Miként vélekedem a homoszexualitásról?

Forrás: Wikimedia Commons

Bevezetés

Az elmúlt hetek eseményeinek viharában sokféle vélekedés elhangzott azzal kapcsolatban, hogy én miként gondolkodom a homoszexualitással kapcsolatban. Sokan szavakat adtak a számba, illetve számon kértek rajtam dolgokat, sőt megfedtek és elhatárolódtak tőlem, mások csak kérdéseket tettek fel, illetve aggodalmuknak adtak hangot. (Sokan mások pedig támogatásukról biztosítottak.) Ígértem, hogy ki fogom bontani, hogy hogyan gondolkodom a témában jelenleg, erre teszek most kísérletet. Előre bocsátom, hogy szinte lehetetlen egy ilyen bejegyzést megírni úgy, hogy ne bántson meg az ember valakit akaratlanul is az egyik vagy a másik oldalon. Bár törekszem óvatosan és átgondoltan fogalmazni, valószínű, hogy nem fog tökéletesen sikerülni, és remélem, hogy olvasóim többsége még jóhiszemű velem kapcsolatban, és elhiszi, ha azt mondom, senkit sem szándékozom megbántani, illetve igyekszem hibáimból tanulni.

Azt is hozzá kell tennem, hogy a témával kapcsolatos gondolkodásom folyamatosan formálódik, ahogy pro és kontra érveket, könyveket, blogokat olvasok, és imádkozó szívvel keresem Isten vezetését. Összecsap és megküzd bennem sokféle gondolat és vélekedés, engedem, hogy hassanak rám és kizökkentsenek, elgondolkoztassanak, és mindezek közepette igyekszem megtalálni, megérteni, hogy mi a helyes. Ahogy más témákban sem, itt sem kinyilatkoztatok, hanem hangosan gondolkozom, alternatívákat ismertetek. Nem szándékom vitákat és szakadásokat gerjeszteni, de elgondolkodást, párbeszédet és együtt gondolkodást igen. Tökéletesen elfogadom, ha valaki nem ért velem egyet, sőt szeretném, ha szavaimat, írásaimat senki sem venné készpénznek, hanem mindenki maga eredne az igazság nyomába. Bár nem gondoltam, hogy valaha szükséges ezt leírnom, de véleményem és minden írásom, ami itt a blogban megjelenik – így ez is – a sajátom, és nem bármely gyülekezet vagy felekezet álláspontja.

Vágjunk akkor bele!

Szexuális irányultság

A témával foglalkozó legkonzervatívabb keresztények többsége is egyetért ma már azzal a tudományos konszenzussal, hogy az emberek bizonyos százaléka a saját neméhez (vagy saját neméhez is) vonzódik.  A tudomány nem tudja jelenleg egyetlen kizárólagos okra visszavezetni a homo- vagy biszexuális irányultság létrejöttét, de kutatások rámutatnak genetikai, magzatfejlődési, hormonális illetve környezeti hatásokra is. Valószínű, hogy több tényező együttes kölcsönhatása játszik közre a saját neme felé való vonzódás kialakulásában. Az azonban ma már tudományosan nem megkérdőjelezett, hogy bizonyos emberek akaratukon kívül a saját nemükhöz vonzódnak. Ez nem a saját döntésük következménye és nincs hatalmukban ezt megváltoztatni.

Isten igéje sehol sem beszél a (hetero- vagy homo-) szexuális irányultságról, csak és kizárólag a házasságon kívül megélt (hetero- és homo-) szexuális cselekedeteket ítéli el. Ezért az első dolog, amit szeretnék leszögezni, hogy nem gondolom, hogy a heteroszexuálistól eltérő szexuális irányultság bűn lenne, amiből meg kellene vagy lehetne térni. Ez egy állapot, ami semmilyen hatással nincs az egyén értékére, méltóságára, képességeire, erkölcsösségére, jellemére, illetve Isten hozzá való viszonyára. Ezért véleményem szerint, helytelen és téves azt állítani, hogy Isten gyűlöl, elvet, elítél valakit pusztán szexuális irányultsága miatt. Isten szeret minden embert szexuális irányultságától függetlenül.

Arra sem látok garanciát, hogy valaki, aki a saját neméhez vonzódik, szexuális irányultságában változást észleljen, amikor keresztény hitre jut. Sok keresztény úgy véli, hogy a megtérés és újjászületés vagy egy későbbi természetfeletti beavatkozás hatására Isten “kigyógyítja”, megszabadítja a saját neméhez vonzódó egyént, csupán elég hittel és elszántsággal kell rendelkeznie hozzá. Véleményem szerint ez nem lehetetlen (Istennek semmi sem az), ám őszintén szólva még nem találkoztam olyan egyénnel (sem személyesen, sem általam megismert történetekben), akinek a szexuális irányultsága megváltozott volna. Természetesen tudok olyan ex-gay szervezetről, mely a hozzá forduló egyén szexuális irányultságát igyekszik megváltoztatni különböző terápiák segítségével, és nem zárom ki, hogy ez lehetséges, ám minden eddig általam megismert történet szereplője a továbbiakban is küzdött azonos nemű vonzalmaival, még ha úgy is döntött, hogy nem éli meg azokat, és életét cölibátusban vagy heteroszexuális házasságban folytatja. Minden tiszteletem azoké, akik ezt az utat választják, és nem kérdőjelezem meg őszinte elszántságukat, de személy szerint erős kétségeim vannak ennek sikerességéről (amit sajnos sokszor az ex-gay mozgalmak statisztikái is igazolni látszanak.) Arról is megoszlanak a vélemények, hogy szabad-e, helyes-e egy azonos nemű vonzalommal küzdő egyénnek heteroszexuális házasságban elköteleznie magát, nem pecsételi-e meg ezzel eleve a házasság sikerét?

Tehát nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a szexuális irányultság megváltozzon egy egyén életében, azonban úgy vélem, ez ritka, valódisága és tartóssága megkérdőjelezhető (még ha sem jogunk, sem feladatunk azt megkérdőjelezni egy egyén életében!). Úgy vélem tehát, hogy egy Krisztushoz megtérő és Őt követő egyén homoszexuális irányultsága az esetek jelentős részében nem változik meg. Ebből következik a második dolog, amit szeretnék leszögezni: lehetséges, hogy valaki keresztényként a saját neméhez vonzódjon: létezik meleg keresztény, és teljes értékű tagja Krisztus Egyházának. Szexuális irányultsága nem teszi másodrendű állampolgárrá Isten országában, semmivel sem kevesebb Isten szemében, Isten szolgálatára és követésére ugyanúgy alkalmas, mint heteroszexuális társa.

A saját neméhez vonzódó keresztény lehetőségei

Amennyiben segítségért fordulna hozzám egy testvér(nő) saját neme felé érzett vonzalmai miatt, legelőször is nyitott szívvel és füllel igyekezném megismerni történetét. Aki addig eljut, hogy efféle küzdelmeit megossza valaki mással, az egy óriási adag szégyenen, megvetésen és sokszor öngyűlöleten “dolgozta át magát”, és óriási kockázatot vállal azzal, hogy valaki felé megnyílik. Ezzel hatalmas bizalmat fektet abba az illetőbe, akihez odafordult, amivel nem szabad visszaélni, amit nagyra kell értékelni. Sajnos a sok keresztényre (tisztelet a kivételnek!) jellemző elítélő és felszínes ismereteken alapuló sommás témakezelés pontosan ennek a bizalmi légkörnek a kialakulását teszi lehetetlenné. Sok saját neméhez vonzódó keresztény nem talál olyan embert a keresztények között, aki előtt ilyen mélyen személyes témában meg tudna nyílni, így inkább elhallgatja küzdelmét, és vagy belerokkan vagy hitét feladva beleveti magát az őt elfogadók karjaiba és egy esetlegesen Isten követésével összeegyeztethetetlen életstílusba.

Valós-e?

Az első dolog, amit igyekeznék feltárni a testvéremmel együtt, hogy saját neméhez való vonzódása valóban szexuális irányultságából fakad vagy valami másból (traumatikus élményből, szexuális zaklatásból, erőszakból, molesztálásból, stb.). Ezt nem azért tenném, hogy “lebeszéljem” a melegségéről vagy bármit is feltételezzek róla vagy múltjáról, hanem hogy segítsek neki tisztán látni és feltárni, hogy szexuális irányultsága valós-e, és így esetlegesen megkíméljem azoktól a nehézségektől, amiket egy a saját neméhez vonzódó embernek el kell viselnie és meg kell harcolnia az életben, főként hívőként. Legfrissebb ismereteim szerint egyébként a saját nemükhöz vonzódó emberek kb. 7-15%-a számol be őt ért traumákról és abúzusról, melyek hatással voltak nemi irányultságuk kialakulásában. Az ő esetükben, úgy vélem, van helye hozzáértő szakemberek általi terápiás kezelésnek a traumák feldolgozásához, és elképzelhető, hogy ezen kezelések eredményeként a korábbi valósnak vélt szexuális irányultságról kiderül, hogy téves volt. Azonban ebben az esetben valójában nem a szexuális irányultság megváltozásáról, sokkal inkább egy hamis identitásnak a személyiségről való lefejtéséről van szó; a sok fájdalom, seb és sérülés alól előbújik a valódi személy, aki az évek során a szörnyűségek hatására elveszett.

Ennek a folyamatnak kellő időt kell hagyni, ezt sürgetni nem lehet, és fontos, hogy ennek a célja nem az,  hogy valakit “lebeszéljen” szexuális irányultságáról (mert ez szerintem nem lehetséges), hanem, hogy feltárja a valós helyzetet, amely könnyen lehet, megerősíti, hogy az egyén saját neméhez való vonzódása valódi szexuális irányultságból fakad, nem pedig valamiféle trauma vagy egyéb hatás eredménye.

Az önmegtartóztatás útján

Ha ezek után megerősítést nyert, hogy testvérem szexuális irányultsága nem valamiféle erőszakos, torzult, traumatikus élmény vagy környezeti hatás eredménye, hanem egy sajátosság, amivel mindig is rendelkezett, a következő kérdés, amivel szembe kell néznie, hogy miként tudja ezt a tulajdonságát összeegyeztetni hitével.

Az Egyház hagyományos bibliaértelmezése szerint a homoszexuális irányultság nem, de a megélt homoszexuális gyakorlat bűn. A Biblia nagyon keveset foglalkozik amúgy a kérdéssel, ám azon igeszakaszok, amik a témát érintik, első olvasatra egyértelműen elítélik a homoszexuális gyakorlatot. A hagyományos értelmezés szerint tehát a saját neméhez vonzódó hívő soha sem szabad, hogy vonzalmát megélje, számára az egyetlen Isten szemében felvállalható út az egyedülállóság, csúnyább szakszóval, a cölibátus felvállalása.

Úgy gondolom, hogy bár ez az út rendkívül nehéznek tűnik (hiszen nem jó az embernek egyedül), ám nem lehetetlen, és Isten képes betölteni azt az űrt, ami egy társ hiánya miatt keletkezik az ember életében. Hívőként mindannyiunknak fel kell vennünk a saját keresztünket, és rengeteg kívánságunkat és vágyunkat nem élhetjük meg heteroszexuálisként sem, ha Isten követését komolyan gondoljuk. Ezen elgondolás alapján a saját neméhez vonzódó egyén keresztje az, hogy ezen vonzalmai soha sem teljesedhetnek be. Bár ez óriási teher és szenvedés, úgy vélem, össze sem hasonlítható a Krisztusban elnyert áldással, és emiatt egy Krisztust eltökélten követni akaró ember számára vállalható áldozat.

Könnyű persze erről kívülállóként és nem érintettként nyilatkozni, főként boldog, sokévnyi házassággal az ember háta mögött. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy Krisztus követése egy heteroszexuális keresztény számára sem egyszerű. Egy szexuálisan túlfűtött világban kell önmagunkat tisztán megtartva élni egészen a házasságig (és természetesen utána is!), ami manapság nem érkezik korán, statisztikailag inkább 30 éves kor környékén, mint előbb. Sőt, nagyon sok heteroszexuális keresztény sem talál magának társat egész életében, emiatt mégsem adja fel hitét és Krisztus-követését. Úgy gondolom, rengeteg fontos és hasznos szempont van ezekben a gondolatokban, és hatalmas érték, ha valaki életének egy ilyen fontos részét kész feláldozni Krisztus követéséért. Személy szerint bátorítanék minden saját neme iránt vonzalmat érző testvéremet, hogy alaposan fontolja meg a klasszikus bibliaértelmezést, és ne csak a tiltásokat lássa meg bennük, hanem Krisztus követése mélységének lehetőségeit. Manapság a szerelem, a párkapcsolatok és a szexualitás túl vannak dimenzionálva, és úgy vélem, hogy valaki egyedülállóként is teljes és értékes életet élhet, sőt sok szempontból több lehetőséggel rendelkezik Isten szolgálatára (ld. Pál apostol). Azonban azt is megértem, hogy más erről önként dönteni heteróként, mint a párkapcsolat lehetősége elől eleve elzárva lenni.

Alternatív értelmezések

Az utóbbi időkben egyre többen kérdőjelezik meg a hagyományos bibliaértelmezés helyességét a Biblia homoszexualitásra vonatkozó passzusait illetően. Úgy vélem, hogy azt senki sem kérdőjelezi meg, hogy a Biblia határozottan tiltja és elítéli a homoszexuális cselekedetek sok fajtáját: kicsapongásból fakadó, erőszakkal társuló, gyermekek ellen irányuló, bálványimádással összefüggésben levő, prostitúcióhoz kapcsolódó, stb. (melyek amúgy függetlenek a szexuális irányultságtól). Nincs olyan keresztény, aki tiszta lelkiismerettel megkérdőjelezhetné, hogy ezek a dolgok Isten szemében gyűlöletesek, amelyekben gyermekei nem vehetnek részt. Senki, aki Krisztus követését komolyan gondolja, nem gyakorolhatja ezeket és nem is helyeselheti, ha valaki ilyenekben részt vesz. A klasszikus bibliaértelmezés megkérdőjelezői ezt nem vonják kétségbe. Az egyetlen kérdés, amit feltesznek, az az, hogy vajon ezek a tiltások vonatkoznak-e a kölcsönös szereteten és hűségen alapuló, életre szóló, monogám homoszexuális kapcsolatra is? Véleményük szerint a homoszexuális gyakorlatot elítélő igék nem az ilyen kapcsolatra vonatkoznak, hiszen ezek abban az időben fel sem merültek, mivel a Biblia lejegyzőinek korában az egyén döntésétől független szexuális irányultság, mint fogalom, nem létezett. Ezért a Bibliát ilyen alternatív módon értelmezők támogatják a melegházasságot, és az annak keretein belül megélt homoszexuális kapcsolatot nem tartják Isten szemében bűnnek.

Bevallom, az utóbbi években rendkívül elgondolkodtattak az ezen nézetet vallók érvei, és minél több meleg embert (hívőt és nem hívőt) ismerek meg (akár személyesen, akár csak történeteik alapján), annál inkább megkérdőjeleződik bennem a klasszikus értelmezés mindent elsöprő helyessége. Míg a kicsapongásból fakadó, erőszakkal társuló, gyermekek ellen irányuló, bálványimádással összefüggésben levő, prostitúcióhoz kapcsolódó, stb. homoszexuális (és heteroszexuális!) aktusok esetében tökéletesen értem, hogy Isten miért tiltja őket, úgy egy monogám, kölcsönös szeretetre épülő, életre szóló szövetségben megélt homoszexuális kapcsolat esetén ez már korántsem olyan nyilvánvaló számomra.

Azonban nem tudok egyelőre felelősen ezen értelmezés mellé állni, mert úgy vélem, túl sok forog kockán. Ha ugyanis tévednek eme értelmezés vallói, annak komoly, akár örökkévaló következményei lehetnek. Azonban nem rejteném el a hozzám forduló, saját neméhez vonzódó keresztény elől ezt az értelmezést sem, egyrészt mert szerintem nem is lehet, hiszen folyamatosan egyre nagyobb teret kap és elfogadást nyer, másrészt fontos, hogy saját életéről saját maga hozzon felelős döntést az elérhető információk alapján.

Bizonytalanság

Biztosan érezhető írásomból, és ezt nem is tagadom, hogy erősen ingadozom a cölibátus támogatása és az életre szóló, kölcsönös szereteten alapuló, monogám szövetség elfogadása között. Véleményem szerint mindkettő mellett és ellen felsorolhatók erős érvek, a döntés számomra rendkívül nehéz. Jelenleg a “nem tudom” zónában tartózkodom. Ha én meleg lennék és ebben a döntéshelyzetben találnám magam, akkor jelenlegi gondolkodásom alapján a cölibátus mellett döntenék, és ezt tanácsolnám a hozzám fordulónak is. Azonban ezt természetesen nem tudom korrekten és teljes mélységében végiggondolni, mert nem vagyok meleg és nem vagyok ebben a döntéskényszerben. Éppen ezért megértem, ha valaki számára azok az érvek a meggyőzőek, melyek megengedik a kölcsönös szereteten alapuló, monogám, életre szóló, elkötelezett homoszexuális kapcsolatot, és az ezt vallókat a továbbiakban is testvéreimként tartom számon. Úgy gondolom, elsősorban az érintetteknek kell ebben a kérdésben dűlőre jutniuk Isten előtt tiszta lelkiismerettel, és én nem érzem feladatomnak, hogy döntésük felett ítéletet hirdessek. Uruknak állnak vagy esnek, és Istennek van hatalma arra, hogy őket megtartva megálljanak (Rm 14:4).

Itt tartok most.

Reklámok

Törés van

Elmentem a Pride-ra, majd erről beszámoltam. Számítottam kritikára, de nem olyan mértékűre és stílusúra, amik eddig eljutottak hozzám. Először Szabados Ádám, a veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet pásztora írt rólam, ami megdöbbentett, és ezt igyekeztem megbeszélni Ádámmal, több-kevesebb sikerrel. Aztán Semsei Ferenc, a Hegyen Épült Város gyülekezet egyik vezetője írt rólam egy nyílt őrállói állásfoglalást (bár nem gyülekezeti vezetőként, ami, úgy látszik, neki szabad, de én nem tehetek, írhatok semmit magánszemélyként, csak “közszereplőként”). Ez az írás viszont nem csak megdöbbentett, hanem földre vitt és érzékeny pontokon belém rugdalt.

Nem veszem ezeket a kritikákat könnyelműen vagy félvállról, sajnos (?) nem ilyen vagyok. Imádkozom, hogy ezek viharából és földrengéséből kihalljam Isten halk és szelíd hangját, megértsem azt, amit meg kell értenem és lefejtsem róla mindazt, ami nem jogos, ami nem nekem és nem rólam szól. Ez nem könnyű és magától értetődő, és időbe telik. De meg fogom tenni.

Olvasóimat és blogom követőit emellett arra szeretném kérni, hogy olvassák el ezeket az írásokat, hogy tisztában legyenek azzal, hogy személyem és blogom megítélése erősen kérdésessé vált evangéliumi körökben, és ennek függvényében fontolják meg, hogy a továbbiakban is követik-e ezt a blogot. Köszönöm!

A kordonon belül

Ahogy korábban jeleztem, idén ott voltam a Pride felvonuláson, a Keresztények a melegekért csoport tagjaként. Intenzív és felkavaró élmény volt, és még egy csomó mindennek le kell ülepednie bennem, de néhány benyomásomat szeretném megosztani.

Az első dolog, hogy volt bennem, mint csoportunk több tagjában is, egy kis félelem az egésszel kapcsolatban. És nem, nem a melegek miatt, hanem amiatt, hogy vajon milyen atrocitások érhetnek minket az ellentüntetők részéről. Miután találkoztunk a csoport tagjaival, gondosan letakartuk a transzparenseket és imádkoztunk Isten oltalmáért és küldetésünk sikeréért, elindultunk a helyszínre. Odafelé az egyik testvér megosztott velünk néhány igei gondolatot az aznapi Mai Igéből, amit meglehetősen aktuálisnak éreztünk és bátorítóan hatott ránk. Miután megérkeztünk, felvettük egyen-pólóinkat, felfedtük transzparenseinket és igyekeztünk a kordonon belülre. Számomra egy kicsit elkeserítően, 5 percnek sem kellett eltelnie, hogy néhány ellentüntetőtől kapjunk egy-két keresetlen szót (pl. “Keresztények a melegekért? Olvastad a Bibliát, baszd meg?“). Azt gondoltam magamban, ha már az elején ez történik, mi vár ránk később? Azonban meglepő módon semmilyen egyéb támadás nem ért minket, sőt amint beléptünk a kordonon belülre, az emberek hozzáállása merőben más lett. A félelem csak akkor jelentkezett ismét, amikor a helyszínt elhagyva kértek minket a rendfenntartók, hogy tegyünk el minden szivárványos dolgot kifele menet a saját biztonságunk érdekében. De hála Istennek ekkor sem ért minket semmilyen atrocitás.

A másik dolog, ami mély nyomott hagyott bennem, a kordonon belüliek összetétele és hozzáállása. Egyrészt, a tömeg jelentős része (talán többsége?) heteroszexuális ember volt: párok, családok, szimpatizáló szervezetek. Persze voltak extrém egyének és megnyilvánulások, amiket a sajtó előszeretettel mutat be, hiszen ez hozza a kattintást, ám ezek elenyészőek voltak. Az emberek mind vidámak, kedvesek és toleránsak voltak, hiszen épp ezért voltak ott. Ami azonban nagyobb meglepetés volt, hogy mennyire örömmel és pozitívan fogadtak minket. Azokat a felvonulókat, akik csoportként vonultak, külön bemondták a hangosbemondóba, és nagyon sokan felkapták a fejüket, amikor a “Keresztények a melegekért” csoport neve elhangzott. Rengetegen jöttek oda fényképezni minket, kérdezősködni, örömüket kifejezni. A sajtó nem tudott betelni velünk, mindenféle tévécsatorna és hírportál interjúztatott minket (még én is bekerültem a Tényekbe és az Origo videó összeállításába, terveim ellenére (és direkt nem linkelek ide semmit :) ). Nem csak a melegek részéről kaptunk elismerő pillantásokat, hanem nem-hívő heteró felvonulók is példaértékűnek értékelték jelenlétünket. Még utólag is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a mi üzenetünk és kiállásunk volt az egyik legerősebb a felvonuláson, és örülnek, hogy párbeszédre törekszünk.

Keserűbb szájízt hagyott bennem a Pride-ot megelőző és követő reakció a keresztények részéről. Persze nem lepett meg, de ettől még nem esik jobban. Kaptunk hideget-meleget (hogy stílusos legyek): voltunk álkeresztények, sátánisták, krisztus-gyalázók, akiket Jézus lángpallossal kaszabolna le, stb. stb. Csak és kizárólag keresztényektől kaptunk negatív megjegyzéseket, mellesleg. Persze van erre racionális, kegyes magyarázat, ami az egészet indokolttá teszi: bűnösöknek hirdetjük, hogy Isten szereti őket, felhígítjuk Isten Igéjét, hiperkegyelmet hirdetünk, stb. stb. Úgy tűnik, az nem zavarja őket, hogy a melegek (és úgy általában a mai emberek) nem kérnek az “örömhírükből”, ha közben kénköves lehelettel méltóságukban és identitásukban becsmérlik őket. Amit ezek a keresztények nem fognak fel, hogy senkit nem érdekel az üzenetük, mert hangosabban ordít az elutasításuk, mint a szerető Isten megváltásának üzenete. A melegek elég elutasításon vannak túl már életükben ahhoz, hogy még Istenét is bezsebeljék. A helyzet az, hogy szerintem azok a keresztények, akik semmi pozitívat nem látnak abban a törekvésben, amit a Keresztények a melegekért csoporttal képviselünk, egyszerűen nem szeretik a melegeket. Erősebb bennünk a másságtól irtózó zsigeri ösztön, mint a segítőkészség és felebaráti szeretet. Egyszerűbb és kényelmesebb azt mondani, hogy ők tehetnek róla, hogy nem öröklik Isten országát, de egy pillanatra sem gondolkodnak, hogy nekik mit kellene tenniük, hogy eljusson hozzájuk az örömüzenet. “Meg kell térniük, aszt kész.” Megértem, hogy nem mindenki érzi elhívásának, hogy a melegek felé szolgáljon, de azt nem értem, hogy miért baj az, ha valaki tenni akar értük. Ez a szégyenletes és istentelen dolog, nem az, hogy mi kimentünk a Pride-ra! (És igen, indulatos vagyok, amikor ezeket írom, és frusztrált és szomorú.)

Összefoglalva a benyomásaimat, örülök, hogy ott voltam, örülök, hogy kiálltam meleg testvéreim méltóságáért, és örülök, hogy csoportunk üzenete átment: sajnáljuk és bocsánatot kérünk a sok bántásért, szeretetlenségért, sőt zsigeri gyűlöletért, amit sok keresztény (és szándékosan fogalmazok így, nem pedig “magukat kereszténynek nevező egyének”, ahogy mi meg szoktuk kapni) a melegek felé kifejez/ett. Örülök, hogy üzenetünkre felfigyeltek és arra pozitívan reagáltak. Örülök, hogy elkezdődhet a párbeszéd.

Elszomorít, hogy egyes keresztények szemében pedig már testvérek sem vagyunk, csak mert máshogy állunk hozzá ehhez a kérdéshez. Amellett, hogy ez a vélemény semmilyen módon nem igazolható a Bibliából, új szintre emeli a törvényeskedést: ma nem a körülmetélés válik üdvösségkérdéssé, hanem a homoszexualitáshoz való hozzáállás. Vajon mit szólna ehhez Pál apostol, a Galata levél szerzője, akit oly gyakran idéznek a meleg kérdésben?

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A szivárvány tövében

11707634_10155682286825034_1492683479005632236_nKét okból ragadok ismét billentyűzetet a homoszexualitás témájában. Egyrészt a már mindenki által ismert (hiszen már a csapból is szivárványszínű víz folyik) amerikai legfelsőbb bírósági döntés ürügyén, másrészt mert szombaton terveim szerint részt fogok venni a Pride felvonuláson több keresztény testvéremmel együtt. Szeretnék néhány dolgot tisztába tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint olyan keresztény blogger, aki a témában rendszeresen publikál és akiről ismert, hogy az átlagnál nyitottabban és elfogadóbban áll a kérdéshez. Sok keresztény számára ez a fajta nyitottság meglepő, ijesztő, sőt felháborító, ugyanis nem csak a melegekkel kapcsolatban, de a feléjük nyitottabb keresztényekkel kapcsolatban is tévedések élnek a fejükben. Szeretnék a magam részéről kísérletet tenni arra, hogy néhány dolgot ezzel kapcsolatban tisztázzak.

Az amerikai döntéssel kapcsolatban

Örülök neki és ebben a formájában támogatom. Liberális demokrataként (ún. libsi, liberó, ballib, vagy néhányak számára egyszerűen csak komcsi) úgy gondolom, nagy és elkerülhetetlen előrelépés ez az emberi jogok terén, és semmilyen épeszű és jogos érvet nem lehet felhozni ellene – a vallásosokon kívül. Úgy gondolom, ez a lépés összhangban van és egyenesen következik más emberjogi vívmányokkal/ból, melyek a diszkrimináció különböző formáit igyekeznek megszüntetni. Sokan (többen a döntőbírák közül is) antidemokratikus döntésnek tartják ezt az államok felett meghozott ítéletet, talán nem ok nélkül, azonban a melegházasság támogatottsága az amerikai társadalmon belül az utóbbi években drasztikusan megnőtt, és még ha sokan úgy is érzik, hogy a fejük felett döntöttek, az utóbbi évek közvélemény-kutatásai szerint ebben a döntésben ma már a társadalmi többség véleménye jutott érvényre.

Azért írtam, hogy ebben a formájában támogatom, mert ez a fejlemény semmilyen kötelezettséget nem ró a vallásos meggyőződésből a döntéssel egyet nem értőkre. Nem kell egyetlen kereszténynek sem támogatnia a melegházasságot, nem kell egyetlen lelkésznek sem összeadnia meleg párokat, ha az lelkiismeretével és meggyőződésével ellenkezik. Az egyházak belső szabályozásait ez a döntés nem érinti, csupán állami, szekuláris szabályozásról van szó. Amennyiben ez nem így lenne, tehát egyházak és lelkészek számára kötelezővé tennék meleg párok összeadását, hangosan kifejezném felháborodásomat, demokratikus és vallási okokból is. Azonban nem ez a helyzet, így ebben a formájában nincs vele problémám.

Miért veszek részt a Pride-on?

Mielőtt leírnám, hogy mi az oka, azt szeretném tisztázni minden kétséget kizáróan, hogy mik nem az okai a részvételemnek:

  • nem értek egyet a magamutogatással és provokálással. Nem azért veszek részt a Pride-on, mert úgy gondolom, helyes dolog félmeztelenül, szexuálisan vagy bármely módon provokálóan viselkedni. Ha ilyen viselkedéssel találkoznék, azt ugyanúgy elítélném, mint amikor hetero személyek viszik az utcára szexualitásukat vagy mutogatják magukat mindenkinek. (Merthogy van ilyen, nagyon is gyakran, amikor párok nyalják-falják és tapogatják egymást a nyílt utcán. Szerintem annak ugyanúgy nincs az utcán a helye, mint a fentieknek. Nevezzetek prűdnek. Ez azonban nem tűnik fel senkinek, bezzeg, ha egy meleg pár kézen fogva sétál! Botrány!) Megjegyzem a Pride nagyrészt már nem erről szól (még ha a kattintáséhes sajtó ezeket a dolgokat is kapja fel inkább), és a melegek számára is zavaró az ilyen viselkedés;
  • nem gondolom, hogy a melegségre büszkének kellene bárkinek lennie, de azt sem gondolom, hogy szégyellnie kellene bárkinek azt. Őszintén szólva, a néhány évvel ezelőtti Meleg Méltóság Menete elnevezés sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert a “méltóság” szóval jobban tudok azonosulni, mint a “büszkeség” szóval, még ha értem is annak emberjogi, történelmi felhangjait. Úgy gondolom, egy meleg ember semmivel sem jobb vagy rosszabb bármely más embernél, semmivel sem érdemel több vagy kevesebb megbecsülést. Ez a dolog az egyenlőségről szól, a lehetőségről, hogy mindenki őszintén és emelt fővel élhessen, még ha bármely okból más is, mint a többség. Úgy gondolom, senkit nem szabad megkülönböztetni neme, származása, bőrszíne, vallása vagy éppen szexuális orientáltsága miatt. Ezeknek önmagukban semmi köze az illető erkölcséhez, jelleméhez és alapvető emberi értékéhez.

Akkor mégis, miért megyek?

  • mert úgy gondolom, hogy a Pride-ra sajnos szükség van. Bár az azt ellenzők azon a véleményen vannak, hogy már a csapból is a meleg-lobbi folyik, véleményem szerint a társadalom igenis homofób és diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. Megértem, hogy ez ellen tenni szeretnének, hogy szeretnének egyenes gerinccel, emelt fővel, bujkálás és hazudozás nélkül élni. Megértem, hogy szeretnék felvállalni szerelmüket a nyilvánosság előtt, mert én sem szeretném, ha nem foghatnám meg a feleségem kezét, vagy nem karolhatnám át, azon félelmem miatt, hogy emiatt leköpnek, megnéznek, inzultálnak vagy megvernek;
  • mert a Pride célja nem az, hogy mindenkire ráerőltessék “életmódjukat” (már ha lenne ilyen), és mindenkit “megbuzuljanak”. Nem akarják, hogy ők legyenek a többség, csupán, hogy a törvény és a társadalom előtt elfogadott kisebbségként élhessék az életüket békében;
  • mert az Egyház kommunikációja tragikus az LMBTQ közösség felé. Az ítélet, kárhoztatás, a tűz és kénkő zaja túlordítja az Örömhír hívó szavát. Függetlenül attól, hogy melyik keresztény, mit gondol a homoszexualitásról, az Egyház üzenete az evangélium: Krisztus meghalt és feltámadt értünk (bármilyen) bűnösökért, hogy megbocsássa (bármely) bűnünket, örök életet ajándékozzon nekünk, megváltoztasson minket, hogy a legnagyobb parancsolat, a szeretet embereivé váljunk és kövessük Őt. Elképzelhető, hogy egy homoszexuálist Isten heteróvá fog változtatni? Neki semmi sem lehetetlen. Elképzelhető, hogy valaki megtérve arra a következtetésre jut, hogy cölibátusban kell élnie élete végéig? Igen. Elképzelhető, hogy valaki hitre jutva szabadnak érzi magát arra, hogy életét egy azonos nemű testvérével összekösse életre szólóan? Egyesek szerint igen, mások szerint nem, megint mások szerint ez csak Isten és az ő dolguk. Azonban a legtöbb homoszexuális ehhez a döntéshelyzethez soha el sem jut, ugyanis SOHA nem hallja meg tőlünk az Örömhírt, mert amikor csak szóra nyitjuk szánkat, abból az ítélet, a kárhoztatás, és sokszor a lenézés és elítélés fakad fel. Minden más bűnnel kapcsolatban képesek vagyunk meglátni a megváltásra váró embert, de egy homoszexuális esetében csak a homoszexuálist látjuk, akinek “meg kell térnie”.

Ez az utolsó számomra a legfontosabb indok: szeretném kihirdetni, elmondani, felvállalni, hogy hiszem, hogy Isten szereti a melegeket, mint mindenki mást. Szeretnék az Örömhír hírnöke lenni az LMBTQ közösség felé, átölelni őket Isten szeretetével, és elmondani nekik, hogy jöhetnek, úgy ahogy vannak, a többit pedig Isten majd elrendezi, csakúgy, ahogy az én életemben, az én bűneimmel kapcsolatban teszi.

Ezért megyek a Pride-ra keresztényként, Isten gyermekeként, a hitem miatt és nem a hitem ellenére.

Szerintem Ő is ott lesz.

Szeretettel a Pride-ra!

Aki régóta követi blogomat, tudja, hogy szívügyem a homoszexualitás kérdése, és többször kifejtettem már véleményemet ezzel a sürgetően fontos kérdéssel kapcsolatban. Véleményem az évek során folyamatosan formálódott, és jelenlegi álláspontomat legjobban talán a Híd az óceánon írásomban foglaltam össze. A kereszténységen belül is rengeteg pozitív változás történt az évek során, főleg Amerikában és leginkább a tradicionálisabb, mainstream felekezetekben, de egyre több evangéliumi közösség is változtat addigi szigorúan elítélő vagy csak közömbös álláspontján. Tapasztalatom szerint minden jóérzésű érett, krisztusi keresztény megborzad bizonyos önmagukat kereszténynek nevező körök gyűlölettel teli megmozdulásán, amikor táblákkal és transzparensekkel hirdetik mindenféle lehetséges fórumon, hogy Isten gyűlöli a melegeket. A világ számos pontján, így Magyarországon is, a Pride felvonulások rendszeres kísérőjelensége, hogy ezek a csoportok közvetítik az általuk képviselt gondolkodásmód torz üzenetét, miszerint Isten gyűlöli a homoszexuálisokat és örömmel fogja őket a pokolba küldeni. Nem csoda hát, hogy a meleg közösség a kereszténységből sokszor nem lát semmi mást, mint ezt, a szeretet vallásából szeretetlenség árad, a jó hírből így lesz nagyon-nagyon rossz hír. Az a keresztény, aki nem ért egyet ezzel a fajta gondolkodásmóddal, igyekszik magát tisztázni a tőle telhető minden eszközzel, hogy ellensúlyozza és hatástalanítsa a gyűlölet képviselőit, és mindenki számára világossá tegye: a kereszténység nem ez!

Mindig nagy örömmel olvasom, amikor keresztények csoportjai szervezetten kifejezik, hogy nem értenek egyet a gyűlölködő csoportokkal, és hitük szerint Isten nem a gyűlölködés, hanem a szeretet Istene. Ez történt például nemrég Portlandben, ahol a Gay Christian Network rendezvénye ellen tüntető hírhedt Westboro Baptist Church gyűlölködő demonstrációját némította el a portland-i keresztények összefogása és közös megmozdulása, ami Isten szeretetét közvetítette a meleg közösség felé.

Még nagyobb örömmel szereztem tudomást arról, hogy Magyarországon valami nagyon hasonló dolog szerveződik: keresztények összefognak, hogy az idei Pride felvonuláson Isten szeretetét képviseljék a LMBT közösség felé. Úgy gondolom, hogy mindenkinek érdemes elgondolkoznia, hogy ehhez a kezdeményezéshez csatlakozzon, aki szeretné ellensúlyozni a gyűlölet hangját, szeretné Isten szeretetének az üzenetét képviselni, és szeretne valóban szolgálni és párbeszédet kezdeményezni az LMBT közösséggel. Én szeretnék ott lenni! (Részletek a csatlakozás lehetőségéről a youtube videó alatt.)

Jelentkezés: http://goo.gl/forms/AjxDgZvJ46
Info: jesuslovesgayshungary@gmail.com

Híd az óceánon

40208_10150223002340034_3645208_nNem tudom, hogy a blogomban említettem-e már, hogy INFJ személyiségtípus vagyok, így alapvetően gyűlölöm a konfliktusokat – ezért sem lehet kommentálni a blogon – és ösztönszerűen igyekszem feloldani őket, egyensúlyra törekedve. Ezért van, hogy a többség véleményét megkérdőjelezem, megpróbálom magam a kisebbség helyébe képzelni, és próbálok érveket felhozni a “védelmükben”. (Persze a kisebbségnek nem feltétlenül van igaza, ahogy a többségnek sem.) Gyermekkoromtól fogva jellemző volt rám, hogy azok mellé álltam, akiket a többség megvetett, kicikizett, félreértett, stb. Ezzel persze épphogy konfliktusokba kevertem magam, ráadásul mások miatt, de az igazságérzetem sosem engedte, hogy szó nélkül elmenjek általam vélt igazságtalanságok mellett. Ezt csak azért említettem meg, hogy egy kicsit rávilágítsak arra, hogy miért is foglalkozom annyit a homoszexualitás kérdésével: ez egy olyan világméretű konfliktus, aminek a magyarországi kereszténység csupán előszellőcskéjét érzi jelenleg. Annyi félreértés, bizonytalanság, sérelem és sértés van a konfliktus mindkét oldalán, hogy muszáj foglalkoznom vele, egyrészt, hogy magam is tisztábban lássak a ködben, másrészt mert szeretnék kiegyensúlyozó szelepként közreműködni, hogy enyhítsem az egyik és a másik oldal által okozott és elszenvedett sérelmeket. Erre szeretnék kísérletet tenni ezzel az írásommal is.

A vizválasztó két oldala

A konfliktus, ami hazánkban még csak kibontakozóban van, aközött a két keresztény csoport között fog elmérgesedni (és véleményem szerint szinte a reformációkorihoz felérő szakadáshoz vezetni), akik a homoszexualitáshoz való viszony két oldalán állnak: a cölibátuspártiak és melegházasságot megengedők között (végső vízválasztó). (Azt még nehéz felmérni, hogy jelenleg a két oldalon hányan állnak, gyanúm szerint az idősebb generációban egyértelműen az első csoport a legnagyobb, míg a fiatalabb generációban egyre növekszik a második tábor, de még mindig kisebbségben van. Az elkövetkező évtizedekben ez az egyensúly véleményem szerint felborul és elsöprő többségben lesznek azok, akik támogatják a melegházasságot.) A folyó mindkét oldalán elhangoznak olyan kijelentések, amiknek nem kellene elhangoznia, és mindkét oldalon megfogalmazódnak olyan igazságok, amit érdemes lenne a másik oldalnak meghallania. Azaz egy kicsit mindenkinek igaza van és mindenki téved. Szeretnék most védelmére kelni mindkét oldalnak, majd javaslatot tenni egy lehetséges (?) megoldási kísérletre, amit megfontolhatnánk a konfliktus enyhítése céljából.

A cölibátus oldalán

Ezt az oldalt az általam ismert magyarországi blogoszférában Szabados Ádám képviseli legvilágosabban. Ádám nem kevés energiát áldoz annak érdekében, hogy legyen párbeszéd a homoszexualitás kérdésében, és igyekszik érveit világosan és határozottan megfogalmazni, hogy mindenki megértse, miért gondolja, hogy élesen meg kell húzni a határvonalat, és hogy szerinte miért jelenti a cölibátus az egyetlen választ a szexuális orientációjukat megváltoztatni nem tudó, ám hitüket feladni sem akaró meleg keresztények számára. Ádám határozottsága és világos megfogalmazása a másik oldalban egyfajta érzelemmentes ridegség látszatát keltheti, de szeretnék (kéretlenül) védelmébe kelni.

A jóindulatú és fair cölibátuspártiakat véleményem szerint szeretet és törődés vezérli. Szeretet egyrészt Isten igéje iránt, aminek kijelentései világosnak tűnnek a témában. Tény, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb úgy értelmezni az Ige témába vágó kijelentéseit, hogy az elítéli mindenféle formáját a megélt homoszexualitásnak. Szeretet vezérli őket másrészt a melegek iránt is. Tényleg úgy gondolják, hogy a homoszexualitás megélése szellemileg, lelkileg és fizikailag is káros a homoszexuális egyénre nézve. Úgy vélem, ezt a véleményüket elsősorban abból eredeztetik, hogy igeértelmezésük szerint Isten maga utasítja el a homoszexuális életforma bármely megélését, és ha Isten elutasítja, annak bizonyára nyomós oka van, majd ezt igyekeznek tudományos tényekkel és kutatásokkal is alátámasztani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azoknak a tudományos tényeknek vagy kutatásoknak nincsen semmilyen valós alapja. Mivel valóban károsnak ítélik a homoszexuális életformát, ezért féltik a társadalmat és a fiatalokat is attól a jövőképtől, ahol a homoszexualitás elfogadottá válik, és a társadalom és kultúra hétköznapi részévé, hatást gyakorolva az eljövendő generációkra.

Persze nem azt mondom, hogy a motivációk mindig ilyen tiszták (sőt véleményem szerint sajnos a legritkábban ilyenek), azt azonban állítom, hogy nem feltétlenül homofób valaki, aki a fenti okok miatt határozottan kiáll azon álláspont mellett, hogy egy meleg keresztény számára a cölibátus az egyetlen járható út.

A melegházasság pártján

A másik oldalon vannak azok, akik úgy vélik, hogy nem szabadna megakadályozni, hogy egy meleg pár megélje szexualitását egy kölcsönösen elkötelezett, monogám, hűségre és szeretetre épülő, életre-szóló kapcsolatban.

A cölibátuspártiak és a még addig sem eljutó, a melegségtől zsigerből irtózó keresztények szabadosságnak, féktelen liberalizmusnak, az isteni rend és Isten igéje elleni lázadásnak tekintik, ha valaki támogatja a melegek házassághoz való jogát. Nekik viszont azt kellene megérteniük, hogy nem feltétlenül erről van szó, sőt egyenesen az erkölcsi konzervativizmus, szeretet és féltés az, ami embereket erre a meggyőződésre juttathat. A melegházasság pártján állók is látják és tisztában vannak a féktelen szabadosság és promiszkuitás káros hatásaival, ami a melegekkel kapcsolatban – nem minden ok nélkül – kialakult társadalmi sztereotípiákat áthatja. A féktelen szabadosságot és élvhajhászatot el is utasítják, az emberi lélekre, szellemre és testre károsnak ítélik, és tarthatatlannak gondolják, hogy egy keresztény ilyen dolgokban és életmódban részt vegyen. Pontosan ezért gondolják azt, hogy számukra is biztosítani kellene a párkapcsolat tiszta és biztonságos megélését, amit a házasság intézménye biztosít. Emellett látják azt is, hogy a témával kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak nagyon gyakran kegyetlen és szeretetlen kinyilvánítása micsoda fájdalmat, elutasítást, önutálatot és szenvedést okoz meleg testvéreiknek. Párhuzamot vélnek felfedezni a Jézus idejére kialakult, könyörületet és irgalmat nem ismerő farizeusi írásértelmezés és annak az egyszerű emberek életében kifejtett elnyomó és szenvedést okozó hatása, és a homoszexualitással kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak a melegek életében keletkező hatása között. Ezért megkérdőjelezik ezt az igeértelmezést és alternatív igemagyarázatokat igyekeznek találni. Őszintén úgy gondolják, hogy amiképpen Jézus földi szolgálata során az akkori vallási rendszer elnyomottjainak oldalára állt az Írások könyörtelen betartatói ellenében, úgy Ő ma is az elnyomottak – jelen esetben a melegek – oldalán áll. Ahogy Jézust akkor ige- és istenellenesnek nyilvánította a vallási rendszer, úgy ma a melegházasságot támogatókat a másik oldal liberálisnak, szabadosnak, igeellenesnek, sőt sokszor ördöginek nevezi. Pedig nem akarják ők elvetni az Igét, csupán értelmezésük szerint a homoszexualitást elítélő szakaszok nem a szeretetben és életre szóló hűségben megélt párkapcsolatról szólnak, hanem valamiféle bálványimádó, rituális, erőszakos és elnyomó, vagy élvhajhászatból és Isten elleni lázadásból fakadó perverzióról.

Híd az óceánon

Természetesen a kérdés mindkét oldalán található kifejezetten rosszindulatú és rosszhiszemű megnyilvánulás is, a fentiekben csupán azt próbáltam vázolni, hogy teljesen józan és jóindulatú hozzáállással is el lehet jutni az egyik vagy másik véleményre.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a két felfogás között óriási szakadék tátong, nem is vízválasztó ez már, inkább egy kontinenseket elválasztó óceán. Lehetséges-e valamilyen módon feloldani ezt a nézetkülönbséget? Amennyiben erre a kérdésre nem találunk választ, rövid időn belül kettészakad az Egyház. A repedések már látszanak, felekezetek és gyülekezetek foglalnak állást a kérdésben, bizonyos közösségeket kizárnak saját soraik közül felekezetek, a véleményüket nyíltan felvállalok kölcsönösen elhatárolódnak egymástól a kérdés ellentétes pólusain.

Sokat gondolkodtam ezen, és az ötlött fel bennem (ahogy később rájöttem, nem bennem elsőként), hogy mi lenne, ha ezt a kérdést közvetlenül az érintettekre bíznánk: Istenre és a melegekre? Küzdje meg minden meleg ezt Istennel, és döntse el, hogy számára a cölibátus az egyetlen tiszta lelkiismerettel járható út, vagy szabad arra, és Isten előtt felvállalja annak mindenféle (akár örökkévaló) következményét, hogy egy monogám, életre-szóló párkapcsolatban megélje lelki és testi ez irányú igényeit! Mi pedig, kívülállók, tartsuk ezt tiszteletben ítélkezés nélkül, még akkor is, ha mi adott esetben más véleményen és meggyőződésen vagyunk! Kicsit valami ahhoz hasonlóra gondolok, mint ami a korinthusi keresztények dilemmája volt: ehetnek-e a bálványoknak felajánlott húsból vagy sem? Volt, akinek lelkiismerete ezt gond nélkül engedte és nem tekintette bűnnek, míg mások ezt nem tudták bűntudat nélkül megtenni. Pál apostol pedig gyakorlatilag azt mondta, hogy döntse el mindenki maga, és ne ítélgessék egymást emiatt. Ez lenne tehát a javaslatom: mindenki döntse el magában, hogy szerinte mi a helyes, de engedje meg, hogy a másik eltérjen az ő véleményétől! Az ebbéli véleménykülönbség ne legyen ok a szakadásra, egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet, és bízzuk a dolgot mindenki saját lelkiismeretére!

Tudom, hogy óceánokra nem szokás hidat húzni, és azt is, hogy ez a híd nem tűnik túl szilárdnak, de jelenleg nem látok más módot arra, hogy ebben a kérdésben véglegesen és végletesen ketté ne szakadjon az Egyház.

Coming Out Könyv

1779931_461378613988079_2001297412_nAhogy írtam korábban Gushee könyve alapján, akármilyen véleményen is vagyunk a homoszexualitás megítélésében, mindenképpen érdemes megismerni a másik oldal véleményét is, sőt amennyiben lehetőségünk van rá, megismerkedni meleg keresztényekkel és meghallgatni történetüket. Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy Magyarországon egy evangéliumi keresztény háttérből jövő meleg fiatal történetét ismerhetjük meg, aki könyvet írt életéről, harcairól Coming Out Könyv címmel. Sőt, nemcsak egy átlagos keresztény története ez, hanem egy teológiát végzett, volt ifjúsági pásztoré. Kincses Marcell könyve túlzás nélkül egyedülálló abból a szempontból, hogy még angol nyelven sem nagyon áll rendelkezésünkre sok hasonló könyv, nemhogy magyarul. Mindenképpen javaslom elolvasásra minden nyitott, a kérdéskörrel valóban és kiegyensúlyozottan foglalkozni kívánó testvéremnek.

A nem túl hosszú és stílusában könnyen olvasható könyvben Marcell mesél életéről, hitéről, az ijesztő felismerésről, hogy a saját neméhez vonzódik, és a hite és szexuális orientációja közötti feszültségről, ami hosszú évekre meghatározó küzdelmévé vált életének. Keresztény családban felnőve érthető ijedtséggel vette észre magán már fiatal kamaszként, hogy ő bizony saját neméhez vonzódik, amit igyekezett minden tőle telhető módon megváltoztatni: bűnvallással, imával, lelki gondozó segítségét kérve, szabadító szolgálattal, stb. Hosszantartó és valódi változást azonban semmi nem eredményezett életében, így állapotával végül szembenézett és elfogadta, hogy ez nagy valószínűséggel már így is marad. Tudta, hogy ez keresztülhúzza addigi jövőképét és céljait, hiszen a teológiát elvégezve lelkipásztorként képzelte el élete hátralévő részét. Mikor azonban gyülekezete vezetőinek beszámolt arról, hogy nem sikerült homoszexuális orientációját felszámolnia (harcairól egyébként kezdettől fogva tudtak a vezetők) és ezzel meg is békélt, le kellett mondania ifjúsági pásztori szolgálatáról. A könyvben egyébként nagy megértéssel és mindenféle negatív érzés nélkül beszél volt gyülekezetéről, ami jelzi, hogy nem haragszik rájuk, és tisztában van a helyzet bonyolultságával.

A könyv egyik érdekessége, ami erősségét, ám egyben gyengeségét is képezi, hogy érzésem szerint egyszerre két hallgatóságot próbál megszólítani, olykor ugyanazon fejezeten belül is: egyszerre szól a melegektől viszolygó evangéliumi keresztény testvéreihez és a keresztényektől viszolygó meleg sorstársaihoz. Az egyik fejezetben például közérthetően és világosan leírja az evangélium lényegét, ám nem tudom, hogy ezzel meleg olvasói számára akarja a kereszténységet szimpatikussá tenni jó evangélista módjára, vagy keresztény olvasóit igyekszik meggyőzni – szerintem szükségtelenül –, hogy ő valóban keresztény? Ez a fajta kettősség azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy mindkét tábort el is ijeszti magától, főleg, amikor két egymást követő fejezetben hitéről tesz bizonyságot, majd első meleg szexuális élményét taglalja. A kontraszt annyira éles, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy egyik vagy másik fejezetnél ki-ki letegye a könyvet. Magam is kicsit félve olvastam az szexuális élményről szóló fejezetet folyamatosan reménykedve, hogy ugye itt már abbahagyja? (Egyébként abba.) Másrészről viszont mégis úgy gondolom, hogy a dolog így őszinte, így néz ki egy valódi coming out: feltárulkozik keresztényként és melegként egyaránt. Emiatt tehát mindenképpen le a kalappal Marcell előtt, mert bevállalta annak a kockázatát, hogy mind meleg, mind keresztény ismerőseit elidegenítse magától, vagy épp ellenkezőleg: elfogadtassa magát velük őszinte feltárulkozásával.

Véleményem szerint a könyv nem fog megrendíteni senkit meggyőződésében a homoszexualitás kérdését illetően, és biztosan mindenki talál benne kapaszkodót, amivel saját kialakult véleményét alátámaszthatja, hogy „Lám, hát emiatt van!”. Azt is sejtem, hogy a keresztények nagy része Marcell önelfogadását és állapotával való megbékélését a bűnnel való lepaktálásként és az önmegtagadás feladásaként értelmezi majd. Nem ez a könyv fogja őket az ellenkezőjéről meggyőzni, ám segíteni fog abban, hogy a homoszexualitásra ne valami idegen és tőlünk, keresztényektől távoli dologra tekintsünk, hanem valami olyasmire, amivel sok szeretetreméltó, imádkozó, Bibliát olvasó testvérünk nap, mint nap megküzd, és a maga módján igyekszik feldolgozni.

Mindenképpen ajánlom tehát a könyv elolvasását, főleg mielőtt sommás, ám sokszor alulinformált ítéletet mondunk mások felett.

“Én most kérlelem a keresztény Olvasót, hogy bújjon e könyv néhány gondolatának erejéig az én cipőmbe, és jöjjön velem egy mérföldet. Próbálja megérezni, hogy miről beszélek.” (Kincses Marcell: Coming Out Könyv)