A szivárvány tövében

11707634_10155682286825034_1492683479005632236_nKét okból ragadok ismét billentyűzetet a homoszexualitás témájában. Egyrészt a már mindenki által ismert (hiszen már a csapból is szivárványszínű víz folyik) amerikai legfelsőbb bírósági döntés ürügyén, másrészt mert szombaton terveim szerint részt fogok venni a Pride felvonuláson több keresztény testvéremmel együtt. Szeretnék néhány dolgot tisztába tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint olyan keresztény blogger, aki a témában rendszeresen publikál és akiről ismert, hogy az átlagnál nyitottabban és elfogadóbban áll a kérdéshez. Sok keresztény számára ez a fajta nyitottság meglepő, ijesztő, sőt felháborító, ugyanis nem csak a melegekkel kapcsolatban, de a feléjük nyitottabb keresztényekkel kapcsolatban is tévedések élnek a fejükben. Szeretnék a magam részéről kísérletet tenni arra, hogy néhány dolgot ezzel kapcsolatban tisztázzak.

Az amerikai döntéssel kapcsolatban

Örülök neki és ebben a formájában támogatom. Liberális demokrataként (ún. libsi, liberó, ballib, vagy néhányak számára egyszerűen csak komcsi) úgy gondolom, nagy és elkerülhetetlen előrelépés ez az emberi jogok terén, és semmilyen épeszű és jogos érvet nem lehet felhozni ellene – a vallásosokon kívül. Úgy gondolom, ez a lépés összhangban van és egyenesen következik más emberjogi vívmányokkal/ból, melyek a diszkrimináció különböző formáit igyekeznek megszüntetni. Sokan (többen a döntőbírák közül is) antidemokratikus döntésnek tartják ezt az államok felett meghozott ítéletet, talán nem ok nélkül, azonban a melegházasság támogatottsága az amerikai társadalmon belül az utóbbi években drasztikusan megnőtt, és még ha sokan úgy is érzik, hogy a fejük felett döntöttek, az utóbbi évek közvélemény-kutatásai szerint ebben a döntésben ma már a társadalmi többség véleménye jutott érvényre.

Azért írtam, hogy ebben a formájában támogatom, mert ez a fejlemény semmilyen kötelezettséget nem ró a vallásos meggyőződésből a döntéssel egyet nem értőkre. Nem kell egyetlen kereszténynek sem támogatnia a melegházasságot, nem kell egyetlen lelkésznek sem összeadnia meleg párokat, ha az lelkiismeretével és meggyőződésével ellenkezik. Az egyházak belső szabályozásait ez a döntés nem érinti, csupán állami, szekuláris szabályozásról van szó. Amennyiben ez nem így lenne, tehát egyházak és lelkészek számára kötelezővé tennék meleg párok összeadását, hangosan kifejezném felháborodásomat, demokratikus és vallási okokból is. Azonban nem ez a helyzet, így ebben a formájában nincs vele problémám.

Miért veszek részt a Pride-on?

Mielőtt leírnám, hogy mi az oka, azt szeretném tisztázni minden kétséget kizáróan, hogy mik nem az okai a részvételemnek:

  • nem értek egyet a magamutogatással és provokálással. Nem azért veszek részt a Pride-on, mert úgy gondolom, helyes dolog félmeztelenül, szexuálisan vagy bármely módon provokálóan viselkedni. Ha ilyen viselkedéssel találkoznék, azt ugyanúgy elítélném, mint amikor hetero személyek viszik az utcára szexualitásukat vagy mutogatják magukat mindenkinek. (Merthogy van ilyen, nagyon is gyakran, amikor párok nyalják-falják és tapogatják egymást a nyílt utcán. Szerintem annak ugyanúgy nincs az utcán a helye, mint a fentieknek. Nevezzetek prűdnek. Ez azonban nem tűnik fel senkinek, bezzeg, ha egy meleg pár kézen fogva sétál! Botrány!) Megjegyzem a Pride nagyrészt már nem erről szól (még ha a kattintáséhes sajtó ezeket a dolgokat is kapja fel inkább), és a melegek számára is zavaró az ilyen viselkedés;
  • nem gondolom, hogy a melegségre büszkének kellene bárkinek lennie, de azt sem gondolom, hogy szégyellnie kellene bárkinek azt. Őszintén szólva, a néhány évvel ezelőtti Meleg Méltóság Menete elnevezés sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert a “méltóság” szóval jobban tudok azonosulni, mint a “büszkeség” szóval, még ha értem is annak emberjogi, történelmi felhangjait. Úgy gondolom, egy meleg ember semmivel sem jobb vagy rosszabb bármely más embernél, semmivel sem érdemel több vagy kevesebb megbecsülést. Ez a dolog az egyenlőségről szól, a lehetőségről, hogy mindenki őszintén és emelt fővel élhessen, még ha bármely okból más is, mint a többség. Úgy gondolom, senkit nem szabad megkülönböztetni neme, származása, bőrszíne, vallása vagy éppen szexuális orientáltsága miatt. Ezeknek önmagukban semmi köze az illető erkölcséhez, jelleméhez és alapvető emberi értékéhez.

Akkor mégis, miért megyek?

  • mert úgy gondolom, hogy a Pride-ra sajnos szükség van. Bár az azt ellenzők azon a véleményen vannak, hogy már a csapból is a meleg-lobbi folyik, véleményem szerint a társadalom igenis homofób és diszkriminatív a homoszexuálisokkal szemben. Megértem, hogy ez ellen tenni szeretnének, hogy szeretnének egyenes gerinccel, emelt fővel, bujkálás és hazudozás nélkül élni. Megértem, hogy szeretnék felvállalni szerelmüket a nyilvánosság előtt, mert én sem szeretném, ha nem foghatnám meg a feleségem kezét, vagy nem karolhatnám át, azon félelmem miatt, hogy emiatt leköpnek, megnéznek, inzultálnak vagy megvernek;
  • mert a Pride célja nem az, hogy mindenkire ráerőltessék “életmódjukat” (már ha lenne ilyen), és mindenkit “megbuzuljanak”. Nem akarják, hogy ők legyenek a többség, csupán, hogy a törvény és a társadalom előtt elfogadott kisebbségként élhessék az életüket békében;
  • mert az Egyház kommunikációja tragikus az LMBTQ közösség felé. Az ítélet, kárhoztatás, a tűz és kénkő zaja túlordítja az Örömhír hívó szavát. Függetlenül attól, hogy melyik keresztény, mit gondol a homoszexualitásról, az Egyház üzenete az evangélium: Krisztus meghalt és feltámadt értünk (bármilyen) bűnösökért, hogy megbocsássa (bármely) bűnünket, örök életet ajándékozzon nekünk, megváltoztasson minket, hogy a legnagyobb parancsolat, a szeretet embereivé váljunk és kövessük Őt. Elképzelhető, hogy egy homoszexuálist Isten heteróvá fog változtatni? Neki semmi sem lehetetlen. Elképzelhető, hogy valaki megtérve arra a következtetésre jut, hogy cölibátusban kell élnie élete végéig? Igen. Elképzelhető, hogy valaki hitre jutva szabadnak érzi magát arra, hogy életét egy azonos nemű testvérével összekösse életre szólóan? Egyesek szerint igen, mások szerint nem, megint mások szerint ez csak Isten és az ő dolguk. Azonban a legtöbb homoszexuális ehhez a döntéshelyzethez soha el sem jut, ugyanis SOHA nem hallja meg tőlünk az Örömhírt, mert amikor csak szóra nyitjuk szánkat, abból az ítélet, a kárhoztatás, és sokszor a lenézés és elítélés fakad fel. Minden más bűnnel kapcsolatban képesek vagyunk meglátni a megváltásra váró embert, de egy homoszexuális esetében csak a homoszexuálist látjuk, akinek “meg kell térnie”.

Ez az utolsó számomra a legfontosabb indok: szeretném kihirdetni, elmondani, felvállalni, hogy hiszem, hogy Isten szereti a melegeket, mint mindenki mást. Szeretnék az Örömhír hírnöke lenni az LMBTQ közösség felé, átölelni őket Isten szeretetével, és elmondani nekik, hogy jöhetnek, úgy ahogy vannak, a többit pedig Isten majd elrendezi, csakúgy, ahogy az én életemben, az én bűneimmel kapcsolatban teszi.

Ezért megyek a Pride-ra keresztényként, Isten gyermekeként, a hitem miatt és nem a hitem ellenére.

Szerintem Ő is ott lesz.

Reklámok

Egy kétkedő levelei

Mindenki megnyugodhat, az előző témát hagyom hűlni egy kicsit és új vizekre evezek. Azonban a következő terület még melegebb lesz, sőt egyenesen forró: a pokol tüzeinek sárkányaival fogunk szembenézni. De előtte szeretnék egy újabb könyvet ajánlani, amit nemrég olvastam, és nagyon tetszett.

Letters from a Skeptic – Dr. Gregory A. Boyd

ImageEz tipikusan egy olyan könyv, amit nagyon szeretném, ha valaki magyarra is lefordítana, mert nagy hasznát vennék a magyar olvasók is – akár hívők, akár nem. A könyv ugyanis egy szkeptikus apa és hívő fiának több éven átívelő levelezését mutatja be.

A fiú Greg Boyd, ismert és sokak által elismert teológus, pásztor, számos könyv szerzője (valamint keresztény anarchista, amit én is csak most tudtam meg). Boydot egy filmen keresztül ismertem meg (amit én is érinteni fogok a következő téma kapcsán), melyhez ő is hozzájárult gondolataival, meglátásaival, és azonnal nagyon jó benyomást tett rám. Azóta követem twitteren, és könyvére is így akadtam rá, amit egy ideig ingyenesen elérhetővé tett. Boyd tinédzser korában először ateistává, majd 17 évesen kereszténnyé vált, és hite azóta csak erősödött, olyannyira, hogy egész életét a teológiának és Isten szolgálatának szentelte. Apja ezt mindig is furcsának tartotta, hiszen igyekezett fiát liberálisnak és nyitottnak nevelni, és nem fért a fejébe, hogy mégis hogyan lett belőle ennek a szerinte bigott és csőlátású vallásnak a követője, sőt rajongója. Az ifjabbik Boyd fejébe viszont az nem fért, hogy hogyan lehetséges, hogy apja szkeptikus és ateistába hajló agnosztikus, mikor szerinte a kereszténység üzenete annyira világos és egyértelmű, hogy aki igazán megérti és megismeri, az belátja, hogy igaz. A fiú tehát elhatározza, hogy megpróbálja meggyőzni szkeptikus apját, és igyekszik megválaszolni kérdéseit, eloszlatni kételyeit Istennel és a kereszténységgel kapcsolatban. Mivel apja szkepticizmusa ellenére nyitott, és nyugdíjas korából kifolyólag amúgy sem túl elfoglalt, belemegy a játékba. A könyv tehát tulajdonképpen egy hosszú és nagyon színvonalas levélváltás egy apa és fia között, melyből kitapintható mindkettőjük részéről a kölcsönös szeretet és tisztelet, még ha nem is mindenben értenek egyet.

Minden levélváltás egy-egy témát dolgoz fel, kezdve a legáltalánosabbtól (ha Isten létezik és jó, miért van rossz a világban?) az egészen konkrétig (lehet-e Isten Jézus?), mind-mind olyan kérdéseket érintve, amikkel valóban találkozhat egy hívő, mikor hitét próbálja megosztani másokkal. Bár a témák és kérdések sokszor nagyon mélyek és bonyolultak, sikerül őket olyan egyszerű nyelvezettel és hasznos illusztrációkkal megválaszolni, hogy a teológiában kevésbé jártas olvasók számára is nagyon könnyen emészthetőek legyenek. Őszintén szólva, 22 év kereszténységgel a hátam mögött is volt nem egy olyan kérdés, amit nem tudtam volna olyan érthetően és átgondoltan megválaszolni, ahogy Boyd teszi. Ezért ez a könyv nem csak egy fordulatos történet, amit végig lehet izgulni, hanem referenciaként is működik, amihez kemény kérdések vagy kételyek esetén fordulni lehet.

Vajon meg tudja-e győzni a fiú a tékozló apát, vagy az egész csak egy kudarcba fulladt, ám tanulságos kísérlet? Na ezt, nem fogom elárulni. ;)

Friss olvasmányaim

Újévi fogadalmaim egyike az volt, hogy sokkal többet szeretnék olvasni idén, mint korábban. Az újévi fogadalmak többségével ellentétben ezt sikerül is jó tempóban tartanom, és ez elég nagy örömmel tölt el. Szeretnék most röviden szemezgetni azokból a könyvekből, amiket mostanában olvastam és hatást gyakoroltak rám.

Reimagining Church – Frank Viola

Ez a könyv magyarul is megjelent az Imádság Háza jóvoltából, többen írtak is róla már korábban, kicsengésükben inkább kritikusan. A magyar fordítást nem olvastam, így én csak az angol verzió alapján tudok nyilatkozni. Az én véleményem a könyvről abszolút pozitív. Remek összefoglalója sok, bennem évek óta kavargó gondolatnak, amit nem tudtam volna ilyen rendszerezetten megfogalmazni. Nyilván részletkérdésekben nem kell mindenben egyetérteni a szerzővel, azonban véleményem szerint az általános mondanivalója nem csak helyes, hanem egyenesen életbevágóan időszerű!

Személyes adalékként megemlíteném, hogy a könyvben foglaltak alapján számos alapvető változást vezettünk be a gyülekezetünkben, sok szempontból visszatérve a bibliai alapelvekhez és egyszerűséghez.

Speaking of Jesus – Carl Medearis

Rendkívül jó könyv egy olyan szerzőtől, akinek nem kevés tapasztalata van a nyugatitól merőben eltérő kultúrákban Krisztus örömhírének hatékony vagy éppen kártékony közvetítéséről. Muszlim országban élve megtanulta, hogy mik azok a dolgok és evangelizációs módszerek, amik érzéketlenségük és otrombaságuk miatt sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. Emellett pozitív javaslatokat is tesz arra nézve, hogy hogyan lehet (szabad!) Krisztus örömüzenetét átadni egy a kereszténységtől idegenkedő kultúrában.

Azt hiszem, nagyon nem spoilerezek, ha annyit elárulok, a megoldás Jézus környékén keresendő. :)

Seeing through the fog – Ed Dobson

Mi történik, amikor egy sikeres pásztor, férj és családapa egyszer csak azzal a ténnyel kell, hogy szembesüljön, hogy halálos izombetegséggel diagnosztizálják, és a hátralévő élete egy nagy ketyegő visszaszámlálássá változik? A betegség lassan, de folyamatosan egyre kevesebb dolog önálló elvégzésére teszi képessé: először a mozgáskorlátozottá teszi, majd szépen lassan egy egészséges ember számára természetesnek vett hétköznapi feladatok ellátására is képtelenné válik.

Mit történik ekkor egy emberben, aki mellesleg hívő, sőt elismert, sikeres pásztor? Milyen kérdésekkel kell szembenéznie, hogy tudja magában feldolgozni ezt? Megrendítő olvasmány, bárcsak sokan olvasnák, akiknek mindenre van egy klisé válaszuk, egy farzsebből előhúzott igazságuk.

Bátraké a boldogság – Brené Brown

Brené Brown: Bátraké a boldogságVégre egy magyar könyv! :) Rendkívül jó olvasmány a sebezhetőségről és arról a felszabadító élményről, amikor azt fel tudjuk vállalni: ki tudunk állni mások elé felvállalva önmagunkat és tökéletlenségünket. A könyv bemutatja, hogy hogyan próbálnak különböző rendszerek szégyenben tartani minket és elérni, hogy ne legyünk önmagunk. Valódi és tartós eredmények és kapcsolatok azonban csak akkor születhetnek, ha önmagunk tudunk lenni, ha bátran ki merünk állni levetve – vélt vagy valós – gyengeségeinkből és hibáinkból fakadó, mások elvárásai miatt rajtunk levő szégyenérzetet.

Bátraké a boldogság!

Church Zero – Peyton Jones

A könyv sok mindenben hasonlít Frank Viola fentebb említett szerzeményére, bár talán egy kicsit kevésbé szeretne forradalmi lenni. Azonban Peyton Jones is radikális visszatérést sürget a bibliai modellhez, nagy hangsúlyt fektetve a modern apostoli szolgálatra, a gyülekezetplántálásra, illetve arra, hogy a gyülekezeteknek sokkal inkább a tagokban és vezetőkben lévő ajándékok felismerése és elismerése által kellene működniük, mintsem egyfajta egyemberes showként. Rendkívül szórakoztató stílusban ír egyébként, számos kikacsintással kortárs populáris filmre, zenére, de mégsem felszínes, hiszen sokévnyi tapasztalattal rendelkezik a témában. Gyakorlati javaslatai a gyülekezeti életre vonatkozóan összecsengenek Frank Viola gondolataival, még ha nem is teljesen azonosak vele.

Quiet – Susan Cain

Ezt épp most fejeztem be. Egy újabb kötet a személyiségpszichológia témakörében, ami az introvertált személyiségtípusú embereket vizsgálja egy olyan világban, amely isteníti az extrovertáltakat, ill. az extrovertáltságot. A szerző maga is introvertált, és saját életútja is segítségére volt, hogy végül az introvertáltság, érzékenység témakörét kutassa. Nagyon olvasmányos stílusban számol be a legfrissebb tudományos kutatásokról a témában, és nagyon érdekes dolgokra világít rá, amikor korunk társadalmi, politikai, gazdasági eseményei mögé néz, és felteszi a kérdést: nem lenne jobb, ha nem csak a leghangosabbak véleménye érvényesülne a világban, hanem a háttérben meghúzódó, olykor félénkebb, de a dolgokat sokszor sokkal mélyebben átlátó csendeseké is? A könyvről egyébként ebben a cikkben is olvashattok (és most látom, hogy ez már magyarul is megjelent! Akkor főként ajánlom!).

Mivel magam is introvertált vagyok (INFJ), számomra rendkívül felszabadító volt ezt a könyvet olvasni. Segített jobban megérteni önmagamat, furcsaságaimat, és bátorított arra, hogy magabiztosabban támaszkodjak az introvertáltságomból fakadó mélyebb érzékenységem és gondolkodásbeli sajátosságom erejére, amellyel a magam szelíd és csendes módján hatással lehetek erre a zajos világra.

God and the Gay Christian – Matthew Vines

Nagyon friss könyv, most kezdtem bele én is. Amerikában nem kis botrányt kavart megjelenése pillanatában a könyv, hiszen nem kevesebbet állít, mint hogy a Biblia helyes értelmezése alapján Istennek semmi baja nincs a monogám, elkötelezett homoszexuális kapcsolattal, sőt akár házassággal. A szerző amúgy maga is meleg, emellett azonban önmagát konzervatív evangéliumi keresztényként definiálja, tehát általánosságban véve a Bibliát minden tekintetben Isten szavának és minden hívőre vonatkozó kijelentésének tekinti. Érvelése szerint nem kell a Bibliát kifacsarni, félremagyarázni vagy ignorálni ahhoz, hogy a fenti értelmezésre jussunk a témában. Mivel még nem olvastam végig a könyvet, nem tudok róla bővebben nyilatkozni, az azonban megdöbbent, hogy milyen erejű tiltakozáshullámot gerjesztett gyakorlatilag megjelenését követően azonnal. Sosem értettem azokat az embereket, akik ha valamivel nem értenek egyet, azt rögtön be akarják tiltani vagy ismeretlenül nyilatkoznak róla.

Mindenki nyugodjon meg, a szerző csak valószínűleg olvasta az előző bejegyzésemet, és elfogadta a kihívást, hogy meggyőzzön. :)