Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Reklámok

Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!

Törés van

Elmentem a Pride-ra, majd erről beszámoltam. Számítottam kritikára, de nem olyan mértékűre és stílusúra, amik eddig eljutottak hozzám. Először Szabados Ádám, a veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet pásztora írt rólam, ami megdöbbentett, és ezt igyekeztem megbeszélni Ádámmal, több-kevesebb sikerrel. Aztán Semsei Ferenc, a Hegyen Épült Város gyülekezet egyik vezetője írt rólam egy nyílt őrállói állásfoglalást (bár nem gyülekezeti vezetőként, ami, úgy látszik, neki szabad, de én nem tehetek, írhatok semmit magánszemélyként, csak “közszereplőként”). Ez az írás viszont nem csak megdöbbentett, hanem földre vitt és érzékeny pontokon belém rugdalt.

Nem veszem ezeket a kritikákat könnyelműen vagy félvállról, sajnos (?) nem ilyen vagyok. Imádkozom, hogy ezek viharából és földrengéséből kihalljam Isten halk és szelíd hangját, megértsem azt, amit meg kell értenem és lefejtsem róla mindazt, ami nem jogos, ami nem nekem és nem rólam szól. Ez nem könnyű és magától értetődő, és időbe telik. De meg fogom tenni.

Olvasóimat és blogom követőit emellett arra szeretném kérni, hogy olvassák el ezeket az írásokat, hogy tisztában legyenek azzal, hogy személyem és blogom megítélése erősen kérdésessé vált evangéliumi körökben, és ennek függvényében fontolják meg, hogy a továbbiakban is követik-e ezt a blogot. Köszönöm!

Isten és erkölcs – válasz egy blogbejegyzésre

law-158356_640Kedvenc hívőből lett ateista bloggertársam (Moldován Norbert, alias Norbs) néhány héttel ezelőtt felhívta figyelmemet a legújabb bejegyzésére, és arra kért, hogy ha időm és kedvem engedi, reagáljak rá valamilyen formában. Megköszönve a felkérést, most igyekszem a magam szintjén és képességei szerint válaszolni bejegyzésére. (Bejegyzésemben nem fogok mindenre kiterjedően visszautalni az eredeti bejegyzésre, úgyhogy javaslom annak elolvasását bejegyzésem követhetősége miatt.)

Az írás címe gyakorlatilag egy provokatív kérdés (“Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?”), ami azonban egyáltalán nem indokolatlan egy külső szemlélő számára. Ahogy a bejegyzés is pedzegeti, vannak bizonyos aspektusai a Bibliának, amelyek kérdéseket vonnak maguk után, feszültségek, melyek feloldásért kiáltanak. Az egyik ilyen feszültség az Ószövetség bizonyos szakaszai és az Újszövetség, főként az evangéliumok, még konkrétabban Jézus szavai között van. Ennek legillusztrisabb példája Istennek a Norbi által is említett parancsa Izrael felé, ellenségeik teljes elpusztítására vonatkozóan (gyerekestül, állatostul, mindenestül), mely élesen szemben áll Jézus erőszakmentességével, miszerint még ellenségeinkkel szemben sem szabad ellenségesen fellépnünk, hanem áldanunk kell őket. Elismerem, hogy nem kis szakadék tátong a két attitűd között, és hegyeket mozgató hitre van szükség ennek betemetésére. Nem gondolom, hogy nálam van a bölcsek köve, nem is tudom a teljes választ, de véleményem van a kérdésről, ami folyamatosan formálódik, mint ahogy én magam is.

Általános vagy specifikus

Először is, úgy gondolom, különbséget kell tennünk az Ószövetség erkölcsi tanítása és Isten bizonyos konkrét, adott helyzetre vonatkozó és időleges parancsai között. Az, hogy Isten parancsba adta bizonyos népek kiirtását, minden bizonnyal sokkoló és megannyi kérdést felvető, ám nem általános érvényű erkölcsi parancs. Magyarán az, hogy Isten egy adott helyzetben (Izrael honfoglalása) úgy látta jónak, hogy bizonyos népek eltöröltessenek, nem jelenti azt, hogy ma is széles mosollyal örvend a népirtásoknak. Az, hogy akkor miért gondolta Isten ezt szükségesnek, már más kérdés (és nem is egyszerű, beismerem), de semmiképpen sem összekeverendő Isten általános elképzelésével jóról és rosszról. Az ószövetségi Törvény számos helyen az idegenek iránti el- és befogadásról tanít, és úgy gondolom a Tízparancsolatban ma sem találunk semmi erkölcsi kivetnivalót (mármint a második feléből, amennyiben ateistaként nem találjuk magunkra vonatkoztathatónak az első felét, mint Norbs). Az Ószövetségben kerül a Bibliában először megfogalmazásra az az elhíresült gondolat is, miszerint “szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. Tehát véleményem szerint az Ószövetség erkölcsi tanítása nem marad el a krisztusi normától, még ha megfogalmazása és bizonyos sajátosságai valóban vaskoriak, hiszen egy vaskori népnek adattak egy vaskori közegben. Ahogy Jézus megfogalmazta, és tartalommal megtöltötte, a Törvény és a Próféták ezen a két parancsolaton függnek: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes lényedből, és felebarátodat, mint önmagadat!

A jó, a rossz és az erkölcs

Norbs megfogalmazza felfogását a jó, a rossz és az erkölcs megítéléséről materialista majd teista szempontból. Röviden, szerinte a materialista felfogás az egyén és társadalmi hasznosság szempontjait figyelembe véve határozza meg az adott kornak megfelelően az erkölcsöt, a teista pedig aszerint, hogy mit mond Isten a Bibliában, illetve ennek alárendelve a Szentlélek a hívő lelkiismeretén keresztül.

Én ezzel nem is vitatkoznék, pusztán azzal egészíteném ki a magam megrögzött teista szemszögéből, hogy szerintem a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Megítélésem szerint Isten nem azért adott törvényeket, hogy jól megszívasson minket és még inkább Istennek érezhesse magát (“Hallottátok, hogy dörgött a hangom?” – kérdezte az Atya a Fiútól és a Szentlélektől), hanem pontosan az egyén és a társadalom javára. Gondoljunk csak bele, micsoda társadalmat kapnánk, ha mindenki mindent mindig a szeretet aranyszabálya alapján tenne! Meggyőződésem szerint Istent a bűnök sem azért zavarják, mert annyira hisztis lenne, hanem mert Ő, aki a Szeretet, nem bírja nézni, ahogy önmagunkat és egymást bántjuk. Hadd idézzek egy ritkán idézett szakaszt Jób könyvéből erre vonatkozóan:

Nézz fel az égre, és lásd meg,
    figyeld meg a fellegeket, mily magasan szállnak!
Isten azonban messze fölöttük lakik,
    mit árthatsz neki, ha vétkezel?
Még ha megsokasodnak is bűneid,
    mit tehetsz ellene?
De ha ártatlanul élsz, nem őt segíted vele!
    Mit kaphat tőled, ami hiányzik neki?
Bűneiddel csak a halandóknak ártasz,
    amilyen magad is vagy!
Igazságod is csak a halandóknak használ,
    amilyen magad is vagy! (Jób 35:5-8)

Azzal sem értek egyet, hogy a teista erkölcs, lévén, hogy a Biblián alapul, nem lenne alkalmazható jelen korunkra. Egyrészt a Norbs által említett megküzdő mechanizmusok nagy részét alkalmazhatónak vélem (az első kivételével), és úgy gondolom, ezért nem is kell elnézést kérnem. Igenis tetten érhető egyfajta progresszivitás a Biblia erkölcsi tanításában, ami nem Isten evolúciója és változása miatt van jelen (hiszen Ő állandó), hanem az ember fejlődése, “istenfelfogó-képessége” és erkölcsi evolúciója miatt. Hiszem azt is, hogy sok mindent szimbolikusan kell értelmezni a Bibliában, és azon meggyőződésemet sem rejtem véka alá, hogy Isten, Isten, én pedig nem. Ebből fakadóan igenis vallom, hogy Isten felette áll az erkölcsnek, az emberi vélekedéseknek és rációnak, sőt a számon-kérhetőségnek is. Mindez akár ijesztően is hangozhatna, ha emellett nem volnék tökéletesen meggyőződve arról, hogy Ő jó is, sőt maga a Szeretet. Ez nem jelenti, hogy ne akarnám felfogni a gondolatait és céljait (Zsolt 119:27), ne igyekeznék megérteni, miként lehet és kell a szeretet törvényét mai korunkban értelmezni és alkalmazni, de tisztában vagyok korlátaimmal.

Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?

Hogy a kérdésre is válaszoljak, tisztáznom kell egy félreértést, ami sajnos keresztény (főként kultúrkeresztény) körökben is elterjedt: a kereszténységnek nem az erkölcsösség a lényege és célja. Nem az a cél, hogy kevesebbet káromkodjak, ne keféljek félre (főleg ne azonos neművel), ne abortáljak magzatot, ne menjek szupermarketbe vasárnap, ne higgyek az evolúcióban, rendszeresen építsek futballstadionokat, stb., stb. Ezek persze jó és fontos dolgok (már amelyik…), azonban a kereszténység lényegi üzenete, hogy szarban betegek vagyunk, de Isten megment és kimos kigyógyít belőle, azzal sem törődve, hogy közben Rá is fröccsen Ő is belehal. Az Istennel való találkozás és közösséggyakorlás eredménye lehet (és remélhetőleg nem csak feltételes módban), hogy egyre inkább a szeretet emberei leszünk és nem önző férgek. Lehetséges Isten nélkül is erkölcsösnek lenni? Simán. Lehet, Istennel is erkölcstelennek lenni? Sajnos. A kérdés csupán az, hogy ki meddig süllyedt a szarban mennyire betegedett meg, és lefelé vagy felfelé tart megkapta-e a gyógyszert?

Most szólj hozzá!

800px-Wikinews-breaking-news-2.svgAhogy az minden olvasóm számára nyilvánvaló egy ideje, blogom tavaly októberi újraindulásakor letiltottam a hozzászólás lehetőségét több okból kifolyólag.  A hozzászólások hiánya valóban felszabadított arra, hogy szabadabban, a reakcióktól nem tartva írjak, azonban ennek a bizonyos értelemben való kritikák felett állásnak megtapasztaltam lelkemben az árnyoldalait is. Keresztényként nem egészséges egyedül járni az utunkat elzárva magunkat másoktól, bár Adrian Plasshoz hasonlóan mi is sokszor úgy érezzük, hogy nagyon jó keresztények lennénk, ha más keresztények nem lennének a világon. Azonban azok a bosszantó más keresztények nem csak azért vannak, hogy az idegeinkre menjenek, hanem hogy általuk formálódjunk, hitünket, jellemünket és szeretetünket kihívások érjék. Vas élesít vasat, még ha a folyamat vakító szikrái sokszor égetnek is. Ehhez hasonlóan egyedül, “szabadon” blogolni is veszélyes lehet, mert visszajelzések nélkül az ember könnyebben téved el, főleg, ha olyan ingoványos témákkal foglalkozik, mint amikkel én is. Ezek a területek valóban sárkány lakta földek, és még ha nem is kell tőlük félnünk, nem ildomos egyedül kóborolnunk rónáikon. Magyarán szükségem van a visszajelzésre, még ha ez nem is mindig esik jól, tehát egy kicsit revideálnom kell nézetemet.

Sokat gondolkodtam, hogy milyen egészséges, köztes megoldást tudnék találni, amivel az interaktivitást lehetővé teszem, ugyanakkor valamiféle civilizált mederben tartom. Arra jutottam, hogy létrehozok egy Facebook oldalt a blogomnak, ahova az új bejegyzések automatikusan felkerülnek, a hozzászólás lehetőségével. A régi írásaimat is szépen lassan felrakom az oldalra, hogy azokat is véleményezhesse minden kedves érdeklődő. Ezzel a megoldással nem lehet névtelenül, arctalanul hozzászólni, így talán egy kicsit mindenki kíméletesebb lesz a másikkal (és velem). Nem ígérem meg, hogy minden esetben be fogok szállni a párbeszédbe, de igyekszem mindig elolvasni az írásaimhoz fűzött véleményeket.

A blog Facebook oldala itt található.

Re

Néhány hete újra felkelt bennem a vágy, hogy blogoljak. Így hát újra belekezdek.

Néhány változás azonban lesz az eddigiekhez képest. A legfájóbb ezek közül az olvasók számára (ha még vannak ilyenek :) ), hogy nem lehet ezentúl hozzászólni a bejegyzésekhez. Ennek nemes egyszerűséggel az az oka, amiért annak idején felhagytam a blogolással: a legtöbb energiámat és időmet az vette el, hogy emberekkel vitatkozzak a bejegyzéseim kapcsán. Persze volt ezeknek értelme, és örültem is a visszajelzéseknek, de a végére mégis halálosan belefáradtam a vitákba. Ezért hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy no komment. Aki szeretne mindenáron véleményt nyilvánítani a bejegyzésemről, az nyugodtan megoszthatja facebookon, twitteren, egyéb csatornán, és ott szabadon véleményezheti.

A kommentek hiánya egyébként arra is felszabadít majd, hogy ne az olvasóknak írjak. Persze nyilván azért írok, hogy olvassák, de van abban egy plusz szabadság, amikor nem az jár a fejemben, hogy na ez vajon milyen reakciót fog kiváltani benne vagy benne. Így tehát szabadabban és (ön)cenzúrától mentesebben tudok írni, vélhetően.

Ez azt is jelenti, hogy nem fogom ötvenszer végiggondolni azt, amit írok, így talán jobban betekintést tudok nyújtani abba, hogy kicsoda is vagyok, hogy nem vagyok készen, folyamatos változásban van az életem, sok gondolat érik, érlelődik bennem, és az évek folyamán változik ebbe vagy abba az irányba. Egy kicsit talán láthatóbb lesz – ha eddig esetleg nem lett volna az -, hogy mennyire tökéletlen vagyok, sokszor mennyire következetlen és önellentmondó, mennyi kérdéssel küszködöm, milyen kételyek merülnek fel bennem túlságosan gyakran. Nem értem még célba, és sokáig nem is fogok még.

Továbbra is a keresztény hit és az egyház lesz a központi téma, beleértve a mi gyülekezetünket, a pásztori szolgálatomat is. Továbbra is kritikával fogom illetni az egyház és a kereszténység ostobaságait, tisztában lévén azzal, hogy sokszor én is ostoba vagyok. Azt azért remélem, hogy a sok-sok kusza (vagy világos) gondolat közül egy valami majd kivilágít: hogy mennyire sokat jelent nekem az a személy, akit botladozva követni és érteni igyekszem, akit egyre mélyebben csodálok, és akinek végtelenül hálás vagyok. Ez semmit nem változott, illetve csak erősödött.

Sok minden történt, amióta utoljára írtam, de azt majd később.

(ja és remélem tetszik az új design, kicsit kusza és foltos, mint a gondolataim :) )