Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Reklámok

Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!

Mi történik velem!?

images.jpgJelenlegi utamat szemlélve többekben felmerülhet a kérdés, hogy “nooooormális”?? Miért adja fel az eddigi elveit és nézeteit, csak hogy megfeleljen az új mániájának, a Katolikus Egyháznak? Szeretném, hát egy kicsit jobban megvilágítani a mostani folyamat hátterét, ugyanis szó sincs elvek és nézetek feladásáról, sokkal inkább arról, hogy azok alakulása teszi szükségessé, hogy a katolikus tanokkal jobban megismerkedjem.

Rend a lelke mind ennek

Ahhoz, hogy érthetővé tegyem magam, először fel kell tárnom személyiségem és gondolkodásmódom egyik aspektusát, mégpedig azt, hogy én nem tudok létezni alapelvek, keretek nélkül. Szükségem van valamiféle rendezőelvre, keretrendszerre, ami által definiálom a világot, az életet, kapcsolataimat, gondolkodásmódomat, amihez képest meghatározom önmagam. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, de ez az én személyiségtípusomnak olyan alapvető része, ami az időbeosztásomtól, a munkához való viszonyomon keresztül, a kapcsolataim és gondolati világom rendjén át mindenre kihat. Ha ez a keretrendszer fennáll, akkor békességem van és élek mint hal a vízben, ha azonban valami vagy valaki ebből kizökkent, akkor felborul az életem egyensúlya és levegő után kapkodok, törekszem az egyensúly visszaállítására. Ez olyan apró dolgokban is megmutatkozik, hogy ha valaki hirtelen ötlettől vezérelve felborítja a napirendemet (amit egyébként egyáltalán nem valamiféle poroszos szigor, sokkal inkább egyfajta laza struktúra jellemez), akkor én frusztrált leszek és erőfeszítésbe kerül, hogy alkalmazkodjam. Nem szeretem a váratlan vendégeket, a spontán programokat, a váratlanul megszegett ígéreteket, stb.

Nos, ennek tudatában el lehet képzelni, hogy mi történik velem, amikor a rendszer vagy annak egy része összeomlik. Ülök a romok közepén, és azonnal elemezni és szortírozni kezdek: mi okozta az összeomlást, mi az, amit ki kell dobnom a rendszerből, mi az, amit megtarthatok, illetve hogyan kezdjek neki a rendszer újraépítésének. Most ez történik, de ehhez előtte egy kis személyes visszatekintés az eddigi szellemi utamra.

Szektától a szabadságig

Amikor megtértem, Jézus személyének a ragyogása mindent betöltött az életemben. Könnyen lehet, hogy a megtérésem eleve a személyiségemből fakadó vezérelv-keresésem eredménye volt: a kereszténység egy olyan értelmes rendszert adott nekem, amiben világossá vált az „élet értelme”, a világ és benne az én helyem. Lenyűgözött Jézus, és ez a mai napig tart, azonban az Ő személyének a ragyogása elfedte azt a tényt, ami csak hosszú évek eltelte után és fokozatosan lett világos számomra, hogy a hely, ahol Őt megtaláltam súlyosan defektes volt. Bár teológiailag egyértelműen keresztény közösség volt, azonban vezetője megszállottan autokrata, kifinomultan manipulatív és bibliailag sok területen torz és egyensúly-tévesztett volt. Ez személyiségemre és (hit)életemre rányomta a bélyegét és csak sok évvel a közösségből való „kiszabadulásom” után tudtam nevén nevezni, ami velem történt: egy destruktív kisegyházi szekta tagja voltam. (Érdekes, hogy még mindig kicsit óvatosan írom ezt le, pedig tényleg így gondolom.)

Amikor innen kiszabadultam egy fájdalmas rendszerösszeomlás történt az életemben (érthetően), de ez arra sarkalt, hogy a Bibliát újult erővel tanulmányozva megértsem, hogy hol csúszott el a dolog. Ekkor kezdtem el mélyebb kutakodásaimat, aminek ez a blog is egyik gyümölcse. Végre szabad voltam és fűtött a felfedezési vágy. Szépen lassan rendet raktam a fejemben és szívemben, és kialakítottam véleményemet különböző területeken, újjáépült egy sokkal lazább és homályosabb kontúrú rendszer, de a homályos részek nem zavartak, mert őszintén hittem, hogy bibliai alapokon állok. Mígnem magát az alapot nem kezdtem el szemügyre venni… Legfrissebb fejleményként tehát az elveim keretrendszere a Sola Scriptura elv repedései mentén hullott darabjaira.

Már nem szól a Scriptura

Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy maga a Scriptura nem tartja magát olyan nagyra, mint a Sola Scriptura elv vallói; sehol sem hivatkozik magára olyanfajta mindent meghatározó és kizárólagos jogkörrel felruházott valamiként, amivé a protestantizmus és főleg a neoprotestáns, evangéliumi világ tette.

Másrészt, maga a Scriptura nem létezhet szent hagyomány nélkül, sőt, ő maga a megtestesült hagyomány, évszázadok apostolai és egyházvezetői által írott és/vagy szájhagyomány útján továbbadott (hagyományozott!) ismeretének lepárlása, rendszerezett gyűjteménye.

Harmadrészt a Sola Scriptura elv, illetve annak neoprotestáns értelmezése kudarcot vallott. Arra gondolok, hogy maga a Biblia elegendő ahhoz, hogy mintegy valamiféle „kézikönyv az élethez” egyértelmű választ adjon minden kérdésünkre, és világos útmutatást adjon, hogy miről mit kell gondolni, hinni. A neoprotestáns hívők nagy része így tekint a Bibliára, mint amiben minden kérdésre egyértelmű válasz van, amit egyszerűen csak alkalmazni kell. Eredmény: kb. ötmillióféle értelmezése az „egyértelmű” isteni kijelentésnek. Ha Isten szándéka ez volt a Bibliával, akkor csúfos kudarcot vallott, és – ahogy korábban írtam – megkérdőjelezhetők vezetői képességei.

Emiatt az eddigi rendszerem, aminek a Biblia volt az alapja, nem is szimplán összeomlott, inkább alapjaiban megrepedezett, majd apró homokszemcsékre hullott szét, amit aztán szépen lassan elkezdett kifújni alólam a szél. Hiszem, hogy a Biblia Isten egyedülálló, ihletett szava, és azokra a célokra, amikre Isten adta tökéletes, de már nem vagyok biztos abban, hogy önmagában elegendő, és individuálisan értelmezhető vagy értelmezendő.

Fel is út, le is út

Legújabb kori rendszerösszeomlásom romhalmazán csücsülve két utat látok magam előtt. Az egyik, hogy Isten bizonytalanságban akar tartani minket, nem akarja, hogy tisztán lássunk mindenben, nem akarja, hogy rugalmatlan rendszereket építsünk. A Bibliát nem arra adta, hogy egyfajta kézikönyvként kibogozzuk az élet minden rejtelmét (és főleg nem, hogy egymást fejbe verjük vele), hanem hogy Jézusról és a megváltás örömhíréről tanúskodjon, és olyan alapelveket vázoljon fel előttünk, amik mentén nagyjából eligazodjunk és – bár csak sötétben tapogatózva – végigbukdácsoljunk ezen az életen. Ez egy valós és általam elfogadható opció, amit nem utasítok el, sőt néhány éve ennek mentén gondolkodom. Ez nagyfokú érettséget, toleranciát és nyitottságot feltételez (csak szerényen), és ha ez az isteni út, akkor kevesen találták meg, és ha tényleg ez az isteni út, akkor ez nagyon sajnálatos.

A másik opcióm a Katolikus Egyház. (Vagy az Ortodox, tudom-tudom. De őket egyszerűen nem értem!! És nem csak mert szlávul beszélnek.) Igenis fel kell tennem a kérdést, hogy mi van, ha Isten a Katolikus Egyháznak adta a kulcsot az Ő országához, a Biblia helyes értelmezéséhez, stb. Tudom, hogy ez sokak számára botrányos kérdés, de fel kell tennem, és ki kell nyomoznom. Így most egy gondolati kísérlet kellős közepén vagyok, amiben abból indulok ki, hogy nekik van igazuk, és ebből a felállásból vizsgálom állításaikat, az életet, az univerzumot és mindent. Olyan ez, mint egy ruhapróba: magamra öltöm a katolikus „csuhát” és megnézem passzol-e. Illetve, ha nem passzol, akkor az azért van, mert nekem kellene leadnom pár kilót, vagy a szabása nem tökéletes? Ha nem tökéletes a szabása, vajon elég flexibilis az anyaga, hogy mégis kényelmes viselet legyen, vagy egy az egyben téves tervezés és kivitelezés eredménye?

Ez történik most. Nem az elveimet adom fel vagy igazítom a katolikus tanításhoz, kidobva a logikát és ésszerűséget, hanem azt vizsgálom, hogy a katolikus keretrendszer fejezi-e ki legjobban az elveimet, illetve azokon a területeken, ahol túl szűknek bizonyul, van-e valamiféle értelmes magyarázat, ami mentén mégis kompatibilisnek bizonyul az én elveimmel.

Értve vagyok?

(Oh, Lord, please don’t let me be misunderstood.)

Jobb, mint gondolnánk?

imgres.jpgAz előző bejegyzésemben említett téma azért kulcsfontosságú számomra, mert jelenlegi útkeresésem legjelentősebb dilemmáját érinti. Miután több szinten kiábrándultam az evangéliumi kereszténységből, sőt a protestantizmusból, elsősorban annak szétdaraboltsága és egységes, egybehangzó válaszadásra képtelen volta miatt, a kérdésem az, hogy lehetséges-e, hogy Isten eredeti szándéka valóban az volt, hogy az Egyházán keresztül tudassa velünk az igazságot, mely kijelentésnek legfontosabb része az írott Ige, de azzal nem ér véget, hanem az egyházi hagyományon keresztül folyamatosan és frissen bontakozik ki a korokban, illetve szükség esetén újraértelmezi magát? Magyarul és rövidebben: bízhatunk-e abban, hogy Isten világosan és tévedhetetlenül vezeti Egyházát, és rajta keresztül minket? Lehetséges-e, hogy a protestantizmus egy ettől való elszakadás volt, és a Sola Scriptura szépen hangzó, ám gyakorlatban nem működő és további szakadásokhoz vezető elve egy téves „visszatérés” az isteni kijelentéshez, amit már maga Isten is „túlhaladott” illetve pontosított, aktualizált az Egyház hagyománya által? Ahogy említettem, a protestantizmus általam vélt kudarca miatt hajlok rá, hogy így gondoljam. Ez azonban azt is jelenti számomra, hogy mindent vagy semmit alapon el kell fogadnom, hogy a Katolikus Egyház tanítása Isten tévedhetetlen kijelentése. Ugyanis ha nem az, akkor Isten képtelennek bizonyul világosan és érthetően vezetni világméretű Egyházát, amibe rendszerszinten be van építve a széthúzás, a polarizálódás, az egyet nem értés, a szakadások, konfliktusok, a képtelenség egy egységes üzenet képviselésére. És lássuk be, ez elég rossz fényt vet a Főnökre, aki nem igazán tudja menedzselni népét és átadni iránymutatását.

Tehát teológiai zűrzavaromban ott tartok, hogy vagy a Katolikus Egyháznak van MINDENBEN igaza és képviseli helyesen Isten vezetését és kijelentését, vagy SENKI, és Isten csak ledobott nekünk egy könyvet, amivel mindenki kezd, amit akar és tud. Ennek fényében talán nem kell ecsetelnem, hogy milyen frusztrált időket élek szellemileg. Szóval, az történik most, hogy igyekszem megismerni, hogy mit is tanít a Katolikus Egyház és mérlegelem, hogy ráhagyatkozhatom-e teljesen? Ha a végeredmény igen, akkor katolikus leszek, ha azonban BÁRMELY pontban arra jutok, hogy a Katolikus Egyház téved, akkor nem marad más, mint hogy továbbra is menjek a saját fejem után kapaszkodók után kapkodva.

Így hát visszakanyarodnék az előző bejegyzésemhez, ami jelenleg a legnagyobb (és jelenleg az egyetlen) problémám a Katolikus igazsággal kapcsolatban: a halálos bűnök szigora, már-már kegyetlensége. Fel lehet-e oldani ezt a problémát valahogyan? Vannak ötleteim.

Isten nagy, én kicsi vagyok

Egyrészt, nem vethetem el azt a gondolatot, hogy a korszellem által számomra észrevehetetlenül befolyásolt és átmosott gondolkodásom eltér Isten az embereknek adott, korokon átívelő és változhatatlan általános igazságán. Nem tudom pontosan, mi van a szívemben, milyen területeken hajlok el a tökéletes igazságtól. Tökéletlen vagyok, és még arra is tökéletesen képtelen, hogy tökéletlenségemet tökéletesen átlássam. Magyarán azok a dolgok, amik engem zavarnak bizonyos katolikus tanításokban, éppen lehet, hogy a tökéletestől való saját távolságomat és torzultságomat leplezik le. Valójában ezért hálásnak kellene lennem. Ha van tökéletes mérce, én pedig nem vagyok tökéletes, akkor kell, hogy ez valamilyen módon kiütközzön. Vagy olyan módon, hogy megszomorodva belátom, vagy pedig, ha egy általam nem ismert torzultságomra világít rá, bosszanthat, sőt fel is háboríthat. Ez azonban nem biztos, hogy az Igazság hibája.

Tökéletes Törvény egy tökéletlen világban

Ha jobban belegondolok, az általam említett három területet megvizsgálva (mesterséges fogamzásgátlás, önkielégítés, mise elmulasztása) be lehet látni, hogy az Egyház a tökéletességet képviseli, és tökéletestől való elhajlást bünteti (szerintem túl szigorúan, de erről később). Tény, hogy a házasság és szexualitás lényegi eleme, hogy új életet hoz(hat) létre. Egy tökéletes világban, ahol minden feltétel mindig adott, a szexualitás csodálatos gyümölcse és lehetősége egy új élet megteremtése. Az is tény, hogy az önkielégítés nem a szexualitás legtökéletesebb megélése, még ha sokszor és sokaknak az egyedüli lehetőség is. A misén való rendszeres részvétel is érthető fontosságú, ha figyelembe vesszük az Eukarisztia központi jelentőségét a katolikus misén: maga Krisztus van jelen benne valóságosan, Őt veheti magához, Vele szó szerint, fizikailag, sejtjei szintjén mindenki eggyé válhat (már ha elfogadjuk az átlényegülés tanát). Ha Isten számára valóban csak a tökéletes fogadható el, akkor érthető, hogy ezt kijelentése visszatükrözi.

Egy minden körülményében tökéletes világban, mely híján van minden nélkülözésnek, szenvedésnek, korlátnak és emberi gyarlóságnak, több értelme lenne sok katolikus tanításnak. De egy AIDS-sújtotta Afrikában van-e értelme az óvszerhasználat ellen beszélni? Egy magányos, társat saját hibáján kívül találni képtelen embert elítélhetünk-e, ha szexuális igényein könnyít oly módon, amivel az égvilágon senkinek sem árt? Egy hétköznapjain robotoló embert elítélhetünk-e azért, mert vasárnap inkább a családjával igyekszik minden időt eltölteni, mint templomba menni? Az általánosan tökéletes törvény, minden esetben alkalmazandó-e vagy Isten számításba vesz bizonyos speciális körülményeket? Illetve elvárható-e Istentől, hogy minden speciális esetre, minden részletre kiterjedő Törvényt alkosson és adjon (amit a világ könyvei sem tudnának befogadni) vagy eleve valamiféle szeretet-vezérelte flexibilitással kell kezelnünk általános  érvényű ám, nem minden részletre kiterjedő és eshetőséget számba vevő Törvényét?

Általános útmutatás az emberiségnek

Isten nagyban gondolkodik, egy egész emberiséget igyekszik útba igazítani, de legalábbis több százmillió követőjét. Az általa megfogalmazott törvények úgy vannak meghatározva, hogy azokkal ezt a célt elérje. Ő pontosan tudja, hogy bizonyos törvényeinek milyen szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy az általa kívánt hatást elérjék nagy tömegekben. Egyszerű hasonlat: ma Magyarországon lakott területen belül 50-el lehet menni. Néhány falu, amin gyakran áthaladok, megelégelte, hogy senki nem tartja be ezt a szabályt, így 30-as táblákat raktak ki. Ezzel próbálták elérni, hogy legalább ennek hatására nagyjából 50-es sebességre lelassítsanak az emberek. A szabály tehát szigorúbb, mint az elérni kívánt eredmény, de csak túlzó szigorával éri el hatását. Valami ilyesmit tudok elképzelni Isten törvényeivel kapcsolatban is. Isten jobban tudja, mint mi, hogy bizonyos „lazítások” bizonyos törvények szigorán milyen nem kívánt eredményt hoznának több százmillió ember életében. Lehet, hogy ezért a látszólagos vasszigor bizonyos területeken?

Élőben jobb, mint papíron

Végső gondolatom ezzel a témával kapcsolatban, amire bár látok igei precedenst, mégsem tartom veszélytelen gondolatnak, és ami – ahogy említettem – lehet, hogy kívülről súrolja az ortodoxia határait, az, hogy Isten jobb, könyörületesebb, kegyelmesebb, mint törvényei. Kegyelmesebb az ítéletkor, mint a törvényadáskor. Ahhoz, hogy valamilyen módon kordában tartsa övéit, szigorú törvényeket alkot, ám a számonkéréskor meglepően kegyelmes. Néhány igei példát szeretnék hozni, ami sejtetheti ezt.

  • Jézus, úgy általában. Sokkal szeretet-teljesebb és könyörületesebb volt, mint a törvényt szigorúan követő farizeusok és főpapok. Botrányosan engedékeny volt. Olyan bűnöket bocsátott meg ítélkezés nélkül, amelyek megkövezést követeltek a Törvény alapján (aka halálos bűnök). Pedig Ő volt a megtestesült Ige, a Törvény végcélja, tökéletes betöltője, Isten maga!;
  • A szőlőmunkások példázata (Mt 20:1-16). Isten „igazságtalanul” ugyanazt a bért adja azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, mint azoknak, akik egész nap;
  • Anániás és Safira esete. Tudom, furcsa, hogy az Újszövetség legdurvább eseményét hozom Isten kegyelmességének szemléltetésére, azonban nem arra akarok rávilágítani, mi történt velük, hanem, hogy azóta mi nem történt. Ők ketten azért haltak meg, mert képmutatók voltak (többnek mutatták magukat, mint amik valójában voltak) és Isten példát statuált velük, jelezve, hogy miféle büntetést érdemel a képmutatás. Azóta azonban nem nagyon hallottunk arról, hogy Isten halállal sújtott volna le a képmutatókra, pedig lehetőség és igény volna rá. Igaz, sokan nem maradnának életben az Egyházban;
  • Róma 9-11: Isten a zsidó nép időleges elvetésével demonstrálja, hogy Ő azt tesz, amit akar, senki nem kérheti számon. Ha úgy találja jónak, arra is alkothat magának edényeket, hogy gyalázatot viseljenek és elvettessenek, a gondolatmenet végén mégis azt írja: „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin könyörüljön.” (Rm 11:32) Megtehetné, hogy elveti végleg a zsidó népet, illetve bárkit, akit csak akar, de végül mégis a könyörületét mutatja meg.

Lehetne még számos példát hozni, de ezek is mutatják, hogy sejtésem szerint Isten sokszor könyörületesebb, mint a törvényei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk, és nem kell komolyan vennünk törvényei szigorát, hiszen nyitva marad annak a lehetősége, hogy teljes joggal és szigorúan számon kérje azokat. Szerintem ez direkt így van kitalálva: Isten Törvényei szigorúak, hogy kordában tartsanak minket (?), de mégis gyakran azt látjuk, főleg Fiában, a testté lett, legtökéletesebb isteni kijelentésben, hogy Ő sokkal jobb, mint várnánk.

Visszakanyarodva tehát a halálos bűnök katolikus tanításához: lehetséges, hogy Istent hűségesen képviseli a Katolikus Egyház ezekben a témákban a fenti szempontok figyelembe vételével? Lehet, hogy Isten jobb és kegyelmesebb, mint ami a halálos bűnök szigorából sejthető, ám bizonyos szempontok miatt szükségét érzi, hogy mégis ilyen szigorú és „vaskalapos” legyen?

Nem tudom, de remélem, és például Ferenc pápa sok nyilatkozatából is valami ilyesmit vélek kiolvasni.

Római felfedezések

Resava_cave.jpgElnézést, hogy mostanában ritkábban jelentkezem, de sokkal fontosabb dolgok kötik le kevés szabadidőmet, mint a blogírás. Azonban lélekben óriási utat tettem meg, még ha minden állomásáról nem is számoltam be a blogban.

Haladok a katekizmusban, kiolvastam két könyvet a témában (G.K. Chesterton Orthodoxy-ján kívül), illetve egy harmadiknak is nekiálltam. Őszintén szólva, amikor elindultam erre a felfedezésre, az volt az érzésem, hogy egy sötét, dohos barlangba kell lemásznom, tele sötét árnyakkal és kellemetlen meglepetésekkel, ám nem sejtettem, hogy – megdöbbenésemre – a barlangon túl Nárniára találok. Szeretnék beszámolni néhány eddigi felfedezésemről.

A Katekizmus

Az első megdöbbenésem, hogy mennyire letisztult, mély és érthető a katekizmus. Egy csomó olyan téma, amire a válasz bennem hosszú évek, évtizedek alatt kristályosodott ki, ott áll feketén-fehéren a katekizmusban. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hányszor bólogattam hevesen olvasása közben, és mennyire igaznak találtam megfogalmazásait. Különösen az a bátorság tetszik, amikor valamilyen mély igazságról kendőzetlenül kijelenti, hogy az “misztérium”, a válasz el van rejtve előlünk. Nagyon hálás vagyok ezért a szóért, és azért, hogy a Katolikus Egyház nem csinál problémát abból, hogy vannak dolgok, amiket nem fogunk megérteni ebben az életben. Ebből a szempontból a katekizmust és a Katolikus Egyházat belengi egy állandósult titokzatosság, ami nekem nagyon szimpatikus.

A másik dolog, ami ellentmondani látszik az előzőnek, az a letisztult rend és határok világos meghúzása. G.K. Chesterton Othodoxy-jában ír egy olyan hegytetőről, aminek fennsíkján egy kerítéssel elhatárolt nagy területen gyermekek játszanak, táncolnak és csinálnak mindenfélét, amit a gyerekek szoktak. Chesterton azt mondja, ha az őket védő korlátot elvesszük, nem biztos, hogy a gyermekek lezuhannak, de szinte biztos, hogy a felhagynak a játékkal és a fennsík közepén összekuporodva rettegnek a zuhanástól. Ő így tekint az ortodoxiára: egy keret, ami lehetővé teszi, hogy az általa védett világban szabadon játszunk. Eddigi ismereteim alapján ezt látom a katekizmusban megvalósulni: keretet ad, ám meghagyja a titokzatosságot is. (Pl. a pokollal kapcsolatban kijelenti, hogy aki nincs megkeresztelve vagy rendezetlen halálos bűne van, az pokolra kerül, ám azt is leírja, hogy az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy elkárhozott, illetve reménységük van abban, hogy minden ember üdvözül és Isten ismeretére eljut, és az Egyház bízik Isten végtelen irgalmában. Magyarul megfogalmazzák a keretet, de nem állítják, hogy biztos tudói annak, hogy azt Isten nem írja felül nagy kegyelmében.) Olyan ez, mint Nárnia a maga fura szabályszerűségeivel, beszélő állataival, szimbólumaival és rejtélyeivel.

Őszintén vágyódom egy ilyen keretre, hogy ne kelljen a saját fejem után mennem, vagy valaki olyan feje után, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy Istentől eredezteti tekintélyét. Szívesebben követek egy Egyházat és Pápát, aki azt állítja magáról, hogy Krisztusig tudja visszaeredeztetni tekintélyét, mint bárkit, aki a harmincezer protestáns felekezet valamelyik bibliaértelmezésére hivatkozva tudja csak ezt megtenni, illetve mint saját magamat és az általam igaznak vélt bibliaértelmezést. Nem akarok öntörvényű lenni, de a protestantizmus szerintem nem képes mást adni.

Félreértve

A másik felfedezésem, ami viszont nem lepett meg, hogy egy csomó protestáns félreértést tisztáz és megmagyaráz a katekizmus (Mária és a szentek tisztelete, a hozzájuk való imák mibenléte, a misei áldozás nem “újraáldozás” jellege, a purgatórium, a szentségek, stb.). Mindegyikről lehetne hosszan írni (és lehet, fogok is), de a lényeg, hogy sok a félreértés és a meg nem értés protestáns irányból a katolikusok felé. Tény, hogy óriási gondolkodásbeli különbség van a protestantizmus és katolicizmus között, ami a gyakorlatban és nyelvezetben is megmutatkozik, de legalább annyira ésszerű (sőt szerintem ésszerűbb) a katolikus felfogás a maga keretei között, mint a protestantizmus. Azonban abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb katolikus is félreérti (vagy nem érti, sőt nem ismeri!) a katolikus gyakorlatok teológiai, történelmi, igei hátterét. Ez egyébként nagyon zavar.

Eddigi kutakodásom alapján azt találom – az olvasó számára talán már nem meglepő módon -, hogy jelenlegi gondolkodásom közelebb áll a katolicizmushoz, mint a protestantizmushoz, főleg mivel már nem tudok hinni a sola scriptura elvében, látva gyümölcseit (harmincezer darabra szakadt protestáns egyház, önjelölt “pápák” és próféták, sőt, mindenki saját maga pápája, stb. stb.). Ellenvetéseim és félelmeim már nincsenek, idegenkedéseim csak marginális kérdésekben, kérdésem még persze számos, de nem is érzem még, hogy kutakodásom végére értem volna.

Elmélet vs. gyakorlat

Ami jelenleg zavar, hogy eddigi ismereteim alapján úgy érzem, óriási szakadék van aközött, amit a katekizmus lapjain olvasok és amit a saját szememmel látok, amikor a Katolikus Egyházra nézek (főleg a magyarországi állapotokra). Ez fakadhat abból, hogy a különbség valódi, és sokat kell változnia az Egyháznak, hogy önmaga állításaihoz felnőjön, de lehet, hogy csak ismereteim felületesek, hiszen eddig csak azt láttam a Katolikus Egyházból, ami “kihallatszik”. Zavar, hogy az általam ismert “mezei” katolikusok többsége csupán babonából és félelemből “hisz”, zavar, hogy a Katolikus Egyház sosem tudta volna bennem elérni a megtérést, mint ahogy a mai kor embereinek többségét sem képes megragadni. A katekizmust olvasva, nem értem, hogy miért nem? Miért tűnik olyan messze egymástól a briliáns, tiszta és igaz elmélet, és a hétköznapi valóság? Persze tudom, hogy ez Protestantiában sincs másképp, de azért ott korántsem érzem olyan drámainak a különbséget.

Itt tartok. Fél lábbal bent, fél lábbal kint. Kicsit ijesztő, kicsit varázslatos.

Félelem határok nélkül

fear-441402_640Eddig nem szólaltam meg itt a blogomban a menekültkérdésben, csak személyes beszélgetésekben, és többen is jelezték, hogy érdekelné őket a véleményem. Sokszor csak némán és megdöbbenve olvasom a híreket, az eseményeket, a véleményeket, a kommenteket és úgy vélem, egy szó foglalja össze az egészet a legjobban: félelem.

Félelem indít útra sok-sok embert és családot a háborús övezetekből, a kilátástalanságból, a jövő-nélküliségből. Félelmet látok az arcukon, ahogy belecsöppennek a számukra ismeretlenbe és bizonytalanba, ahogy szó szerint árkon-bokron és kerítés alatt kúsznak át, nem tudva ki és mikor fogja el őket, hogy bizonytalan úti célba juttassa hosszú órák, napok vagy hetek alatt. Félnek, hogy elszakadnak családtagjaiktól, hogy odaviszik őket, ahova nem akarnak menni, nem érnek el oda, ahova jutni szeretnének, vagy visszaküldik őket oda, ahonnan menekülnek.

Félelem emel drótkerítést a probléma másik oldalán. Félelem az idegentől, az ismeretlentől, a mástól. Félelem a kényelem feladásától, a megszokottból való kizökkenéstől, a terrortól, idegen kultúrától, habitustól, idegen istenektől. Zsigeri félelmet, sőt rettegést olvasok ki az önmagukból és emberségükből kivetkőző gyűlölködő kommentek íróinak soraiból. Félelem szakít ketté ismeretségeket, országokat, sőt egy egész kontinenst: lebénítja és cselekvésképtelenné tesz „fejlett” és gazdag nemzetek vezetőit, akik csak bizonytalanul pislognak egymásra, hogy mégis mit is kellene tenni.

Mitől félünk ennyire?

Menekült. Kérdés?

Természetesen tisztában vagyok a helyzet politikai és társadalmi bonyolultságával, a felvetődő kérdésekkel, a megoldandó problémákkal, azonban hívőként, amennyire bonyolultnak is tűnik a helyzet, olyannyira egyszerű is. A Szentírás nem igazán hagy minket bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjünk az elesettekkel, menekültekkel, a lét perifériájára szorultakkal, a köztünk élő idegenekkel. Sőt, a helyes bibliai identitással rendelkező hívő azzal is tisztában van, hogy ő maga is menekült, egy zarándok, egy otthontalan utazó, aki csak ideiglenesen tartózkodik ezen az idegen földön, hogy eljusson úti céljához: az örökké való hajlékba, az Atya házába. Az Ó- és Újszövetségben teljesen világos, hogy segítenünk, támogatnunk, etetnünk és látogatnunk kell azokat, aki a társadalom perifériájára szorultak: özvegyeket, árvákat, menekülteket, börtöntöltelékeket, betegeket, stb. Amikor ezt tesszük, vagyunk Atyánknak igaz gyermekei, aki esőt és napsütést ad az igazaknak és a gazoknak is. Sőt amikor ezt tesszük, magát Krisztust segítjük, látogatjuk, ápoljuk, támogatjuk, mert Ő azonosul az elesettel, a gyengével, a kiszolgáltatottal. Ezért a kérdés, hogy mit tegyünk a menekültekkel vagy épp – ahogy sokan szeretik nevezni őket – a migránsokkal, rém egyszerű egy hívő számára. Hacsak…

Hacsak nem bénítja meg a félelem. A félelem, ami beárnyékolja a hitet és elűzi a szeretetet. Pedig az utóbbinak kellene elűznie az előzőt.

Mitől félünk ennyire?

Európának vége

Az élet, ahogy itt (most már) nyugaton megszoktuk, véget fog érni néhány évtizeden belül. Sokan ezzel fenyegetnek a menekültkérdéssel kapcsolatban, azonban szerintem, ez ettől függetlenül is meg fog történni. Jobb lesz, ha ehhez a tényhez hozzászoktatjuk magunkat. Hacsak nem változtatjuk meg drámaian a gondolkodásmódunkat és adunk lejjebb önként az életszínvonalunkból (és ez nem fog megtörténni), társadalmaink fenntarthatatlanságuk terhe alatt összeroskadnak. Nem csak a politikusoknak kellene máshogy gondolkodniuk, hanem nekünk: Neked és nekem. Még csak drámai klímaváltozásnak vagy népvándorlásnak sem kell történnie az összeomláshoz, elég, ha minden marad úgy, ahogy van. (A vicces az egészben az, hogy ezt a dolgot épphogy csak egy kiadós bevándorlás tudná ideig-óráig elódázni, vagy valamilyen drámai tudományos felfedezés vagy csoda, ami már inkább a science fiction vagy vallás körébe tartozik.)

Szóval a változástól rettegő Európának épphogy a változás tényével kellene megbarátkoznia önön túlélése érdekében. Hozzá kellene szoknunk, hogy más gondolkodású és kultúrájú emberekkel együtt éljünk. Hozzá kellene szokni, hogy etnikai, kulturális kisebbségek magasabb arányban képviseltetik magukat társadalmainkban, hogy templomaink mellett pl. mecsetek is épülnek, méghozzá nagyobb látogatottsággal, mint a „keresztény” Európa által emelt társaikban. Emellett, igen, fel kell készíteni demokráciánkat jogilag és törvényileg, hogy ehhez a helyzethez igazodjanak, a megfelelő védő intézkedések megteremtése által, hogy a demokrácia vívmányai megmaradjanak, beleértve a pluralizmust, a toleranciát éppúgy, mint az egyéni szabadságjogokat. Ez nem egyszerű feladat, és egyenesen lehetetlen küldetés, ha mindeközben rettegünk.

Istenek összecsapása

Ami ebben az egész helyzetben engem leginkább meglep, ahogy a keresztény hívőket eltölti az iszlámtól való rettegés. Ezt egyrészt megértem, mert a legtöbb ember fejében a muzulmánokkal kapcsolatban egy végtelenül leegyszerűsített sztereotípia él (= terrorista), és még az életben nem találkozott muszlim vallású emberrel. Az én tapasztalatom szerint azonban, amit sok utazással tarkított munkám ad, az emberek – különbségeik ellenére – a világ minden pontján rendkívül egyformák: ugyanazok az értékeik, a félelmeik, ugyanúgy akarnak szeretni és békében élni. Ha hidegháborús párhuzammal élhetek, Sting egy dalának sora jut eszembe: „Russians love their children too” („az oroszok is szeretik a gyermekeiket”). Nos, a muzulmánok is. Persze mindenhol vannak idióták, akiknek kapóra jön valamilyen helyi istenség, mellyel a mély és fájó sebeikből fakadó öngyűlöletüket igazolni és másokra kivetíteni, sőt rárobbantani, tudják.

Másrészről viszont nem értem meg a hívők félelmét, sőt egy kicsit meglep: tényleg ennyire kicsi a hitük? Tényleg ennyire kicsi az istenük? Tényleg ennyire kiszolgáltatva érzik magukat valamely/bármely erőnek, vallásnak, kultúrának? Hol van a bizalom abban, aki bennünk van, aki nagyobb? Illetve miért is félünk annyira egy kis konkurenciától, vagy neadjisten üldöztetéstől? Nem arról van szó inkább, hogy nem is vallásunkat féltjük, hanem a jól berendezett, kiszámítható, kényelmes életünket? Nem ragaszkodunk-e túlságosan az idelent valókhoz, nem azokat féltjük inkább? A helyzet az, hogy az európai „kereszténységre” ráfér egy kis teszt, egy kis próba, egy kis megrázkódtatás. Lehet, hogy épp egy „konkurens” vallás megjelenésére van szükség ahhoz, hogy bizonyos dolgok feltáruljanak, lelepleződjenek, hogy a hívők újra megtalálják valódi identitásukat, és lehetőséget kapjanak, hogy megmutassák: hitük nem egy vallás a sok közül, hanem egy élő kapcsolat a földre szállt Istennel, aki mindenkit tárt karokkal vár, és akinek követői a szeretet gyümölcsét termik. Lehet, hogy ezzel kapunk valódi lehetőséget arra, hogy megmutassuk az elvilágiasodott Európának, hogy Krisztus útja mindenféle etikai és erkölcsi szempontból felülmúl minden kiüresedett és/vagy fanatizáló vallást?

Ha igazán hisszük, hogy mélyen minden ember arra az élő kapcsolatra vágyik Istennel, ami Krisztusban a miénk, akkor semmi okunk a félelemre, csak engednünk kell, hogy látszódjon.

Törvény, tradíciók és Jézus

UnknownAkkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!”

Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek.

Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. (Mt 12:1-8)

Jézus korában több rabbinikus iskola létezett és a zsidó vallásnak több „felekezete”, melyek merően másként értelmezték Isten Törvényét, az akkori Bibliát. A szadduceusok például nem hittek az angyalokban vagy a feltámadásban, voltak, akik azzal kapcsolatban jutottak extrémen különböző meggyőződésre, hogy milyen okokból engedélyezett a válás, a farizeusok pedig csúcsra járatták a Törvény legszigorúbb értelmezését részletes, mindenre kiterjedő parancsolataikkal. Természetesen mindannyian Isten Igéjére hivatkoztak érveik alátámasztására és heves vitába szálltak a magukétól eltérő értelmezések képviselőivel. Mindenki meg volt győződve saját álláspontja igazáról.

Aztán jött Jézus és meglepő dolgokat művelt és tanított: szisztematikusan, szándékosan és látványosan áthágta a farizeusok szombatnapra vonatkozó törvényeit (ld. fenn); tisztátalan embereket érintett meg szándékosan, amik miatt a Törvény szerint Ő maga is tisztátalanná, sőt vétkessé vált, ami miatt nyilvános bűnvallást és áldozatbemutatást kellett volna tennie; fennhangon elítélte a farizeusok gondolkodásmódját és gyakorlatát, miszerint súlyos, elviselhetetlen terheket helyeztek az emberek vállára parancsolataikkal, melyeket ők maguk sem tudtak betartani; halált érdemlő bűnöst oldozott fel; bűnöket bocsátott meg, amire csak Istennek volt felhatalmazása; és úgy általában egész máshogy értelmezte és tanította Isten Törvényét. (Arról nem is beszélve, hogy Istennel tette magát egyenlővé.) Emberi szemszögből, a kor bibliaértelmezése alapján, Jézus többszörösen halált érdemelt. Isteni szemszögből azonban természetesen Neki volt igaza, és minden bizonnyal sokkal jobban értette Isten Törvényét, szándékait és szívét, mivel Ő maga volt az emberbe bújt Isten, nemcsak Isten igéjének a forrása, hanem egyenesen maga az Ige.

Felmerül hát, sőt ordít a kérdés: hogyan szakadhatott Isten népe gondolkodásmódjában olyan messzire Istentől, hogy amikor eljött közéjük, nem ismerték fel, sőt annyira félreértették Őt és a Törvényt, hogy Isten Törvényére hivatkozva halálra méltónak ítélték, és kivégeztették, mint egy megátalkodott bűnözőt?

A Törvény szelleme

Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem eltörölni vagy érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem betölteni és érvényre juttatni, tehát nem a Törvénnyel volt a baj, hanem azzal, ahogy Isten népe és annak vezetői értelmezték azt, illetve félreértették annak szellemét és célját. Bújták Isten Igéjét, mert azt gondolták, hogy abban van az élet, de amikor előttük állt szemtől-szemben, nem ismerték fel.

Az egyik dolog, amit elvétettek azon törekvésük közben, hogy a Törvény Igéjének tökéletesen megfeleljenek, hogy elfeledkeztek arról vagy nem értették meg, hogy a Törvény van az emberért, nem pedig az ember a Törvényért. Az emberi körülmények és szükségletek adott esetben felülírhatják a Törvénynek való ész és szív nélküli engedelmességet. A fent idézett történetben Jézus Dávidra hivatkozva szereli le a farizeusok ellenvetését: Dávid megette a szent kenyereket, amiket a Törvény szerint csak a papok ehettek meg. Ugyanabban a fejezetben Dávid egyébként hazudik a főpapnak, majd Isten népe ellenségeihez menekül, ahol miután rájön, hogy nem tárt karokkal várják, őrültnek tetteti (hazudja) magát, hogy megmeneküljön. Istent pedig úgy tűnik, ez kicsit sem zavarja, ahogy a szent kenyerek elfogyasztása a jelek szerint Jézust sem. Bezzeg a farizeusok biztos gondolkodás nélkül megkövezték volna! Azt hiszem érthető, hogy a farizeusokat megdöbbentette Jézus hozzáállása, hiszen még a mi homlokunkat is összeráncolja egy kicsit a dolog. A farizeusok (ahogy néha mi is tesszük) elvesztek a Törvény betűinek az erdejében és elvétették annak szellemét. Isten Törvényének az alapja ugyanis a szeretet: Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete. Jézus törvényértelmezése emberbarát és nem emberellenes volt, és állandóan akkor került összeütközésbe a farizeusokkal, amikor ők a Törvénynek való engedelmesség hevében végiggázoltak az emberen, csak hogy vakon engedelmeskedjenek értelmezésüknek, áthágva a Törvény szellemét és lényegét: a szeretetet. Úgy vélem, sajnos nem kell sem térben, sem időben túl messzire mennünk, hogy az ehhez hasonló farizeusi hozzáállást megleljük az egyházban. Sőt, elég csak néha a tükörbe néznünk.

A Törvény célja

A másik dolog, ami miatt a farizeusok és a kor írástudói tévedésben voltak, már nem annyira kézenfekvő, sőt Jézus haláláig és feltámadásáig elrejtett titok volt, és csak Pál apostol idejére vált teljesen érthetővé. Ez pedig a Törvény célját illeti. A Törvény célja és feladata ugyanis nem az, hogy üdvözítse az azt megtartókat, hanem hogy megtanítson valami fontosat nekünk saját állapotunkat illetően, mégpedig azt, hogy bűnösök vagyunk, akik képtelenek megtartani Isten Törvényét.

Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. (Rm 3:20)

A farizeusok több száz parancsolatukkal azt érték el, hogy a Törvényt külsőleg megtartható szabályrendszerré silányítsák. A Törvény külsőleges megtartása azonban semmivel nem tette jobbá szívük állapotát (meszelt sír szindróma), amiben sokkal inkább a halál és gyűlölet uralkodott, mint az élet és szeretet, ugyanakkor sikeresen kialakított bennük egy hamis megigazultság-érzést, amely abban nagy segítségükre volt, hogy mindenki másnál jobbnak gondolják magukat. Ezt az állapotot Pál apostol utólag kárnak és szemétnek nyilvánította.

A Törvény rehabilitálása

Jézus a hegyi beszédben két egymással összefüggő dologban rehabilitálta a Törvényt: egyrészt rávilágított, hogy a Törvény tiltásai nem pusztán a külső cselekedetekre vonatkoznak, hanem abban segítenek, hogy ráeszméljünk, a külső cselekedetek a szívünk romlottságából fakadnak (így lesz gyilkossággá a harag, és házasságtöréssé a kívánság), így még ha külsőleg meg is felelünk neki, a szívünkben vétkesek maradunk. Másrészt visszaemelte a Törvényt a teljesíthetetlen kategóriába, amikor azzal zárja a hegyi beszédet, hogy “legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Bummm. Aki meg szeretne felelni a Törvénynek, annak Isten tökéletességével kell rendelkeznie, ennél kevesebb nem elég.

Amikor tehát Jézus azt mondja, Ő nem eltörölni jött a Törvényt, hanem betölteni, annak kettős jelentése van: egyrészt, hogy Ő (és Rajta kívül senki más) megtartotta a Törvényt, soha sem vétkezve; másrészt érvényt szerzett a Törvénynek úgy, hogy az a valódi funkcióját töltse be: szembesítsen minket, hogy el vagyunk veszve és megváltásra szorulunk.

 Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne.

Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. (Gal 3:22-24 EFO)

A Törvény célja tehát nem az üdvözítés, hanem az elveszett voltunkra való rávilágítás és a Krisztushoz vezetés.

Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. (Rm 3:31)

Tanulságunkra

Természetesen ez egy nagyon összetett téma, amit még sok oldalról lehetne (és kell) vizsgálni, amire itt nincs idő. Ami miatt erről az egészről írtam az az, hogy nagyon fontos, hogy tanuljunk a farizeusok hibáiból, mert a történelem azt mutatja, hogy sajnos újra és újra elkövethetjük azokat.

Egyrészről, újra és újra félreérthetjük Isten Törvényének a célját és funkcióját. A Törvény sohasem volt és sohasem lesz Isten eszköze a mi üdvözítésünkre, hanem Isten tükre, ami folyamatosan rávilágít megváltásra szorultságunkra. Ha bármely szinten be tudjuk tölteni a Törvényt, az nem a mi érdemünk, hanem Isten újjászülésének és Szelleme bennünk létének gyümölcse. Félelemmel és rettegéssel kell kimunkálnunk üdvösségünket, tudva, hogy az nem a mi érdemünk, hiszen Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt. Jaj nekünk, ha megszentelődésünk bármely gyümölcsét önmagunknak tulajdonítjuk! Istené minden dicsőség, dicsekvésnek, önmagunk vállon veregetésének nincs helye.

Ennél azonban talán még fontosabb, hogy mi megértsük azt, amit Jézus számon kér a farizeusokon: “Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot!”. Sokszor előfordult a történelem folyamán, hogy évszázadok vagy évezredek hagyományához és bibliaértelmezéséhez való ragaszkodás miatt az Egyház ártatlan emberek szenvedését vagy halálát okozta, vagy asszisztált hozzá, ezzel áthágva épp annak a Törvénynek a leg-lényegét, amelyet oly buzgón igyekezett betartani vagy betartatni.

Fontos, hogy amikor korunk nagy kérdéseivel és kihívásaival megküzdünk, legyen bennünk annyi alázat, hogy megkérdőjelezzük igazunkat az isteni szeretet mérlegén, nehogy Istenért való nemes harcunkban végül Isten ellen küzdőknek bizonyuljunk, ahogy a farizeusok tették. Ezt tetten érni nem magától értetődő és egyszerű feladat, és én ugyanúgy beleeshetek ebbe a hibába, mint bármelyikünk. Úgy vélem, hogy a bibliaértelmezésünket minden korban engednünk kell felülbírálni a testté lett Igének, aki maga a szeretet.