Isten és erkölcs – válasz egy blogbejegyzésre

law-158356_640Kedvenc hívőből lett ateista bloggertársam (Moldován Norbert, alias Norbs) néhány héttel ezelőtt felhívta figyelmemet a legújabb bejegyzésére, és arra kért, hogy ha időm és kedvem engedi, reagáljak rá valamilyen formában. Megköszönve a felkérést, most igyekszem a magam szintjén és képességei szerint válaszolni bejegyzésére. (Bejegyzésemben nem fogok mindenre kiterjedően visszautalni az eredeti bejegyzésre, úgyhogy javaslom annak elolvasását bejegyzésem követhetősége miatt.)

Az írás címe gyakorlatilag egy provokatív kérdés (“Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?”), ami azonban egyáltalán nem indokolatlan egy külső szemlélő számára. Ahogy a bejegyzés is pedzegeti, vannak bizonyos aspektusai a Bibliának, amelyek kérdéseket vonnak maguk után, feszültségek, melyek feloldásért kiáltanak. Az egyik ilyen feszültség az Ószövetség bizonyos szakaszai és az Újszövetség, főként az evangéliumok, még konkrétabban Jézus szavai között van. Ennek legillusztrisabb példája Istennek a Norbi által is említett parancsa Izrael felé, ellenségeik teljes elpusztítására vonatkozóan (gyerekestül, állatostul, mindenestül), mely élesen szemben áll Jézus erőszakmentességével, miszerint még ellenségeinkkel szemben sem szabad ellenségesen fellépnünk, hanem áldanunk kell őket. Elismerem, hogy nem kis szakadék tátong a két attitűd között, és hegyeket mozgató hitre van szükség ennek betemetésére. Nem gondolom, hogy nálam van a bölcsek köve, nem is tudom a teljes választ, de véleményem van a kérdésről, ami folyamatosan formálódik, mint ahogy én magam is.

Általános vagy specifikus

Először is, úgy gondolom, különbséget kell tennünk az Ószövetség erkölcsi tanítása és Isten bizonyos konkrét, adott helyzetre vonatkozó és időleges parancsai között. Az, hogy Isten parancsba adta bizonyos népek kiirtását, minden bizonnyal sokkoló és megannyi kérdést felvető, ám nem általános érvényű erkölcsi parancs. Magyarán az, hogy Isten egy adott helyzetben (Izrael honfoglalása) úgy látta jónak, hogy bizonyos népek eltöröltessenek, nem jelenti azt, hogy ma is széles mosollyal örvend a népirtásoknak. Az, hogy akkor miért gondolta Isten ezt szükségesnek, már más kérdés (és nem is egyszerű, beismerem), de semmiképpen sem összekeverendő Isten általános elképzelésével jóról és rosszról. Az ószövetségi Törvény számos helyen az idegenek iránti el- és befogadásról tanít, és úgy gondolom a Tízparancsolatban ma sem találunk semmi erkölcsi kivetnivalót (mármint a második feléből, amennyiben ateistaként nem találjuk magunkra vonatkoztathatónak az első felét, mint Norbs). Az Ószövetségben kerül a Bibliában először megfogalmazásra az az elhíresült gondolat is, miszerint “szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. Tehát véleményem szerint az Ószövetség erkölcsi tanítása nem marad el a krisztusi normától, még ha megfogalmazása és bizonyos sajátosságai valóban vaskoriak, hiszen egy vaskori népnek adattak egy vaskori közegben. Ahogy Jézus megfogalmazta, és tartalommal megtöltötte, a Törvény és a Próféták ezen a két parancsolaton függnek: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes lényedből, és felebarátodat, mint önmagadat!

A jó, a rossz és az erkölcs

Norbs megfogalmazza felfogását a jó, a rossz és az erkölcs megítéléséről materialista majd teista szempontból. Röviden, szerinte a materialista felfogás az egyén és társadalmi hasznosság szempontjait figyelembe véve határozza meg az adott kornak megfelelően az erkölcsöt, a teista pedig aszerint, hogy mit mond Isten a Bibliában, illetve ennek alárendelve a Szentlélek a hívő lelkiismeretén keresztül.

Én ezzel nem is vitatkoznék, pusztán azzal egészíteném ki a magam megrögzött teista szemszögéből, hogy szerintem a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Megítélésem szerint Isten nem azért adott törvényeket, hogy jól megszívasson minket és még inkább Istennek érezhesse magát (“Hallottátok, hogy dörgött a hangom?” – kérdezte az Atya a Fiútól és a Szentlélektől), hanem pontosan az egyén és a társadalom javára. Gondoljunk csak bele, micsoda társadalmat kapnánk, ha mindenki mindent mindig a szeretet aranyszabálya alapján tenne! Meggyőződésem szerint Istent a bűnök sem azért zavarják, mert annyira hisztis lenne, hanem mert Ő, aki a Szeretet, nem bírja nézni, ahogy önmagunkat és egymást bántjuk. Hadd idézzek egy ritkán idézett szakaszt Jób könyvéből erre vonatkozóan:

Nézz fel az égre, és lásd meg,
    figyeld meg a fellegeket, mily magasan szállnak!
Isten azonban messze fölöttük lakik,
    mit árthatsz neki, ha vétkezel?
Még ha megsokasodnak is bűneid,
    mit tehetsz ellene?
De ha ártatlanul élsz, nem őt segíted vele!
    Mit kaphat tőled, ami hiányzik neki?
Bűneiddel csak a halandóknak ártasz,
    amilyen magad is vagy!
Igazságod is csak a halandóknak használ,
    amilyen magad is vagy! (Jób 35:5-8)

Azzal sem értek egyet, hogy a teista erkölcs, lévén, hogy a Biblián alapul, nem lenne alkalmazható jelen korunkra. Egyrészt a Norbs által említett megküzdő mechanizmusok nagy részét alkalmazhatónak vélem (az első kivételével), és úgy gondolom, ezért nem is kell elnézést kérnem. Igenis tetten érhető egyfajta progresszivitás a Biblia erkölcsi tanításában, ami nem Isten evolúciója és változása miatt van jelen (hiszen Ő állandó), hanem az ember fejlődése, “istenfelfogó-képessége” és erkölcsi evolúciója miatt. Hiszem azt is, hogy sok mindent szimbolikusan kell értelmezni a Bibliában, és azon meggyőződésemet sem rejtem véka alá, hogy Isten, Isten, én pedig nem. Ebből fakadóan igenis vallom, hogy Isten felette áll az erkölcsnek, az emberi vélekedéseknek és rációnak, sőt a számon-kérhetőségnek is. Mindez akár ijesztően is hangozhatna, ha emellett nem volnék tökéletesen meggyőződve arról, hogy Ő jó is, sőt maga a Szeretet. Ez nem jelenti, hogy ne akarnám felfogni a gondolatait és céljait (Zsolt 119:27), ne igyekeznék megérteni, miként lehet és kell a szeretet törvényét mai korunkban értelmezni és alkalmazni, de tisztában vagyok korlátaimmal.

Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?

Hogy a kérdésre is válaszoljak, tisztáznom kell egy félreértést, ami sajnos keresztény (főként kultúrkeresztény) körökben is elterjedt: a kereszténységnek nem az erkölcsösség a lényege és célja. Nem az a cél, hogy kevesebbet káromkodjak, ne keféljek félre (főleg ne azonos neművel), ne abortáljak magzatot, ne menjek szupermarketbe vasárnap, ne higgyek az evolúcióban, rendszeresen építsek futballstadionokat, stb., stb. Ezek persze jó és fontos dolgok (már amelyik…), azonban a kereszténység lényegi üzenete, hogy szarban betegek vagyunk, de Isten megment és kimos kigyógyít belőle, azzal sem törődve, hogy közben Rá is fröccsen Ő is belehal. Az Istennel való találkozás és közösséggyakorlás eredménye lehet (és remélhetőleg nem csak feltételes módban), hogy egyre inkább a szeretet emberei leszünk és nem önző férgek. Lehetséges Isten nélkül is erkölcsösnek lenni? Simán. Lehet, Istennel is erkölcstelennek lenni? Sajnos. A kérdés csupán az, hogy ki meddig süllyedt a szarban mennyire betegedett meg, és lefelé vagy felfelé tart megkapta-e a gyógyszert?

Hívő ateista

51Kc3T5aeJL._BO2,204,203,200_PIsitb-sticker-v3-big,TopRight,0,-55_SX324_SY324_PIkin4,BottomRight,1,22_AA346_SH20_OU01_„Miért vagyok ateista, aki hisz Istenben?”

Ezzel a címmel jelent meg Frank Schaeffer új könyve, aki 20. század egyik ismert evangéliumi teológusának, evangélistájának és filozófusának, Francis Schaeffernek a fia. Nem meglepő módon felkeltette az érdeklődésemet a könyv, és nemrég sikerült elolvasnom is.

Frank Schaeffer legalább annyira ellentmondásos és összetett személy, mint amennyire azt új könyvének címe sugallja. Író, festő, (ex)filmrendező, (ex?)politikai aktivista, ezenkívül férj, fiú, apa, nagyapa, stb. Francis és Edith Schaeffer fiaként evangéliumi neveltetésben és miliőben nőtt fel főként Svájcban, ahol szülei megalapították a L’Abri („menedék”) nevű keresztény szervezetet, amely önmagában is megérne egy külön bejegyzést. 1990-ig Frank is aktív résztvevője volt az evangéliumi életnek és közreműködött a keresztény politikai jobboldal megalapításában Amerikában. Apja 1984-es halála után azonban egyre inkább eltávolodott az evangéliumi kereszténység világától, majd 1990-ben „áttért” a Görög Ortodox Egyházba. Neveltetéséről, evangéliumi életéről, majd gondolkodásának megváltozásáról egy korábbi könyvében mesél részletesebben (Crazy for God).

Ateista bal horog

Amire a könyv címéből is következtetni lehet, Schaeffer nem bánik kesztyűs kézzel az evangéliumi kereszténység sok szempontból belterjes, ellentmondásoktól és hibáktól nem mentes világával, de nem rejti véka alá kritikáját a Bibliával, és annak istenképével szemben sem. Őszintén bevallja, hogy sok a tudomány mai állásával összeegyeztethetetlen bibliai történettel nem tud mit kezdeni, és nemes egyszerűséggel a tündérmesék világába száműzi őket. Csodálata Jézus iránt lankadatlan, ám még az evangéliumok bizonyos részeinek hitelességét is megkérdőjelezi, és az Újszövetség bizonyos tanításait elveti. Tisztában van azzal, hogy szubjektíven szemezget a Bibliából, sőt erről nyíltan ír, feltéve a kérdést, hogy igazából ki nem tesz ilyet bizonyos kérdésekben? Azonban nem állítja, hogy birtokában van bizonyos igazságnak, sőt úgy véli, tíz év múlva már biztosan másként fog gondolkodni. Nem akar kinyilatkoztatni, és kételyeit nem rejti véka alá. Sokszor átél időszakokat, amikor nem látja semmi nyomát Isten létezésének, máskor viszont nem tudja elképzelni, hogyan ne létezne. Megfogalmazása szerint Isten egyszerre létezik is és nem is, mert a kérdés egyszerűen eldönthetetlen.

Idealista jobb horog

Még mielőtt azt hinnénk, hogy Schaeffer tehát végleg leírta Istent, a hitet, és az anyagon túlmutató értékeket, komoly kritikával illeti az ateisták új hullámának neves képviselőit (Dawkins, Hitchens, Dennett, stb.), mert az ember értékét és létezésének értelmét gyakorlatilag egy szobanövényével teszik egyenlővé, megfosztva ezzel az emberi létezést minden olyan megtapasztalástól, ami a merő túlélésen, az anyagi létezésen és önmagán túlmutat. Az ateizmus újdonsült szószólóit ugyanolyan radikális fundamentalizmussal vádolja, mint a különböző vallások képviselőit. Emellett megengedi, hogy betekintsünk abba a sajátos hitvilágba és gyakorlatba, amivel ő éli az életét, és ami sok kérdésekkel küszködő hívőnek rendkívül szimpatikus lehet. Elég legyen annyi, hogy Schaeffer „hitetlensége” felülmúlja sok vakbuzgó hívő megélt kereszténységét.

A mindent átitató szépség

Schaeffer annyira magával ragadóan tud beszélni a művészetekben tetten érhető emberi lélek mélységéről és szépségéről, hogy az ember legszívesebben feltenne egy dzsesszlemezt és ecsetet ragadna, hogy alkosson valamit. Szerinte az egyik terület, amiben leginkább kézzelfogható, hogy az ember sokkal több, mint anyag, a művészetek világa: filmek, festmények, zeneművek, szobrok és fotók, mind-mind azt kiáltják, hogy az életnek van értelme és jelentősége, van célja és kell, hogy legyen eredője is.

All you need is love

Azonban, ami az egész könyvet gyönyörűen és lélekemelően átszövi, az az, ahogy Schaeffer az emberi kapcsolatokról és főleg családjáról, feleségéről, gyermekeiről és unokáiról ír. Egy szabad, kreatív, toleráns és befogadó család képe tárul elénk, amit sokkal inkább jellemez a játékos és a szépséget értékelő zűrzavar, mint a fegyelmezett rend, de pont ez teszi vonzóvá. Legszívesebben leülne az ember Schaeffer unokáival a konyha padlójára festegetni, és hallgatni Bachot, Miles Davist vagy akár U2-t. Talán a könyv végkicsengése is ez: ha valahol tetten érhető Isten, akkor leginkább a szeretetteljes emberi kapcsolatokban, és ahogy Schaeffer zárja könyvét, ha igaz, hogy az univerzum közel 14 milliárd évvel ezelőtt egy nagy robbanással jött létre, akkor remélhetőleg az azt megelőző másodperc apró töredékében az anyagi világot a semmiből létrehozó energia nem volt más, mint a szeretet.

Aggodalomra semmi ok

Kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik küszködnek: kétségekkel, hittel, tudománnyal, Istennel, önmagukkal. Schaeffer nem fog választ adni a kérdésekre, sőt egyenesen azt állítja, hogy nincs válasz. Nem próbálja meg feloldani a feszültséget, kibékíteni az ellentmondást, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, vagy elbagatellizálni a fennköltet: inkább karon ragadja, átöleli és táncra perdül velük. Pontosan ezért ragadott magával ez a könyv, ugyanis én is épp ott tartok, hogy tudomásul veszem és elfogadom az ellentmondásokat, tudva, ám rá se hederítve, hogy ez néha irracionális. Azonban csak így tud békességet találni az ember, megőrizni ép eszét, és mégis értékelni az élet önmagán és a szimpla túlélésen túlmutató varázsát.

Fundamentalisták kíméljenek

Nem tetszene, sőt egyenesen feldühítene ez a könyv minden fundamentalistát, tartozzon bármely valláshoz: kereszténységhez vagy akár ateizmushoz. Ahogy a keresztény fundamentalizmus hibázik, amikor a Biblia bizonyos passzusait idézve a nyilvánvaló(nak tűnő?) tényeknek ellentmondva igyekszik állást foglalni a tudomány kérdéseiben, úgy hibát követ el az a fundamentalista ateista, akit a jelenleg ismert tények és bizonyítékok vakká teszik arra a tényre, hogy még mennyi mindent nem ismerünk, ami át- és felülírhatja tudományos állásfoglalásainkat.

Az élet több, mint tények és adatok halmaza, bonyolultabb és misztikusabb, mint hogy bárki azt állíthassa, ért mindent, ismeri Isten, a lélek, az univerzum mélységeit. És ez rendben is van így, fontos, hogy maradjunk nyitottak a szépségre, az élet misztériumaira, de ne féljünk akkor sem, amikor megbotlunk egy ténynek tetsző tárgyban. Hogy is szokták mondani? Két lábbal a földön, de fejünkkel a felhők felett?

Egy kétkedő levelei

Mindenki megnyugodhat, az előző témát hagyom hűlni egy kicsit és új vizekre evezek. Azonban a következő terület még melegebb lesz, sőt egyenesen forró: a pokol tüzeinek sárkányaival fogunk szembenézni. De előtte szeretnék egy újabb könyvet ajánlani, amit nemrég olvastam, és nagyon tetszett.

Letters from a Skeptic – Dr. Gregory A. Boyd

ImageEz tipikusan egy olyan könyv, amit nagyon szeretném, ha valaki magyarra is lefordítana, mert nagy hasznát vennék a magyar olvasók is – akár hívők, akár nem. A könyv ugyanis egy szkeptikus apa és hívő fiának több éven átívelő levelezését mutatja be.

A fiú Greg Boyd, ismert és sokak által elismert teológus, pásztor, számos könyv szerzője (valamint keresztény anarchista, amit én is csak most tudtam meg). Boydot egy filmen keresztül ismertem meg (amit én is érinteni fogok a következő téma kapcsán), melyhez ő is hozzájárult gondolataival, meglátásaival, és azonnal nagyon jó benyomást tett rám. Azóta követem twitteren, és könyvére is így akadtam rá, amit egy ideig ingyenesen elérhetővé tett. Boyd tinédzser korában először ateistává, majd 17 évesen kereszténnyé vált, és hite azóta csak erősödött, olyannyira, hogy egész életét a teológiának és Isten szolgálatának szentelte. Apja ezt mindig is furcsának tartotta, hiszen igyekezett fiát liberálisnak és nyitottnak nevelni, és nem fért a fejébe, hogy mégis hogyan lett belőle ennek a szerinte bigott és csőlátású vallásnak a követője, sőt rajongója. Az ifjabbik Boyd fejébe viszont az nem fért, hogy hogyan lehetséges, hogy apja szkeptikus és ateistába hajló agnosztikus, mikor szerinte a kereszténység üzenete annyira világos és egyértelmű, hogy aki igazán megérti és megismeri, az belátja, hogy igaz. A fiú tehát elhatározza, hogy megpróbálja meggyőzni szkeptikus apját, és igyekszik megválaszolni kérdéseit, eloszlatni kételyeit Istennel és a kereszténységgel kapcsolatban. Mivel apja szkepticizmusa ellenére nyitott, és nyugdíjas korából kifolyólag amúgy sem túl elfoglalt, belemegy a játékba. A könyv tehát tulajdonképpen egy hosszú és nagyon színvonalas levélváltás egy apa és fia között, melyből kitapintható mindkettőjük részéről a kölcsönös szeretet és tisztelet, még ha nem is mindenben értenek egyet.

Minden levélváltás egy-egy témát dolgoz fel, kezdve a legáltalánosabbtól (ha Isten létezik és jó, miért van rossz a világban?) az egészen konkrétig (lehet-e Isten Jézus?), mind-mind olyan kérdéseket érintve, amikkel valóban találkozhat egy hívő, mikor hitét próbálja megosztani másokkal. Bár a témák és kérdések sokszor nagyon mélyek és bonyolultak, sikerül őket olyan egyszerű nyelvezettel és hasznos illusztrációkkal megválaszolni, hogy a teológiában kevésbé jártas olvasók számára is nagyon könnyen emészthetőek legyenek. Őszintén szólva, 22 év kereszténységgel a hátam mögött is volt nem egy olyan kérdés, amit nem tudtam volna olyan érthetően és átgondoltan megválaszolni, ahogy Boyd teszi. Ezért ez a könyv nem csak egy fordulatos történet, amit végig lehet izgulni, hanem referenciaként is működik, amihez kemény kérdések vagy kételyek esetén fordulni lehet.

Vajon meg tudja-e győzni a fiú a tékozló apát, vagy az egész csak egy kudarcba fulladt, ám tanulságos kísérlet? Na ezt, nem fogom elárulni. ;)

Derek

ImageNem, nem a Prince.

Derek egy angol tévésorozat, melyet az a Ricky Gervais írt és rendezett, aki az eredeti The Office (A hivatal) sorozatot is megalkotta. Ahogy a The Office-ban, úgy itt is maga Gervais alakítja a főhőst, ám míg a The Office-ban egy önelégült, önmagát mindenkinél jobbra tartó, de borzalmas irodavezetőt alakít, akit valahogy mégis megszeretünk (vagy inkább megsajnálunk), itt egy kissé szellemileg visszamaradott, ám nagyon is szerethető és csupa szív személyt alakít, Dereket. A helyszín egy idősek otthona, ahol az időseken kívül megismerhetjük Hannah-t, az intézmény önfeláldozó vezetőjét; az erősen és nagyon furán kopaszodó Dougie-t, aki az otthon mindent megjavítani képes karbantartója/sofőrje/ezermestere/mindenese; Kev-et, a szexmániás semmittevőt, aki csak ott van, de sosem hiányzik kezéből a sörösüveg; néhány “önkéntest”, akik nem önszántukból segítenek az időseknek, hanem piti bűntetteik komolyabb következményeinek elkerülése végett; valamint néha-néha családtagokat, illetve egyéb kívülállót, kik az otthonon kívüli világból csöppenek bele ebbe a nagyon sajátos környezetbe.

A sorozat ugyanabban az ál-dokumentumfilm (‘mockumentary’) stílusban készült, mint a The Office annak idején, úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, amely bemutatja ennek az otthonnak a lakóit, a szereplők gyakran néznek bele egyenesen a kamerába, illetve vannak interjúszerű jelenetek is. Aki a The Office-t ismeri, annak ezt nem kell bemutatni, ez adta annak a sorozatnak az erősségét is, és itt is nagyon jól működik. Sokszor zavarba ejtő, mert az az érzése támad az embernek, hogy túlságosan is sokat lát meg, illetve olyan dolgokat is, melyektől már-már valamiféle kukkolónak érezheti magát. Mindenesetre nagyon jól működik ez a módszer, hiszen a szereplők “tudják”, hogy nézzük őket, és ez számos drámai lehetőséget rejt magában, mellyel az alkotók nagyon is jól élnek.

A sorozat még csak két évadot élt meg, de számos elismerést besöpört, nagyon sokan magasztalják Ricky Gervais zsenialitását nemcsak abban, ahogy megírta és megrendezte az egészet, hanem ahogy Dereket alakítja a sorozatban. Tényleg hihetetlen, ahogy ezt az egyszerű, sokszor együgyű szereplőt megformálja, és rajta keresztül világunkat bemutatja. Egy ilyen sorozatot megírni, illetve egy ilyen figurát eljátszani korántsem kockázatmentes, hiszen könnyen bele lehetne esni abba a hibába, hogy az időskor illetve a szellemileg visszamaradottabb emberek érzéketlen és bugyuta kifigurázásává torzuljon az egész. Gervais azonban valóban zseni, hiszen úgy tud megnevettetni, hogy közben olyan éleslátással tart torz tükröt világunk elé, hogy attól sírni tudnánk. Belecsöppenünk ebbe a fura világba, és rájövünk, hogy valójában mi vagyunk a betegek és szellemileg visszamaradottak. Bár mindegyik szereplőnek van valami stikje (kivéve Hannah-t, aki egy földre szállt angyal), sőt néhányuk egyenesen gusztustalan és undort keltő (igen, Kev, rólad beszélek), mégis a szeretetnek és kedvességnek olyan megvillanásaira képesek, amik megríkatják az embert. Én szó szerint minden részét végig pityeregtem, bár, aki ismer, az tudja, hogy ez azért annyira nem meglepő… :)

Miért írok erről ebben a blogban? Azért, mert nagyon nagy hatással volt rám, hogy ilyen precíz és hatásos módon beszél Gervais a szeretetről, az elfogadásról, az ember tökéletlensége ellenére szerethető voltáról. Sokszor, ahogy néztem, úgy éreztem, hogy valahogy Isten is így lát minket és irgalomra, szánalomra indul, és hogy valami ilyesféle indulat lehetett benne, amikor úgy szerette ezt a világot, hogy a legtöbb sem volt túl sok neki, hogy megmentsen minket.

És itt jön a csavar. Ricky Gervais ateista. Nem, nem csak az a “nem hiszem, hogy lenne Isten” fajta, hanem militáns, “hitvalló” ateista, aki hiszi, hogy nincsen Isten (isten), és vallja, hogy az istenhit (bármely!) egyenesen káros, és ezt gyakran és hangosan tudtára adja a világnak. Rendszeresen figurázza ki a különböző vallásokat és szent irataikat (legtöbbször a Bibliát). Miért érdekes ez? Nem, nem azért, mert azt gondolom, hogy akkor a Derek egy szemétkupac, amit be kell tiltani, és különben is Gervais monnyonle. Nem ezért. Hanem azért, mert az a fajta szeretet és elfogadás, ami ebben a sorozatban bemutatásra kerül, az isteni, krisztusi. Véleményem szerint az isteni szeretet az, amit Gervais ért, és elsöprő erővel be is tud mutatni (persze ő ezt nem tudja, sőt egyenesen sértőnek érezné ezt a “vádat”). Amikor összetört, összezavarodott és sokszor a saját rossz döntéseik és hibáik miatt eltorzult emberek találkoznak a szeretettel, elfogadással, kedvességgel, az újra(és újra és újra)kezdés lehetőségével, akkor ez megváltoztatja őket. Erről szól ez a sorozat, ez a mondanivalója, ez az üzenete: légy kedves, légy jó, bocsáss meg, engedd el a tartozást, adj új esélyt.

Ami miatt sokszor csak lehajtottam a fejemet és sírtam ezt a sorozatot nézve, az az volt, hogy pontosan ez hiányzik sokszor a kereszténységből, a gyülekezetekből és a keresztények szívéből. Egy ateista jobban érti, és hatékonyabban tudja közvetíteni, mint mi.

Ez szomorú, ez könnyfakasztó, ez tragikus.

Ez megtérésre hív.

(A sorozatban nagyon sok keresztény füleket bántó szó, illetve szexuális jellegű beteges utalás hallható (Kev…). Szóval, aki erre érzékeny, annak nem ajánlom. Félek, hogy pont ilyen fenntartások miatt sokan nem is fogják megnézni, pedig kellene.)

A zateista emberevő szörnyetegek

ImageMielőtt folytatnám utamat a homoszexualitás felé (mármint a blogomban ;) ), muszáj írnom valamiről, ami most hirtelen felbőszített. A Facebookon terjed egy aranyos kis történet…:

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul:
– Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.
Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol.
– Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
– Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! -dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista.
A kislány elgondolkodik, és így szól:
– Rendben, de előtte had kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol: – Fogalmam sincs.
Erre a gyermek:
– Nos akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor igazából szart sem tudsz!
Zárta le a beszélgetés a kislány, és ment vissza olvasni.

Tom Retterbush írása alapján!

Eddig a történet, megosztva 91-szer, lájkolva 199 ember által (jelenleg).

Meggyőződésem, hogy az ilyen – nyilvánvalóan kitalált – történetek iszonyatos kárt okoznak az evangélium ügyének, és sokkal többet árulnak el a történet írójának, terjesztőinek és lájkolóinak gondolkodásmódjáról, mint bármi másról. Az ilyen írások miatt undorodik meg sok ember a kereszténységtől és a keresztényektől.

A következők a problémáim:

  • Az írásból süt az író véleménye a zateistákról: gonosz, kislányokat zaklató, félrevezető emberek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy másokat is megfertőzzenek a zateizmus fertőjével. Nem hagyják olvasni az aranyos kislányokat, rögtön letámadják őket mételyező hazugságaikkal, miszerint nincsisten! Emellett pedig tökhülyék, az élet legalapvetőbb kérdéseire sincs válaszuk, nemhogy Istenről, Pokolról és Mennyországról, hiszen a testi ember nem foghatja fel Isten dolgait, gyöngyök ezek neki, a zateista disznónak.
  • Bezzeg a hívők! Már kislány korukban is rendkívül okosak, sőt még huncutak is, ha kell! Persze biztosan szépen beszélnek (amúgy), meg nyilván jól is viselkednek (sokat olvasnak), de tudják, hogy hogy kell bánni egy gyatiestával: velük lehet csúnyán is beszélni, hiszen megátalkodott, velejéig romlott gonoszt evők mind, és ha nem vigyázol és szóba elegyedsz velük, bármelyik pillanatban felfalnak, ateistán megemésztenek és ki is kakilnak (sőt szarnak!!), hogy te is olyan szar ember legyél, mint ők: zateista! (Hogy milyen formájúra kakilnak, a történet szerint nem eldöntött, mert még eztsetudják…)
  • Az író abba nem nagyon megy bele, hogy mi a szar (bocsi) köze van az állati ürülékek formájának Istenhez, a Pokolhoz és társaihoz, de ez nem is fontos, hiszen a lényeg, hogy az okos, aranyos, huncutkislány, hogy elküldte már a zateistát a zanyjába a frappáns válaszával!! LOL !!!4!4!! LÁJKK!!4! Megosztás!!!4!! Lopom :)))) !!!4!!
  • Magyarán a történet lényege nem az, hogy meggyőzön bárkit is, hanem, hogy minket elringasson abban a kellemes érzésben, hogy igazunk van, a többiek pedig tévednek, hogy mi birtokában vagyunk a zigazságnak, ők pedig szart se tudnak. Jó érzés, hogy jobbak, többek vagyunk mint ők. Kiemel ez minket a hétköznapok szürkeségéből, egy pillanatra újra érezhetjük, hogy kiváltságosak vagyunk: nem olyan ostoba ateisták, mint a történet gonosz szereplője, vagy nem olyan, mint az a vámszedő ott a mellét verdesve. . .
  • (Hogy mit keres egy kislány egyedül a repülőn ugyancsak részletkérdés, nyilván annyira okos és talpraesett, hogy a keresztény, minden-kérdésre-a-választ-tudó szülei el merték engedni a hosszú útra, mert tudták, hogy ügyesen visszaveri a zateisták minden támadását.)

Ha ezt a történetet elolvassa bármely értelmes és történetesen (még? már? kitudja?) ateista ember, egy dolog kristálytisztává fog válni előtte: mindent, csak ezt ne. Lehet, hogy eljön egy pillanat az életében, amikor meginog a hitében (miszerint nincs Isten), de egy valamit biztosan tudni fog: erre a szintre nem akar lealacsonyodni sem intellektuálisan sem erkölcsileg.

Édes, drága Testvéreim! Ne alacsonyodjunk le ilyen mélyre, és ne rántsuk magunkkal Krisztust és az Ő csodálatos Örömhírét ilyen mélységekbe! Nagyon szépen kérem!