Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Recept és hozzávalók (5) – kihívások

imgresAhogy korábban írtam, gyülekezetünkben közösen elhatároztuk, hogy igyekszünk beépíteni gyakorlatunkba az általam az előző bejegyzésben említett dolgokat. Ez az elhatározás kb. másfél évvel ezelőtt történt, úgyhogy van némi rálátásunk azokra az akadályokra, amikkel szembe kell néznie annak, aki erre az útra téved vállalkozik. A recept szépen mutat papíron, azonban ha hiányoznak a hozzávalók, az egész semmit sem ér, legalábbis a végeredmény erősen kérdéses. Persze, senki sem lesz mesterszakács attól, hogy van egy jó receptje, ezt a mestert is a gyakorlat teszi.

A legfontosabb és ezért legproblémásabb hozzávalója a gyülekezetnek: az ember. Lássuk, milyen módon gördít akadályt az álomgyülekezet elé ez a problémás, nyughatatlan lény, akiben ott a potenciál csodálatos tettek végrehajtására, és arra is, hogy bármelyik pillanatban kiábrándítóan pofára ejtsen. Az álomgyülekezet elé tornyosuló, emberből fakadó akadályokat két részre osztanám.

Beidegződések

A problémák első csoportja abból fakad, hogy az emberek hozzászoktak a klasszikus modell kényelméhez. Sokkal egyszerűbb passzívan részt venni egy istentiszteleten, mint hétről-hétre aktívan készülni, hogy mivel járuljon hozzá. Lustaságból vagy nemtörődömségből nem készülnek az alkalomra. Az emberek megszokták, hogy kiszolgálják őket, és sok erőfeszítésbe kerül ebből a gondolkodásmódból őket kizökkenteni. Számtalanszor emlékeztetni kell őket, mert néhány hét aktivitás után a dolgok elkezdenek újra a régi kerékvágásba visszazökkenni. Persze nem szabad elvárni, hogy mindenki, minden héten valami zseniálisat előhúzzon szellemi tarsolyából, sőt meg kell engedni, hogy akár heteken, hónapokon keresztül valaki csak úgy ellegyen, hiszen vannak olyan időszakok az ember életében, amikor arra van szüksége, hogy a többiek hordozzák. Arról nem is beszélve, hogy egy friss hívő nyilván nem alkalmas a többiek tanítására, ám tapasztalatom szerint akár kérdéseivel is rendkívül építő módon hozzá tud járulni az alkalomhoz. Mégis a lényeg, hogy a közgondolkodásba beivódjon: a gyülekezet egészséges működése elvárja, hogy mindenki aktív résztvevőként tekintsen önmagára, felfedezze különleges ajándékait, adottságait és feladatát a Testben, és annak megfelelően funkcionáljon. A vezetők feladata ebben segíteni őket, támpontot nyújtani nekik, és megakadályozni, hogy visszazökkenjenek a régi, passzív, fogyasztói szemléletbe. Ez azonban frusztrálóan idő- és energiaigényes, és óriási eltökéltséget és együttműködést követel. És igen, az elején lesznek olyan bizarr pillanatok, amikor csak pislogunk egymásra, amikor meg kellene szólalni, mert senki nem olvasta el az a heti igeszakaszt, vagy senki nem gondolkodott hét közben azon, hogy mivel is fogja építeni testvéreit. Ilyenkor nagy a kísértés a vezető számára, hogy megszólaljon és megtörje a kínos csendet, de néha a legjobb, ha ezt nem teszi, hadd érezze mindenki, hogy ez a dolog csak akkor tud jól működni, ha mindenki beleadja magát.

Aztán az emberek többsége egyszerűen lusta gondolkodni. Lustaságból vagy igénytelenségből nem akar saját véleményt vagy látásmódot kialakítani egy témával kapcsolatban, hanem megelégszik azzal, sőt elvárja, hogy megmondják neki, hogy mit kell gondolni, és azt kritika és gondolkodás nélkül benyelje, és agyatlanul szajkózza tovább. Ez a hozzáállás azonban sosem fog érettséghez, krisztusi felnőttséghez vezetni. Az embereket nehéz kimozdítani abból a pozícióból, hogy ne azt várják, hogy egyvalaki megmondja nekik mindenről, hogy mit gondoljanak, hanem hogy ők maguk gondolkodjanak. Sokszor nem tudnak mit kezdeni azzal, ha több alternatív bibliamagyarázatot kínálnak nekik, ők azt szeretnék tudni, hogy mi A Helyes Értelmezés (még ha ilyen egyszerűen nincs is!).

Emellett az emberek felelősséget vállalni sem szeretnek. Inkább követnek vakon egy vezetőt, akire majd hivatkozhatnak életük döntéseivel kapcsolatban, sőt, ha lehet, inkább döntsön helyettük mindenben! Mondja meg ő, hogy hogyan kell élniük, hol dolgozzanak, kit vegyenek el, hol éljenek, stb. Megdöbbentően nagy az igény az emberekben erre, nem véletlen, hogy sok nárcisztikus vezető élvezettel kihasználja ezt, hiszen ettől ő igazán fontosnak és jelentőségteljesnek érezheti magát. Win-win: a kereszténynek nem kell döntenie, a vezető pedig fontosnak érezheti magát. Azonban Krisztus ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk, és végül mindenkinek felelősséget kell vállalnia az életéért és minden döntéséért. Tény, hogy a tanítókat és pásztorokat nagyobb felelősség terheli, ám véleményem szerint a legnagyobb dádát akkor fogják kapni, ha engedik és kihasználják, hogy az emberek életük döntéseit az ő kezükbe helyezzék. Megdöbbentő, hogy az élet hány és hány területén kérik ki emberek a véleményemet, amivel önmagában nincs is baj, ám sokszor a háttérben annak az igénye húzódik meg, hogy azt szeretnék, ha helyettük döntenék. Ha célunk valódi, érett tanítványok képzése, akkor az emberek ebbéli igényét le kell leplezni és el kell utasítani. Tanácsot lehet adni, de a döntést mindenkinek magának kell meghoznia, vállalva a felelősséget és a következményeket. Ebből a beidegződésből sem egyszerű az embereket kimozdítani.

Nos, ez néhány példa arra, hogy a klasszikus modell által átitatott emberi elme mennyire nehezen tud kilépni a megszokott kerékvágásból, pedig a fenti témákban ez véleményem szerint mindenképpen elengedhetetlenül szükséges lenne az érettséghez.

Emberből vagyunk

A másik akadálygördítő tényező: maga az emberi természet. Az ebből fakadó problémák nem rendszerfüggőek, ugyanis a klasszikus modellben is ott vannak, ám a több-résztvevős álomgyülekezeti modell esetében ezek hatványozottabban felszínre tolják rusnya képüket. Lássunk néhányat!

Az emberek különböznek: vannak visszahúzódóbbak, vannak akik imádnak reflektorfényben sütkérezni. Vannak, akik jó beszédkészséggel rendelkeznek, vannak, akik két mondatot nem tudnak kimondani, ha kettőnél több szempár szegeződik rájuk. Ezek valódi és megváltoztathatatlan különbségek, amiket nem lehetetlen leküzdeni, de nem is feltétlenül szükséges. Nem kell ugyanis mindenkinek sok ember előtt beszélnie, sőt az sem jó, hogy akinek ez nem okoz problémát, annak be sem áll a szája. A lényeg, hogy mindenki azzá váljon, akivé Isten teremtette, legyen szerepe akár látványos vagy minden szem elől rejtett. Ezen különbségek miatt nem szabad erőltetni semmit, csak azt, hogy mindenki igyekezzen ajándékait, elhívását, küldetését megismerni, és aktívan beállni abba! Nem szabad erőltetni, hogy mindenki mások előtt beszéljen, hangosan imádkozzon, stb. hanem egy olyan bátorító környezetet kell létrehozni, amiben kibontakozhatnak. Ahol nem nevetik ki ügyetlen próbálkozásaikat, ahol nem nyaggatják őket, de bátorítva vannak, hogy felnőjenek azzá, akivé teremtette őket Mennyei Atyjuk. Ez nehéz, sok benne a buktató, rengeteg szeretetet, megbocsátást, tiszteletet és toleranciát igényel, és türelmet és kitartást. Sokszor ugyanis nem jön össze, ami konfliktushoz vezet, és problémákhoz, mert

az emberek sértődékenyek. Azt hiszem semmilyen más lény nem képes akkora fájdalmat és bántást okozni fajtársainak, mint az ember. Sokszor bunkók vagyunk egymással, csak magunkkal törődünk, nincs bennünk empátia, élvezettel forgatjuk egymásban a kést. Emellett képesek vagyunk vérig sértődni, és gyerekesen viselkedni. Pl. ha valaki nem ért velünk egyet, vagy úgy véljük csúnyán nézett ránk, besértődünk és “bosszúból” hetekig nem megyünk gyülekezetbe. Nos, egy kisebb méretű gyülekezetnél, ha elegendő mennyiségű ilyen sértődés van, az gyakorlatilag ellehetetleníti az álomgyülekezet működését. Ezért ESZMÉLETLEN mértékű szeretetre van szükség a közösség működéséhez. Az ősegyház ezekben a dolgokban semmivel nem volt jobb nálunk: ugyanúgy szúrták, falták, fúrták egymást, mint mi (ld. pl. korintusi gyülekezet) és az apostolok vért izzadva próbálták jobb belátásra téríteni őket (és egymást :) ). Azonban, úgy gondolom, hogy ezek a problémák adnak valódi esélyt a jellembeli növekedésre: kellenek a sértődések és megbocsátások, kellenek az összeveszések és belátások, kellenek a szikrák és forgácsok, a konfliktusok izzó tüze, hogy formálódjon a hívő, hogy meglátszódjon, mi van benne, hogy szembesüljön önmagával, hogy összetörjön és engedje, hogy Isten és a testvérek újra összerakják. Ez egész egyszerűen nem tud megvalósulni a klasszikus modellben. Az álomgyülekezetben meg tud valósulni, ám papíron sokkal jobban néz ki, mint az életben. Az életben néha úgy kell könyörögni, hogy az emberek szóba álljanak egymással egy kisebb-nagyobb összezördülés után, és van akinek az egészből egész egyszerűen elege lesz és kiszáll. Nem kevesen. Sok embernek ez túl nagy ár a testvéri közösséghez. Véleményem szerint a valódi növekedés és tanítványság esélyét szalasztják el ezzel, de az a sajnálatos tény, hogy a legtöbb keresztény jellemében és karakterében nem érett, és nem is akar az lenni. Ez túl nagy ár a legtöbb embernek, pedig meggyőződésem, hogy ez a szeretet valódi próbája. De mindig van egy klasszikus gyülekezet, ahova át lehet menni, ha túl nagy kihívássá válik az “álomgyülekezet”. Ez egy óriási buktató és akadály az általam megálmodott modell előtt.

Az emberek intoleránsak. Nem szeretik a tőlük idegen gondolatokat, embereket, bibliaértelmezéseket, habitusokat, szófordulatokat, stb. Az emberek önmagukat szeretik, és azokat, akik hasonlítanak hozzájuk. Papíron jól néz ki az a gondolat, hogy csak a kereszténység alapelveivel kell egyetértenünk, a többi témában mindenki azt gondol, amit akar, és legtöbben elvben tapsolnánk is ehhez, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez rendkívül nehezen tud működni. Az emberek nehezen viselik, ha nem értenek velük egyet. A legtöbb ember nem elégszik meg azzal, hogy békében együtt él egy máshogy gondolkodóval, meg… akarja… győzni. Mindenáron. Hiszen, ha a másik nem ért vele egyet, akkor nyilván azt gondolja róla, hogy téved, márpedig neki igaza van! Eh… Ez egy másik frusztráló probléma. Ehhez jön az, hogy az emberek nem tudnak kulturáltan vitázni. Az esetek többségében érzelmi kérdése lesz mindenből, ami sértődéshez és haraghoz vezet (ld. előző bekezdés).

Az emberek győzni és uralkodni akarnak. Nem mind, de nagyon sok. Elképesztő mértékű az emberekben a hatalomvágy, a másik leuralásának a vágya, a jobbnak, okosabbnak, erősebbnek, rátermettebbnek bizonyulás vágya. Az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni az egyenlőséggel. Sokan vezetői ambíciókat dédelgetnek magukban. Nos ezek az emberek nem tudnak megmaradni egy álomgyülekezetben. Két lehetőség áll előttük: vagy tönkreteszik, meghódítják, legyőzik a gyülekezetet, ha kell szakadás és lázadás árán, vagy odébbállnak és keresnek maguknak egy olyan terepet, ahol értékelik hadvezéri ambícióikat. (És bizony számos, ha nem a legtöbb gyülekezet alkalmas hatalmi játszmáik kiélésére).

Konklúzió

Ha valaki az általam felsorolt elvek mentén szeretne létrehozni és működtetni egy közösséget, az készüljön fel a lehetetlenre, a kudarcra, arra, hogy a frusztráció és a mindjárt-feladom érzése élete mindennapos részévé válik. Nem viccelek.

Mégis, amikor az ember néhanapján ott ül a testvérek közösségében, akik szépen lassan kibontakoznak és egyre gyakrabban megcsillantják a cserépedényükbe helyezett kincsüket, szolgálnak egymás felé és egyetértésben vannak, az olyan, mint olaj a sebre, mintha a menny egy pillanatra leszállna a földre. Olyankor azt érzi az ember, hogy ezért érdemes küzdeni, sőt egyedül ez az, amiért érdemes. Semmire nem tudnám már lecserélni.

“You may say I’m a dreamer but I’m not the only one”

Recept és hozzávalók (4) – az álomgyülekezet

imgresFolytatva (és terveim szerint befejezve) ezt a sorozatot, megkísérlem leírni, mik a jellemzői a szemem előtt lebegő álomgyülekezetnek. Tisztában vagyok vele, hogy nincsen hibátlan gyülekezet és tökéletes recept, sőt hiszem, hogy minden gyülekezetnek meg kell találnia a saját útját, mégis úgy gondolom, a következő dolgok egy egészséges gyülekezetben valamilyen módon ott kell, hogy legyenek. Ezeket a célokat próbáljuk megvalósítani a mi gyülekezetünkben egy ideje, így arról is be fogok tudni számolni, hogy milyen akadályok gördülnek megvalósításuk elé.

Egymást

“Mi hát a helyes, testvéreim? Amikor összejöttök, mindegyikőtök igyekezzen a többieket építeni! Egyikőtök énekeljen egy dicsőítő éneket, a másik tanítson, a harmadik mondja el, amit Isten kijelentett neki, más valaki szolgáljon a nyelvek ajándékával, valaki pedig magyarázza meg — de mindenkinek az legyen a célja, hogy szellemileg erősítse a gyülekezetet!” (1Kor 14:26, EFO)

Elég csak beírni egy bibliakeresőbe azt a szót, hogy egymást, és képet kaphatunk arról, hogy a gyülekezet az egy olyan közös-ség, amibe mindenki beleadja magát, hogy a többieket építse. Álomgyülekezetemben erre mindenkinek lehetősége van és mindenki felelősségének is érzi ezt. Mindenki imádkozó szívvel készül az alkalomra, nem pedig csak megjelenik, hogy neki szolgáljanak. Az alkalmon pedig lehetősége van megnyilvánulni. Persze a másik építése nem mindig kell, hogy a teljes gyülekezet előtt történjen, sőt valami jellegéből fakadóan mindenki tudomása nélkül kell, hogy történjen, de ha valakinek a teljes gyülekezet felé van mondanivalója, akkor arra is lehetőséget kell biztosítani. A többiek pedig megítélik, hogy amit mondott, az valóban az Úrtól van-e, vagy csak a későn elfogyasztott túlzott mértékű töltött-káposzta ihlette.

Természetesen ez nem kell, hogy mindenféle szervezést és irányt nélkülözzön, az alkalmaknak nem kell feltétlenül vagy mindig (vagy egyáltalán!) spontánnak lenniük, lehet előre eldöntött útmutatások szerint is haladni (pl. egy bibliai könyvön végighaladva, vagy egy témát feldolgozva), de a lényeg, hogy mindenki részt vehessen, hozzájárulhasson és hozzá is járuljon a gyülekezeti alkalomhoz. Ez azt sem jelenti, hogy minden alkalmon mindenki felszólaljon, de a gondolkodásba be kell, hogy ivódjon, hogy az alkalom nem (csak) arról szól, hogy mit kapok, hanem (sokkal inkább) arról, hogy mit adok a többieknek.

Sokszínűség

Ahogy korábban írtam, ez biztosítja, hogy Isten bölcsességének és személyének sokszínűsége a tagok sokszínűségén keresztül megnyilvánuljon. Istenből nem csak azt a darabot látja a gyülekezet, amit Józsi pásztor megragadott Belőle, hanem, azt is, aki Juli dalaiban megszólal, aki Peti verseiben mennydörög, aki Marcsi imáiban felmagasztalódik, aki Zoli igemagyarázásában érthetővé válik, aki Eszter próféciáin keresztül vigasztal vagy megfedd, aki Pista bácsi álmain keresztül utat mutat, stb. stb. Mindannyian csak rész szerint ismerjük Istent, ám ha ezeket a részeket meg tudjuk mutatni egymásnak, máris tisztább és teljesebb képet kapunk Istenről. A rész szerinti ismeretünk különbözősége nem vitákat fog gerjeszteni, hanem a másik értékelését: a kéz nem mondja a lábnak, hogy nem jó semmire, és nincs rá szüksége, hanem tudomásul veszi és értékeli, hogy nélküle sehova se jutna.

Ennek megvalósulásához elengedhetetlen, hogy minden a szeretet, kölcsönös tisztelet és tolerancia jegyében történjen. Álomgyülekezetemben csupán a keresztény hit alapkérdéseiben kell egyetérteni (amit az ősi hitvallások megfogalmaznak), minden egyébben szabad különböző véleményen lenni. Nincs hivatalos, központi álláspont, illetve, ha van is, nem kell azzal mindenáron egyetérteni, ha az a hit alapkérdéseit nem érinti. Lehet másként vélekedni tudományos kérdésekről, bibliaszakaszok értelmezéséről, a helyes keresztségről, a lelkek örök sorsáról, gyereknevelésről, szexualitásról, stb.

Tartalomhoz a forma

Ahhoz, hogy a fentiek működni tudjanak, a gyülekezet formájának bizonyos feltételeknek meg kell felelnie. Nyilván ahhoz, hogy mindenki aktívan hozzá tudjon járulni az alkalomhoz a létszám nem lehet nagyobb max. néhány tucatnál. Hogyan lehet ezt megvalósítani (főleg, ha a gyülekezet nagyobb)? Több ötletem is van (ezek nincsenek kőbe vésve, csak ötletelek):

  • A heti gyülekezeti alkalmak kis csoportokban történnek (házanként vagy valamilyen bérelt teremben, szerintem mindegy). A csoportok lakhely szerint kerülnek felosztásra, mindenki a hozzá közeli csoportba jár. A csoportok ugyanazt az igeszakaszt vagy témát dolgozzák fel az adott héten, kiegészítve mindazzal, amivel a csoport tagjai egyenként készülnek az alkalomra. Havi vagy kéthavi rendszerességgel az egész gyülekezet összejön egy nagy szeretetvendégségre, ahol a különböző csoportok vezetői tanítanak, de ugyanúgy lehetőséget adnak bárkinek a felszólalásra;
  • A teljes gyülekezet összejön hetente, ám a terem kialakítása nem úgy néz ki, hogy elől a színpad, előtte pedig a széksorok, hanem több asztal körül több szék, így a gyülekezet kis csoportokat alkot. A közös dicsőítés után, egyvalaki vagy néhányan a teljes gyülekezet felé szolgálnak tanítással, ám ez max. 20-25 perc hosszú. Ezután a gyülekezet csoportonként “dolgozza fel” az elhangzottakat, megosztva látásaikat, kérdéseiket, stb. Ezek után asztalonként vagy közösen úrvacsorát vesznek, esetleg még lehetőséget biztosítanak néhány embernek a teljes gyülekezet megszólítására. (Ez egyébként valahol működik is, de már nem pontosan emlékszem, melyik könyvben olvastam.)

Bármely felállás megfelelő, amennyiben lehetővé teszi és elvárja az emberektől az aktivitást, a közös részvételt, ajándékaik megcsillantását.

Krisztus a fej

Álomgyülekezetemben mindenki egyenlő. Ajándékokban, ismeretben, funkcióban, szerepben és abból fakadó felelősségben és megbecsülésben lehet (és lesz) különbség a tagok között, de senki sem nagyobb a másiknál, nem áll a másik felett, stb. Hiszek a vezetésben és a vezetőkben, de nem hiszek speciális kenetben, nagybetűs Szolgálati Ajándékban, ami valamiféle alanyi jogú felsőbbrendűséget és beavatottságot jelent, akinek mindig igaza van. A gyülekezet vezetői azok kell, hogy legyenek, akikre a többiek felnéznek kipróbáltságuk, példamutató életük, bölcsességük, szolgálatkészségük, szeretetük, stb. miatt. Hiszek abban is, hogy vannak emberek, akiket Isten egy közösségben útmutatóul adott, akik segítenek megérteni Isten vezetését a közösség számára, ám ez sosem jelenti, hogy véleményüket és látásukat senki sem kérdőjelezheti meg, illetve, hogy Isten vezetése csak és kizárólag rajtuk keresztül valósulhat meg. Nem hiszek az egyszemélyes vezetésben sem, sőt óriási veszélyforrásnak tartom. Ezért nem hiszek az egypásztoros modellben, álomgyülekezetemben többszemélyes vezetés valósul meg (vének, presbiterek), akik azért kerültek “pozíciójukba” (ami inkább funkció, mint pozíció, hiszen nem állnak a többiek felett), mert jellemükkel és életükkel vezetőknek bizonyultak, nem pedig mert felküzdötték magukat a “csúcsra” vagy mert Isten megjelent nekik álmukban és “megkoronázta” őket. Feladatuk elsősorban a gyülekezet “úton” tartása, útmutatása, a tanítás tisztaságának őrzése, a gyülekezet egészséges működésének felügyelése, egyszóval a felvigyázás. A vezetők nem uralkodnak a nyáj felett, hanem szolgálják azt.

Na, most hirtelen ennyi jutott eszembe, és sajnos nem sikerült a végére érnem a sorozatnak, úgyhogy az akadályokról a következőben írok.

Disclaimer (<– még mindig nem tudom magyarul): tudom, hogy ez nem aperitif, hanem utópia (értitek, utó-pia, hehe… khm), ezért is hívom “álomgyülekezetnek”. Azonban ez számomra egy olyan álom, amiért érdemes küzdeni. Ez a küzdelem iszonyat nehéz, és a klasszikus modell sokkal kevesebb ellenállásba ütközik, de abban én már nem tudok hinni, ezért pedig kész vagyok küzdeni. (Még ha 3-4 havonta fel is akarom adni)

Recept és hozzávalók (3) – ősegyházi alapelvek

imgresFrank Viola könyvének megemlítése rögtön heves reakciókat képes kiváltani az emberekből, hiszen meglehetősen radikális és megosztó könyvről van szó. Azonban, még ha minden részletével nem is értek egyet, a könyv alapvető üzenetével és irányával igen, és egyenesen úgy gondolom, hogy reformáció mértékű átalakulásra van szüksége az Egyháznak, ha mai posztmodern világunkban releváns akar maradni, ki akarja iktatni az általam eddig említett problémákat, és valódi hatást akar elérni a keresztények és a társadalom életében. Nem gondolom, hogy mindenáron és minden esetben ki kell hajítanunk mindent az ablakon, de rendszerszintű változásokra van szükség.

Frank Viola is világossá teszi a könyve elején, hogy nem szabad az ősegyházra idealista módon tekintenünk, miszerint ők a minta, amihez vissza kellene mindenáron és mindenben térnünk, azonban bizonyos gyakorlatuk mögött meghúzódó alapelvek fontosak lennének és fájóan hiányoznak a mai egyházgyakorlatból. Nem kell mindenben hozzájuk hasonlítanunk, egyrészt mert valójában elég sokszínű kép rajzolódik ki előttünk velük kapcsolatban, a kaptafák látványos hiányával, másrészt olykor megdöbbentően tökéletlenek voltak az első keresztények és gyülekezetek, rengeteg hibával, tévedéssel, széthúzással és bűnnel, harmadrészt egy a miénktől merőben különböző korban és kultúrában léteztek, amit nem lehet és kell a miénkbe egy az egyben átemelni.

Szeretnék azonban néhány dologra rávilágítani, amiben véleményem szerint igenis szükségünk lenne tanulni tőlük (még ha adott esetben náluk sem látjuk tökéletesen működni őket) a teljesség igénye nélkül.

Egymást építették

Az istentiszteletekhez mindenkinek lehetősége volt hozzájárulni valamilyen módon, szellemi vagy gyakorlati szolgálattal, sőt elvárásként fogalmazódott meg, hogy mindenkinek legyen valamije, amivel szolgál a többiek felé, és ne csak önmaga építésére vegyen részt az istentiszteleten. Tehát nem egyvalaki vagy a szolgálók szűk csoportja szolgált a többiek felé, hanem mindenkinek lehetősége és felelőssége volt a többieket építeni valamilyen módon. Ezáltal nem egy szűk aktív és egy tág passzív csoport ült egymással szemben, hanem mindenkitől elvárták, hogy ajándékait használva a többieket építse. Ezáltal az istentisztelet kevésbé volt egy passzív, önközpontú élmény, hanem az egymás felé való szolgálat helye. Nyilván nem mindenki szolgált mindig, de sokkal aktívabbak voltak a tagok (néha káoszba torkollóan), mint ma.

Ehhez képest ma egy átlaghívő az esetek 90%-ban semmilyen módon nem járul hozzá az alkalomhoz a jelenlétén kívül (sőt botrányosan és pazarlóan sokszor még úgy sem). Erre lehetősége sincs, de megszokásból valószínűleg meg sem fordul a fejében. Az istentiszteleten való részvétel egy rendkívül önző és önközpontú cselekedetté vált: az emberek azért mennek, hogy “feltöltődjenek”, hogy megetessék őket, hogy szellemi igényeiket kielégítsék. Sőt, teljesen kifordult, mégis ijesztően magától értetődő módon (mintha az teljesen rendben lenne) megsértődnek, ha ezt az önközpontú szellemi élményüket valami megzavarja: unalmas prédikáció, kényelmetlen székek, hangos zene, stb. Hol van ez a hozzáállás ahhoz képest, ahogy az első keresztények kényelmüket, szabadságukat, sőt életüket feladták, hogy hitüket megéljék? Mára sok keresztény istentiszteleten való részvétele szellemi önkielégítéssé torzult, és ezt a rendszer eltűri, sőt támogatja és elvárja!

Sokszínűség

Az alkalmakon való aktív részvétel igénye lehetővé tette, hogy a gyülekezetek sokszínűsége nyilvánvalóvá legyen: különböző ajándékok, szolgálatok, habitusok, vélemények, próféciák, tanítások, zsoltárok és énekek mind-mind lehetőséget kaptak a megnyilvánulásra. Mozdulhatott a láb, szólhatott a száj, dobbanhatott a szív, utat mutathatott a kéz, stb., ahogy Pál apostol írt erről a korintusiaknak. Kaotikus volt? Minden bizonnyal! A vezetők és felvigyázók legfőbb tevékenysége valószínűleg az istentisztelet ékes rendjének a mederben tartása volt, ám ez abból a jó problémából fakadt, hogy különböző ajándékok és szolgálatok aktívan megjelentek a gyülekezet életében.

Ehhez képest ma sokszor már a hanglejtéséből és szóhasználatából következtetni lehet arra, hogy ki, melyik gyülekezetbe jár, mert az Egyetlen Szolgálati Ajándék olyan mértékben kizárólagos szolgáló a gyülekezetben, hogy mindenki annyit hallotta már, hogy átvette hanghordozását és szófordulatait. Egyszerre ijesztő és tragikomikus, ahogy gyülekezetek tagjai a vezető lelkész kicsi kis másolataivá válnak (néha még külső jegyekben is!!). Az ajándékok sokszínűsége helyett uniformizált, szürke, egyen-keresztény droidokból állnak közösségek, ahelyett, hogy az a rengeteg érték, ajándék, szín, hang és forma előtörhetne mindenki épülésére.

Közvetlenség

Az aktív részvétel és a személyes ajándékok megnyilvánulásának lehetősége sokkal nagyobb esélyt és lehetőséget adott arra, hogy a gyülekezet tagjai megismerjék egymás életét, gondolkodásmódját, életkörülményeit, stb. Sőt, az első istentiszteletek nagy része valójában egy együtt eltöltött vacsora volt valamelyik tag házában: együtt ettek, és közben/előtte/utána nem csak élelmüket, hanem egész életüket megosztották egymással. Ennek keretén belül rálátással rendelkeztek egymás életére, ami lehetőséget biztosított egymás terheinek hordozására, illetve egymás hibáinak, tökéletlenségeinek vagy akár bűneinek meglátására is. Itt tudott megvalósulni egymás lábának megmosása (szellemi értelemben), egymás fegyelmezése, korrigálása, vagy felemelése, építése, stb. Az első keresztények tehát meglátásom szerint sokkal inkább ráláttak egymás életére, és a pásztori munka nem csak a vezető feladata volt, hanem mindannyiuké, ahogy felelősségteljesen törődtek egymással, megvallották egymásnak bűneiket, egyáltalán: látták egymást. Biztosan rengeteg konfliktussal és kihívással járt ez, nem véletlenül kaptak parancsot egymás tiszteletére, elfogadására, sőt elviselésére.

A mai helyzet sokszor sajnos az, hogy az átlaghívő eljár a gyülekezetbe, de nem ismer igazán senkit, és őt sem ismeri senki igazán. Felületes, “Hogy vagy? Áldjon az Úr!” beszélgetések mentén el vannak egymás mellett a testvérek. Nincs valódi közösség, egymás jellemhibáinak észlelése és csiszolása, összezördülések és megbocsátások, szikrák és forgácsok. A házicsoportok ebben a témában létfontosságúak. Olyannyira (és ebben nem biztos, hogy egyet fogtok érteni velem), hogy szerintem a házicsoportnak kellene lennie a gyülekezet istentiszteleti alapformájának. (Na de, mi van, ha elkezd nőni a gyülekezet? Vannak rá ötleteim, amikről lehet, hogy majd írok is.) Azt gondolom, hogy a házicsoport nem szabad, hogy csak egy választható opció legyen, annak kell lennie a gyülekezetnek. Ez nem zárja ki, hogy ne legyenek klasszikus jellegű alkalmak is, de azok nem alkalmasak valódi tanítványok nevelésére, maximum egyfajta speciális pl. közösségi összekovácsoló, funkciót tölthetnek be.

A következő bejegyzésben leírom az én álomgyülekezetemet (mármint, ami csak álmaimban létezik, nem aminek tagja és vezetője vagyok…), és hogy milyen problémákat látok megvalósításában tapasztalataim alapján.

Disclaimer (<— hogy mondják ezt magyarul?): Tisztában vagyok vele, hogy az első keresztények esetében sem működtek maximálisan ezek a dolgok, illetve azzal is, hogy nem mindenhol működnek ma ezek a dolgok rosszul. Sarkosan fogalmazok, ám általános érvényű benyomások alapján. Tisztelet minden kivételnek! Tudom, hogy vannak (nem kevesen) keresztények és gyülekezetek, akik nagyon is jól “teljesítenek” ezen pontokban. Peace! ;)

Recept és hozzávalók (2) – a klasszikus modell kihívásai

imgresElőző bejegyzésemben röviden és nem minden részletre kiterjedően leírtam, hogy hogyan néz ki a ma általánosságban elfogadott és elterjedt gyülekezeti modell, aminek persze sokféle variánsa létezik, és van nagyon sok jó, egészséges és építő közösség, ami ebben a formában működik. Ezért nem gondolom, hogy egy az egyben ki kellene hajítani az ablakon ezt a modellt, ugyanakkor az általam felvetett rendszerszintű problémákkal tisztában kell lennünk, és erőfeszítéseket tenni azok kiküszöbölésére, de legalábbis tompítására. Természetesen egy csomó egyéb ebben a modellben felmerülő problémát nem említettem meg (pl. a vezető kultusszerű tisztelete, “imádata”; leuraló, manipuláló pszichológiai dinamikák (oda-vissza!) működése; az eltérő teológiai meglátások toleranciájának hiánya, stb. stb.), mert egyrészt ezek nem csak ezen modell sajátjai, másrészt mindenről én sem írhatok :)

Vannak azonban ennek a modellnek “pozitívumai” is:

  • A gyülekezet könnyebben kordában tartható, irányítható, csupán a világból ismert vállalati elveket kell átemelni és szellemi köntösbe öltöztetni. Kialakítani egy jól átlátható vezetői struktúrát, megfogalmazni egyszerű és könnyen érthető célokat (ún. “látás”), és létrehozni valamiféle márkaidentitást: igen, mi ezek vagyunk. Ez persze melegágya egyfajta elitista (“ki, ha nem mi”) gondolkodásmódnak és betegebb helyzetekben egyfajta exkluzív klub érzést is kialakíthat (“mi egyedül”), mindenesetre vállalati hatékonyságot adhat a közösségnek;
  • Ez a modell tehát hatékony, és ha a vezető jó menedzsmentkészséggel, elegendő karizmával rendelkezik és, ha képes és akarja az embereket ilyen-olyan módszerekkel motiválni (rosszabb esetben manipulálni vagy nyomás alá helyezni) a gyors és látványos siker garantált. Az más kérdés, hogy mennyire hosszan tartó és valódi siker ez, és mi történik a képlettel, ha a vezető valami miatt kikerül a belőle. Az egész rendszer tehát meglehetősen a vezető(k) személye körül forog;
  • A központi vezetés lehetővé teszi, hogy mindenki számára világos és egyértelmű legyen, hogy miről, mit kell gondolni, és a legtöbb helyen élnek is ezzel a lehetőséggel: nem nagyon kell gondolkodni az okokon és a miérteken, mindenki számára világos, hogy mi a gyülekezet álláspontja egyes kérdésekben. Ez persze sokszor egyfajta intoleranciával jár együtt, és ha valaki nem ért egyet bizonyos kimondott sőt kimondatlan állásponttal, az gyorsan nemkívánatos személlyé válhat.

Azért írtam idézőjelbe a pozitívum szót a felsorolás előtt, mert ezen dolgok közül tényleg van sok valódi pozitívum, sőt többük elkerülhetetlen (pl. nem feltétlenül baj, ha a vezető karizmatikus személyiség, ill. a hatékonyság sem probléma önmagában, ha nem jár együtt egyfajta személytelen vállalati gondolkodásmóddal), azonban ha elharapódznak, könnyen csapdává és veszélyforrássá lehetnek.

Gyülekezetünk egyébként ettől a modelltől először önakaratán kívül kellett, hogy elszakadjon, azon egyszerű gyakorlati okból kifolyólag, hogy én, mint a gyülekezet pásztora, tanítója és dicsőítésvezetője egy-két év után megszakadtam a munka, család, szolgálat hármasságának terhe alatt. Be kellett látnom, hogy a rendszer így fenntarthatatlan, a három közül (házasság, munka, szolgálat) valamelyiket fel kellene adnom, ha ép bőrrel túl akarom élni a dolgot. Így egy évre visszavonultam a szolgálattól (ami először meglepő haragot és sértettséget váltott ki némelyekben, ami egyébként a modell sajátos velejárója, ám később megértésre találtam), és “beszélgetős” modellre váltottunk át, amikor is a gyülekezeti alkalomhoz mindenki igyekezett hozzájárulni, nem csak én osztottam az észt. A dolog meglepően jól működött: sokkal jobban megismertük egymást, valódi kérdések fogalmazódtak meg, és az emberek lehetőséget kaptak kitárulni. Mivel az egész nem volt tudatos, a dolgok szépen visszaálltak a régi kerékvágásba néhány év alatt, és megint csak a megszakadás és feladás szélére kerültem.

Ekkor került a kezembe Frank Viola könyve, ami szavakat és struktúrát adott azoknak a gondolatoknak, amiket tapasztalatból és ösztönösen igaznak véltem, illetve felnyitotta szememet arra, hogy más számára is nyilvánvaló a különbség a mai egyházi gyakorlat és az Újszövetség lapjain elénk táruló kereszténység között.

Innen folytatom majd, mert nem szeretném túl hosszúra nyújtani a bejegyzést.

Recept és hozzávalók (1) – klasszikus modell

imgresGyülekezetünk, aminek próbálok minden tőlem telhető módon munka mellett szolgája, pásztora, ösztönzője és sokszor összetartója lenni, a Golgota gyülekezetekhez tartozik, de sok szempontból kezdettől fogva kilóg a sorból. Ennek legfőbb oka, hogy a tagok nagy része megégette már magát valamilyen kisegyházi, evangéliumi közösségben, leuraló, manipuláló szektoid képződményben, így sok klisé, kisegyházi körökben elterjedt gyakorlat számunkra üresen cseng, a mögöttük húzódó emberi hatalmi szándékok leplezetlenek és mezítelenek. Sebzettek lettünk, sérültek és bizalmatlanok, és igen, sok szempontból szkeptikusak és fásultak. Olyan ez egy kicsit, mint az erőszakos környezetben hirtelen felnőtt gyermek bizalmatlansága mindenkivel szemben, aki csak visszaélt bizalmával. Ezért a klasszikus egypásztoros modell nálunk az elejétől fogva nem, vagy nem úgy működött, mert túl sokat láttunk az árnyoldalából, a fékek és egyensúlyok hiányából. Mégis néhány évvel ezelőtt beleszaladtunk abba az utcába, amit a klasszikus gyülekezeti kisegyházi modell képvisel Magyarországon (erről bővebben mindjárt). Aztán a körülmények sajátos alakulása és tudatos döntések vegyes hatása nyomán kisebb-nagyobb sérülésekkel kitolattunk ebből a – véleményem szerint zsák- – utcából, és egy másik irányba vettük utunk.

Szeretnék most erről a két modellről, “receptről” írni, és tapasztalataimról velük kapcsolatban.

Klasszikus modell

Ma, ha belépünk a legtöbb gyülekezet istentiszteletére, általában azt találjuk, hogy a szolgáló vagy a szolgálók szűk csoportja kiáll a nép elé szolgálni, a nép pedig fogadja ezt a szolgálatot. Kiáll a dicsőítőcsoport és egy jó fél-, egy órát énekel, majd az istentisztelet nagy részét az tölti ki, hogy általában egy ember “prédikál”, a nép pedig hallgatja. Elhangoznak közben imák és hirdetmények, és 1,5-2 óra elteltével mindenki hazamegy egy kis alkalom utáni “közösséggyakorlás” után (mert azt gyakorolni kell, nem megy magától). Ezzel a modellel több baj is van.

  • Egyrészt, bármennyire is sértőnek tűnik ez a “nemvallásos” kisegyházak számára, ez nem sokban különbözik a történelmi egyházak (beleértve a katolikus egyházat is) gyakorlatától. Mindenféle erőfeszítés és tagadás ellenére igenis létrejön a klérus-laikus megosztottság, lesznek a szolgálók és a kiszolgáltak, a beavatottak, felkentek és a kenetet fogadók, az “előadók” és a hallgatóság;
  • Ennek folyományaként a befogadó laikus hallgatóságban létrejön egyfajta passzivitás. Meghallgatják mi az aznapi “szent evangélium” és aztán mennek vissza a dolgukra. A gyülekezeti élet egy programmá sínylik, aminek igazából nincs annyira nagy tétje, olyan sok mindent nem is kell hozzátenniük, elmennek, meghallgatják, és ami beszivárgott vagy bennük ragadt, azon elgondolkodnak, és igyekeznek nem elfelejteni a hét folyamán. De az se nagy gond, ha elfelejtik, a következő héten úgyis más lesz az aktuális “legfontosabb” dolog, számon kérve pedig úgysem lesznek, jól el lehet tűnni a tömegben;
  • Ennek a rendszernek a következő folyománya az lesz, hogy kialakul az emberekben egy fogyasztói szemlélet, és egy elvárás a szolgálattal (szolgáltatással) kapcsolatban. Elvárják, hogy kiszolgálják őket, a prédikáció “ütős” legyen, inspiráló, egy csipetnyi humort, de azért kihívást is tartalmazó (de ne túl sokat, meg csak olyan felszíni sérülést okozó). Unalmas a prédikáció? Hangos a zene? Semmi gond, van másik gyülekezet is a városban. Megyünk oda, ahol a legjobban kiszolgálják és figyelembe veszik az igényeinket. Koszos a Tesco? Megyünk a Sparba. Nincs gyerekszolgálat? Kényelmetlenek a székek? Beszólt a prédikátor? Nem veszik észre vezetői kvalitásaimat vagy a szép baritonomat? Odébb állunk, de a tizedünk (na jó, századunk) biztos hiányozni fog;
  • Ez persze visszaüt a szolgáló klérusra is: egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk, hogy teljesítsenek, hogy hétről-hétre szórakoztató, inspiráló műsort adjanak, és nem mellesleg eltakarják, elnyomják saját emberi gyengeségeiket, mert hát hogy néz az ki, hogy ők nem szuperhősök, ha egyszer mindenki annak tartja őket (és egy kicsit már maguk is elhiszik…);
  • Ez a fajta gondolkodásmód az emberi kapcsolatokat is rendkívül felületessé teszi. Rengeteg ember simán el lehet egy gyülekezetben (főleg pár száz fő esetén) úgy, hogy szinte senkivel nincsen valódi, érdemi kapcsolata.

Lássuk be, ennek az eredménye az, hogy az emberek fejében könnyen az a kép alakul ki a kereszténységről, hogy az a “gyülekezetbe járás”. Hogy van-e valódi jellemfejlődés, szeretetben, jó cselekedetekben és istenismeretben való növekedés, az erősen kérdéses, de legalábbis ellenőriz(het)etlen. Persze nyilván erősen sarkítok, és be lehet építeni ebbe a modellbe rengeteg ellensúlyozó, negatív hatásokat tompító elemet, de összességében ez a meglátásom. Nem mellesleg és nem utolsósorban véleményem szerint égbekiáltó szakadék tátong az első hívők ApCselben és levelekben körvonalazódó kereszténysége és a mai kereszténység gyakorlata között.

Sokan erre azonnal rávágják, hogy hát arra vannak a házicsoportok, hogy az általam említett negatívumokat kiküszöböljék, orvosolják. Egyetértek, hogy a házicsoportok kulcsfontosságúak, és nagyságrendekkel közelebb állnak az első keresztények gyakorlatához, azonban amíg azok csak opcionális és nem szériatartozékai a gyülekezeti életnek, addig az egész elveszti lényegét. Talán érzékelhető, merre haladok: véleményem szerint a házicsoportok nem csak szükséges tartozékai egy egészséges gyülekezetnek, de egyenesen a főattrakciójának kellene lennie a gyülekezeteknek. De erről, majd a következőkben írok, és higgyétek el, nem csak pozitívumokat.

Áldott kudarc

jpeg“Minden várakozásod fulladjon kudarcba,
Minden terved menjen füstbe,
Minden vágyad sorvadjon semmivé,
Hogy tiéd lehessen a gyermekek erőtlensége és szegénysége, és dalolhass és táncolhass az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szeretetében.
Ámen.”

Ezzel az áldással zárja J. R. Briggs a “Fail” (Kudarc) című könyvét, melyet Larry Hine-tól, Brennan Manning szellemi mentorától idéz, aki Manning pappá szentelésekor mondta azt el. A siker mai definíciói alapján sokkal inkább tűnik átoknak ez a néhány szó, mint áldásnak, hiszen manapság leginkább azt könyveljük el sikernek, amikor valaki meg tudja valósítani terveit, várakozásai teljesülnek, vágyai valóra válnak. Egész iparág épül arra, hogy az embereknek ebben segítsen, hogy megtanítsa vagy legalábbis eladja nekik a siker receptjét, hogy karrierükben, párkapcsolataikban, és úgy általában az élet minden területén sikeresek lehessenek. Nem kivétel ez alól a keresztény szubkultúra sem, megszámlálhatatlanul sok könyv kínálja a ki- és beteljesedés titkát, a hatékony imaélet 10 pontját, a sikeres gyülekezet 15 pontját, a céltudatos élet/gyülekezet/hörcsögnevelés titkait, a kisdobosok és úttörők 6 illetve 12 pontját, valamint 69 módot a beteljesedett szexuális életre (vagy azt nem keresztény könyvesboltban láttam?).

Szerelmetes számok

Megrészegít minket a siker, küzdünk érte, akadályokat gördítünk el miatta, sőt akár embereken gázolunk keresztül, csak hogy elmondhassuk a nap végén, hogy sikeresek vagyunk, megcsináltuk! Emellett már-már szerelembe hajló érzelmeket táplálunk a számok iránt, hiszen ők segítenek nekünk kimutatni, hogy mennyire sikeresek vagyunk. Segítségünkre sietnek, amikor össze kell hasonlítanunk magunkat másokkal és mások teljesítményével. Persze ez olyan se veled, se nélküled kapcsolat, mert a számok bármikor gátlástalanul hátba támadnak minket, ha nem vagyunk elég jók, ha nem teljesítünk megfelelően. Megmámorosít minket az érzés, hogy jobbak, nagyobbak, erősebbek, szellemibbek vagyunk, mint mások, és rettenettel tölt el, ha a számok nem a mi oldalunkon állnak. Bárcsak azt mondhatnánk, hogy keresztényként azért más a helyzet, de az esetek nagy többségében nem. Igenis jól esik, ha kimutathatóan jók vagyunk, sokat imádkozunk, sokat és rendszeresen olvassuk a Bibliát, kívülről tudjuk idézni az igeverseket, sokan megtértek rajtunk keresztül (családtagokért pluszpont jár!), ott vagyunk minden alkalmon, stb., egyszóval, ha jó a statisztikánk. Főként azért jó, mert így könnyebb rangsorolni magunkat a többiekhez képest. A farizeusok ezt csúcsra járatták, és sokszor mi sem különbözünk tőlük, pusztán annyi a különbség, hogy mi szebben felöltöztetjük egónk önimádó törekvéseit, meg hát különben is, hála Istennek mi nem vagyunk olyan, mint az farizeus ott, aki a bűnösre mutogat éppen önelégülten. Khm.

Neked mekkora?

Ha azt gondolnánk, hogy a keresztény vezetők, mentesek ezektől a hajlamoktól, nagyot tévedünk. Ha gyülekezetvezetők összejönnek, mondjuk egy konferenciára és ismerkedésként beszélgetnek egymással, a kötelező 2-3 mondatos elterelő bevezetés után gyorsan a tárgyra térnek: “És mekkora a gyülekezetetek?”. Csak azért nem ez az első kérdés, mert akkor túl nyilvánvaló lenne a belső bizonytalanság és kisebbrendűség érzés. Persze, amikor erre a kérdésre válaszolni kell, beleszámoljuk azokat is, akik 2 évente fordulnak meg a gyülekezetben, a gyerekeket is, de talán még a háziállatokat is, hiszen ők is Isten teremtményei (bár nehéz belőlük kicsikarni a megtérők imáját). Rettegve várjuk a reakciót, és a válasz alapján rögtön tudjuk hányadán állunk: amennyiben az illető gyülekezete nagyobb, akkor egyrészt gyanakszunk, hogy a gyerekek plüssállatait is beleszámította nagyon elítélendő módon, másrészt igyekszünk tanulni tőlük vagy kifogásokat keresünk, hogy nekik miért könnyebb. Amennyiben kisebb a gyülekezetük, akkor minden rendben, az ego sértetlen, sőt egyenesen virágzik. Miután jól összemérte mindenki, hogy kinek mekkora, együtt imádjuk Mindenek Teremtőjét és hallgatjuk a Siker Legújabb Receptjét.

Kudarc, te csúf jótevő

Ebben a közegben, mint friss levegő egy évtizedekig zárt szobában, olyan egy őszinte vallomás arról, hogy az élet nehéz, a keresztény élet még nehezebb, a gyülekezetvezető élete meg még annál is. A számok legtöbbször az ellenségeink, bármennyire is próbáljuk őket magunkhoz édesgetni, a világ által definiált és általunk oly nagyon áhított siker pedig olyan, mint egy hisztis, házsártos feleség: neki soha, semmi sem elég jó. A helyzet az, hogy Istennel járt utunk sokkal inkább van szegélyezve kudarccal, mint sikerrel. Az élet nagy részében inkább csak küzdünk és próbáljuk fejünket a víz felett tartani. A helyzet az, hogy ha nem lenne a feltámadás reménye, akkor valóban minden embernél nyomorultabbak lennénk. Keresztényként nagy gondban vagyunk, amikor valódi sikerességünket szeretnénk meghatározni, ugyanis az emberi mércékkel és számokkal nagyon nehezen mérhető. Isten elképzelése a sikerről merőben eltér a világétól, és a mienktől, akik abban élünk. A számok sokszor hasznosak lehetnek, hogy jelezzék, ha valami nagyon nem jól működik, de csalóka tanácsadók ők. A már fent említett farizeusok minden emberi mérce szerint kitűnőek voltak, Isten számára azonban nem csak, hogy nem voltak sikeresek, de egyenesen ismeretlenek voltak. Nem volt Istenhez közük, a valódi siker isteni mércéjén nem voltak kimutathatóak. Mivel ilyen nehezen mérhető világi mércével a valódi siker, életünk küzdelmeit nagyon sokszor kudarcok sorozataként fogjuk megélni. Pedig valójában a legtöbbször nem azok. Minden kudarc egy csúf és ellenszenves jótevő, aki segít nekünk lefejteni egónk önimádó, ám önpusztító vadhajtásait. Segít, hogy meghaljon bennünk a világ által gerjesztett hamis sikerorientáltság, segít, hogy ne legyünk a számok rabjai és szerelmesei, megóv minket az állandó népszámlálástól. Persze fáj, amikor belénk metsz és elvesz minden kapaszkodót, de Isten angyala ő, akit azért küldött, hogy csak Belé kapaszkodjunk, és felismerjük és feladjuk szent ruhába öltöztetett önző ambícióinkat.

Gyülekezeti vezetőként nem csak a saját hamis ambícióinkkal kell megküzdenünk, melyek a siker téves képzeteiből fakadnak, hanem gyülekezet tagjaiban meglévő hamis elvárásokkal is. Persze papíron mind azt mondjuk, hogy nem a méret a lényeg, meg a minőségre kell törekedni, nem a mennyiségre, mégis mivel a világban mozgunk, ami hatással van ránk, egy-egy félmondat erejéig néha-néha felbukkan, hogy valójában mit gondolunk, és az sokszor nem különbözik a világ gondolkodásmódjától. Egy gyülekezetvezetőnek tehát azért is nehezebb egy fokkal ez a számháború és sikerimádat, mert nemcsak a vállán ücsörgő kisördög suttog a fülébe, hanem az istenadta nép is. Ezért aztán sokszor játszmákba kényszerül, módszereket keres, recepteket próbálgat, 10 lépést tesz a sikerért, 12-őt az inspiráló igehirdetésért, 5 lépésben igyekszik hatékonyabban helyt állni 7-szer 24 órában a gyülekezet, család, munka oroszlánokkal és gladiátorokkal teli arénájában.

J. R. Briggs könyve egy őszinte vallomás erről a harcról, és a szolgálattal járó szinte állandósuló kudarcérzésről. Briggs maga is pofára esett a szolgálatban, egy általa plántált gyülekezet halt meg szép lassú haláltáncot lejtve. Könyve elsősorban gyülekezeti szolgálóknak íródott, de mindenkinek el kellene olvasni, hogy egy kis betekintést kapjanak arról, hogy milyen kurva irdatlanul nehéz Istent és az Ő népét szolgálni. Ha már beszéltem fentebb a számokról, íme néhány, olyan igazán hátba támadós fajta a “keresztény” Amerikából, melyeket Briggs említ könyvében:

  • Minden hónapban 1500 pásztor adja fel a szolgálatot kiégés miatt;
  • A pásztorok házasságának 50%-a válással végződik;
  • A pásztorok 80%-a (és házastársaik 84%-a) elbátortalanodott a szolgálatában;
  • 40%-uk komolyan fontolgatta az elmúlt három hónapban, hogy felhagy a szolgálattal;
  • 80%-uk arról számol be, hogy a szolgálat negatívan érinti családi életüket;
  • A pásztorok 50%-a feladná a szolgálatot, ha el tudna máshol helyezkedni;
  • 90%-uk úgy gondolja, nem kapott megfelelő felkészítést a szolgálatra;
  • 45% átélt már olyan kiégést, ami miatt betegszabadságra kellett mennie;
  • 70%-uk számol be arról, hogy nincsen egyetlen barátja sem.

Briggs egyszer egy blogbejegyzésben írt arról (talán egy keresztény „sikerkonferencia” utáni csalódottságában), hogy vajon miért nem szervez senki „kudarckonferenciát”. Bár inkább csak viccnek szánta, de bejegyzése futótűzként terjedt el szolgálók körében, és nagyon sokan jelezték, hogy szívesen részt vennének egy ilyen konferencián. Azóta rendszeresen megszervezik az Epic Fail nevű konferenciájukat, ahol pásztorok és gyülekezeti vezetők mondják el, milyen kudarcokat éltek át szolgálatuk során. Itt nem adnak sikerrecepteket, nem a legújabb módszerekről számolnak be, hanem kiöntik egymás előtt a szívüket, őszintén beszámolnak kudarcaikról, imádkoznak egymásért, és imádják minden lúzerek Atyját.

A siker sokszor valójában kudarc, és a kudarc legtöbbször siker. Fontos, hogy megújult elmével tekintsük erre a kérdésre, amikor önmagunkat vagy gyülekezetünket vizsgáljuk. Legjobb, ha nem is méregetjük és vizsgálgatjuk magunkat és egymást, hanem felnézünk Őrá, aki a világ mércéje szerint a legnagyobb lúzer, de az örökkévaló értékek mérlegén, nos: Király!

Ajánlom a könyvet mindenkinek, de főleg pásztoroknak és gyülekezetvezetőknek, nekik oázis lesz a sivatagban. Ja, és ha mostanában vagy talán még soha nem tetted: ölelj meg egy pásztort, elöljárót, el nem hiszed, mennyire szüksége van rá!

(Ez a bejegyzés is kommentálható blogom Facebook oldalán.)