Lassú fulladás

6988536492_9752771b3c_zAz élet lassú fulladás. Megszületünk és élünk, míg tart a levegőnk. Van, aki jobban bírja, van, aki képzi magát, hogy tovább kitartson, van, aki mit sem törődve a megváltoztathatatlannal, vagy inkább tudomásul nem véve, igyekszik minél több jó dolgot belepréselni abba a rövid időbe, amit itt töltünk a víz alatt. Van, aki mindezt látva, mások megrökönyödésére, önként és hirtelen fújja ki a levegőt, siettetve, mit senki nem kerülhet el.

Vannak, akik módszereket kínálnak, hogy lassítsák, sőt néhányuk meredek állítása szerint, megakadályozzák a levegő szivárgását. Technikák, eljárások, ideológiák épülnek fel arra az alapvető emberi vágyra, elkeseredett felismerésre, hogy szivárog belőlünk a levegő. Sőt egyesek azt ígérik, hogy ha valaki igazán elsajátítja módszerüket, és teljes erőből elrugaszkodik a tengerfenékről, akkor feljuthat a felszínre. Állítólag volt, akinek ez már sikerült, de lehet, hogy csak mendemonda, hiszen végül ő is megfulladt, mint mindenki más. Aztán vannak bizonyos lelőhelyek, ahol megszorult még valami kevés levegő. Nem az igazi, nem valódi víz feletti levegő, de az emberek sokat megadnak érte, hogy hozzájussanak, és egy kicsit elfeledhessék, hogy vészesen fogy a levegő és az idő. Ki kérné rajtuk számon, hogy egy pillanatra szeretnének elfeledkezni a lélekölő léghiányról, vagy szeretnének pár szusszanással tovább létezni?

Állítólag volt egyszer régen egy ember, aki lélegzett a víz alatt. Egy volt közülünk, de arról beszélt, hogy van egy hely, a vízfelszín felett, ahol sosem fogy el a levegő, mindenki újra és újra mélyeket lélegezhet. Azt állította, hogy onnan jött, és el tud vinni oda mindenkit, aki csak szeretné. Sokan kételkedtek benne, de sokan hallgattak rá és követték, mert nagyon sok csodadolgot tett, még arra is képes volt, hogy valakinek levegőt adjon, akinek már elfogyott! Azonban, mint minden álom, ez is véget ért, mert túl sokan, túlságosan érdekeltek voltak abban, hogy az emberek fulladozzanak, és tőlük kapják meg a betevő légbuborékokat. Sok gazdag vámszedője volt a fulladásnak már akkor is.

Megfojtották.

Azonban nem sokkal később sokan újra látni vélték, és állításuk szerint lélegzett a víz alatt! Követőinek mentőöveket adott, amik rövid ideig, néha-néha a felszínen tartották őket, hogy friss levegőhöz jussanak. Ami még fontosabb, azt ígérte nekik, hogy vissza fog jönni értük, és elviszi őket arra a helyre, ahol nincs többé víz és fulladás, és képessé teszi őket, hogy örökké a víz felett maradjanak.

Ha tehát néha látsz embereket, akik néha-néha friss levegőhöz jutnak fulladozásuk közben, és akik a sok-sok levegőveszteség ellenére bízva várnak egy jobb jövőt, látod alulról kalimpáló lábukat, ahogy fejüket a vízfelszín fölé nyújtogatva levegőért kapkodnak, nos, ők azok: a Víz Feletti Ember követői. Nem jobbak vagy mások, mint a többiek (bár sokszor azt gondolják), ők is fulladoznak (bár sokszor tagadják), csak néha valahogy kapnak egy kis friss levegőt, az általuk várt eljövendő világ elő-ízét, és görcsbe szorult kezekkel belekapaszkodnak az ígéretbe, hogy visszajön Ő, a vízben lélegző.

A halál árnyékának a völgye

Public domain image, royalty free stock photo from www.public-domain-image.comSokszor hangzik el, főleg tragédiák idején, hogy „hol van Isten?”  vagy „nincs Isten, ha ezt hagyja”. Amikor általunk igazságtalannak ítélt események történnek az életben, hajlamosak vagyunk feltenni ezeket a kérdéseket, megkérdőjelezni, hogy van-e bármiféle igazság az életben. A helyzet azonban az, hogy ha az embereket fele-fele arányban (többé-kevésbé) jókra és rosszakra osztjuk, és az életben bekövetkező eseményeket is fele-fele arányban (többé-kevésbé) jókra és rosszra, akkor minden második esemény igazságtalan: jó dolgok történnek rossz emberekkel, illetve rossz dolgok jó emberekkel. Ez persze sohasem ilyen vegytiszta, és a dolgokat bonyolítja egy csomó tényező: a képességünk korlátozottsága a dolgok helyes megítélésére; a hajlamunk, hogy a látszólagos igazságtalanságuk miatt kontrasztosabb dolgokat könnyebben észrevesszük; a jóság-rosszaság megítélésének szubjektivitása akár emberekre, akár eseményekre nézve, stb. Azonban még, ha sántít is a fenti lesarkított példa, azt mégis képes érzékeltetni, hogy az úgynevezett igazságtalan események egyáltalán nem ritkák már puszta matematikai megfontolásból sem. Azonban én sem elvont logikai játékként foglalkozom most ezzel, hanem nagyon is valóságos tragédiák kapcsán, melyek szűkebb-tágabb környezetemben történtek a közelmúltban.  Az évek során azonban megtanultam már ezeket az eseményeket a fentiek figyelembevételével vizsgálni.

Ez persze nem válaszolja meg a kérdést, hogy hol van mindezekben Isten? Azonban ez egy igazságtalan és felületes kérdés, és nem ritkán (de nem is mindig) azok teszik fel, akik a tragédia előtt sem igazán akarták hallani a választ, és utána sem érdeklődnek mélyen iránta. A helyzet az, hogy Isten jóval a mi megszületésünk és a minket ért tragédiák előtt elmondta, hogy ez a földi élet nem az, aminek eredetileg meg lett alkotva. Az isteni gondviselés és beavatkozás szerető szándékát egy csomó minden felülírja ebben a földi életben: az ember lázadása, a saját akaratához és útjához való ragaszkodása, az igény, hogy a maga ura legyen, ha úgy tetszik „szabad”. Ez az ember kiáltja sokszor az ég felé keserűségét és panaszát, hol valódi, őszinte fájdalomból, hol lázadásának újabb jeléül. A tragédiák egy része egyszerűen csak szomorú szövődménye a világ beteg voltának, hol pedig egyenesen sok-sok helytelen egyéni döntés logikus és várható következménye. A legtöbbször tehát jogtalanul és igazságtalanul vádoljuk a Gondviselést.

A helyzet az, hogy ez még nem az az ország és nem az a hely. Ez a halál árnyékának a völgye. A kérdés, amit fel kell tennünk az az, hogy melyik út visz ki ebből a völgyből abba az országba és arra a helyre, ahol nem lesz többé fájdalom, betegség, tragédia és halál. Aztán rá kell lépni és rajta kell maradni.