Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!

Mi történik velem!?

images.jpgJelenlegi utamat szemlélve többekben felmerülhet a kérdés, hogy “nooooormális”?? Miért adja fel az eddigi elveit és nézeteit, csak hogy megfeleljen az új mániájának, a Katolikus Egyháznak? Szeretném, hát egy kicsit jobban megvilágítani a mostani folyamat hátterét, ugyanis szó sincs elvek és nézetek feladásáról, sokkal inkább arról, hogy azok alakulása teszi szükségessé, hogy a katolikus tanokkal jobban megismerkedjem.

Rend a lelke mind ennek

Ahhoz, hogy érthetővé tegyem magam, először fel kell tárnom személyiségem és gondolkodásmódom egyik aspektusát, mégpedig azt, hogy én nem tudok létezni alapelvek, keretek nélkül. Szükségem van valamiféle rendezőelvre, keretrendszerre, ami által definiálom a világot, az életet, kapcsolataimat, gondolkodásmódomat, amihez képest meghatározom önmagam. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, de ez az én személyiségtípusomnak olyan alapvető része, ami az időbeosztásomtól, a munkához való viszonyomon keresztül, a kapcsolataim és gondolati világom rendjén át mindenre kihat. Ha ez a keretrendszer fennáll, akkor békességem van és élek mint hal a vízben, ha azonban valami vagy valaki ebből kizökkent, akkor felborul az életem egyensúlya és levegő után kapkodok, törekszem az egyensúly visszaállítására. Ez olyan apró dolgokban is megmutatkozik, hogy ha valaki hirtelen ötlettől vezérelve felborítja a napirendemet (amit egyébként egyáltalán nem valamiféle poroszos szigor, sokkal inkább egyfajta laza struktúra jellemez), akkor én frusztrált leszek és erőfeszítésbe kerül, hogy alkalmazkodjam. Nem szeretem a váratlan vendégeket, a spontán programokat, a váratlanul megszegett ígéreteket, stb.

Nos, ennek tudatában el lehet képzelni, hogy mi történik velem, amikor a rendszer vagy annak egy része összeomlik. Ülök a romok közepén, és azonnal elemezni és szortírozni kezdek: mi okozta az összeomlást, mi az, amit ki kell dobnom a rendszerből, mi az, amit megtarthatok, illetve hogyan kezdjek neki a rendszer újraépítésének. Most ez történik, de ehhez előtte egy kis személyes visszatekintés az eddigi szellemi utamra.

Szektától a szabadságig

Amikor megtértem, Jézus személyének a ragyogása mindent betöltött az életemben. Könnyen lehet, hogy a megtérésem eleve a személyiségemből fakadó vezérelv-keresésem eredménye volt: a kereszténység egy olyan értelmes rendszert adott nekem, amiben világossá vált az „élet értelme”, a világ és benne az én helyem. Lenyűgözött Jézus, és ez a mai napig tart, azonban az Ő személyének a ragyogása elfedte azt a tényt, ami csak hosszú évek eltelte után és fokozatosan lett világos számomra, hogy a hely, ahol Őt megtaláltam súlyosan defektes volt. Bár teológiailag egyértelműen keresztény közösség volt, azonban vezetője megszállottan autokrata, kifinomultan manipulatív és bibliailag sok területen torz és egyensúly-tévesztett volt. Ez személyiségemre és (hit)életemre rányomta a bélyegét és csak sok évvel a közösségből való „kiszabadulásom” után tudtam nevén nevezni, ami velem történt: egy destruktív kisegyházi szekta tagja voltam. (Érdekes, hogy még mindig kicsit óvatosan írom ezt le, pedig tényleg így gondolom.)

Amikor innen kiszabadultam egy fájdalmas rendszerösszeomlás történt az életemben (érthetően), de ez arra sarkalt, hogy a Bibliát újult erővel tanulmányozva megértsem, hogy hol csúszott el a dolog. Ekkor kezdtem el mélyebb kutakodásaimat, aminek ez a blog is egyik gyümölcse. Végre szabad voltam és fűtött a felfedezési vágy. Szépen lassan rendet raktam a fejemben és szívemben, és kialakítottam véleményemet különböző területeken, újjáépült egy sokkal lazább és homályosabb kontúrú rendszer, de a homályos részek nem zavartak, mert őszintén hittem, hogy bibliai alapokon állok. Mígnem magát az alapot nem kezdtem el szemügyre venni… Legfrissebb fejleményként tehát az elveim keretrendszere a Sola Scriptura elv repedései mentén hullott darabjaira.

Már nem szól a Scriptura

Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy maga a Scriptura nem tartja magát olyan nagyra, mint a Sola Scriptura elv vallói; sehol sem hivatkozik magára olyanfajta mindent meghatározó és kizárólagos jogkörrel felruházott valamiként, amivé a protestantizmus és főleg a neoprotestáns, evangéliumi világ tette.

Másrészt, maga a Scriptura nem létezhet szent hagyomány nélkül, sőt, ő maga a megtestesült hagyomány, évszázadok apostolai és egyházvezetői által írott és/vagy szájhagyomány útján továbbadott (hagyományozott!) ismeretének lepárlása, rendszerezett gyűjteménye.

Harmadrészt a Sola Scriptura elv, illetve annak neoprotestáns értelmezése kudarcot vallott. Arra gondolok, hogy maga a Biblia elegendő ahhoz, hogy mintegy valamiféle „kézikönyv az élethez” egyértelmű választ adjon minden kérdésünkre, és világos útmutatást adjon, hogy miről mit kell gondolni, hinni. A neoprotestáns hívők nagy része így tekint a Bibliára, mint amiben minden kérdésre egyértelmű válasz van, amit egyszerűen csak alkalmazni kell. Eredmény: kb. ötmillióféle értelmezése az „egyértelmű” isteni kijelentésnek. Ha Isten szándéka ez volt a Bibliával, akkor csúfos kudarcot vallott, és – ahogy korábban írtam – megkérdőjelezhetők vezetői képességei.

Emiatt az eddigi rendszerem, aminek a Biblia volt az alapja, nem is szimplán összeomlott, inkább alapjaiban megrepedezett, majd apró homokszemcsékre hullott szét, amit aztán szépen lassan elkezdett kifújni alólam a szél. Hiszem, hogy a Biblia Isten egyedülálló, ihletett szava, és azokra a célokra, amikre Isten adta tökéletes, de már nem vagyok biztos abban, hogy önmagában elegendő, és individuálisan értelmezhető vagy értelmezendő.

Fel is út, le is út

Legújabb kori rendszerösszeomlásom romhalmazán csücsülve két utat látok magam előtt. Az egyik, hogy Isten bizonytalanságban akar tartani minket, nem akarja, hogy tisztán lássunk mindenben, nem akarja, hogy rugalmatlan rendszereket építsünk. A Bibliát nem arra adta, hogy egyfajta kézikönyvként kibogozzuk az élet minden rejtelmét (és főleg nem, hogy egymást fejbe verjük vele), hanem hogy Jézusról és a megváltás örömhíréről tanúskodjon, és olyan alapelveket vázoljon fel előttünk, amik mentén nagyjából eligazodjunk és – bár csak sötétben tapogatózva – végigbukdácsoljunk ezen az életen. Ez egy valós és általam elfogadható opció, amit nem utasítok el, sőt néhány éve ennek mentén gondolkodom. Ez nagyfokú érettséget, toleranciát és nyitottságot feltételez (csak szerényen), és ha ez az isteni út, akkor kevesen találták meg, és ha tényleg ez az isteni út, akkor ez nagyon sajnálatos.

A másik opcióm a Katolikus Egyház. (Vagy az Ortodox, tudom-tudom. De őket egyszerűen nem értem!! És nem csak mert szlávul beszélnek.) Igenis fel kell tennem a kérdést, hogy mi van, ha Isten a Katolikus Egyháznak adta a kulcsot az Ő országához, a Biblia helyes értelmezéséhez, stb. Tudom, hogy ez sokak számára botrányos kérdés, de fel kell tennem, és ki kell nyomoznom. Így most egy gondolati kísérlet kellős közepén vagyok, amiben abból indulok ki, hogy nekik van igazuk, és ebből a felállásból vizsgálom állításaikat, az életet, az univerzumot és mindent. Olyan ez, mint egy ruhapróba: magamra öltöm a katolikus „csuhát” és megnézem passzol-e. Illetve, ha nem passzol, akkor az azért van, mert nekem kellene leadnom pár kilót, vagy a szabása nem tökéletes? Ha nem tökéletes a szabása, vajon elég flexibilis az anyaga, hogy mégis kényelmes viselet legyen, vagy egy az egyben téves tervezés és kivitelezés eredménye?

Ez történik most. Nem az elveimet adom fel vagy igazítom a katolikus tanításhoz, kidobva a logikát és ésszerűséget, hanem azt vizsgálom, hogy a katolikus keretrendszer fejezi-e ki legjobban az elveimet, illetve azokon a területeken, ahol túl szűknek bizonyul, van-e valamiféle értelmes magyarázat, ami mentén mégis kompatibilisnek bizonyul az én elveimmel.

Értve vagyok?

(Oh, Lord, please don’t let me be misunderstood.)

Híd az óceánon

40208_10150223002340034_3645208_nNem tudom, hogy a blogomban említettem-e már, hogy INFJ személyiségtípus vagyok, így alapvetően gyűlölöm a konfliktusokat – ezért sem lehet kommentálni a blogon – és ösztönszerűen igyekszem feloldani őket, egyensúlyra törekedve. Ezért van, hogy a többség véleményét megkérdőjelezem, megpróbálom magam a kisebbség helyébe képzelni, és próbálok érveket felhozni a “védelmükben”. (Persze a kisebbségnek nem feltétlenül van igaza, ahogy a többségnek sem.) Gyermekkoromtól fogva jellemző volt rám, hogy azok mellé álltam, akiket a többség megvetett, kicikizett, félreértett, stb. Ezzel persze épphogy konfliktusokba kevertem magam, ráadásul mások miatt, de az igazságérzetem sosem engedte, hogy szó nélkül elmenjek általam vélt igazságtalanságok mellett. Ezt csak azért említettem meg, hogy egy kicsit rávilágítsak arra, hogy miért is foglalkozom annyit a homoszexualitás kérdésével: ez egy olyan világméretű konfliktus, aminek a magyarországi kereszténység csupán előszellőcskéjét érzi jelenleg. Annyi félreértés, bizonytalanság, sérelem és sértés van a konfliktus mindkét oldalán, hogy muszáj foglalkoznom vele, egyrészt, hogy magam is tisztábban lássak a ködben, másrészt mert szeretnék kiegyensúlyozó szelepként közreműködni, hogy enyhítsem az egyik és a másik oldal által okozott és elszenvedett sérelmeket. Erre szeretnék kísérletet tenni ezzel az írásommal is.

A vizválasztó két oldala

A konfliktus, ami hazánkban még csak kibontakozóban van, aközött a két keresztény csoport között fog elmérgesedni (és véleményem szerint szinte a reformációkorihoz felérő szakadáshoz vezetni), akik a homoszexualitáshoz való viszony két oldalán állnak: a cölibátuspártiak és melegházasságot megengedők között (végső vízválasztó). (Azt még nehéz felmérni, hogy jelenleg a két oldalon hányan állnak, gyanúm szerint az idősebb generációban egyértelműen az első csoport a legnagyobb, míg a fiatalabb generációban egyre növekszik a második tábor, de még mindig kisebbségben van. Az elkövetkező évtizedekben ez az egyensúly véleményem szerint felborul és elsöprő többségben lesznek azok, akik támogatják a melegházasságot.) A folyó mindkét oldalán elhangoznak olyan kijelentések, amiknek nem kellene elhangoznia, és mindkét oldalon megfogalmazódnak olyan igazságok, amit érdemes lenne a másik oldalnak meghallania. Azaz egy kicsit mindenkinek igaza van és mindenki téved. Szeretnék most védelmére kelni mindkét oldalnak, majd javaslatot tenni egy lehetséges (?) megoldási kísérletre, amit megfontolhatnánk a konfliktus enyhítése céljából.

A cölibátus oldalán

Ezt az oldalt az általam ismert magyarországi blogoszférában Szabados Ádám képviseli legvilágosabban. Ádám nem kevés energiát áldoz annak érdekében, hogy legyen párbeszéd a homoszexualitás kérdésében, és igyekszik érveit világosan és határozottan megfogalmazni, hogy mindenki megértse, miért gondolja, hogy élesen meg kell húzni a határvonalat, és hogy szerinte miért jelenti a cölibátus az egyetlen választ a szexuális orientációjukat megváltoztatni nem tudó, ám hitüket feladni sem akaró meleg keresztények számára. Ádám határozottsága és világos megfogalmazása a másik oldalban egyfajta érzelemmentes ridegség látszatát keltheti, de szeretnék (kéretlenül) védelmébe kelni.

A jóindulatú és fair cölibátuspártiakat véleményem szerint szeretet és törődés vezérli. Szeretet egyrészt Isten igéje iránt, aminek kijelentései világosnak tűnnek a témában. Tény, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb úgy értelmezni az Ige témába vágó kijelentéseit, hogy az elítéli mindenféle formáját a megélt homoszexualitásnak. Szeretet vezérli őket másrészt a melegek iránt is. Tényleg úgy gondolják, hogy a homoszexualitás megélése szellemileg, lelkileg és fizikailag is káros a homoszexuális egyénre nézve. Úgy vélem, ezt a véleményüket elsősorban abból eredeztetik, hogy igeértelmezésük szerint Isten maga utasítja el a homoszexuális életforma bármely megélését, és ha Isten elutasítja, annak bizonyára nyomós oka van, majd ezt igyekeznek tudományos tényekkel és kutatásokkal is alátámasztani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azoknak a tudományos tényeknek vagy kutatásoknak nincsen semmilyen valós alapja. Mivel valóban károsnak ítélik a homoszexuális életformát, ezért féltik a társadalmat és a fiatalokat is attól a jövőképtől, ahol a homoszexualitás elfogadottá válik, és a társadalom és kultúra hétköznapi részévé, hatást gyakorolva az eljövendő generációkra.

Persze nem azt mondom, hogy a motivációk mindig ilyen tiszták (sőt véleményem szerint sajnos a legritkábban ilyenek), azt azonban állítom, hogy nem feltétlenül homofób valaki, aki a fenti okok miatt határozottan kiáll azon álláspont mellett, hogy egy meleg keresztény számára a cölibátus az egyetlen járható út.

A melegházasság pártján

A másik oldalon vannak azok, akik úgy vélik, hogy nem szabadna megakadályozni, hogy egy meleg pár megélje szexualitását egy kölcsönösen elkötelezett, monogám, hűségre és szeretetre épülő, életre-szóló kapcsolatban.

A cölibátuspártiak és a még addig sem eljutó, a melegségtől zsigerből irtózó keresztények szabadosságnak, féktelen liberalizmusnak, az isteni rend és Isten igéje elleni lázadásnak tekintik, ha valaki támogatja a melegek házassághoz való jogát. Nekik viszont azt kellene megérteniük, hogy nem feltétlenül erről van szó, sőt egyenesen az erkölcsi konzervativizmus, szeretet és féltés az, ami embereket erre a meggyőződésre juttathat. A melegházasság pártján állók is látják és tisztában vannak a féktelen szabadosság és promiszkuitás káros hatásaival, ami a melegekkel kapcsolatban – nem minden ok nélkül – kialakult társadalmi sztereotípiákat áthatja. A féktelen szabadosságot és élvhajhászatot el is utasítják, az emberi lélekre, szellemre és testre károsnak ítélik, és tarthatatlannak gondolják, hogy egy keresztény ilyen dolgokban és életmódban részt vegyen. Pontosan ezért gondolják azt, hogy számukra is biztosítani kellene a párkapcsolat tiszta és biztonságos megélését, amit a házasság intézménye biztosít. Emellett látják azt is, hogy a témával kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak nagyon gyakran kegyetlen és szeretetlen kinyilvánítása micsoda fájdalmat, elutasítást, önutálatot és szenvedést okoz meleg testvéreiknek. Párhuzamot vélnek felfedezni a Jézus idejére kialakult, könyörületet és irgalmat nem ismerő farizeusi írásértelmezés és annak az egyszerű emberek életében kifejtett elnyomó és szenvedést okozó hatása, és a homoszexualitással kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak a melegek életében keletkező hatása között. Ezért megkérdőjelezik ezt az igeértelmezést és alternatív igemagyarázatokat igyekeznek találni. Őszintén úgy gondolják, hogy amiképpen Jézus földi szolgálata során az akkori vallási rendszer elnyomottjainak oldalára állt az Írások könyörtelen betartatói ellenében, úgy Ő ma is az elnyomottak – jelen esetben a melegek – oldalán áll. Ahogy Jézust akkor ige- és istenellenesnek nyilvánította a vallási rendszer, úgy ma a melegházasságot támogatókat a másik oldal liberálisnak, szabadosnak, igeellenesnek, sőt sokszor ördöginek nevezi. Pedig nem akarják ők elvetni az Igét, csupán értelmezésük szerint a homoszexualitást elítélő szakaszok nem a szeretetben és életre szóló hűségben megélt párkapcsolatról szólnak, hanem valamiféle bálványimádó, rituális, erőszakos és elnyomó, vagy élvhajhászatból és Isten elleni lázadásból fakadó perverzióról.

Híd az óceánon

Természetesen a kérdés mindkét oldalán található kifejezetten rosszindulatú és rosszhiszemű megnyilvánulás is, a fentiekben csupán azt próbáltam vázolni, hogy teljesen józan és jóindulatú hozzáállással is el lehet jutni az egyik vagy másik véleményre.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a két felfogás között óriási szakadék tátong, nem is vízválasztó ez már, inkább egy kontinenseket elválasztó óceán. Lehetséges-e valamilyen módon feloldani ezt a nézetkülönbséget? Amennyiben erre a kérdésre nem találunk választ, rövid időn belül kettészakad az Egyház. A repedések már látszanak, felekezetek és gyülekezetek foglalnak állást a kérdésben, bizonyos közösségeket kizárnak saját soraik közül felekezetek, a véleményüket nyíltan felvállalok kölcsönösen elhatárolódnak egymástól a kérdés ellentétes pólusain.

Sokat gondolkodtam ezen, és az ötlött fel bennem (ahogy később rájöttem, nem bennem elsőként), hogy mi lenne, ha ezt a kérdést közvetlenül az érintettekre bíznánk: Istenre és a melegekre? Küzdje meg minden meleg ezt Istennel, és döntse el, hogy számára a cölibátus az egyetlen tiszta lelkiismerettel járható út, vagy szabad arra, és Isten előtt felvállalja annak mindenféle (akár örökkévaló) következményét, hogy egy monogám, életre-szóló párkapcsolatban megélje lelki és testi ez irányú igényeit! Mi pedig, kívülállók, tartsuk ezt tiszteletben ítélkezés nélkül, még akkor is, ha mi adott esetben más véleményen és meggyőződésen vagyunk! Kicsit valami ahhoz hasonlóra gondolok, mint ami a korinthusi keresztények dilemmája volt: ehetnek-e a bálványoknak felajánlott húsból vagy sem? Volt, akinek lelkiismerete ezt gond nélkül engedte és nem tekintette bűnnek, míg mások ezt nem tudták bűntudat nélkül megtenni. Pál apostol pedig gyakorlatilag azt mondta, hogy döntse el mindenki maga, és ne ítélgessék egymást emiatt. Ez lenne tehát a javaslatom: mindenki döntse el magában, hogy szerinte mi a helyes, de engedje meg, hogy a másik eltérjen az ő véleményétől! Az ebbéli véleménykülönbség ne legyen ok a szakadásra, egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet, és bízzuk a dolgot mindenki saját lelkiismeretére!

Tudom, hogy óceánokra nem szokás hidat húzni, és azt is, hogy ez a híd nem tűnik túl szilárdnak, de jelenleg nem látok más módot arra, hogy ebben a kérdésben véglegesen és végletesen ketté ne szakadjon az Egyház.

Miért szenved jobban egy beteg férfi?

“Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim! Lelkem is csupa reszketés, és te, Uram, meddig késel?” (Zsoltárok könyve 6. fejezet 3-4-es versek)

Megfáztam.

“Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet.” (Zsoltárok könyve 6. fejezet 7-es vers)

A betegség mindig lehetőség arra, hogy az ember megálljon egy pillanatra és átgondolja az élet nagy kérdéseit. Az egyik ilyen nagy kérdés, ami bizonyára más velem együtt szenvedő és küzdő férfitestvéremet foglalkoztatja, hogy miért szenvednek ezerszeresen, sőt akár százszorosan jobban a férfiak a betegség idején mint a nők? Miért??

Fordulj hozzám, Uram, mentsd meg életemet, szabadíts meg, mert irgalmas vagy! Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban(Zsoltárok könyve 6. fejezet 5-6-os versek, kiemelés tőlem)

Sok fontos és mély kérdés van az életben, amire nem találjuk a választ egészen a sírig, (sőt tán azon túl sem!), ám a fenti kérdésre sok-sok kutakodás és elmélyült ágyban szenvedés árán megleltem a választ. Ezt pedig egy ábrában foglaltam össze:

Miért szenved jobban egy beteg férfi?

Tudom, elsőre túlságosan bonyolult és tudományos, de elmagyarázom, hogy Ti kedves férfiolvasóim, közelebb kerüljetek önnön szenvedésetek okának megértéséhez, míg Ti kedves hölgyolvasóim empatikusabban és megértőbben tudjátok elfogadni férfitársaitok gyötrelmes haláltusáit, valamint minden tőletek telhető módon segítségére siessetek nekik szenvedéseik közepette.

Szóval, egyrészt ugye adott, hogy a nők a gyengébbik nem (meg van írva), ezért alapjáraton kevesebb életerővel rendelkeznek, mint a férfiak, akik amúgy duzzadó mellkasú daliás hősök. A betegség azonban nem kímél sem férfit, sem nőt, és azonos szintre süllyeszti az életerőt az emberben nemtől függetlenül! A betegség idején az alapállapottól való eltérés azonban drámai különbséget mutat a nemek megoszlásában (x és y értékek)! Míg a nők esetében ez maximum 50%-os életerősüllyedést okoz csupán, a férfiak életereje a normális töredékére zuhan vissza, az életerősüllyedés elérheti akár a 80-90%-ot!! Ezért, míg a nők képesek a hétköznapi feladatok elvégzésére is a betegség idején, a férfiak életében akkora sokkot okoz a betegség által keletkezett életerővákuum, hogy teljesen alkalmatlanná válnak életük normális mederben tartására, és hölgytársaik támogatására van szükségük ideiglenesen vagy akár hosszabb ideig is. Elég csak egy pillantást vetni a fenti ábrára, és mindenki számára világos, hogy a férfiak egyfajta halálközeli élményen mennek keresztül betegségük ideje alatt, ezért nem ritka, hogy csak motyogó, nyüszögő hangok kiadására képesek, és eme drámai megpróbáltatások alatt szükségük van relatív magas életerővel rendelkező hölgytársaik támogatására, gondoskodására, pátyolgatására, türelmére, szeretetére, húslevesére, mézes-teájára, és minden egyébre, amire egy harcban megfáradt hősnek csak szüksége lehet!

Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal. (Zsoltárok könyve 6. fejezet 13-as vers)

Most már értitek? ;)

Az erőszak rossz, értem?

stop_violence_by_armanmurshed-d4z81s6Ha terroristák bántanak újságírókat. Ha újságírók bántanak muszlimokat. Ha muszlimok bántanak zsidókat. Ha zsidók bántanak palesztinokat. Rossz. Ha kicsit vagy nagyon, ha fegyverrel vagy tollal, ha ököllel vagy szóval. Rossz. Ha a többség a kisebbséget, a kisebbség a többséget, bőrszín a bőrszínt, másság a máshogy mást. Rossz. Balról jobbra, még jobbról balra, zöld a barnát, narancs a rózsát. Rossz. Ha férfi bánt nőt vagy nő bánt férfit, ha szülő gyermeket vagy szülőjét a gyermek. Rossz. Parlamentben ülve, pokolgépre fűzve vagy szószékről üvöltve. Rossz. A magam nevében vagy más helyett beszélve. Rossz. Arcába üvöltve vagy hátulról kerülve. Rossz. Ha ember bánt embert. Rossz.

Ha az ember bánt: rossz.

Az erőszak ördögi köre csak akkor törik meg, ha valaki úgy dönt, leteszi a fegyvert, még ha belehal is. Valaki már megtette, rajtunk lenne a sor.

“Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” Mt 5:44 (KAR)

Akrobatamutatványok

Trapeze_artists_1890Az előző bejegyzésemben betekintést engedtem egy kicsit abba, hogy az igazság keresése nem egy steril légüres térben zajló intellektuális folyamat, hanem az ember egész lényét felkavaró, olykor ijesztő, izzasztó és elbizonytalanító akrobatamutatvány, amiben sokszor el kell engedni az egyik trapézt, míg a másikba bele tudunk kapaszkodni. A levegőben lebegés bizonytalansága magányos és ijesztő állapot, ami ellen az ember minden porcikája tiltakozik, de nincs más út az előre jutáshoz. Sokan csak akkor számolnak be hitük állomásairól, amikor megérkeztek A-ból B-be, és mindent lerendeztek magukban, én azonban szeretem megmutatni azt is, ami az út bizonytalansága közben bennem zajlik, mert csak így érzem őszintének és valódinak a dolgot, ettől lesz blogom valóban személyes és nem csak egy vallási enciklopédia. A bejegyzésemre adott közvetlen és közvetett reakciók miatt azonban fontosnak érzek elmondani néhány dolgot, kiegészítésképpen.

Egyrészt, hogy trapézugrásaim biztos védőhálójaként mindvégig ott van alattam Krisztus kegyelme, ami az idő előrehaladtával nemhogy foszlani látszik, hanem egyre sűrűbb fonásúnak és megbízhatónak tűnik. Jézus életem alapja, a Benne való hitem nem eszmefuttatásokon és íztelen-szagtalan ráción alapul, hanem természetfölötti, megmagyarázhatatlan,  mindennap megtapasztalt valóságon.

Másrészt, a Bibliát továbbra is Isten által ihletett Szentírásnak tartom, melyen keresztül önmagát az emberiségnek kijelentette. Ezentúl is azt olvasom és nem pl. a Bhagavad Gitát, mikor Korán reggel közösséget gyakorlok Istennel. Hiszem, hogy hasznos, hogy jobbá tegyen, neveljen, kiigazítson, tanítson. Azonban azt is hiszem, hogy Isten nagyobb a Bibliánál, és Isten Igéje nem egy könyv, hanem egy személy: Jézus. Isten sokszor és sokféleképpen szólt és szól a Biblián keresztül, ám a végső és legteljesebb kijelentést Jézuson keresztül adta és adja Önmagáról és a való(igaz)ságról. Persze Jézust nagyrészt a Biblián keresztül ismerjük meg, ám Őt nem korlátozhatja be a betű, és Szellemével segít minket, hogy eljussunk az igazságra itt a 21. században.

Ami leginkább megváltozott most bennem, az a bibliaértelmezésem keretrendszere. Más szemmel tekintek rá, keletkezésére, mondanivalójára és a módra, ahogy Isten rajta keresztül szól és szólt a korokon keresztül. Idegenként érzem magam olyan körökben, ahol a Bibliát felületesen, mintegy varázskönyvként olvassák és alkalmazzák, ahol csak meg kell találni a megfelelő varázsigét, mely egycsapásra meghozza a kívánt eredményt. Nem. A Biblia nem egy varázskönyv, egy képletgyűjtemény, egy szabályrendszer, egy receptkönyv, és főként nem egy tudományos precizitású történelemkönyv. Felkavar, amikor bonyolult helyzetekre és a 21. század összetett kérdéseire farzsebből előrángatott “nyilvánvaló” és “egyértelmű” igékkel törnek pálcát hívők emberek és helyzetek felett. A szívem szakad meg, amikor egy “de hát meg van írvá”-val döfnek szíven embereket, akik már anélkül is eleget szenvednek, hogy még “Isten” is beléjük rúgjon egyet. Elidegenít, amikor a Biblia felületes értelmezésére hivatkozva tesznek vagy mondanak hívők olyan dolgokat, amik ellentmondani látszanak az Írás valódi céljának, a szeretetnek.

Nem új dolog, ami most bennem zajlik, csupán sok szempontból most állt össze a kép, hogy gondolkodásomban nem csak toldozgatásra-foltozgatásra van szükség, hanem komoly átépítésre. Ez zajlik most: hagyom, hogy összeomoljon, aminek össze kell, és félépüljön egy új rendszer, ami több teret enged a további építkezéshez.

Nemsokára jelentkezem egy kicsit részletesebb beszámolóval, hogy hol tartok épp.

A szabadság fárasztó

Leloir_-_Jacob_Wrestling_with_the_AngelAz igazságot kutatni fáradságos munka. Utánajárni dolgoknak, majd megvizsgálni fonákjukat időigényes, fárasztó feladat. Könyveket olvasni, majd megszűrni gondolataikat, elolvasni kritikájukat, fárasztó a szemnek és az elmének is. A választás (látszólagos?) szabadsága nagy kihívás elé állítja az igazság keresőit. Felkavarni, majd hagyni leülepedni a dolgokat, újra és újra, hogy leszűrhessük, mi az, mi maradhat, mi az, mi örökkévaló, mi az igaz, megterhelő munka. Hagyni, hogy felépített világunk összedőljön, hogy megvizsgálhassuk építőkockái létjogosultságát vagy szerepét, hogy aztán valami újat építsünk fel az arra méltókból, lélekőrlő, olykor ijesztő és félelmetes. A bizonytalanság fojtogatóan magányos érzés. Amikor rátámadunk Istenre, (vagy Ő támad ránk?), és a végén már nem tudjuk, hogy Vele birkózunk-e vagy csak önmagunkkal, de azt tudjuk, hogy biztosan nem ússzuk meg épp bőrrel, azt pedig csak reméljük, hogy legalább áldását elnyerjük, és talán egy új nevet, miután bicegve továbbállunk a csata után.

Nem titkolom, hogy óriási háborúban vagyok hetek óta az eddig felépített világképem és ostromlói között. Saját magam léptem a hadszíntérre, önként, bár bizonyos értelemben nem volt más választásom, erre vitt utam, mert a régi világ omladozni kezdett bennem és körülöttem. Úgy érzem, visszaút nincs már, mert a régi válaszok már túl üresek és felszínesek, az újak viszont nem adnak még semmi otthonosságot és vigaszt, nem barátaim még. Komfortzónán kívül vagyok, felkavarodott belső világgal. Nem tudok már úgy tekinteni a Bibliára, ahogy sok-sok éven keresztül kérdés nélkül tettem. Elvesztettem egy biztos kapaszkodót, egy biztos pontot, néha az is felötlik bennem, hogy egy bálványt? Másrészről, mintha egy halk, megkönnyebbült sóhajt hallanék a Könyv felől, hogy végre lekerült válláról az a nyomás, amiket elvárásaim szakasztottak rá. Végre önmaga lehet: egy eszköz, egy csatorna, igazságok, titkok és mítoszok krónikása, egy olyan tárház, melynek mélyén halk és szelíd hang várja, hogy megtaláljam, kikutassam, meghalljam. Mostantól nem adja magát könnyen, meg kell küzdenem kegyeiért, a felszínes kapcsolatnak vége.

Egyre inkább idegennek érzem magam abban a világban is, aminek minden kérdésre és szituációra van egy gyors (és oly sokszor téves) válasza, igeverse, kliséje, képlete. Egyszerű ez a világ, kiszámítható, kordában tartható, gyorsan otthonossá tehető. Egy pillanat alatt nyeregben érezheti magát benne az ember. Sokan egy életre letelepednek benne és élvezik jóléti rendszerét. Sokáig voltam lakója, ismerem zegét-zúgát, beszélem nyelvét, értem csínját-bínját. Azonban túl sekélyes és felszínes már, válaszai sokszor oly kegyetlenül egyszerűek és szívtelenek, mintha csak karikatúrái lennének az Igazságnak és Szeretetnek, amit Jézus személyében megismertem.

Az igazság kutatása, a választás szabadsága fárasztó. Talán épp ezért van az, hogy az emberek többsége jobban szereti, ha megmondják neki, mi az igazság, mit kell gondolni, mit kell tenni. Jobban szeretik a feketét és fehéret, mint a szürke akárhány árnyalatát, nem is beszélve a szivárvány színeiről. Jobban szeretik valaki más vállára helyezni életük felelősségét, hagyni, hogy mások döntsenek helyettük, hogy aztán majd mást okolhassanak a következményekért. Egyszerűbb, kevésbé idő- és energiaigényes, és mindenre jól megrágott választ kínál, mércét, mellyel gyorsan megítélhető, ki van benn és ki kinn.

Az igazság azonban, ahogy én látom, nem adja könnyen önmagát. Vagy én nem adom magam könnyen az igazságnak? Segítsd megértenem!

(Ezt a bejegyzést nem terveztem, csak úgy kijött a szelepen.)

Kézen fogva

hands-407388__180Egyik kedvenc fejezetem az Apostolok Cselekedeteiben Péter és Kornéliusz találkozása. Sokak fejében Pál apostol a pogányok apostola, ami igaz is abból a szempontból, hogy ő volt, aki a legtöbbet szolgált a pogány népek felé és között, de az első személy a tizenkettő közül, akinek felnyílt a szeme, hogy a názáreti rabbi halála és feltámadása nem csupán a kiválasztott nép számára hozott váltságot, Péter volt. Na, persze nem volt egyszerű eljutni erre a felismerésre, mint ahogy Péter esetében semmi sem volt túl egyszerű, sőt tudjuk, hogy Péternek később is gondjai akadtak a témában. Az ApCsel 10 annak a krónikája, ahogy Péter eljut arra a felismerésre, hogy Isten nem személyválogató: Őelőtte minden nép kedves, ezért nem szabad eltiltani őket a Krisztus nevébe való bemerítkezéstől.

Hogy is mondjam

Azért szeretem annyira ezt a fejezetet, mert Isten leereszkedik benne Péter szintjére, és lépésről-lépésre elvezeti arra a helyre, ahol lennie kell. Olyan hangon és módon szólítja meg, hogy Péter képes lesz megérteni Őt, olyan képeket és szimbólumokat használ, melyek világosak Péter számára, kezdve a tiszta és tisztátalan állatokkal, el egészen a nyelveken szólásig, mind-mind olyan dolog volt, amiből Péter képes volt megérteni, hogy mit is akar Isten közölni vele. Márpedig, amit közölt, az forradalmi volt! Péter számára, akibe zsigeri szinten beivódott gyermekkora óta a kiválasztott néphez való tartozás privilégiuma, forradalmi, sőt egyenesen botrányos volt az, amit Isten sugallt: Ő nem csak a kiválasztott népet szereti, hanem a tűzrevaló, törvény nélküli kutyákat is, Krisztus nem csak a zsidók királya és messiása, hanem Mindenek Ura és Megváltója. Ez egy zsidó számára botrányos gondolat volt, ami ellen minden porcikája tiltakozott.

Ezért Istennek nem kis feladat eljuttatni Pétert A-ból B-be, hiszen ha egyszerre mindent a nyakába önt, akkor Péter nagy valószínűséggel kikéri magának az ördög nyilvánvaló hazugságaként Isten szavát. Isten ezért nagyon bölcsen és türelmesen, lépésről-lépésre juttatja el Pétert a felismerésre, ha kell bizonyos lépéseket többször is megismételve. Az egész számomra ahhoz hasonlít, mint amikor a szülő leguggol a gyermekéhez, megfogja a kezét és szépen, érthetően elmagyarázza, hogy mi  a helyzet. Isten leereszkedik Péter szintjére, és gondolkodásmódjának megfelelően, Péter számára felfoghatóan vezeti el arra kijelentésre, ami a fejezet elején még elképzelhetetlen lett volna számára.

Krisztus: Isten emberi nyelven

Úgy gondolom, Isten velünk nagyon sokszor így bánik, ennek legteljesebb kifejeződése Krisztus eljövetele volt, amikor szó szerint leereszkedett a szintünkre, és emberi nyelvre “fordította magát”: érthetővé vált, megfoghatóvá, megközelíthetővé. Nem azért tette, hogy aztán meg is maradjon a mi szintünkön, hanem hogy felemeljen minket az Ő szintjére. Ez történik meg, amikor valaki hitre jut: találkozik Vele, mert megértette Őt és üzenetét, Isten belépett az ő emberi történetébe, hogy bevonja a mennyei történetbe, amiben az Övé a főszerep, de mindenkinek jut fontos mellékszerep. Kézen fogja Isten, és elvezeti az Ő valóságába lépésről-lépésre. Van, amit gyorsan megértünk, míg egy csomó mindent egész életünkben nem fogunk, és Mennyben majd nagyokat nézünk, hogy “ezt azért nem gondoltam volna!”

A történelem iskolája

Amiképpen Pétert kézen fogta Isten és elvezette az Ő gondolkodásmódjába, és ahogy minket is lépésről-lépésre vezet, úgy gondolom, hogy gyakorlatilag az egész Biblia egy ilyen hatalmas történet krónikája. Isten újra és újra leereszkedik az ember szintjére és próbálja magát megértetni, próbálja az emberiséget emelni magához. Azonban ezt mindig csak az adott kor sajátos nyelvén tudja megtenni, lépésről-lépésre, máskülönben érthetetlen lesz az adott kor emberei számára. A Biblia annak az írott krónikája, ahogy Isten a különböző korokban megszólítja az embert, az ember pedig az adott kor felfogásának és civilizációs, kulturális sajátosságainak megfelelően “megérti”, de legalábbis feljegyzi azt, amit érteni vél. A Biblia tehát nem pusztán Istenről adott isteni kijelentés, hanem arról is, ahogy Isten az embereket az adott korban meg tudta szólítani, és ahogy az emberek felfogták az isteni kijelentést a különböző korokban. Ezért sem szabad a Biblia egyes szakaszait az adott kor sajátosságaitól függetlenül értelmezni, először azt kell megértenünk, hogy az adott korban élők számára mit jelentett az isteni kijelentés, és csak aztán átemelni az üzenetet a mi korunkba. Ez nem magától értetődő és nem könnyű feladat, ezért is van olyan sok bibliaértelmezés szinte minden témában.

Sokunknak nagy nehézséget okoz megbirkózni az Ószövetség világával és történeteivel. Főleg, amikor véres népirtással, kegyetlennek tűnő áldozati rendszerrel és Törvénnyel, illetve olyan történetekkel találkozunk, melyekkel a tudomány mai állításainak ismeretében nehéz valamit is kezdeni itt a 21. században. Nagy érdeklődéssel olvasom Sytka kíváló írásait a bibliai mítoszokról (teremtés, özönvíz), az ószövetségi Isten vélt kegyetlenségéről, és csendes szemlélőként követem figyelemmel pl. Sefatias küzdelmeit a Biblia helyes értelmezésével kapcsolatban saját blogjában, illetve Sytka bejegyzései alatt. Nagyon értékes és fontos útkeresések ezek, amik engem is újra és újra elgondolkodtatnak, és magam is próbálom kialakítani a saját látásmódomat velük kapcsolatban. Ezek is segítettek, hogy a fentiek fényében értelmezzem az Ószövetséget, annak világát, illetve az ott kirajzolódó Isten képét.

Ma úgy gondolom, hogy az Ószövetség annak igaz és isteni krónikája, ahogy Isten a gyermekkorban lévő emberiséghez leguggolt és eleinte gügyögve, mutogatva, a saját nyelvén megszólította. Ha azonnal a végső kijelentéssel jött volna és hosszú körmondatokkal fogalmazott volna, akkor az emberiség soha, semmit nem fogott volna fel Belőle, ezért mindig az adott kor nyelvén kellett megszólítania. Pl. a mózesi Törvény mai olvasattal rendkívül kegyetlennek és primitívnek tűnik, de az adott korban forradalmi, már-már botrányosan liberális és progresszív volt. Az, hogy nőknek, sőt rabszolgáknak jogaik voltak, hallatlan volt abban az időben, mikor is ezen embercsoportok legtöbbször csupán tulajdonok, jószágok voltak. Mit kezdett volna az akkori világ a mai liberális személyiségjogokkal? Semmit, fel sem fogta volna, sőt nagy valószínűséggel összeroppantotta volna az akkori társadalmat, pusztulását okozva. Isten tehát mindig az adott kor sajátosságait figyelembe véve, ám azt jócskán, de még tolerálható módon meghaladva szólt az emberhez. Aztán, amikor már úgy érezte, alkalmas az idő, Krisztusba beletett mindent Magából, ami az emberbe belefér: Ő a legteljesebb Kijelentés.

Az ószövetség ilyen értelemben hasonló egy gyermek vagy kamasz naplójához, melyben megosztja, amit gondol az életről, illetve, hogy az hogyan csapódik le benne. Igazak és valódiak ezek a meglátások? Teljes mértékben, azonban felnőtt fejjel valószínűleg nem azok alapján éli már az életét. Igaz ez egyébként a hívő életünk különböző szakaszaira is: ma már nem valószínű, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban ugyanaz a meglátásunk, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Érettebbek lettünk, felnőttünk sok szempontból. Persze tíz év múlva mostani valónkról fogunk hasonlóan vélekedni, de ez így van rendjén.

Milyen magyarázattal tudok hát szolgálni az Ószövetség nehezen értelmezhető szakaszaival kapcsolatban? Semmilyennel. Elfogadom őket, engedem, hogy hassanak rám, de nem felejtem el, hogy az egy más korban élő ember feljegyzése egy olyan Istenről, aki megpróbálta magát érthetővé tenni egy sok szempontból civilizálatlanabb, ha úgy tetszik primitívebb korban. Nem felejtem el, hogy a végső kijelentés Istenről, az életről, a valóságról Krisztus személyében található. Őt keresem, Őt üldözöm, Őt próbálom felfogni, itt a 21. században. A régi történeteket pedig nem ésszel, hanem szívvel igyekszem megérteni, mert az semmit nem változott az évezredek alatt.

Lassú fulladás

6988536492_9752771b3c_zAz élet lassú fulladás. Megszületünk és élünk, míg tart a levegőnk. Van, aki jobban bírja, van, aki képzi magát, hogy tovább kitartson, van, aki mit sem törődve a megváltoztathatatlannal, vagy inkább tudomásul nem véve, igyekszik minél több jó dolgot belepréselni abba a rövid időbe, amit itt töltünk a víz alatt. Van, aki mindezt látva, mások megrökönyödésére, önként és hirtelen fújja ki a levegőt, siettetve, mit senki nem kerülhet el.

Vannak, akik módszereket kínálnak, hogy lassítsák, sőt néhányuk meredek állítása szerint, megakadályozzák a levegő szivárgását. Technikák, eljárások, ideológiák épülnek fel arra az alapvető emberi vágyra, elkeseredett felismerésre, hogy szivárog belőlünk a levegő. Sőt egyesek azt ígérik, hogy ha valaki igazán elsajátítja módszerüket, és teljes erőből elrugaszkodik a tengerfenékről, akkor feljuthat a felszínre. Állítólag volt, akinek ez már sikerült, de lehet, hogy csak mendemonda, hiszen végül ő is megfulladt, mint mindenki más. Aztán vannak bizonyos lelőhelyek, ahol megszorult még valami kevés levegő. Nem az igazi, nem valódi víz feletti levegő, de az emberek sokat megadnak érte, hogy hozzájussanak, és egy kicsit elfeledhessék, hogy vészesen fogy a levegő és az idő. Ki kérné rajtuk számon, hogy egy pillanatra szeretnének elfeledkezni a lélekölő léghiányról, vagy szeretnének pár szusszanással tovább létezni?

Állítólag volt egyszer régen egy ember, aki lélegzett a víz alatt. Egy volt közülünk, de arról beszélt, hogy van egy hely, a vízfelszín felett, ahol sosem fogy el a levegő, mindenki újra és újra mélyeket lélegezhet. Azt állította, hogy onnan jött, és el tud vinni oda mindenkit, aki csak szeretné. Sokan kételkedtek benne, de sokan hallgattak rá és követték, mert nagyon sok csodadolgot tett, még arra is képes volt, hogy valakinek levegőt adjon, akinek már elfogyott! Azonban, mint minden álom, ez is véget ért, mert túl sokan, túlságosan érdekeltek voltak abban, hogy az emberek fulladozzanak, és tőlük kapják meg a betevő légbuborékokat. Sok gazdag vámszedője volt a fulladásnak már akkor is.

Megfojtották.

Azonban nem sokkal később sokan újra látni vélték, és állításuk szerint lélegzett a víz alatt! Követőinek mentőöveket adott, amik rövid ideig, néha-néha a felszínen tartották őket, hogy friss levegőhöz jussanak. Ami még fontosabb, azt ígérte nekik, hogy vissza fog jönni értük, és elviszi őket arra a helyre, ahol nincs többé víz és fulladás, és képessé teszi őket, hogy örökké a víz felett maradjanak.

Ha tehát néha látsz embereket, akik néha-néha friss levegőhöz jutnak fulladozásuk közben, és akik a sok-sok levegőveszteség ellenére bízva várnak egy jobb jövőt, látod alulról kalimpáló lábukat, ahogy fejüket a vízfelszín fölé nyújtogatva levegőért kapkodnak, nos, ők azok: a Víz Feletti Ember követői. Nem jobbak vagy mások, mint a többiek (bár sokszor azt gondolják), ők is fulladoznak (bár sokszor tagadják), csak néha valahogy kapnak egy kis friss levegőt, az általuk várt eljövendő világ elő-ízét, és görcsbe szorult kezekkel belekapaszkodnak az ígéretbe, hogy visszajön Ő, a vízben lélegző.

A halál árnyékának a völgye

Public domain image, royalty free stock photo from www.public-domain-image.comSokszor hangzik el, főleg tragédiák idején, hogy „hol van Isten?”  vagy „nincs Isten, ha ezt hagyja”. Amikor általunk igazságtalannak ítélt események történnek az életben, hajlamosak vagyunk feltenni ezeket a kérdéseket, megkérdőjelezni, hogy van-e bármiféle igazság az életben. A helyzet azonban az, hogy ha az embereket fele-fele arányban (többé-kevésbé) jókra és rosszakra osztjuk, és az életben bekövetkező eseményeket is fele-fele arányban (többé-kevésbé) jókra és rosszra, akkor minden második esemény igazságtalan: jó dolgok történnek rossz emberekkel, illetve rossz dolgok jó emberekkel. Ez persze sohasem ilyen vegytiszta, és a dolgokat bonyolítja egy csomó tényező: a képességünk korlátozottsága a dolgok helyes megítélésére; a hajlamunk, hogy a látszólagos igazságtalanságuk miatt kontrasztosabb dolgokat könnyebben észrevesszük; a jóság-rosszaság megítélésének szubjektivitása akár emberekre, akár eseményekre nézve, stb. Azonban még, ha sántít is a fenti lesarkított példa, azt mégis képes érzékeltetni, hogy az úgynevezett igazságtalan események egyáltalán nem ritkák már puszta matematikai megfontolásból sem. Azonban én sem elvont logikai játékként foglalkozom most ezzel, hanem nagyon is valóságos tragédiák kapcsán, melyek szűkebb-tágabb környezetemben történtek a közelmúltban.  Az évek során azonban megtanultam már ezeket az eseményeket a fentiek figyelembevételével vizsgálni.

Ez persze nem válaszolja meg a kérdést, hogy hol van mindezekben Isten? Azonban ez egy igazságtalan és felületes kérdés, és nem ritkán (de nem is mindig) azok teszik fel, akik a tragédia előtt sem igazán akarták hallani a választ, és utána sem érdeklődnek mélyen iránta. A helyzet az, hogy Isten jóval a mi megszületésünk és a minket ért tragédiák előtt elmondta, hogy ez a földi élet nem az, aminek eredetileg meg lett alkotva. Az isteni gondviselés és beavatkozás szerető szándékát egy csomó minden felülírja ebben a földi életben: az ember lázadása, a saját akaratához és útjához való ragaszkodása, az igény, hogy a maga ura legyen, ha úgy tetszik „szabad”. Ez az ember kiáltja sokszor az ég felé keserűségét és panaszát, hol valódi, őszinte fájdalomból, hol lázadásának újabb jeléül. A tragédiák egy része egyszerűen csak szomorú szövődménye a világ beteg voltának, hol pedig egyenesen sok-sok helytelen egyéni döntés logikus és várható következménye. A legtöbbször tehát jogtalanul és igazságtalanul vádoljuk a Gondviselést.

A helyzet az, hogy ez még nem az az ország és nem az a hely. Ez a halál árnyékának a völgye. A kérdés, amit fel kell tennünk az az, hogy melyik út visz ki ebből a völgyből abba az országba és arra a helyre, ahol nem lesz többé fájdalom, betegség, tragédia és halál. Aztán rá kell lépni és rajta kell maradni.