istentől való elszakítottságából ugyanis Ő az egyetlen kiút. Földre jöttétől számítva (ha úgy tetszik Kr.u.) tehát ez az alapvető kérdés: hisz-e valaki Krisztusban. Amennyiben igen, egy felülről, a mennyből való születést él át: az Istentől való elszakítottság megszűnik, beleszületik Isten dimenziójába (a.k.a. „Isten országa”, „Mennyek országa”), újra hozzáfér az Élethez, Bűnére és bűneire bocsánatot nyer, életének természetes kifutása, pályája Istenhez és nem Istentől el vezet.

Ezért hát, senki nem vádolhatja Istent (még én sem…) kegyetlenséggel, az ÖTSz tehát nem jogszerűtlen, még ha nem is szükségszerű. Lehetséges ugyanis, hogy Isten döntése nyomán vagy pusztán az Istentől, mint Élettől való elszakítottság logikus, természetes következményeként, a halál egy idő után teljessé lesz: az élet teljes megszűnésével jár, nyitva hagyva tehát az annihilizmus lehetőségét.

Van azonban még legalább egy kérdés, amit nagyon fontos feltenni a lelkek örök sorsával kapcsolatban: lehetséges-e a fizikai halál után elfogadni a Krisztusban adatott isteni kegyelmet? De ez már a következő bejegyzés témája.

Amennyiben szeretnél Te is bekapcsolódni önmagammal folytatott vitámba, vagy szeretnél rávilágítani egyéb tévedéseimre, ez megteheted blogom Facebook oldalán. :)

Dilemmáim az örök tudatos szenvedés tanával

letöltésTalán az előző bejegyzésemből érezhető volt, hogy gondjaim akadnak az örök tudatos szenvedés tanával. Nem fogom tudni ezeket egy bejegyzésben összefoglalni, de időről-időre szeretnék egy-egy problémára rávilágítani, a többire meg majd később kitérek, ahogy felmerül bennem.

Arányok és matek

Az egyik legfontosabb érv a pokol létezése mellett az igazságszolgáltatás igénye. Alapvető emberi igény, hogy a bűnös elnyerje büntetését, a jó pedig jutalmát. Úgy gondolom, ez a jogos igény istenképűségünk miatt van bennünk, lelkiismeretünkből fakad, és annyira alapvető, hogy gyakorlatilag ideológiától függetlenül mindenkiben ott van. Ez késztet minket arra, hogy szörnyű emberi tettek láttán összerezzenjünk és igazságért kiáltsunk. Emiatt vannak börtöneink, igazságszolgáltatási rendszerünk, és sokan azért követelik a halálbüntetés visszaállítását, mert úgy vélik, van az a bűn, ami halált érdemel. (Az persze más kérdés, ha őket kérnék fel a halálbüntetés végrehajtására, hogyan vélekednének erről…)

Az is természetes mindannyiunk számára, hogy van különbség bűntett és bűntett között, és a büntetésnek arányosnak kell lennie a kihágással. Ezért ítéljük meg másként a bolti tolvajt, aki az éhező gyerekeinek lop kenyeret, és a népirtót, aki milliók módszeres kivégzését rendeli el teljes lelki nyugalommal. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy nem ugyanazt a büntetést érdemlik. A büntetésnek tehát kell, hogy legyenek fokozatai. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy ez csak valami humanista gondolat, ami saját bűnösségünk miatt van bennünk, mintegy önmagunk védelmében, hogy empátiát keltsünk másokban saját esendőségünk iránt, annak tudnia kell, hogy Isten is így gondolkodik a Törvényben. A „szemet szemért, fogat fogért” gondolat első olvasatra kegyetlennek tűnik, ugyanakkor amennyire megengedő és a jogos igazságérzetnek utat adó, épp annyira korlátozó is: szemért csak szemet, fogért csak fogat! Az arányosság elve visszatükröződik az egész Törvényben, még ha van is sok olyan bűn, aminek büntetése „átlöki” az elkövetőt a halálon túlra, mint amikor Amerikában valakit pl. 400 évre ítélnek. A bűn és bűnhődés arányba hozása tehát isteni gondolat, mely a Törvényben is tetten érhető.

Gyerekkorunkban néha játszottuk a „ki tud nagyobbat mondani” játékot, főleg amikor arról igyekeztük meggyőzni a másikat, hogy nekünk van igazunk. Egy ilyen beszélgetés valahogy így nézett ki:

– Tuti biztos nekem van igazam! Száz százalék!
– Nem, nekem! Ezer százalék!
– Ezerszer ezer!!
– Egymilliárd csillió százalék!!!
– Végtelen százalék!!!!
– Végtelen plusz egy!!!!!
– Végtelenszer végtelen!!!!!!
– Végtelen a végtelenediken!!!!!!!

Nos, attól függetlenül, hogy kinek is volt igaza, belátható, hogy amikor a végtelen fogalma beugrott a képletbe, azt már nagyon nem lehetett felülmúlni (mármint, egyáltalán nem). Az örök tudatos szenvedés tana azonban pontosan azt állítja, hogy a szenvedés végtelen lesz. Matematikailag ugyanannyit fog szenvedni egy füllentő kamasz, akin végigment egy kamion épp a felelősségre-vonhatóság másnapján, mint mondjuk Hitler és Sztálin. Persze, lehet, hogy neki csak örökkön-örökké csikkeket nyomnak el a nyelvén, míg Hitlert élve elégetik, majd hamuból összerakják, hogy újra elégethessék (ahogy minimálisan megérdemelné), de a lényeg, hogy gyakorlatilag egyik sem jobb, mint a másik: örökké fog tartani mindkettő. Kérdés tehát, hogy van-e értelme itt bármiféle arányosságról beszélni, hiszen mindkét szituáció végtelenül (szó szerint) elkeserítően reménytelen. Úgy tűnik tehát, hogy Isten a saját maga által bemutatott elvet hágja át, mert végtelenszer ezer az nem kevesebb, mint végtelenszer egymilliárd.

Hogy egy kicsit jobban érzékeltessem a problémát, képzeljünk el egy szülőt, aki szófogadatlan gyermekét nem csak pofon vágja, hanem addig veri, míg marad benne lélek, aztán megvárja, hogy újra verhető állapotra gyógyuljon fel (vagy ő maga gyógyítja meg valami csoda folytán), hogy folytathassa „jogos”, örökké tartó, „igazságos” büntetését. Persze, ha bocsánatot kér, akkor felsegíti, de csak egy bizonyos időtartamon belül, ha az idő lejártáig nem kér bocsánatot, akkor már nincs visszatérés, marad az örök verés. Mit gondolnánk egy ilyen emberről? Igazságosan teszi-e, amit tesz? Miért gondoljuk ezt Istenről? Nevezheti-e magát az az Isten szeretetnek, aki ilyet művel? Vajon, ezeket a kérdéseket csak egy humanista felfogás mondatja velem, vagy Istennek a Törvényben kijelentett természetével és igazságérzetével való konfliktusba kerülésem?

Szálkák és gerendák

A helyzetet fokozza Istennek a végső és legteljesebb kijelentése önmagáról a názáreti Jézus személyében. Jézus volt az, aki azt mondta, hogy előbb vegyük ki saját szemünkből a gerendát, mielőtt a másik szeméből szeretnénk kipiszkálni a szálkát. Emellett azt is mondta, hogy szeressük ellenségeinket, imádkozzunk értük, áldjuk őket. Ezt be is mutatta, amikor jogtalanul elszenvedett kereszthalála közben megbocsátott és bocsánatért könyörgött gyilkosai számára. Vajon ez a Krisztusban kijelentett Isten, aki azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg és szeressük ellenségeinket, és aki saját bűnbocsánatunkat gyakorlatilag attól teszi függővé, hogy mi megbocsátunk-e az ellenünk vétkezőknek, alacsonyabb erkölcsi/etikai szinten van-e, mint amit tőlünk elvár? Vajon Ő, aki tőlünk azt kéri, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek, maga ezt nem akarja vagy tudja megtenni saját ellenségeivel, hanem mégis inkább évmilliókon, évmilliárdokon keresztül kínozza, gyötri őket soha véget nem érően? Amennyiben igen, neki nem csak gerenda van a szemében, hanem egyenesen fából van a szeme, sőt talán Pinokkió az ő neve. Sőt, talán nem is érdemes bizalmunkra, mert sokkal inkább emlékeztet Isten ellenségére, mint Istenre.

Tudom, talán botrányos, és már-már istenkáromlással határos, amiket írok, de szeretném leszögezni: én nem ilyen Istenben hiszek, az örök tudatos szenvedés tana azonban egy ilyet sejtet.

update: hogy miért nem értek már teljesen egyet magammal a fentiekkel kapcsolatban, arról itt írok bővebben.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon: https://www.facebook.com/revalve.by.balati)

Lassú fulladás

6988536492_9752771b3c_zAz élet lassú fulladás. Megszületünk és élünk, míg tart a levegőnk. Van, aki jobban bírja, van, aki képzi magát, hogy tovább kitartson, van, aki mit sem törődve a megváltoztathatatlannal, vagy inkább tudomásul nem véve, igyekszik minél több jó dolgot belepréselni abba a rövid időbe, amit itt töltünk a víz alatt. Van, aki mindezt látva, mások megrökönyödésére, önként és hirtelen fújja ki a levegőt, siettetve, mit senki nem kerülhet el.

Vannak, akik módszereket kínálnak, hogy lassítsák, sőt néhányuk meredek állítása szerint, megakadályozzák a levegő szivárgását. Technikák, eljárások, ideológiák épülnek fel arra az alapvető emberi vágyra, elkeseredett felismerésre, hogy szivárog belőlünk a levegő. Sőt egyesek azt ígérik, hogy ha valaki igazán elsajátítja módszerüket, és teljes erőből elrugaszkodik a tengerfenékről, akkor feljuthat a felszínre. Állítólag volt, akinek ez már sikerült, de lehet, hogy csak mendemonda, hiszen végül ő is megfulladt, mint mindenki más. Aztán vannak bizonyos lelőhelyek, ahol megszorult még valami kevés levegő. Nem az igazi, nem valódi víz feletti levegő, de az emberek sokat megadnak érte, hogy hozzájussanak, és egy kicsit elfeledhessék, hogy vészesen fogy a levegő és az idő. Ki kérné rajtuk számon, hogy egy pillanatra szeretnének elfeledkezni a lélekölő léghiányról, vagy szeretnének pár szusszanással tovább létezni?

Állítólag volt egyszer régen egy ember, aki lélegzett a víz alatt. Egy volt közülünk, de arról beszélt, hogy van egy hely, a vízfelszín felett, ahol sosem fogy el a levegő, mindenki újra és újra mélyeket lélegezhet. Azt állította, hogy onnan jött, és el tud vinni oda mindenkit, aki csak szeretné. Sokan kételkedtek benne, de sokan hallgattak rá és követték, mert nagyon sok csodadolgot tett, még arra is képes volt, hogy valakinek levegőt adjon, akinek már elfogyott! Azonban, mint minden álom, ez is véget ért, mert túl sokan, túlságosan érdekeltek voltak abban, hogy az emberek fulladozzanak, és tőlük kapják meg a betevő légbuborékokat. Sok gazdag vámszedője volt a fulladásnak már akkor is.

Megfojtották.

Azonban nem sokkal később sokan újra látni vélték, és állításuk szerint lélegzett a víz alatt! Követőinek mentőöveket adott, amik rövid ideig, néha-néha a felszínen tartották őket, hogy friss levegőhöz jussanak. Ami még fontosabb, azt ígérte nekik, hogy vissza fog jönni értük, és elviszi őket arra a helyre, ahol nincs többé víz és fulladás, és képessé teszi őket, hogy örökké a víz felett maradjanak.

Ha tehát néha látsz embereket, akik néha-néha friss levegőhöz jutnak fulladozásuk közben, és akik a sok-sok levegőveszteség ellenére bízva várnak egy jobb jövőt, látod alulról kalimpáló lábukat, ahogy fejüket a vízfelszín fölé nyújtogatva levegőért kapkodnak, nos, ők azok: a Víz Feletti Ember követői. Nem jobbak vagy mások, mint a többiek (bár sokszor azt gondolják), ők is fulladoznak (bár sokszor tagadják), csak néha valahogy kapnak egy kis friss levegőt, az általuk várt eljövendő világ elő-ízét, és görcsbe szorult kezekkel belekapaszkodnak az ígéretbe, hogy visszajön Ő, a vízben lélegző.

A Fiú magánya

Image

Figyeljetek rám! Hamarosan eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor mindannyian szétszóródtok, ki-ki hazatér az otthonába, és engem egyedül hagytok. De mégsem leszek egyedül, mert Atyám velem van. (János 16:32)

János evangéliumának utolsó fele (a 13. fejezettől) végig a kereszt árnyékában játszódik. Jézus már nem a tömegek felé szolgál, hanem a Hozzá legközelebb állókhoz, a tanítványokhoz szól. Ők voltak azok, akik mindenüket feladva az egész életüket rábízták erre a názáreti rabbira, akiről hitték a maguk zavarodott módján, hogy Ő Izráel reménysége, aki helyreállítja Dávid trónját, megalapítja királyságát, és Vele együtt uralkodnak majd. Három éve követték és próbálták megérteni személyét és üzenetét – több-kevesebb sikerrel. Azokban a napokban viszont egyre többször mondott furcsákat: elmegy valahova, ahova nem követhetik, egy kis ideig még látják, egy kis ideig aztán nem, szomorúak lesznek, de bánatuk örömre fordul. Ami ennél is fájóbb volt, megkérdőjelezte hűségüket és elkötelezettségüket: árulásról beszélt és arról, hogy megtagadják Őt. Egy kicsit paranoiásnak tűnt azokban a napokban.

Ha tudták volna…

Jézus azonban tudta, hogy egész életében hűségesen és engedelmesen követte Atyja minden utasítását, ezért igazából soha nem lesz egyedül, még ha a leghűségesebb követői hátat is fordítanak Neki. Semmit sem tett és semmit sem mondott, amit ne az Atyától látott és hallott volna, élete nem a sajátja volt: teljesen és tökéletesen alárendelte magát az Atyának. Hű volt mindhalálig, addig a bizonyos kereszthalálig. Élete utolsó óráiban azzal a bizonyossággal tekintett az elkövetkezőkre, hogy soha nem lesz egyedül, az Atya mindig Vele van.

Ha tudta volna…

Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: “Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Máté 27:46)

Jézus a kereszten függött, az Atyának való engedelmessége csúcspontján, azon a helyen, ahova egész életén át készült: ahol dicsőséget szerezhet az Atyának. Mindenki hátat fordított neki, elárulta és megtagadta Őt, a világ kimondta felette ítéletét. Az Övéihez jött, de az Övéi nem fogadták be Őt: a leggyalázatosabb módon kivégezték, bűnözőkkel, gyilkosokkal osztozott azon a napon a keresztek egyikén. Meggyalázva, meztelenül, megverve, megkorbácsolva függött a keresztre szegezve, ártatlanul, érdemtelenül, mert ennyire szeretett minket és az Atyát, aki a mindene volt.

És ekkor, a legnagyobb fájdalmak és szenvedések között, amikor leginkább szüksége lett volna arra, hogy az Atya közelségét érezze, Ő nem volt sehol. Elhagyta Őt. Jézus felkiáltása nem színjáték volt, nem a betanult szöveg felmondása, valóban megdöbbent, hogy az Atya elhagyta. A lelke legmélyéből szakadt fel ez a kiáltás, mert még soha, semmi miatt nem kellett átélnie az Atyától való elszakítottságot, örök időktől fogva egyek voltak, a szeretet, a kölcsönös engedelmesség és az öröm örökös körforgásában. Most azonban az Atya hátat fordított Neki, mert beszennyezte magát: a mi mocskunkat, lázadásunkat, bűneinket és bűzeinket vette magára. Ez volt az engedelmesség poharának utolsó cseppje, az Istentől elszakadt emberiséggel való azonosulás utolsó lépése: Isten Fia elszakította magát bűneink által szerető és szeretett Atyjától: emberfia lett, annak minden átkával és magányával. Végképp olyanná lett mint mi: elhagyatottá, megtörtté, torzzá, egy pokolra tartó halandóvá.

Jézus utolsó percei nemcsak fizikai fájdalomban és sötétségben, hanem teljes lelki, szellemi magányban teltek. Haldoklott bűnösen és istentelenül. Valóban átkozottá lett, valóban a pokol lángjaival nézett szembe, csakúgy, mint mindenki, akit bűnei elszakítanak Istentől.

Nem maradt semmije, csak egy halvány remény egy oly távolinak tűnő ígéretben egy harmadik napról.