Legnagyobb gondom a katolikus teológiával

imgres.pngAhogy olvasom a katekizmust és egyéb katolikus forrásokat, a pozitív élmények mellett kikristályosodik bennem az is, hogy mi jelenti számomra a legnagyobb gondot a katolikus teológiával kapcsolatban. Ahogy már írtam, számomra meglepő módon a megigazulás kérdésében valójában nincs különösebb eltérés a katolikus és protestáns felfogás között: mindannyian azt állítják, hogy az ember Isten kegyelméből üdvözül, hit által, kizárólag Krisztus érdemei miatt, nem pedig a saját erejéből és jó cselekedetei eredményeképp. Azonban azzal kapcsolatban már elég jelentős eltérést érzékelek, hogy ebből az üdvözült kegyelmi állapotból vajon ki lehet-e esni, illetve hogyan.

Kétféle protestáns véglet

A protestáns felfogásban az egyik véglet az, hogy az üdvösséget nem lehet elveszteni. Ennek legextrémebb vallói szerint, ha valaki hitre jut Jézusban, az gyakorlatilag onnantól azt csinál, amit akar, minden bűne el van rendezve, amit a múltban és a jövőben elkövet, ezeknek már semmilyen hatása nincs az Istennel való kapcsolatára („hiperkegyelemnek” vagy „olcsó kegyelemnek” is szokták becézni ezt a gondolkodásmódot). Magam is ismerek olyan embert, aki ezt vallja, meg is látszik rajta. A másik véglet szerint, ha valaki véletlenül elfelejti megvallani egy bűnét és mit ad Isten, elüti egy villamos, annak annyi, hiszen a meg nem vallott bűne elválasztotta Istentől, és ebben az elválasztott állapotban halt meg. Úgyhogy hiába volt akár Teréz anya egész életében, ha a villamos becsapódása előtt éppen megkívánta felebarátja kiflijét, akkor így járt: a pokol tűzén fog égni örökkön-örökké.

Persze a legtöbb protestáns hívő e két extrém véglet között van valahol. Az én jelenlegi felfogásom szerint az üdvösségét nem veszítheti el az ember, de eldobhatja magától. A bűnnel nem csak azért kell óvatosnak lenni, mert tönkreteszi magát és környezetét vele az ember, hanem mert a rendezetlen bűnök eltávolíthatják az embert Istentől és megkeményíthetik a szívét és lelkiismeretét. Így, ha hosszú ideig rendetlenül és Isten törvényével dacolva él az ember, a végén eljuthat abba az állapotba, amikor már nem is igazán izgatja a dolog, és ekkor már csak egy lépés választja el attól, hogy Krisztus vérét „lábbal tapodja” és közönségesnek nyilvánítsa. Ezért az én felfogásom szerint Isten nem fog egy rosszkor elkövetett rossz tettért örök kárhozatba dobni gondolkodás nélkül, ugyanakkor minden hívőnek törekednie kell a tökéletességre, a szentségre, a törvénynek való engedelmességre. Akkor is, ha tudjuk, hogy ebben a testben sosem leszünk hibátlanok és bűntelenek. Magyarán erős üdvbizonyosságom és üdvbiztonságom van, de a lelkiismeretemet Isten iránt folyamatosan megnyitom és hozzáférhetővé teszem, rendszeresen önvizsgálatot végzek, bűnbánatot tartok és bűneimet megvallva megtérek.

A katolikus felfogás

A katolikus teológia számomra nagyon szimpatikusan különbséget tesz bocsánatos bűnök és halálos bűnök között. A bocsánatos bűnök az ember tökéletlen állapotából fakadó gyarlóságok, amik megtérés után is megmaradnak, de Isten hatalmas kegyelmének nem okoznak gondot, így nincsenek közvetlen hatással az ember üdvösségére. Célszerű őket ettől függetlenül megvallani gyónáskor, mert így nem kell miattuk a purgatórium tűzében tisztuláson átmennünk. Emellett azért sem érdemes őket félvállról vennünk, mert komolyabb, súlyosabb, akár halálos bűnökhöz is vezethetnek, ha nem foglalkozunk velük.

Halálos bűnök a katolikus felfogás szerint az olyan horderejű bűnök, amelyek Isten kegyelméből lökik ki az embert, elszakítva annak üdvözítő erejétől. Ezeket a bűnöket mindenképpen meg kell vallani, az első adandó gyónási lehetőségkor, különben örök kárhozatra kerülünk. Három dolognak kell teljesülni ahhoz, hogy valami halálos bűnnek minősüljön: 1) nagyon súlyos bűnnek kell lennie; 2) az elkövetőnek tisztában kell lennie a bűn súlyosságával; 3) szándékosan és előre eltervelten kell elkövetni.

Halálos bűnök?!

Eddig nincs is problémám. Tetszik, hogy az emberi természet és bukott világ realitását figyelembe véve a legtöbb bűn a „bocsánatos” kategóriába kerül, és csak a nagyon súlyos vétségek minősülnek halálos bűnnek. Egyetértek, hogy valamiféle különbségtétel szükségszerű, mert kell, hogy más és más súlya legyen számunkra bizonyos bűnöknek, mert szerintem is van különbség hatásuk, rombolásuk, következményük szerint.

Azonban azzal komoly problémám van, hogy miket nevez a katolikus tanítás súlyos bűnöknek. Pl.:

  • mesterséges fogamzásgátlás (óvszer, esemény előtti (!) tabletta, megszakított közösülés) akár házasságon belül is!
  • önkielégítés
  • a vasárnapi mise elmulasztása
  • stb.

Tehát, ha ezek közül bármelyiket valaki tudatosan és előre eltervezetten „elköveti” és nem gyónja meg, az elkárhozik. Illetve, ha meg is gyónja, de nincs benne valódi bűnbánat és elhatározás, hogy többet nem fogja elkövetni, akkor gyónása érvénytelen és elkárhozik. Több példát is hozhattam volna, de két okból hoztam ezeket. Egyrészt, mert jelenlegi felfogásom szerint vicc, hogy ezek súlyosnak minősülnek: önkielégítő tinit (vagy felnőttet) a pokol tűzével félelemben és bűntudatban tartani?; házaspárokat (!) elítélni azért, mert értelmesen és felelősen akarnak gyermeket a világra hozni?; valakit azért örök kárhozattal fenyegetni, mert kihagyott egy vasárnapi misét? Másrészt ez olyan szinten rugaszkodik el a valóságtól (a katolikus valóságtól is!), amit nehéz szavakkal kifejezni. Bár nincsenek pontos adataim, de nagy magabiztossággal kijelenthetem, hogy a katolikus hívek döntő többsége folyamatosan és megbánás nélkül halálos bűnökben él, ha ezek valóban azok. Ugyanis egészen biztos vagyok, hogy többségük max. karácsonykor és húsvétkor megy a templom közelébe, nem szül ész nélkül bele gyermeket a világba, és jó részük egészen biztosan önkielégít is. Sőt, nincsen olyan katolikus ismerősöm, aki ne élt volna szexuális életet a házasság előtt, ami egyébként ugyancsak halálos bűn.

Tehát a halálos bűnök ilyen szigorú értelmezése komoly teológia problémát jelent számomra. Nem tudom, a gyakorlatban ezt mennyire veszik komolyan, illetve hogyan tanítják és élik meg. Szívesen veszem bármely katolikus olvasóm véleményét a témában, tényleg érdekelne, hogy az efféle dolgokat, hogyan dolgozzák fel magukban. (Emailben vagy a blog facebook oldalán is szívesen veszem a megkeresést.)

Egyébként van ennek a problémának a feloldásával kapcsolatban egy sejtésem, amiről legközelebb fogok írni, de lehet, hogy az ortodoxia határait súrolja. És lehet, hogy kívülről…

Reklámok

Kálvária

MV5BMTc3MjQ1MjE2M15BMl5BanBnXkFtZTgwNTMzNjE4MTE@._V1_SX214_AL_“Meg fogom ölni, Atyám. Meg fogom ölni, mert nem tett semmi rosszat. Meg fogom ölni, mert ártatlan.”

Ezekkel a sorokkal indít a rendkívül felkavaró és elgondolkodtató Calvary (Kálvária) című film, ami egy ír katolikus papról szól, aki egyik vasárnap gyóntatás közben kapja ezt a rendhagyó “bűnvallást”. Ezzel az indítással durván gyomorszájba vágja és egy percre sem engedi el a nézőt a film, főleg, ha az illető hívő vagy éppen részben vagy egészben Isten szolgálatában éli az életét. Az indítást még drasztikusabbá teszi az, hogy előtte a tervezett gyilkosság okáról is beszámol a “vétkező”: egy azóta már halott katolikus pap hét éves korától fogva öt éven keresztül rendszeresen és kegyetlenül megerőszakolta.

Innentől indul a visszaszámlálás a tervezett gyilkosság napjáig. Elkísérjük a főszereplőt utolsó (?) hetén, megismerve jobban őt, családját és a kisvárost, aminek szolgálatában áll. Vele vagyunk, ahogy fontolgatja, milyen lépéseket tegyen a fenyegetés hatására, ahogy igyekszik végezni szolgálatát a rábízottak felé, ahogy próbálja egyben tartani saját és környezete széthullani látszó életét. Ahogy haladunk előre a héten, úgy sűrűsödik az a kavargó sötétség, ami a meseszép ír kisváros lakóinak az életében gomolyog, és amivel szemben a pap próbál tehetetlenül talpon maradni.

A film legsúlyosabb témája nyilván az Egyház rothadt bűneinek a bűze: pedofília, a szellemi tekintéllyel és Isten nevével való visszaélés, elanyagiasulás és minden egyéb, ami az évszázadok alatt rátapadt Krisztus hirdetőinek és követőinek “bizonyságtételére”. Jogos-e, hogy egy jó, becsületes és az övéivel törödő papnak kelljen viselnie és elhordoznia az általa képviselt Egyház bűneit? Van-e feloldozás vagy csak a megérdemelt bűnhődés? Ezekkel a kérdésekkel nem csak egy katolikus papnak kell szembenéznie, hanem mindenkinek, aki Isten követőjeként szeretné, hogy az emberek meghallgassák.

A másik téma, amit a film erős kontraszttal bemutat, az ennek a bemocskolt hírnevű és hitelét vesztett Egyháznak az irrelevanciája, erőtlensége és tehetetlensége a mai világban. Ahogy ez a becsületes pap próbál segíteni eltévelyedett, önmagukban és egymásban kárt tevő bárányainak, ám mindig csak megvetéssel, elutasítással vagy, ami talán még rosszabb, vállrándítással találkozik, jól tükrözi, ahogy az Egyház ma már a társadalom nagy részére abszolút semmilyen hatással nincsen, teljesen irreleváns tényezővé vált. A fájdalmas helyzet az, hogy nem érdekli már a világot, hogy miről mi a véleményünk, nem érdeklik tiltakozásaink, figyelmeztetéseink, fenyegetéseink és petícióink, köszönik szépen jól meg vannak nélkülünk, élvezik rövid kis életüket, ameddig csak lehet, köszönik, nem kérnek ítélkezéseinkből és ujjmutogatásunkból.

Ahogy elkísérjük a film halálra ítélt főhősét a maga kálváriáján, úgy értjük meg, hogy miért szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy találkozzon gyilkosával, még ha a film végkimenetele nem is eldöntött (legalábbis nem árulom el). Ami viszont bennem a film hatására egy óriási kérdésként megmaradt és azóta is lüktet: mit tegyünk most? Hogyan tovább? Úgy sejtem a válaszban ott kell, hogy legyen egy nagy adag szembenézés, elnémulás, bocsánatkérés, megtérés, mélyre ásás, és talán a végén újra emlékezünk arra, hogy mi az az Üzenet, amire ma is mindenki éhezik és ami ma is fel tudja forgatni a világot, gyógyulást, bűnbocsánatot és valódi békésséget hozva.