Szent káröröm

© creative commons

© creative commons

Az örök tudatos szenvedés tanának egyik sajnálatos vadhajtásáról szeretnék most írni. Arról a jelenségről, amikor keresztények nemcsak vallják, hogy mindenki, aki nem hozott döntést Krisztus mellett élete során, örökké fog szenvedni a pokolban, hanem egyenesen örülnek neki és ünneplik azt. Míg hinni az ÖTSz-ben bibliailag alátámasztható, ünnepelni azt, hogy milliók és milliárdok véget nem érően szörnyű kínokat élnek át, már egészen más dolog. Véleményem szerint ez beteges és kegyetlen, és úgy gondolom, ezt nem a humanista korszellem mondatja velem, hanem Isten is így gondolja.

“Amikor közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe, és követeket küldött maga előtt. Azok útnak indultak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe szándékozott menni. Látva ezt tanítványai, Jakab és János így szóltak: “Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!?” De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, (és ezt mondta: “Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.”) Aztán elmentek egy másik faluba.” (Luk 9:51-56, kiemelés tőlem)

Gyakran találkozom ezzel a hozzáállással keresztények körében, főleg, mikor valakivel vitába keverednek: legszívesebben tüzet hívnának le a mennyből, hogy megégesse ellenségeiket. Keresztények egymással is csúnyán össze tudnak veszni (amiből sajnos néha én is kiveszem a részem, de igyekszem tanulni és egyre kevesebb vitába bocsátkozni), de a legszaftosabb, amikor hitetlenekkel vitatkoznak. Amikor az észérvek elfogynak, vagy valamilyen jogos felvetésre nem tudnak értelmesen válaszolni (mert nem értenek a témához vagy mert nem akarják beismerni, hogy nincs válasz), gyakran kerül elő a pokol, mint végső érv, és a frázis, hogy „nem velem vitatkozol, hanem Istennel”. (Bár egy egészen más téma, de mindig furcsálltam, hogy néhány keresztény minden vitát meg akar nyerni, és nem bírja elviselni, ha téved valamivel kapcsolatban vagy valamihez egyszerűen nem ért. Mintha Isten Ügye bukna el, ha egy vitából nem ő kerül ki győztesen…) Ilyen szorult helyzetekben láttam nem egyszer hívőket odadobni valami olyasmit, hogy „lehet, hogy nem értesz velem egyet, de én a mennybe megyek, te viszont a pokolba, sorry”, és sokszor az is érezhető, hogy ennek bizony végtelenül örülnek. Frusztráltságukban ugyanis egy kicsit sem bánják, hogy az a kötözködő nagyokos örökké fog szenvedni. Nem tudják, milyen szellem van bennük.

Nem tudom, észrevettétek már, de néhány keresztény igen fura, már-már bizarr. Úgy tűnik, a gyülekezetek vonzzák a rögeszmés csodabogarakat, vagy ügyesen kitermelik őket. Ez főleg igaz a törvénykező, merev struktúrájú, tekintélyelvű közösségekre, melyek valódi táptalajai az ilyen magatartásformáknak. Ezek a hívők tele vannak komplexusokkal, amitől furán viselkednek társaságban, főleg világi környezetben. Tudom, miről beszélek, mert sok szempontból én is ilyen voltam, bár talán ez sosem öltött a külvilág számára egyértelműen felismerhető mértéket. (Mindenesetre érdekes belső dialógusaim voltak abban az időben…) Szóval enyhe antiszociális tendenciáik miatt ezek a hívők elég sok „sérelmet” szereznek a „világtól”, azért mert „hívők”. Valójában nem azért szenvednek, mert hívők, hanem mert nem tudnak normálisan társaságban viselkedni, tele vannak komplexusokkal, rugalmatlanok, nem tudják elengedni magukat, nincs humorérzékük, és egész egyszerűen nem jó velük lenni. Mindenben fenyegetést látnak, mindent kritizálnak, egy szigorú és komor Isten szigorú és komor szolgái ők. A sérelmeik nem hívő voltukból fakadnak, hanem antiszociális magatartásukból. Nagyon jól jön ilyenkor egy olyan Isten, aki majd jól megbünteti az őket bántó csúnya világi embereket. A legtöbbször ezeknél az embereknél tapasztalom azt a fajta hozzáállást, ami a fenti igében jellemezte Jakabot és Jánost. Örömmel veszik, hogy „bántalmazóik” örökké szenvednek majd, sőt legszívesebben már most dobnák őket a tűzre, magukat pedig elringatják abban a hitben, hogy ők Krisztusért szenvednek, így nem kell ordító jellemhibáikkal és az azokat okozó fájó sebeikkel szembenézniük. Nem tudják, miféle szellem van bennük, és hogy mennyire betegek. Sajnálatos, hogy a gyülekezetek ahelyett, hogy korrigálnák őket, sokszor inkább kihasználják és felhasználják az ilyen jellemhibás embereket – még ha talán nem is tudatosan –, hiszen belőlük lesznek a legszorgalmasabb, ellenállás nélküli, engedelmes parancsteljesítők. Szomorú dolgok ezek.

A helyzet az, hogy függetlenül attól, hogy ki melyik nézetet vallja a kárhozattal kapcsolatban, örülni az elkárhozók szenvedésének beteg és Isten szívével ellentétes dolog. Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, legyen az akármekkora ellensége neki, sőt, bár botrányosan hangzik, de Isten a legnagyobb reménybeli univerzalista. Ne vegyük mi se könnyedén, és ne leljük örömünket senki halálában vagy szenvedésében!

Van egy olyan sejtésem és reményem, hogy a mennybe jutva inkább Isten jósága fog meglepetést okozni nekünk, mint szigora. Volt már rá példa.

Reklámok

Az én poklom

question-mark-63979_640Remélem, sikerült az előző néhány bejegyzésemben rövid áttekintést nyújtanom a pokol és kárhozat témakörében létező ma legnépszerűbb nézetekről. Nyilván mindhárom nézet sokkal bonyolultabb annál, hogy egy-egy bejegyzéssel le lehetne őket tudni, de lényegüket és a köztük lévő különbségeket talán sikerült érzékeltetnem. Történelmileg a legelterjedtebb nézet az ÖTSz tana, napjainkban azonban egyre népszerűbb és több neves teológust is maga mellé állít az annihilizmus / kondicionalizmus, és ­– bár sokkal kisebb mértékben – az univerzalizmus is.

A pokol nem üdvösségkérdés

Fontos megjegyezni, hogy bár az üdvösség kérdésével foglalkoznak ezek a nézetek, a róluk kialakított vélemény mégsem üdvösségkérdés az azt valló egyén szempontjából. Tehát teljes mértékben elfogadható, hogy egy hitvalló keresztény nem az ÖTSz, hanem az ANI/KON vagy akár az UNI látásmódját tegye magáévá. Nyilván befolyással lesz ez hitére és praxisára, de nem befolyásolja saját üdvösségét. Egész egyszerűen a kérdés nem érinti a kereszténység lényegi elemeit, melyekben minden hitvalló kereszténynek egységben kell lennie (Krisztus személye, a megváltás mibenléte, stb.), hanem „csupán” igeértelmezésbeli különbségről van szó, ami az „egyebek” kategóriájába esik, melyben a szeretetben megélt szabadság kell, hogy legyen a vezérfonalunk.

Szemüvegek

Mindhárom nézet vallói úgy gondolják, hogy alá tudják támasztani látásmódjukat a Szentírásból. Azokat az igeszakaszokat, melyek értelmezésüket cáfolni tűnnek, látásmódjuk szemszögéből értelmezik át. Amikor tehát valaki ezt a kérdéskört vizsgálja, és szeretne tisztán látni és korrekten eljárni, igyekeznie kell mindhárom nézet szemüvegét levenni magáról, és hagyni, hogy az Ige legyen, ami meggyőzi. Ez azonban irdatlanul nehéz véleményem szerint, mert beidegződéseink annyira mélyen belénk ivódtak, hogy sokszor magunk sem tudjuk, mennyire befolyásolnak minket. Nem marad hát más választásunk, mint mindhárom szemszögből megvizsgálni az igeszakaszokat és feltenni a kérdést, melyik felfogás a legmeggyőzőbb számunkra az Igéből, illetve melyik nézet szemszögéből tudjuk legmeggyőzőbben megmagyarázni az azzal látszólag ellentmondó igeszakaszokat.  Bele kell tehát tudni helyezni magunkat mindhárom nézet cipőjébe, és annak szemszögéből megvizsgálni, hogy mit mond Isten Igéje. Ez nem egyszerű tornagyakorlat, és megértem, hogy valakit ez a téma egyáltalán nem érdekel olyan mélységben, hogy ezt megtegye. Mégis, úgy gondolom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a dolgok végére tudjunk járni. Ez persze még mindig nem fogja garantálni, hogy a végén egyet fogunk érteni, mert akár tetszik akár nem, az igeértelmezésünk mindig szubjektív lesz valamilyen mértékben.

Szerintem

Mindezt előre bocsátva szeretném megosztani, hogy én most hol tartok. Az ÖTSz-től indultam, abban nőttem föl, sokáig eszembe sem jutott megkérdőjelezni. Mára azonban ezt a nézetet tartom a legkevésbé valószínűnek, főleg a dantei pokolbugyrokkal megspékelt verziót. Egész egyszerűen a Szentírásban, Krisztus személyében és a személyes életemben kirajzolódó istenképpel ez a nézet a legkevésbé összeegyeztethető. Ha tehát az ÖTSz és az ANI/KON között kellene választanom, akkor egyértelműen a második mellé tenném a voksom. Az univerzalizmus kezdetben teljesen elfogadhatatlan volt számomra, de ez leginkább tudatlanságból fakadt, ugyanis csak az általános irányzatával voltam tisztában, ami nyilvánvaló konfliktusban volt igei ismereteimmel. Néhány évvel ezelőtt azonban megismerkedtem a keresztény, evangéliumi univerzalizmussal, és rendkívül érdekesnek és megfontolandónak találtam érveit. Őszintén szólva, szeretném, ha igaz lenne, és némely bibliai (!) érve mellett nem tudok gondolkodás nélkül elmenni, azonban legfontosabb feltételezései (pl. a halál utáni döntés lehetősége) nem rendelkeznek elég világos igei alappal, hogy teljes mellszélességgel magaménak tudnám vallani a nézetet. Túl nagy a bizonytalansági faktor túl fontos kérdésekben, ezért pl. William Barclay-vel ellentétben, nem tudom és valószínűleg soha nem is fogom tudni magamat meggyőződéses univerzalistának vallani. Azonban az lepne meg legkevésbé, ha a végén kiderülne, hogy Isten is univerzalista.

Nem tudok hát dönteni e három közül. Igeismeretem alapján az ANI/KON a befutó, istenismeretem alapján az UNI, de nem tudom kizárni az ÖTSz lehetőségét sem teljesen. Úgy vélem, nem áll rendelkezésemre elegendő ismeret, hogy a három nézet közül bármelyik mellé minden kétséget kizáróan letegyem voksomat. Agnosztikus vagyok tehát a kérdésben: nem tudom a választ és szerintem nem is tudható.

Ami biztos

Egy dologban azonban biztos vagyok: bármi is lesz, az igazságos és méltányos lesz, és senki nem vádolhatja majd Istent igazságtalansággal. Még ha az ÖTSz nézete lesz is majd valósággá, akkor is együtt fogom majd szívből zengeni Isten népével:

„Nagy és csodálatos minden, amit teszel,
    Mindenható Úr Isten!
Igazságos és helyes, ahogyan cselekszel,
    Nemzetek Királya!
Ki ne tisztelne téged, Urunk,
    ki ne dicsérné neved?
Mert egyedül te vagy szent!
Minden nép hozzád jön, hogy imádjon téged,
    mert látják, hogy igazságosan cselekszel!”
(Jel 15:3-4, EFO)

Na, de minden nép? MINDEN NÉP??    ;)

(Ez a bejegyzés is kommentálható blogom Facebook oldalán.)

Univerzalizmus

Pokol háromszög

Kattintásra kiugrik és megnő!!

A pokol-háromszög felső csúcsa az univerzalizmus (továbbiakban UNI) tana a kárhozat és pokol mibenlétével kapcsolatban. Ezt igyekszem most tömören bemutatni, de még az annihilizmus témájában hadd ajánljak egy kitűnő blogbejegyzést Szabados Ádám tollából: „Ádám, te mit gondolsz a pokolról?” Érdemes a kommenteket is elolvasni, melyben Ádám azt is részletesebben kifejti, mi rendítette meg szilárd ÖTSz meggyőződésében. Ezenkívül angol nyelven a RethinkingHell.com adhat sok hasznos és színvonalas információt az érdeklődőknek.

Keresztény univerzalizmus

Legelőször fontos leszögezni az UNI-val kapcsolatban, hogy amikor erről írok, akkor nem azt az általános felfogást értem alatta, miszerint „mindenki a Mennybe megy” hitvallástól, Istentől, Krisztustól, Bibliától függetlenül, hanem az univerzalizmusnak keresztényi, egyesek megfogalmazásában evangéliumi verzióját. Evangéliuminak hívni az UNI-t persze sokak szemében botrányos, hiszen kétséges, hogy lehet-e evangéliuminak nevezni egy nézetet, mely teológiailag az evangéliumi többség szerint nemcsak téves, de egyenesen eretnek, melyet a történelem folyamán mindig is elenyésző kisebbség vallott magáénak. Azonban tény, hogy kezdetektől fogva voltak képviselői ennek a nézetnek, sőt úgy tűnik a kereszténység hajnalán arányuk magasabb volt, mint a történelem folyamán. A trend egyébként az, hogy egyre nagyobb lendületben növekszik az UNI-t elfogadók, de legalábbis megfontolandónak tartók aránya, bár ez inkább a magukat progresszív, posztkeresztény, posztmodern hívőként meghatározókra vonatkozik.

A keresztény univerzalizmus vagy egyetemes megbékélés doktrínája azt hirdeti, hogy végül mindenki hitre jut Krisztusban és ezáltal részesül Isten üdvözítő kegyelmében. Ahhoz, hogy ez akár elméleti síkon is lehetséges legyen, néhány alapvető dolog szükségeltetik.

Meggondoltam magam

Az egyik legfontosabb feltétel, melynek adottnak kell lennie ehhez, a lehetőség, hogy az ember halála után is dönthessen Krisztus mellett. Az UNI vallói úgy gondolják, hogy nem zárul be a lehetőség kapuja a halál pillanatával. Bármilyen meglepő is ez a gondolat, a helyzet az, hogy nem találunk mindent elsöprő érvet a Bibliában, mely kizárná ennek a lehetőségét. Sőt, látunk konkrét példát arra, hogy az emberek egy bizonyos csoportja számára megadatott a lehetőség a halál utáni döntésre, mikor Krisztus az özönvíz idején elpusztult „börtönben” lévő lelkeknek prédikált, és sokak értelmezésével szemben ez nem csak ítélethirdetés volt, hanem evangéliumhirdetés. Bizonyos értelmezés szerint azért adatott meg az özönvizet elszenvedő embereknek (és csak nekik) ez a kegy, mert ők még a törvénynélküliség állapotában voltak halálukkor, így nem voltak elítélhetőek. Azonban az özönvíz és a mózesi törvény adása között is eltelt nem kevés idő, és ebben az esetben nekik is kijárt volna ez a lehetőség. A kérdés tehát az, hogy a halál utáni döntés lehetősége csak ennek a konkrét csoportnak adatott meg, vagy mások számára is nyitva áll? A második lehetőséget tűnik alátámasztani az a tény, hogy az első keresztények között bevett szokásként utal Pál apostol a halottakért való bemerítkezésre. Vajon mi értelme lett volna ennek, ha nem hitték volna azt, hogy ezzel befolyásolhatják elhunyt szeretteik örök sorsát? Érdemes megjegyezni azonban, hogy a péteri és páli igeszakaszok is rendkívül nehezen értelmezhetőek, melyekkel kapcsolatosan érdemes nagyon óvatosan eljárni, és a könnyelmű következtetéseket elkerülni. Mindenesetre jelen téma tárgyalásakor jelentőséggel bírhatnak.

Mi a pokol?!

A következő kérdés, hogy mit kezd az UNI a Biblia nyilvánvaló tanításával a pokollal kapcsolatban. A keresztény UNI vallói nem vonják kétségbe a pokol létezését, ugyanakkor két lényeges dologban máshogy tekintenek rá:

  • A pokol nem az örök tudatos szenvedés helyszíne, hanem csak egy ideiglenes tartózkodási helye az „elkárhozott” lelkeknek. Ebben hasonlóságot mutat a nézet az annihilizmussal, ami ugyancsak kétségbe vonja az ÖTSz-t;
  • A pokol célja elsősorban nem a kínokkal teli megtorlás, hanem a korrekció, a megjobbítás. Az UNI tehát a pokolra egyfajta purgatóriumként tekint, amely azt a célt szolgálja, hogy a bűnös ember szembesüljön bűneivel és azok súlyával, hogy ennek nyomán jobb belátásra térjen és elfogadja a Krisztusban kínált bűnbocsánatot és kegyelmet.

Fontos megjegyezni, hogy az UNI nem gondolja, hogy a bűnökért meg lehet fizetni, hiszen akkor Krisztus kereszthalálának szükségességét tagadná. A pokolbéli szenvedés lényege tehát nem az, hogy a bűnösök megfizessék bűneik tartozását, hanem hogy azok súlyával és következményével teljes mértékben szembesüljenek, melynek eredményeként elfogadják a Krisztusban felkínált kegyelmet. Az UNI tehát nem teszi feleslegessé a krisztusi áldozatot, ellenkezőleg: hiszi, hogy akkora horderejű Isten Krisztusban megmutatott szeretete, hogy ha valaki valóban szembesül vele és saját elveszettségével, akkor nem képes más értelmes döntést hozni, mint elfogadni azt.

Teljes győzelem

Az univerzalizmus álláspontja szerint tehát Krisztus kereszten bemutatott áldozata teljes győzelmet aratott a bűn felett. Ez a győzelem nem csak lehetőség szintjén győzte le a bűnt és a halált, hanem előbb-utóbb minden teremtményt megmentő módon. Az UNI hirdetői szó szerint értelmezik azokat az igeszakaszokat, melyek minden ember üdvözülését tűnnek alátámasztani (pl.: Jn 12:32, Rm 5:18-19, 1 Tim 4:10), az ezzel ellentmondókat pedig nyilván alternatív módon értelmezik. (Ezekre később majd írok egyedi példákat, jelen bevezetőben erre nincs lehetőség.)

Felvetődő problémák

Az első és legfontosabb probléma az, hogy bár nem zárja ki egyértelműen a Szentírás a halál utáni döntés lehetőségét, nem is támasztja egyértelműen alá. Sőt, az Írás sokszor figyelmezteti az embereket, hogy addig hozzanak jó döntést, amíg arra lehetőségük van. Azzal nyugtatgatni tehát magunkat vagy másokat, hogy a halál után is dönthetnek, örök következményekkel járó felelőtlenség lenne. Ez egy nagyon súlyos bizonytalansági faktor az UNI-val kapcsolatban!

A másik nyilvánvaló probléma, hogy ha az UNI igaz, akkor miért lenne szükség az evangélium hirdetésére? Persze nyilvánvaló válasz lehet az, hogy az emberek elkerüljék a pokol szenvedését, ami az UNI-k szerint is akár nagyon-nagyon hosszú ideig is eltarthat. Egy másik válasz lehet, hogy valójában a pokollal való fenyegetőzés sohasem jó evangelizációs módszer és helytelen motiváció, Isten jósága és kegyelme terem valódi, maradandó megtérést az emberekben.

Nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy mi garantálja, hogy minden ember Isten mellett fog dönteni? Nem ütközik-e ez a szabad akarattal? Az UNI vallói azonban erre a kérdésre egybehangzóan azt válaszolják, hogy nincs olyan épeszű ember, aki szembesülve saját elveszettségével, felmérve annak örökkévaló következményeit, és megismerve Isten ingyen felkínált kegyelmét, ne választaná önként a megbocsátást és a szenvedés alóli felmentést.

Akit bővebben érdekel az UNI tanítása, angol nyelven rengeteg értekezést és tanulmányt találhat pl. a Tentmaker weboldalon, a későbbiekben én is fogok még a témában írni. A pokol témájának lezárásaként pedig legközelebb leírom, hogy jelen pillanatban én hol helyezem el magam a pokol-háromszögben.

(Ez a bejegyzés is kommentálható blogom Facebook oldalán.)

Dilemmám a dilemmámmal

anni1Ahogy korábban írtam, blogom nem az igazság kinyilatkoztatása, hanem az útkeresésem naplója. Az olvasó tanúja lehet annak, hogy mik foglalkoztatnak, miről, hogyan vélekedek, illetve ez a vélekedés hogyan alakul bennem az idő múlásával és újabb információk figyelembe vételével. Nem gondolom, hogy nálam lenne az igazság kulcsa vagy a bölcsek köve és sokszor belefuthatok zsákutcába is. Az igazságot kutatom, és őszintétlen lenne, ha nem számolnék be azokról a felfedezéseimről is, melyek tévedéseimre döbbentenek rá. Ahogy ez történt most is az arányosság elve és az ÖTSz nézete kapcsolatba állításával is.

Rájöttem ugyanis, hogy valójában az arányosság elve nem cáfolja semmilyen mértékben sem az ÖTSz nézetét. (Köszönet ezért Sfi-nek, aki a blogom Facebook oldalán hozzászólásaival segített erre rájönnöm, ha nem is explicit, de implicit módon.) A dolog azért is furcsa számomra, mert egy olyan alapvető igazság miatt nem áll ellentétben a két dolog egymással, amivel amúgy nagyon is tisztában vagyok, és sok-sok éve vallom. Úgy látszik, hajlamos vagyok arra, hogy amikor ráközelítek egy témára, akkor a globális összefüggések bizonyos aspektusait kifelejtem a képletből. De hát, ezért vannak a jó barátok. :)

Az igazi bűn

Miről is van szó? Arról, hogy az alapvető probléma az emberekkel nem az elkövetett vétkeik (bár ezek sem elhanyagolhatóak), hanem az állapotuk: Istentől elszakított voltuk. A különböző gyakorlati vétkek, bűnök, melyek tettekben, szavakban, gondolatokban vagy azok hiányában megnyilvánulnak, valójában csak tünetei és következményei az ember bukott, Istentől elszakított voltának. Az emberiség történelme hajnalán szabad akaratból elválasztotta magát Istentől, mikor függetlenségi nyilatkozatott tett a tiltott gyümölcs leszakításával. Ez a tett ugyanis nem csak egy áthágott parancsolat volt, hanem az önrendelkezés és öntörvényűség deklarálása: én döntöm el, hogy mi a jó és mi a rossz. Isten előre figyelmeztette az embert, hogy ezzel elválasztja magát az Élettől (aki Isten maga), és ennek a tettnek a „jutalma” a halál (a.k.a. a bűn zsoldja, a bűnért kapott fizetség, a halál). Tehát amikor egy ember, aki még a lázadás ezen állapotában van, meghal, akkor Istentől való elszakítottság állapotában hal meg. Így tulajdonképpen nem Isten lesz az, aki őt halálra ítéli, hanem Isten pusztán döntését hagyja jóvá: engedi, hogy a Tőle való elszakítottságban maradjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ÖTSz igaz, mindenesetre nem arról van szó, hogy Isten a vétkek súlyát ne venné arányosan figyelembe. Idáig ugyanis gyakorlatilag el sem jutunk: az alapvető állapota egy Istentől elszakított embernek a halál, az ítélet alatt állás. Persze elképzelhető (sőt valószínűsíthető), hogy a vétkek fényében más lesz az örök sorsa az illetőnek, de valójában nem Isten aktív büntetése miatt szenved, hanem állapotának egyenes következményeként.

Krisztus pontosan ezért mondta azt, hogy a valódi, alapvető bűn nem a Törvény bármely parancsolatának áthágása (bár az is az), hanem hogy nem hisznek Őbenne. Az ember Istentől való elszakítottságából ugyanis Ő az egyetlen kiút. Földre jöttétől számítva (ha úgy tetszik Kr.u.) tehát ez az alapvető kérdés: hisz-e valaki Krisztusban. Amennyiben igen, egy felülről, a mennyből való születést él át: az Istentől való elszakítottság megszűnik, beleszületik Isten dimenziójába (a.k.a. „Isten országa”, „Mennyek országa”), újra hozzáfér az Élethez, Bűnére és bűneire bocsánatot nyer, életének természetes kifutása, pályája Istenhez és nem Istentől el vezet.

Ezért hát, senki nem vádolhatja Istent (még én sem…) kegyetlenséggel, az ÖTSz tehát nem jogszerűtlen, még ha nem is szükségszerű. Lehetséges ugyanis, hogy Isten döntése nyomán vagy pusztán az Istentől, mint Élettől való elszakítottság logikus, természetes következményeként, a halál egy idő után teljessé lesz: az élet teljes megszűnésével jár, nyitva hagyva tehát az annihilizmus lehetőségét.

Van azonban még legalább egy kérdés, amit nagyon fontos feltenni a lelkek örök sorsával kapcsolatban: lehetséges-e a fizikai halál után elfogadni a Krisztusban adatott isteni kegyelmet? De ez már a következő bejegyzés témája.

Amennyiben szeretnél Te is bekapcsolódni önmagammal folytatott vitámba, vagy szeretnél rávilágítani egyéb tévedéseimre, ez megteheted blogom Facebook oldalán. :)

Annihilizmus, kondicionalizmus

Pokol háromszög

Kattintásra nagyra nő!

Következzen a pokol-háromszög jobb-alsó sarka, ami a tradicionális értelmezés mellett a legnépszerűbb alternatív elképzelés a kárhozattal kapcsolatban. Megpróbálom ezt is röviden bemutatni a teljesség igénye nélkül, hiszen egy-egy bejegyzésben nem lehetséges minden részletre kitérően értekezni olyan témákban, melyek könyvek százait töltik meg.

Annihilizmus

Az annihilizmus (mostantól ANI) lényege, hogy Isten az elkárhozott lelkeket nem fogja örökké tartóan kínozni, hanem végleg elpusztítja, megsemmisíti. Az ANI tehát nem abban különbözik a tradicionális nézettől (ÖTSz), hogy máshogy határozza meg az üdvözülők körét (mert ezzel igazából nem is foglalkozik), hanem az elkárhozottak büntetését értelmezi máshogy. Arra a kérdésre, hogy lesz-e szenvedés a megsemmisülés előtt, illetve az milyen módon fog megvalósulni, az ANI nem ad egységes választ. A nézet vallói (köztük számos elismert teológus, pl. Stott) a Biblia azon szakaszaiból indulnak ki, melyek a gonoszok teljes pusztulását sejtetik. Azokat a szakaszokat, melyek a kárhozat örökké tartó jellegét tűnnek alátámasztani, másként magyarázzák. Néhányuk máshogy értelmezi a görög „aiónios” szót, mint a tradicionális elmélet vallói: nem „örökké tartónak”, hanem „az eljövendő világkorszakhoz tartozónak”, melyet a görög kifejezés lehetővé is tesz. Mások a kárhozat örökké tartó jellegét nem úgy értelmezik, hogy szó szerint örökkévaló büntetés lesz, hanem örök érvényű, örök következményű, és ilyen módon örökké tartó.

Ez a nézet választ ad az előző bejegyzéseim néhány kérdésére, és Istent sokkal pozitívabb fényben tünteti fel, mint az ÖTSz: nem olyan valaki, aki könyörtelenül és örökké tartóan kínozza az ellene lázadókat, hanem egy olyan Isten, aki megbünteti a bűnöst, de a büntetés lejárta után végleg elpusztítja. Hogy ez a pusztulás, büntetés (“végső leszámolás”) vagy jutalom (“engedi őket meghalni”), az már egyéni megítélés kérdése, úgy gondolom. Az ÖTSz-hez képest mindenképpen jutalom, de legalábbis megkönnyebbülés, bár megszűnni létezni, felfoghatatlanul fájdalmas és lélekrázóan ijesztő gondolat. Mégis, ez az értelmezés arra a dilemmára is megoldást nyújt, ami azokból az igeszakaszokból fakad, melyek azt sejtetik, hogy lesz egy olyan állapot az eljövendő világkorszakokban, amikor Isten lesz minden, mindenekben, és minden térd meghajlik Krisztus előtt, és minden nyelv örömteli megvallójává lesz Krisztus Úr voltának. Tény, hogy a gonoszok végleges elpusztulásával ez az állapot lehetővé válik, bár ezt Isten más módon is el tudja érni (de erről majd később).

Egy valamiben úgy gondolom, nem segít ez az elmélet, ez pedig az előző bejegyzésemben megfogalmazott arányosság elve. Bár maga az aktív, gyötrelmes büntetés arányban van így már a bűntettel, de a végleges halál és megszűnés mégis csak rádobja azt a végtelen szorzót a bűn következményére. Azonban elismerem, hogy ez sokkal-sokkal elfogadhatóbb és számomra Isten kijelentett természetével könnyebben összhangba hozhatóbb gondolat, mint az ÖTSz.

Kondicionalizmus vagy feltételes öröklét

Az ANI elméletéhez kapcsolódó, bizonyos átfedéssel annak alkategóriáját is képező elmélet a kondicionalizmus (továbbiakban KON). Ezen elmélet szerint a lélek nem él örökké, az öröklét Isten ajándéka a Krisztusban hitre jutottak számára. Ez első nekifutásra nagyon furcsa gondolatnak hat, hiszen tradicionálisan mindenki úgy tekint a lélekre, mint ami eleve halhatatlan, hiszen Isten lehelete alapján kapta minden élőlény, Isten ajándékai pedig visszavonhatatlanok. Azonban ez a felfogás elég sok mindenre magyarázatot adhat, bár számos új, érdekes és meglehetősen izgalmas kérdést is felvet. Magam is csak nemrég találkoztam ezzel az elmélettel, így nincsen még igazán átfogó képem arról, hogy mit is vallanak pontosan a nézet képviselői, de megmondom őszintén, rendkívül érdekesnek találom ezt a gondolatot. Főleg azért, mert gyülekezetünkben az utóbbi másfél évben János evangéliumával és János első levelével foglalkoztunk, ami számos részében alátámasztani látszik ezt a vélekedést. (Pl.: „Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.1 Jn 5:11-12; „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.Jn 3:6.) Eszerint, aki csupán testtől és vértől, „férfi akaratából” született, az ennél nem több: test és vér, és amíg az a test és vér él, addig él ő is. Felülről, Istentől kell születni ahhoz, hogy valaki örök életre tegyen szert. Ez számos kérdést felvet:

  • Elképzelhető, hogy Isten közvetlen módon nem létrehozója a legtöbb embernek (Ádám és Éva kivételével), csupán „elindítója” az emberi fajnak? Az emberek alapvetően egyszerűen a biológiai élet továbbítói, melyben ott a potenciál az örök életre, de alapvetően csak halandó test és vér? (Ez a gondolat akár az evolúció elméletének elfogadására is más fényt vethet!)
  • Elképzelhető, hogy ebből kifolyólag Isten nem is számon kérhető az emberi sorsokért, hiszen azokat nem Ő közvetlenül hozta létre, viszont megadta mindenkinek a lehetőséget az örök életre? Ebben az esetben jogtalan lenne számon kérni Istentől az emberiség elpusztuló 90-95 %-át? Vagy mint elindító és végső ok, mégiscsak Ő tekinthető mindenért felelősnek?
  • Ebben az összefüggésben hogyan kell értelmeznünk a pokol és kárhozat kérdéskörét? Lehet, hogy a gonoszok büntetése „csupán” a fizikai halál? Akkor viszont miképp értelmezzük az első és második halált? A fizikai halál után a lélek mégis Istenhez tér ítéletre és annak függvényében alakul további sorsa, hogy földi élete alatt szert tett-e az örök életre (újjászületett-e)?
  • Igaza van annak az ateistának, aki azt mondja, hogy neki a halál után a semmi van?

Érezhető, hogy ez a téma számos kérdést felvet, mely messze túlmutat a pokol és kárhozat témakörén. Ugyanakkor az is belátható, hogy a KON elmélete nagyon is érinti a kérdést, és rávilágít arra, hogy az, amit a legtöbb keresztény annyira magától értetődőnek tart, egyáltalán nem olyan egyszerű, és érdemes megvizsgálni az alternatív értelmezéseket, melyek közül sorozatomban az univerzalizmust fogjuk legközelebb megvizsgálni.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon)

Dilemmáim az örök tudatos szenvedés tanával

letöltésTalán az előző bejegyzésemből érezhető volt, hogy gondjaim akadnak az örök tudatos szenvedés tanával. Nem fogom tudni ezeket egy bejegyzésben összefoglalni, de időről-időre szeretnék egy-egy problémára rávilágítani, a többire meg majd később kitérek, ahogy felmerül bennem.

Arányok és matek

Az egyik legfontosabb érv a pokol létezése mellett az igazságszolgáltatás igénye. Alapvető emberi igény, hogy a bűnös elnyerje büntetését, a jó pedig jutalmát. Úgy gondolom, ez a jogos igény istenképűségünk miatt van bennünk, lelkiismeretünkből fakad, és annyira alapvető, hogy gyakorlatilag ideológiától függetlenül mindenkiben ott van. Ez késztet minket arra, hogy szörnyű emberi tettek láttán összerezzenjünk és igazságért kiáltsunk. Emiatt vannak börtöneink, igazságszolgáltatási rendszerünk, és sokan azért követelik a halálbüntetés visszaállítását, mert úgy vélik, van az a bűn, ami halált érdemel. (Az persze más kérdés, ha őket kérnék fel a halálbüntetés végrehajtására, hogyan vélekednének erről…)

Az is természetes mindannyiunk számára, hogy van különbség bűntett és bűntett között, és a büntetésnek arányosnak kell lennie a kihágással. Ezért ítéljük meg másként a bolti tolvajt, aki az éhező gyerekeinek lop kenyeret, és a népirtót, aki milliók módszeres kivégzését rendeli el teljes lelki nyugalommal. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy nem ugyanazt a büntetést érdemlik. A büntetésnek tehát kell, hogy legyenek fokozatai. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy ez csak valami humanista gondolat, ami saját bűnösségünk miatt van bennünk, mintegy önmagunk védelmében, hogy empátiát keltsünk másokban saját esendőségünk iránt, annak tudnia kell, hogy Isten is így gondolkodik a Törvényben. A „szemet szemért, fogat fogért” gondolat első olvasatra kegyetlennek tűnik, ugyanakkor amennyire megengedő és a jogos igazságérzetnek utat adó, épp annyira korlátozó is: szemért csak szemet, fogért csak fogat! Az arányosság elve visszatükröződik az egész Törvényben, még ha van is sok olyan bűn, aminek büntetése „átlöki” az elkövetőt a halálon túlra, mint amikor Amerikában valakit pl. 400 évre ítélnek. A bűn és bűnhődés arányba hozása tehát isteni gondolat, mely a Törvényben is tetten érhető.

Gyerekkorunkban néha játszottuk a „ki tud nagyobbat mondani” játékot, főleg amikor arról igyekeztük meggyőzni a másikat, hogy nekünk van igazunk. Egy ilyen beszélgetés valahogy így nézett ki:

– Tuti biztos nekem van igazam! Száz százalék!
– Nem, nekem! Ezer százalék!
– Ezerszer ezer!!
– Egymilliárd csillió százalék!!!
– Végtelen százalék!!!!
– Végtelen plusz egy!!!!!
– Végtelenszer végtelen!!!!!!
– Végtelen a végtelenediken!!!!!!!

Nos, attól függetlenül, hogy kinek is volt igaza, belátható, hogy amikor a végtelen fogalma beugrott a képletbe, azt már nagyon nem lehetett felülmúlni (mármint, egyáltalán nem). Az örök tudatos szenvedés tana azonban pontosan azt állítja, hogy a szenvedés végtelen lesz. Matematikailag ugyanannyit fog szenvedni egy füllentő kamasz, akin végigment egy kamion épp a felelősségre-vonhatóság másnapján, mint mondjuk Hitler és Sztálin. Persze, lehet, hogy neki csak örökkön-örökké csikkeket nyomnak el a nyelvén, míg Hitlert élve elégetik, majd hamuból összerakják, hogy újra elégethessék (ahogy minimálisan megérdemelné), de a lényeg, hogy gyakorlatilag egyik sem jobb, mint a másik: örökké fog tartani mindkettő. Kérdés tehát, hogy van-e értelme itt bármiféle arányosságról beszélni, hiszen mindkét szituáció végtelenül (szó szerint) elkeserítően reménytelen. Úgy tűnik tehát, hogy Isten a saját maga által bemutatott elvet hágja át, mert végtelenszer ezer az nem kevesebb, mint végtelenszer egymilliárd.

Hogy egy kicsit jobban érzékeltessem a problémát, képzeljünk el egy szülőt, aki szófogadatlan gyermekét nem csak pofon vágja, hanem addig veri, míg marad benne lélek, aztán megvárja, hogy újra verhető állapotra gyógyuljon fel (vagy ő maga gyógyítja meg valami csoda folytán), hogy folytathassa „jogos”, örökké tartó, „igazságos” büntetését. Persze, ha bocsánatot kér, akkor felsegíti, de csak egy bizonyos időtartamon belül, ha az idő lejártáig nem kér bocsánatot, akkor már nincs visszatérés, marad az örök verés. Mit gondolnánk egy ilyen emberről? Igazságosan teszi-e, amit tesz? Miért gondoljuk ezt Istenről? Nevezheti-e magát az az Isten szeretetnek, aki ilyet művel? Vajon, ezeket a kérdéseket csak egy humanista felfogás mondatja velem, vagy Istennek a Törvényben kijelentett természetével és igazságérzetével való konfliktusba kerülésem?

Szálkák és gerendák

A helyzetet fokozza Istennek a végső és legteljesebb kijelentése önmagáról a názáreti Jézus személyében. Jézus volt az, aki azt mondta, hogy előbb vegyük ki saját szemünkből a gerendát, mielőtt a másik szeméből szeretnénk kipiszkálni a szálkát. Emellett azt is mondta, hogy szeressük ellenségeinket, imádkozzunk értük, áldjuk őket. Ezt be is mutatta, amikor jogtalanul elszenvedett kereszthalála közben megbocsátott és bocsánatért könyörgött gyilkosai számára. Vajon ez a Krisztusban kijelentett Isten, aki azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg és szeressük ellenségeinket, és aki saját bűnbocsánatunkat gyakorlatilag attól teszi függővé, hogy mi megbocsátunk-e az ellenünk vétkezőknek, alacsonyabb erkölcsi/etikai szinten van-e, mint amit tőlünk elvár? Vajon Ő, aki tőlünk azt kéri, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek, maga ezt nem akarja vagy tudja megtenni saját ellenségeivel, hanem mégis inkább évmilliókon, évmilliárdokon keresztül kínozza, gyötri őket soha véget nem érően? Amennyiben igen, neki nem csak gerenda van a szemében, hanem egyenesen fából van a szeme, sőt talán Pinokkió az ő neve. Sőt, talán nem is érdemes bizalmunkra, mert sokkal inkább emlékeztet Isten ellenségére, mint Istenre.

Tudom, talán botrányos, és már-már istenkáromlással határos, amiket írok, de szeretném leszögezni: én nem ilyen Istenben hiszek, az örök tudatos szenvedés tana azonban egy ilyet sejtet.

update: hogy miért nem értek már teljesen egyet magammal a fentiekkel kapcsolatban, arról itt írok bővebben.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon: https://www.facebook.com/revalve.by.balati)

Örök Tudatos Szenvedés (ÖTSz)

Pokol háromszög

Kattintásra megnő!

Kezdjük a pokol-háromszög bal alsó sarkával, amely a legismertebb és legelterjedtebb felfogás a pokollal kapcsolatban, ezért is hivatkozik rá a pokol-háromszög tradicionális felfogásként. Gyorsan megjegyzendő, hogy ez nem azt jelenti, hogy ez a legrégebbi vagy úgymond az „eredeti” felfogás, hiszen az Egyház korai időszakában többféle vélekedés is létezett egymással párhuzamosan, az örök tudatos szenvedés tana csak később vált dominánssá. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a mai populáris felfogás a pokollal (és annak szintjeivel, „bugyraival”) kapcsolatban sokkal inkább táplálkozik Dante Isteni színjátékából illetve valamiféle középkori felfogásból, mint a Bibliából.

Ezen felfogás szerint azok az emberek, akik nem hoztak tudatos döntést Krisztus mellett életük folyamán, haláluk pillanatában a pokolban való örök szenvedésre ítéltetnek. A szenvedés mibenlétével kapcsolatban lehetnek eltérések. Van, aki szerint egyszerűen az Istentől való örök elszakítottság miatt szenvednek a benne lévő lelkek fogukat csikorgatva, van, aki szerint istentelen életük és bűneik következményeit kell örökké elszenvedniük, van, aki brutális fizikai kínzást vizionál maga elé, melynek kegyetlensége az adott lélek földi élete bűnösségével van egyenes arányban. Lehetnek tehát eltérések a szenvedés mibenlétével kapcsolatban, azonban a nézet vallói néhány lényeges pontban egyetértenek: a szenvedés szörnyű, megváltozhatatlan és véget nem érő.

Könnyen belátható, hogy az ÖTSz legszigorúbb vallói szerint (exkluzivisták) az emberiség most élő és valaha élt nagy része (90-95%-a?) a pokolban fog szenvedni örökkön örökké.

Nyilván számos kérdést felvet ez a felfogás. Ezekről persze lehet tudomást nem venni, illetve elintézni őket egy vállrándítással, de attól még léteznek. Szeretnék megvizsgálni és végiggondolni néhányat.

Kérdések és kiskapuk

Mi a helyzet azokkal, akik gyermekként halnak meg, azelőtt, hogy tudatos, felelős döntést tudtak volna hozni?

Ebben az esetben ÖTSz engedményt ad, mondván, „Isten a tudatlanság idejét elnézi” (ApCsel 17:30), így gyakorlatilag mindenki, aki az erkölcsi felelősségre-vonhatóság kora előtt hal meg, kegyelemben részesül. Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, és mondhatnánk, hogy nem fair vagy tisztességes ezt felvetni, de ebben az esetben azok, akik vallják az ÖTSz-t és egyúttal, bár nyilván más megfontolásból, abortuszellenesek, azok tulajdonképpen a „megmentett” életek 90-95%-át a fizikai halálnál sokkal szörnyűbb büntetésre ítélik: az örök tudatos szenvedésre. A ma élő keresztények döntő többsége ÖTSz valló és abortuszellenes, de nem hiszem, hogy valaha ilyen összefüggésbe helyezte ezt a kérdést, pedig bármely fájdalmas vagy botrányos, a kérdés jogos… (Gyorsan jegyzem meg, hogy nem vagyok abortuszpárti, de talán azt is megelőlegezhetem, hogy az ÖTSz sem fedi látásmódomat.)

Mi a helyzet a szellemi fogyatékosokkal?

Az ÖTSz válasza erre a kérdésre is a fenti: ha valaki nem képes felfogni, befogadni az evangéliumot, mert értelmileg képtelen, annak Isten ezt elnézi, vagy valamilyen természetfeletti módon lehetőséget ad rá, hogy mégis felfogja és döntésre jusson.

Mi a helyzet azokkal, akik nem hallották az evangéliumot?

Az ÖTSz-t vallók erre azt válaszolják a Róma 2 alapján, hogy őket Isten majd a lelkiismeretük törvénye alapján ítéli még: ha betartották lelkiismeretük törvényét, akkor irány a menny, ha nem, akkor nem. Azonban azt elfelejtik, hogy a Római levél első néhány fejezetének okfejtése éppen arra irányul, hogy Pál apostol bemutassa, hogy Krisztus nélkül senkinek sincs esélye. Aki Törvény alatt van, az a Törvény miatt méltó a halálra, aki Törvény nélkül él, az pedig a lelkiismerete alapján állított belső törvénynek való megfelelés lehetetlensége miatt ítéltetik el jogosan (Rm 12:2). Szóval, aki azt gondolná, hogy az evangéliumot nem hallva valamilyen módon felmentetnek, azok rosszul értelmezik Pál gondolatait. Ahogyan a Törvény alatt élők képtelenek annak megfelelni, úgy a Törvény nélküliek képtelenek saját lelkiismeretük törvényének megfelelni. Pál erre gondol. Tehát az ÖTSz nem kímél senkit, aki nem hozott tudatos döntést Krisztus mellett, ha már az erkölcsi felelősségre-vonhatóság korába lépett.

Meg kell azonban említeni, hogy van az ÖTSz-nek egy inkluzív irányzata, mely bár nem részletezi a módját, de megadja annak a lehetőségét, hogy más vallást vallók vagy Krisztusról nem hallók valamilyen úton-módon részesülnek krisztusi kijelentésben (még ha ezt esetleg nem is tudják), és az arra adott válaszuk határozza meg, hogy mi vár rájuk.

Mi van, ha valaki nem jó evangéliumot hallott, vagy nem jól adták neki át?

Számos ember csak a kulturális kereszténységgel találkozik, és nem az élővel, illetve sok élő hitű keresztény életmódjával, képmutatásával, felsőbbrendűségével elriasztja Krisztustól azokat, akik még nem az Övéi. Velük mi lesz? Mi lesz a papok által molesztált fiúkkal, lányokkal, akiknek egy életre elegük lett Krisztusból és “követőiből”? Mi lesz a törvénykező, manipuláló keresztény közösségek által megnyomorított, a kereszténységből egy életre kiábrándult emberekkel?

És akkor még nem érintettünk egy-két általánosabb kérdést, dilemmát:

Hogy kell elképzelni azt az örökkévalóságot, ahol az emberek 5-10% élvezi Isten közelségét, miközben a maradék 90-95% örökkön-örökké szenved?

Nevezhető-e Krisztus áldozata győzelemnek, ha csupán az emberiség 5-10%-át sikerült megmentenie?

Nevezhető-e Isten jónak, ha engedte, hogy milliárdnyi ember örök szenvedésre szülessen?

Természetesen az ÖTSz vallói igyekeznek választ adni ezekre a kérdésekre, de belátható, hogy a válaszok nem maguktól értetődőek. ÖTSz valló olvasóimat arra szeretném bátorítani, hogy jól gondolják meg ezeket a kérdéseket és a rájuk adandó válaszokat, nem azért, mert feltétlenül azt gondolnám, hogy más belátásra jutnának általuk, hanem mert előbb-utóbb fel fogják nekik tenni ezeket a kérdéseket istenkereső emberek, és a válaszukon sok múlik majd.

De hát egyértelműen meg van írva!

Természetesen az ÖTSz vallói nem a kisujjukból szívták ki ezt a tant, hanem a Bibliára hivatkozva vallják sok-sok évszázada. Én magam is hosszú éveken keresztül egyértelműnek tartottam, hogy ez a Biblia tanítása. Azonban, mint minden témában, így ebben is, hajlamosak vagyunk a Bibliát saját meggyőződésünk szemüvegén át olvasni, és hangsúlyt fektetni azokra a szakaszokra, melyek látásmódunknak megfelelnek, illetve elsiklani azok felett, melyek elképzeléseinknek ellentmondanak. Amennyiben az örök tudatos szenvedés szemüvegén át olvassuk a Bibliát, egyértelműnek tűnik, hogy ez a Biblia tanítása. Azonban ha egy kicsit készek és képesek vagyunk levenni ezt a szemüveget, talán esélyt adhatunk arra, hogy van más módja is a Biblia értelmezésének ebben a súlyos témában. Néhány ilyen alternatívát fogunk megvizsgálni az elkövetkezőkben.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon: https://www.facebook.com/revalve.by.balati)