Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Isten és az emberiség

Az ember erkölcsi fejlődése.001

Az ember erkölcsi fejlődése. Klikkre megnő!

Az előző írásaim és az olvasott könyvek, megismert gondolatok folyományaként egy olyan globális történelemfelfogás csapódott le bennem, amiről egy ábrát is készítettem, egyrészt, hogy magam számára is áttekinthető lehessen, másrészt, hogy érthetőbbé tehessem magam, ahogy a híres mondás is mondja: “Egy jó ábra többet mond száz rossz blogbejegyzésnél!”. (Figyelem! Ez egy work in progress, folyamatosan tökéletesítgetem, alakítgatom, de nagyjából összefoglalja, ahogy jelenleg látom a dolgokat.)

Most tessék rábökni az ábrára és elmagyarázom, mire is gondolok. (Ki is lehet nyomtatni, bekeretezni, illetve kívülről megtanulni, úgyis ez fogja meghatározni az emberiség filozófiai/etikai/erkölcsi gondolkodását az elkövetkező évtizedekben, évszázadokban. :) )

Az ábra a történelem vonalán mutatja be az emberiség erkölcsi, etikai fejlődését. Felfogásom és hitem szerint Isten az abszolút erkölcsösség és etikai csúcs (aka szeretet), sőt Ő maga a Való(igaz)ság, ezért az emberiség fejlődése párhuzamban van az istenismeretével, mivel az a szeretetben és valóságismeretben való fejlődést jelenti. Ez nem feltétlenül jelent egy tudatos istenismeretet, egyszerűen az isteni természethez (szeretet)  és a valósághoz való közelebb jutást jelenti. Ábrám ennek a folyamatnak a bibliai narratívában megjelenő metszetét mutatja be, azonban hiszem, hogy Isten munkája a világban nem korlátozódik a Bibliára vagy a bibliai történetre, ám mégis ez a legjelentősebb eszköz, melyen keresztül Isten az emberiség “fejlesztését”, Önmagához (a szeretethez és való(igaz)sághoz) igazítását elvégzi. (Fontos még azt is megjegyeznem, hogy itt nem a megváltás személyes szinten megjelenő történetét mutatom be, ami amúgy része ennek a nagy történetnek, ám bizonyos értelemben azon felülemelkedik. Ez egy nagyglobál Isten vs. emberiség pikcsör.)

Isteni vonzerő

Isten sokszor és sokféleképpen hatást gyakorolt az emberiségre az ősatyáktól napjainkig, leereszkedve szintjükre, emelve őket Önmagához. Az Ószövetségben kétségkívül a mózesi Törvény volt az, ami legnagyobbat dobott ezen a fejlődésen, de az egész ószövetségi időszakban bírák és próféták által növekedett az istenismeret. Ebben az időszakban, és később is, nagy távolság volt a valóság és a valóságfelfogás, Isten és az emberiség istenképe között, ami még ma sem tűnt el, sőt a mindenség egybeszerkesztéséig nem is fog soha teljesen eltűnni. Addig is tükör által homályosan látunk, részleges az ismeretünk, de ez nem jelenti, hogy bizonyos témákban nem lát(hat)unk tisztábban.

Kétségkívül a legjelentősebb esemény a világtörténelemben az volt, hogy az isteni valóság és szeretet lejött a földre: Isten testté lett. Krisztus személyében összeért a menny és a föld, és Krisztus egy olyan forradalmi és megdöbbentő képviselője volt a szeretetnek, könyörületnek, empátiának, befogadásnak, stb., ami ma is inspiráló és életet megváltoztató hatással van az emberiségre. Korától és kultúrájától annyira elütött Krisztus isteni személye, hogy az be sem tudta fogadni: ellenségei megölették, sőt még tanítványai is sokszor csak üres tekintettel pislogtak, amikor megpróbálták felfogni Őt. Krisztus természete és tanítása nyílegyenes irányát szabta meg az erkölcsről és etikáról alkotott elképzeléseinknek, melynek végcélja Isten természete (a tökéletes szeretet) és a Valóság (aki Ő maga). Krisztus eljövetele és tanítása óriásit dobott az emberiség etikai, erkölcsi fejlettségén és istenképén. Azonban távozásakor, a dolgok fejlődése lelassult, mint egy száguldó autó, ami a kavicságyba hajt: az Újszövetség lejegyzői messze felülmúlták az Ószövetség etikai szintjét, ám nem tudták levetkőzni koruk sajátosságait és gondolkodásuk téridőbe zártságát. Ezért a kánon lezárásakor a bibliai narratíva lezárult, így az általa elért erkölcsi tanítás “belefagyott” a 2-3. századba. Azonban az emberiség történelmének itt nem lett vége.

Krisztuson innen és túl

Az emberiség fejlődésének, és az istenismeretben való növekedésének sem lett ezzel vége. Isten végső szava Jézus, és bár Ő már fizikailag nincs közöttünk, tanítása az erkölcsiségnek egy olyan irányát szabta meg, ami ma is felülmúlja az emberi elképzeléseket, és amely kell, hogy befolyásolja erkölcsi döntéseinket. Krisztus erőszak-ellenessége, empátiája, befogadó természete, irgalma és könyörülete ma is tanít minket. Ahogy a valóságról alkotott felfogásunk növekszik (melynek a tudomány az egyik legfőbb motorja, amely hitem szerint nem ellensége, hanem eszköze Istennek) újabb és újabb erkölcsi vagy tudományos dilemmával kell, hogy szembenézzünk, melyekre a Biblia nem, vagy nem kielégítő ismeretek alapján ad választ, mivel lejegyzői egy letűnt kor világlátása és valóságismerete alapján fogalmazták meg gondolataikat. Ez történt a heliocentrikus világkép felfedezésekor, vagy pl. a rabszolgatartás kérdése kapcsán. A bibliai kijelentések, amelyek befagytak a 2-3. évszázadba, és az új tudományos vagy erkölcsi felfedezések, fejlemények között olyan távolság feszült, amit valahogy fel kellett oldani. Sajnos szinte minden alkalommal hosszú időbe és sok szükségtelen szenvedésbe telt, míg az Egyház kész volt változtatni álláspontján. Ez a késlekedés egyrészt abból fakadt, hogy dogmatikusan ragaszkodtak olyan bibliaértelmezéshez, melynek alapja a Bibliának egy letűnt korban lejegyzett és azóta meghaladott szakasza volt, ami ráadásul a központi és lényegi üzenetet nem érintette (ez főként a tudományos kihívásokra volt jellemző), másrészről nem vették figyelembe a krisztusi tanítás erkölcsi irányát, amikor inkább ragaszkodtak a Betűhöz és annak általuk vélt jelentéséhez, mint a krisztusi könyörülethez, erőszak-ellenességhez, be- és elfogadó szeretethez, stb. (lásd rabszolgatartás). Ugyanezt a hibát az Egyház és a hívők újra és újra elkövették, lásd keresztes hadjáratok, vallási fanatizmus egyéb formái, faji és nemi diszkrimináció, a politikával való összefonódás különböző megnyilvánulásai, stb. A mából nézve persze felfoghatatlan, hogy hogyan lehetett partnere, sőt kezdeményezője ezeknek a dolgoknak az az Egyház, aki azt a Krisztust “követi”, akinek tanítása szöges ellentétben áll Egyháza tetteivel. Sokszor az Egyház ezen magatartása miatt rengetegen elfordultak tőle és maró kritikával illeték (főleg a felvilágosodás óta), ráadásul sokan ezek közül az emberek közül közelebb álltak a krisztusi erkölcsi mintához, mint az Ő “követői”. Ezért van az, hogy pl. a felvilágosodás gyümölcseként megfogalmazott emberi jogok, a mai korban természetesnek vett liberális (!) garanciák jobban tükrözik Krisztus szellemiségét, mint sok egyházi dogma és tanítás. A helyzet tehát az, hogy a Krisztus utáni történelem sajnálatos tanulsága, hogy Krisztus szellemisége sokszor ugyanúgy egy vallási (ez esetben keresztény!) rendszer ellenében jutott érvényre, mint ahogy Jézus saját korában a vallási berendezkedés ellen kellett, hogy meghatározza Önmagát. Az emberiség tehát Krisztus óta is fejlődött, és közelebb került a krisztusi tanítás irányához, ám sokszor nem Krisztus “hivatalos képviselőinek” hatására, hanem ellenére.

A mai korban is szembenézünk új kihívásokkal és kérdésekkel, akár az erkölcs (pl. szexuális orientáció, melegjogok, nemi egyenlőség), akár a tudomány  (pl. evolúcióelmélet) területén. Vajon tűzön-vízen át ragaszkodunk az általunk kényelmesen és kihívásmentesen berendezett világképhez, még ha az ellent is mond a tudománynak vagy a józan észnek, csak azért, hogy igazunkhoz ragaszkodjunk? Vajon sikerül-e felülemelkednünk a Törvény Betűjén, ha azt fedezzük fel, hogy az ahhoz való ragaszkodás káros embertársainkra nézve, és ellentmond a szeretet diktálásának? Nem fogjuk magunkat mi is a valóság rosszabbik oldalán találni Krisztus ellenében?

A kérdés az (és én kérek elnézést a kliséért), hogy vajon mit tenne Jézus?

Isten és erkölcs – válasz egy blogbejegyzésre

law-158356_640Kedvenc hívőből lett ateista bloggertársam (Moldován Norbert, alias Norbs) néhány héttel ezelőtt felhívta figyelmemet a legújabb bejegyzésére, és arra kért, hogy ha időm és kedvem engedi, reagáljak rá valamilyen formában. Megköszönve a felkérést, most igyekszem a magam szintjén és képességei szerint válaszolni bejegyzésére. (Bejegyzésemben nem fogok mindenre kiterjedően visszautalni az eredeti bejegyzésre, úgyhogy javaslom annak elolvasását bejegyzésem követhetősége miatt.)

Az írás címe gyakorlatilag egy provokatív kérdés (“Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?”), ami azonban egyáltalán nem indokolatlan egy külső szemlélő számára. Ahogy a bejegyzés is pedzegeti, vannak bizonyos aspektusai a Bibliának, amelyek kérdéseket vonnak maguk után, feszültségek, melyek feloldásért kiáltanak. Az egyik ilyen feszültség az Ószövetség bizonyos szakaszai és az Újszövetség, főként az evangéliumok, még konkrétabban Jézus szavai között van. Ennek legillusztrisabb példája Istennek a Norbi által is említett parancsa Izrael felé, ellenségeik teljes elpusztítására vonatkozóan (gyerekestül, állatostul, mindenestül), mely élesen szemben áll Jézus erőszakmentességével, miszerint még ellenségeinkkel szemben sem szabad ellenségesen fellépnünk, hanem áldanunk kell őket. Elismerem, hogy nem kis szakadék tátong a két attitűd között, és hegyeket mozgató hitre van szükség ennek betemetésére. Nem gondolom, hogy nálam van a bölcsek köve, nem is tudom a teljes választ, de véleményem van a kérdésről, ami folyamatosan formálódik, mint ahogy én magam is.

Általános vagy specifikus

Először is, úgy gondolom, különbséget kell tennünk az Ószövetség erkölcsi tanítása és Isten bizonyos konkrét, adott helyzetre vonatkozó és időleges parancsai között. Az, hogy Isten parancsba adta bizonyos népek kiirtását, minden bizonnyal sokkoló és megannyi kérdést felvető, ám nem általános érvényű erkölcsi parancs. Magyarán az, hogy Isten egy adott helyzetben (Izrael honfoglalása) úgy látta jónak, hogy bizonyos népek eltöröltessenek, nem jelenti azt, hogy ma is széles mosollyal örvend a népirtásoknak. Az, hogy akkor miért gondolta Isten ezt szükségesnek, már más kérdés (és nem is egyszerű, beismerem), de semmiképpen sem összekeverendő Isten általános elképzelésével jóról és rosszról. Az ószövetségi Törvény számos helyen az idegenek iránti el- és befogadásról tanít, és úgy gondolom a Tízparancsolatban ma sem találunk semmi erkölcsi kivetnivalót (mármint a második feléből, amennyiben ateistaként nem találjuk magunkra vonatkoztathatónak az első felét, mint Norbs). Az Ószövetségben kerül a Bibliában először megfogalmazásra az az elhíresült gondolat is, miszerint “szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. Tehát véleményem szerint az Ószövetség erkölcsi tanítása nem marad el a krisztusi normától, még ha megfogalmazása és bizonyos sajátosságai valóban vaskoriak, hiszen egy vaskori népnek adattak egy vaskori közegben. Ahogy Jézus megfogalmazta, és tartalommal megtöltötte, a Törvény és a Próféták ezen a két parancsolaton függnek: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes lényedből, és felebarátodat, mint önmagadat!

A jó, a rossz és az erkölcs

Norbs megfogalmazza felfogását a jó, a rossz és az erkölcs megítéléséről materialista majd teista szempontból. Röviden, szerinte a materialista felfogás az egyén és társadalmi hasznosság szempontjait figyelembe véve határozza meg az adott kornak megfelelően az erkölcsöt, a teista pedig aszerint, hogy mit mond Isten a Bibliában, illetve ennek alárendelve a Szentlélek a hívő lelkiismeretén keresztül.

Én ezzel nem is vitatkoznék, pusztán azzal egészíteném ki a magam megrögzött teista szemszögéből, hogy szerintem a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Megítélésem szerint Isten nem azért adott törvényeket, hogy jól megszívasson minket és még inkább Istennek érezhesse magát (“Hallottátok, hogy dörgött a hangom?” – kérdezte az Atya a Fiútól és a Szentlélektől), hanem pontosan az egyén és a társadalom javára. Gondoljunk csak bele, micsoda társadalmat kapnánk, ha mindenki mindent mindig a szeretet aranyszabálya alapján tenne! Meggyőződésem szerint Istent a bűnök sem azért zavarják, mert annyira hisztis lenne, hanem mert Ő, aki a Szeretet, nem bírja nézni, ahogy önmagunkat és egymást bántjuk. Hadd idézzek egy ritkán idézett szakaszt Jób könyvéből erre vonatkozóan:

Nézz fel az égre, és lásd meg,
    figyeld meg a fellegeket, mily magasan szállnak!
Isten azonban messze fölöttük lakik,
    mit árthatsz neki, ha vétkezel?
Még ha megsokasodnak is bűneid,
    mit tehetsz ellene?
De ha ártatlanul élsz, nem őt segíted vele!
    Mit kaphat tőled, ami hiányzik neki?
Bűneiddel csak a halandóknak ártasz,
    amilyen magad is vagy!
Igazságod is csak a halandóknak használ,
    amilyen magad is vagy! (Jób 35:5-8)

Azzal sem értek egyet, hogy a teista erkölcs, lévén, hogy a Biblián alapul, nem lenne alkalmazható jelen korunkra. Egyrészt a Norbs által említett megküzdő mechanizmusok nagy részét alkalmazhatónak vélem (az első kivételével), és úgy gondolom, ezért nem is kell elnézést kérnem. Igenis tetten érhető egyfajta progresszivitás a Biblia erkölcsi tanításában, ami nem Isten evolúciója és változása miatt van jelen (hiszen Ő állandó), hanem az ember fejlődése, “istenfelfogó-képessége” és erkölcsi evolúciója miatt. Hiszem azt is, hogy sok mindent szimbolikusan kell értelmezni a Bibliában, és azon meggyőződésemet sem rejtem véka alá, hogy Isten, Isten, én pedig nem. Ebből fakadóan igenis vallom, hogy Isten felette áll az erkölcsnek, az emberi vélekedéseknek és rációnak, sőt a számon-kérhetőségnek is. Mindez akár ijesztően is hangozhatna, ha emellett nem volnék tökéletesen meggyőződve arról, hogy Ő jó is, sőt maga a Szeretet. Ez nem jelenti, hogy ne akarnám felfogni a gondolatait és céljait (Zsolt 119:27), ne igyekeznék megérteni, miként lehet és kell a szeretet törvényét mai korunkban értelmezni és alkalmazni, de tisztában vagyok korlátaimmal.

Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?

Hogy a kérdésre is válaszoljak, tisztáznom kell egy félreértést, ami sajnos keresztény (főként kultúrkeresztény) körökben is elterjedt: a kereszténységnek nem az erkölcsösség a lényege és célja. Nem az a cél, hogy kevesebbet káromkodjak, ne keféljek félre (főleg ne azonos neművel), ne abortáljak magzatot, ne menjek szupermarketbe vasárnap, ne higgyek az evolúcióban, rendszeresen építsek futballstadionokat, stb., stb. Ezek persze jó és fontos dolgok (már amelyik…), azonban a kereszténység lényegi üzenete, hogy szarban betegek vagyunk, de Isten megment és kimos kigyógyít belőle, azzal sem törődve, hogy közben Rá is fröccsen Ő is belehal. Az Istennel való találkozás és közösséggyakorlás eredménye lehet (és remélhetőleg nem csak feltételes módban), hogy egyre inkább a szeretet emberei leszünk és nem önző férgek. Lehetséges Isten nélkül is erkölcsösnek lenni? Simán. Lehet, Istennel is erkölcstelennek lenni? Sajnos. A kérdés csupán az, hogy ki meddig süllyedt a szarban mennyire betegedett meg, és lefelé vagy felfelé tart megkapta-e a gyógyszert?

Kézen fogva

hands-407388__180Egyik kedvenc fejezetem az Apostolok Cselekedeteiben Péter és Kornéliusz találkozása. Sokak fejében Pál apostol a pogányok apostola, ami igaz is abból a szempontból, hogy ő volt, aki a legtöbbet szolgált a pogány népek felé és között, de az első személy a tizenkettő közül, akinek felnyílt a szeme, hogy a názáreti rabbi halála és feltámadása nem csupán a kiválasztott nép számára hozott váltságot, Péter volt. Na, persze nem volt egyszerű eljutni erre a felismerésre, mint ahogy Péter esetében semmi sem volt túl egyszerű, sőt tudjuk, hogy Péternek később is gondjai akadtak a témában. Az ApCsel 10 annak a krónikája, ahogy Péter eljut arra a felismerésre, hogy Isten nem személyválogató: Őelőtte minden nép kedves, ezért nem szabad eltiltani őket a Krisztus nevébe való bemerítkezéstől.

Hogy is mondjam

Azért szeretem annyira ezt a fejezetet, mert Isten leereszkedik benne Péter szintjére, és lépésről-lépésre elvezeti arra a helyre, ahol lennie kell. Olyan hangon és módon szólítja meg, hogy Péter képes lesz megérteni Őt, olyan képeket és szimbólumokat használ, melyek világosak Péter számára, kezdve a tiszta és tisztátalan állatokkal, el egészen a nyelveken szólásig, mind-mind olyan dolog volt, amiből Péter képes volt megérteni, hogy mit is akar Isten közölni vele. Márpedig, amit közölt, az forradalmi volt! Péter számára, akibe zsigeri szinten beivódott gyermekkora óta a kiválasztott néphez való tartozás privilégiuma, forradalmi, sőt egyenesen botrányos volt az, amit Isten sugallt: Ő nem csak a kiválasztott népet szereti, hanem a tűzrevaló, törvény nélküli kutyákat is, Krisztus nem csak a zsidók királya és messiása, hanem Mindenek Ura és Megváltója. Ez egy zsidó számára botrányos gondolat volt, ami ellen minden porcikája tiltakozott.

Ezért Istennek nem kis feladat eljuttatni Pétert A-ból B-be, hiszen ha egyszerre mindent a nyakába önt, akkor Péter nagy valószínűséggel kikéri magának az ördög nyilvánvaló hazugságaként Isten szavát. Isten ezért nagyon bölcsen és türelmesen, lépésről-lépésre juttatja el Pétert a felismerésre, ha kell bizonyos lépéseket többször is megismételve. Az egész számomra ahhoz hasonlít, mint amikor a szülő leguggol a gyermekéhez, megfogja a kezét és szépen, érthetően elmagyarázza, hogy mi  a helyzet. Isten leereszkedik Péter szintjére, és gondolkodásmódjának megfelelően, Péter számára felfoghatóan vezeti el arra kijelentésre, ami a fejezet elején még elképzelhetetlen lett volna számára.

Krisztus: Isten emberi nyelven

Úgy gondolom, Isten velünk nagyon sokszor így bánik, ennek legteljesebb kifejeződése Krisztus eljövetele volt, amikor szó szerint leereszkedett a szintünkre, és emberi nyelvre “fordította magát”: érthetővé vált, megfoghatóvá, megközelíthetővé. Nem azért tette, hogy aztán meg is maradjon a mi szintünkön, hanem hogy felemeljen minket az Ő szintjére. Ez történik meg, amikor valaki hitre jut: találkozik Vele, mert megértette Őt és üzenetét, Isten belépett az ő emberi történetébe, hogy bevonja a mennyei történetbe, amiben az Övé a főszerep, de mindenkinek jut fontos mellékszerep. Kézen fogja Isten, és elvezeti az Ő valóságába lépésről-lépésre. Van, amit gyorsan megértünk, míg egy csomó mindent egész életünkben nem fogunk, és Mennyben majd nagyokat nézünk, hogy “ezt azért nem gondoltam volna!”

A történelem iskolája

Amiképpen Pétert kézen fogta Isten és elvezette az Ő gondolkodásmódjába, és ahogy minket is lépésről-lépésre vezet, úgy gondolom, hogy gyakorlatilag az egész Biblia egy ilyen hatalmas történet krónikája. Isten újra és újra leereszkedik az ember szintjére és próbálja magát megértetni, próbálja az emberiséget emelni magához. Azonban ezt mindig csak az adott kor sajátos nyelvén tudja megtenni, lépésről-lépésre, máskülönben érthetetlen lesz az adott kor emberei számára. A Biblia annak az írott krónikája, ahogy Isten a különböző korokban megszólítja az embert, az ember pedig az adott kor felfogásának és civilizációs, kulturális sajátosságainak megfelelően “megérti”, de legalábbis feljegyzi azt, amit érteni vél. A Biblia tehát nem pusztán Istenről adott isteni kijelentés, hanem arról is, ahogy Isten az embereket az adott korban meg tudta szólítani, és ahogy az emberek felfogták az isteni kijelentést a különböző korokban. Ezért sem szabad a Biblia egyes szakaszait az adott kor sajátosságaitól függetlenül értelmezni, először azt kell megértenünk, hogy az adott korban élők számára mit jelentett az isteni kijelentés, és csak aztán átemelni az üzenetet a mi korunkba. Ez nem magától értetődő és nem könnyű feladat, ezért is van olyan sok bibliaértelmezés szinte minden témában.

Sokunknak nagy nehézséget okoz megbirkózni az Ószövetség világával és történeteivel. Főleg, amikor véres népirtással, kegyetlennek tűnő áldozati rendszerrel és Törvénnyel, illetve olyan történetekkel találkozunk, melyekkel a tudomány mai állításainak ismeretében nehéz valamit is kezdeni itt a 21. században. Nagy érdeklődéssel olvasom Sytka kíváló írásait a bibliai mítoszokról (teremtés, özönvíz), az ószövetségi Isten vélt kegyetlenségéről, és csendes szemlélőként követem figyelemmel pl. Sefatias küzdelmeit a Biblia helyes értelmezésével kapcsolatban saját blogjában, illetve Sytka bejegyzései alatt. Nagyon értékes és fontos útkeresések ezek, amik engem is újra és újra elgondolkodtatnak, és magam is próbálom kialakítani a saját látásmódomat velük kapcsolatban. Ezek is segítettek, hogy a fentiek fényében értelmezzem az Ószövetséget, annak világát, illetve az ott kirajzolódó Isten képét.

Ma úgy gondolom, hogy az Ószövetség annak igaz és isteni krónikája, ahogy Isten a gyermekkorban lévő emberiséghez leguggolt és eleinte gügyögve, mutogatva, a saját nyelvén megszólította. Ha azonnal a végső kijelentéssel jött volna és hosszú körmondatokkal fogalmazott volna, akkor az emberiség soha, semmit nem fogott volna fel Belőle, ezért mindig az adott kor nyelvén kellett megszólítania. Pl. a mózesi Törvény mai olvasattal rendkívül kegyetlennek és primitívnek tűnik, de az adott korban forradalmi, már-már botrányosan liberális és progresszív volt. Az, hogy nőknek, sőt rabszolgáknak jogaik voltak, hallatlan volt abban az időben, mikor is ezen embercsoportok legtöbbször csupán tulajdonok, jószágok voltak. Mit kezdett volna az akkori világ a mai liberális személyiségjogokkal? Semmit, fel sem fogta volna, sőt nagy valószínűséggel összeroppantotta volna az akkori társadalmat, pusztulását okozva. Isten tehát mindig az adott kor sajátosságait figyelembe véve, ám azt jócskán, de még tolerálható módon meghaladva szólt az emberhez. Aztán, amikor már úgy érezte, alkalmas az idő, Krisztusba beletett mindent Magából, ami az emberbe belefér: Ő a legteljesebb Kijelentés.

Az ószövetség ilyen értelemben hasonló egy gyermek vagy kamasz naplójához, melyben megosztja, amit gondol az életről, illetve, hogy az hogyan csapódik le benne. Igazak és valódiak ezek a meglátások? Teljes mértékben, azonban felnőtt fejjel valószínűleg nem azok alapján éli már az életét. Igaz ez egyébként a hívő életünk különböző szakaszaira is: ma már nem valószínű, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban ugyanaz a meglátásunk, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Érettebbek lettünk, felnőttünk sok szempontból. Persze tíz év múlva mostani valónkról fogunk hasonlóan vélekedni, de ez így van rendjén.

Milyen magyarázattal tudok hát szolgálni az Ószövetség nehezen értelmezhető szakaszaival kapcsolatban? Semmilyennel. Elfogadom őket, engedem, hogy hassanak rám, de nem felejtem el, hogy az egy más korban élő ember feljegyzése egy olyan Istenről, aki megpróbálta magát érthetővé tenni egy sok szempontból civilizálatlanabb, ha úgy tetszik primitívebb korban. Nem felejtem el, hogy a végső kijelentés Istenről, az életről, a valóságról Krisztus személyében található. Őt keresem, Őt üldözöm, Őt próbálom felfogni, itt a 21. században. A régi történeteket pedig nem ésszel, hanem szívvel igyekszem megérteni, mert az semmit nem változott az évezredek alatt.

Dilemmám a dilemmámmal

anni1Ahogy korábban írtam, blogom nem az igazság kinyilatkoztatása, hanem az útkeresésem naplója. Az olvasó tanúja lehet annak, hogy mik foglalkoztatnak, miről, hogyan vélekedek, illetve ez a vélekedés hogyan alakul bennem az idő múlásával és újabb információk figyelembe vételével. Nem gondolom, hogy nálam lenne az igazság kulcsa vagy a bölcsek köve és sokszor belefuthatok zsákutcába is. Az igazságot kutatom, és őszintétlen lenne, ha nem számolnék be azokról a felfedezéseimről is, melyek tévedéseimre döbbentenek rá. Ahogy ez történt most is az arányosság elve és az ÖTSz nézete kapcsolatba állításával is.

Rájöttem ugyanis, hogy valójában az arányosság elve nem cáfolja semmilyen mértékben sem az ÖTSz nézetét. (Köszönet ezért Sfi-nek, aki a blogom Facebook oldalán hozzászólásaival segített erre rájönnöm, ha nem is explicit, de implicit módon.) A dolog azért is furcsa számomra, mert egy olyan alapvető igazság miatt nem áll ellentétben a két dolog egymással, amivel amúgy nagyon is tisztában vagyok, és sok-sok éve vallom. Úgy látszik, hajlamos vagyok arra, hogy amikor ráközelítek egy témára, akkor a globális összefüggések bizonyos aspektusait kifelejtem a képletből. De hát, ezért vannak a jó barátok. :)

Az igazi bűn

Miről is van szó? Arról, hogy az alapvető probléma az emberekkel nem az elkövetett vétkeik (bár ezek sem elhanyagolhatóak), hanem az állapotuk: Istentől elszakított voltuk. A különböző gyakorlati vétkek, bűnök, melyek tettekben, szavakban, gondolatokban vagy azok hiányában megnyilvánulnak, valójában csak tünetei és következményei az ember bukott, Istentől elszakított voltának. Az emberiség történelme hajnalán szabad akaratból elválasztotta magát Istentől, mikor függetlenségi nyilatkozatott tett a tiltott gyümölcs leszakításával. Ez a tett ugyanis nem csak egy áthágott parancsolat volt, hanem az önrendelkezés és öntörvényűség deklarálása: én döntöm el, hogy mi a jó és mi a rossz. Isten előre figyelmeztette az embert, hogy ezzel elválasztja magát az Élettől (aki Isten maga), és ennek a tettnek a „jutalma” a halál (a.k.a. a bűn zsoldja, a bűnért kapott fizetség, a halál). Tehát amikor egy ember, aki még a lázadás ezen állapotában van, meghal, akkor Istentől való elszakítottság állapotában hal meg. Így tulajdonképpen nem Isten lesz az, aki őt halálra ítéli, hanem Isten pusztán döntését hagyja jóvá: engedi, hogy a Tőle való elszakítottságban maradjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ÖTSz igaz, mindenesetre nem arról van szó, hogy Isten a vétkek súlyát ne venné arányosan figyelembe. Idáig ugyanis gyakorlatilag el sem jutunk: az alapvető állapota egy Istentől elszakított embernek a halál, az ítélet alatt állás. Persze elképzelhető (sőt valószínűsíthető), hogy a vétkek fényében más lesz az örök sorsa az illetőnek, de valójában nem Isten aktív büntetése miatt szenved, hanem állapotának egyenes következményeként.

Krisztus pontosan ezért mondta azt, hogy a valódi, alapvető bűn nem a Törvény bármely parancsolatának áthágása (bár az is az), hanem hogy nem hisznek Őbenne. Az ember Istentől való elszakítottságából ugyanis Ő az egyetlen kiút. Földre jöttétől számítva (ha úgy tetszik Kr.u.) tehát ez az alapvető kérdés: hisz-e valaki Krisztusban. Amennyiben igen, egy felülről, a mennyből való születést él át: az Istentől való elszakítottság megszűnik, beleszületik Isten dimenziójába (a.k.a. „Isten országa”, „Mennyek országa”), újra hozzáfér az Élethez, Bűnére és bűneire bocsánatot nyer, életének természetes kifutása, pályája Istenhez és nem Istentől el vezet.

Ezért hát, senki nem vádolhatja Istent (még én sem…) kegyetlenséggel, az ÖTSz tehát nem jogszerűtlen, még ha nem is szükségszerű. Lehetséges ugyanis, hogy Isten döntése nyomán vagy pusztán az Istentől, mint Élettől való elszakítottság logikus, természetes következményeként, a halál egy idő után teljessé lesz: az élet teljes megszűnésével jár, nyitva hagyva tehát az annihilizmus lehetőségét.

Van azonban még legalább egy kérdés, amit nagyon fontos feltenni a lelkek örök sorsával kapcsolatban: lehetséges-e a fizikai halál után elfogadni a Krisztusban adatott isteni kegyelmet? De ez már a következő bejegyzés témája.

Amennyiben szeretnél Te is bekapcsolódni önmagammal folytatott vitámba, vagy szeretnél rávilágítani egyéb tévedéseimre, ez megteheted blogom Facebook oldalán. :)

Dilemmáim az örök tudatos szenvedés tanával

letöltésTalán az előző bejegyzésemből érezhető volt, hogy gondjaim akadnak az örök tudatos szenvedés tanával. Nem fogom tudni ezeket egy bejegyzésben összefoglalni, de időről-időre szeretnék egy-egy problémára rávilágítani, a többire meg majd később kitérek, ahogy felmerül bennem.

Arányok és matek

Az egyik legfontosabb érv a pokol létezése mellett az igazságszolgáltatás igénye. Alapvető emberi igény, hogy a bűnös elnyerje büntetését, a jó pedig jutalmát. Úgy gondolom, ez a jogos igény istenképűségünk miatt van bennünk, lelkiismeretünkből fakad, és annyira alapvető, hogy gyakorlatilag ideológiától függetlenül mindenkiben ott van. Ez késztet minket arra, hogy szörnyű emberi tettek láttán összerezzenjünk és igazságért kiáltsunk. Emiatt vannak börtöneink, igazságszolgáltatási rendszerünk, és sokan azért követelik a halálbüntetés visszaállítását, mert úgy vélik, van az a bűn, ami halált érdemel. (Az persze más kérdés, ha őket kérnék fel a halálbüntetés végrehajtására, hogyan vélekednének erről…)

Az is természetes mindannyiunk számára, hogy van különbség bűntett és bűntett között, és a büntetésnek arányosnak kell lennie a kihágással. Ezért ítéljük meg másként a bolti tolvajt, aki az éhező gyerekeinek lop kenyeret, és a népirtót, aki milliók módszeres kivégzését rendeli el teljes lelki nyugalommal. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy nem ugyanazt a büntetést érdemlik. A büntetésnek tehát kell, hogy legyenek fokozatai. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy ez csak valami humanista gondolat, ami saját bűnösségünk miatt van bennünk, mintegy önmagunk védelmében, hogy empátiát keltsünk másokban saját esendőségünk iránt, annak tudnia kell, hogy Isten is így gondolkodik a Törvényben. A „szemet szemért, fogat fogért” gondolat első olvasatra kegyetlennek tűnik, ugyanakkor amennyire megengedő és a jogos igazságérzetnek utat adó, épp annyira korlátozó is: szemért csak szemet, fogért csak fogat! Az arányosság elve visszatükröződik az egész Törvényben, még ha van is sok olyan bűn, aminek büntetése „átlöki” az elkövetőt a halálon túlra, mint amikor Amerikában valakit pl. 400 évre ítélnek. A bűn és bűnhődés arányba hozása tehát isteni gondolat, mely a Törvényben is tetten érhető.

Gyerekkorunkban néha játszottuk a „ki tud nagyobbat mondani” játékot, főleg amikor arról igyekeztük meggyőzni a másikat, hogy nekünk van igazunk. Egy ilyen beszélgetés valahogy így nézett ki:

– Tuti biztos nekem van igazam! Száz százalék!
– Nem, nekem! Ezer százalék!
– Ezerszer ezer!!
– Egymilliárd csillió százalék!!!
– Végtelen százalék!!!!
– Végtelen plusz egy!!!!!
– Végtelenszer végtelen!!!!!!
– Végtelen a végtelenediken!!!!!!!

Nos, attól függetlenül, hogy kinek is volt igaza, belátható, hogy amikor a végtelen fogalma beugrott a képletbe, azt már nagyon nem lehetett felülmúlni (mármint, egyáltalán nem). Az örök tudatos szenvedés tana azonban pontosan azt állítja, hogy a szenvedés végtelen lesz. Matematikailag ugyanannyit fog szenvedni egy füllentő kamasz, akin végigment egy kamion épp a felelősségre-vonhatóság másnapján, mint mondjuk Hitler és Sztálin. Persze, lehet, hogy neki csak örökkön-örökké csikkeket nyomnak el a nyelvén, míg Hitlert élve elégetik, majd hamuból összerakják, hogy újra elégethessék (ahogy minimálisan megérdemelné), de a lényeg, hogy gyakorlatilag egyik sem jobb, mint a másik: örökké fog tartani mindkettő. Kérdés tehát, hogy van-e értelme itt bármiféle arányosságról beszélni, hiszen mindkét szituáció végtelenül (szó szerint) elkeserítően reménytelen. Úgy tűnik tehát, hogy Isten a saját maga által bemutatott elvet hágja át, mert végtelenszer ezer az nem kevesebb, mint végtelenszer egymilliárd.

Hogy egy kicsit jobban érzékeltessem a problémát, képzeljünk el egy szülőt, aki szófogadatlan gyermekét nem csak pofon vágja, hanem addig veri, míg marad benne lélek, aztán megvárja, hogy újra verhető állapotra gyógyuljon fel (vagy ő maga gyógyítja meg valami csoda folytán), hogy folytathassa „jogos”, örökké tartó, „igazságos” büntetését. Persze, ha bocsánatot kér, akkor felsegíti, de csak egy bizonyos időtartamon belül, ha az idő lejártáig nem kér bocsánatot, akkor már nincs visszatérés, marad az örök verés. Mit gondolnánk egy ilyen emberről? Igazságosan teszi-e, amit tesz? Miért gondoljuk ezt Istenről? Nevezheti-e magát az az Isten szeretetnek, aki ilyet művel? Vajon, ezeket a kérdéseket csak egy humanista felfogás mondatja velem, vagy Istennek a Törvényben kijelentett természetével és igazságérzetével való konfliktusba kerülésem?

Szálkák és gerendák

A helyzetet fokozza Istennek a végső és legteljesebb kijelentése önmagáról a názáreti Jézus személyében. Jézus volt az, aki azt mondta, hogy előbb vegyük ki saját szemünkből a gerendát, mielőtt a másik szeméből szeretnénk kipiszkálni a szálkát. Emellett azt is mondta, hogy szeressük ellenségeinket, imádkozzunk értük, áldjuk őket. Ezt be is mutatta, amikor jogtalanul elszenvedett kereszthalála közben megbocsátott és bocsánatért könyörgött gyilkosai számára. Vajon ez a Krisztusban kijelentett Isten, aki azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg és szeressük ellenségeinket, és aki saját bűnbocsánatunkat gyakorlatilag attól teszi függővé, hogy mi megbocsátunk-e az ellenünk vétkezőknek, alacsonyabb erkölcsi/etikai szinten van-e, mint amit tőlünk elvár? Vajon Ő, aki tőlünk azt kéri, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek, maga ezt nem akarja vagy tudja megtenni saját ellenségeivel, hanem mégis inkább évmilliókon, évmilliárdokon keresztül kínozza, gyötri őket soha véget nem érően? Amennyiben igen, neki nem csak gerenda van a szemében, hanem egyenesen fából van a szeme, sőt talán Pinokkió az ő neve. Sőt, talán nem is érdemes bizalmunkra, mert sokkal inkább emlékeztet Isten ellenségére, mint Istenre.

Tudom, talán botrányos, és már-már istenkáromlással határos, amiket írok, de szeretném leszögezni: én nem ilyen Istenben hiszek, az örök tudatos szenvedés tana azonban egy ilyet sejtet.

update: hogy miért nem értek már teljesen egyet magammal a fentiekkel kapcsolatban, arról itt írok bővebben.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon: https://www.facebook.com/revalve.by.balati)