In vino veritas

Sajnos mostanában nem nagyon van időm a blogra, ha ez nem tűnt volna fel, pedig nagyon sok minden zajlik bennem, amiről majd be fogok számolni, de rengeteget kell dolgoznom, ami sok utazással jár. Egyszer talán majd írok a munkámról is részletesebben, a lényeg, hogy a hétköznapjaim jelentős részét nem Magyarországon töltöm, és nem ritkán 5-6 órát kell vezetnem a szélrózsa valamely irányába, ha épp nem repülök valahova. Ezeken a hosszú autóutakon általában zenét szoktam hallgatni (a legritkább esetben ún. “keresztény” zenét mellesleg), de ezen tevékenységem drámaian lecsökkent két amerikai úriember miatt, akiknek a podcastjára teljesen rákattantam. A podcastjuk és weboldaluk címe Drunk Ex-Pastors, ami magyarul annyit tesz, hogy részeg ex-pásztorok. A részeg persze csak figyelemfelkeltő túlzás, bár azért józannak sem mondanám őket, ahogy leülnek és néhány pohár ital elfogyasztása közben beszélgetnek politikáról, vallásról, társadalmi kérdésekről rendkívül szórakoztató, elgondolkodtató és tabukat nem ismerően őszinte módon. Jason Stellman és Christian Kingery már vagy 25 éve legjobb barátok, és mindketten érdekes pályát futottak be, ami – bármely furcsán hangzik – több szálon kötődik az én történetemhez is, aki ráadásul személyesen nem is ismerem őket. Jason és Christian ugyanis Calvary Chapel-es (azaz Golgotás) pásztorok voltak évekig itt, Magyarországon. Az ezredforduló környékén azonban bizonyos teológiai nézeteltérések miatt, nos, kirúgták őket a szolgálatból, aminek körülményeiről az általuk csak utalások szintjén elmondottakon kívül nekem semmilyen információm nincsen, így az eseményről nem tudok, de nem is akarok véleményt alkotni, egyik oldalt sem védve vagy támadva. A lényeg, hogy Jason ezután az amerikai presbiteriánus egyház felszentelt – és nem is sikertelen – lelkipásztora lett, majd néhány évvel ezelőtt a benne zajló kérdések és útkeresések eredményeképp egy újabb meglepő és botrányt keltő fordulattal katolikus hitre tért. Christian útja a magyarországi golgotás szolgálat után egy amerikai golgotás gyülekezetben folytatódott, majd tőlük elidegenedve ő is esélyt adott az amerikai presbiteriánus egyháznak, ám az ő élete innen az agnoszticizmusba haladt tovább. Adott tehát két ex-golgotás, ex-magyarországi jóbarát, egy katolikus és egy agnosztikus, akik kívül-belül ismerik az evangéliumi világot, ahol évtizedeket eltöltöttek, minden pozitívumával és negatívumával együtt, és néhány ital társaságában megosztják gondolataikat és tapasztalataikat egy csomó érdekes témában, melyek közül nem kevéssel én is foglalkoztam és foglalkozom blogomban. Mintha csak nekem találták volna ki őket!

Az egészben az a szép, hogy nem keserűség vagy valamiféle bosszúálló küldetés hajtja őket, hanem egyszerűen csak egymással beszélgetve megosztják gondolataikat, és engedik, hogy mi hallgatózzunk. Kitapintható bennük az egymás felé érzett tisztelet és szeretet, még ha egy csomó dologban nem is értenek egyet. Fenntartják maguknak a jogot a tévedésre, sőt többször hangsúlyozzák, hogy nem gondolják, hogy ők birtokolják a bölcsek kövét, sőt sokszor a fülünk hallatára formálódik ki véleményük egy témában. Jelenleg a 39. adásnál tartanak, nekem a 29-ig sikerült eddig eljutnom, de biztosan követni fogom őket, ameddig csak folytatják, mert amellett, hogy sokszor könnyesre nevetem magam rajtuk, sokszor elgondolkodtatnak és segítenek a saját problémáim, küzdelmeim jobb megértésében és rendszerezésében. Nagyon sok témában pedig pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel küzdök, mint ők, sőt az esetek döntő többségében válaszaim is kísértetiesen hasonlítanak az övékére. Összefoglalva nagyon jól érzem magukat a társaságukban.

Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit magasabb fokon bírja (vagy szeretné bírni) az angol nyelvet, és szeretné kihallani a borból az igazságot. :)

(Vicces adalék, hogy ezt a podcastot egy nem ex-golgotás, ám az alkoholt sem megvető pásztor ajánlotta a figyelmembe :) Innen is köszönöm!)

Reklámok

Kálvária

MV5BMTc3MjQ1MjE2M15BMl5BanBnXkFtZTgwNTMzNjE4MTE@._V1_SX214_AL_“Meg fogom ölni, Atyám. Meg fogom ölni, mert nem tett semmi rosszat. Meg fogom ölni, mert ártatlan.”

Ezekkel a sorokkal indít a rendkívül felkavaró és elgondolkodtató Calvary (Kálvária) című film, ami egy ír katolikus papról szól, aki egyik vasárnap gyóntatás közben kapja ezt a rendhagyó “bűnvallást”. Ezzel az indítással durván gyomorszájba vágja és egy percre sem engedi el a nézőt a film, főleg, ha az illető hívő vagy éppen részben vagy egészben Isten szolgálatában éli az életét. Az indítást még drasztikusabbá teszi az, hogy előtte a tervezett gyilkosság okáról is beszámol a “vétkező”: egy azóta már halott katolikus pap hét éves korától fogva öt éven keresztül rendszeresen és kegyetlenül megerőszakolta.

Innentől indul a visszaszámlálás a tervezett gyilkosság napjáig. Elkísérjük a főszereplőt utolsó (?) hetén, megismerve jobban őt, családját és a kisvárost, aminek szolgálatában áll. Vele vagyunk, ahogy fontolgatja, milyen lépéseket tegyen a fenyegetés hatására, ahogy igyekszik végezni szolgálatát a rábízottak felé, ahogy próbálja egyben tartani saját és környezete széthullani látszó életét. Ahogy haladunk előre a héten, úgy sűrűsödik az a kavargó sötétség, ami a meseszép ír kisváros lakóinak az életében gomolyog, és amivel szemben a pap próbál tehetetlenül talpon maradni.

A film legsúlyosabb témája nyilván az Egyház rothadt bűneinek a bűze: pedofília, a szellemi tekintéllyel és Isten nevével való visszaélés, elanyagiasulás és minden egyéb, ami az évszázadok alatt rátapadt Krisztus hirdetőinek és követőinek “bizonyságtételére”. Jogos-e, hogy egy jó, becsületes és az övéivel törödő papnak kelljen viselnie és elhordoznia az általa képviselt Egyház bűneit? Van-e feloldozás vagy csak a megérdemelt bűnhődés? Ezekkel a kérdésekkel nem csak egy katolikus papnak kell szembenéznie, hanem mindenkinek, aki Isten követőjeként szeretné, hogy az emberek meghallgassák.

A másik téma, amit a film erős kontraszttal bemutat, az ennek a bemocskolt hírnevű és hitelét vesztett Egyháznak az irrelevanciája, erőtlensége és tehetetlensége a mai világban. Ahogy ez a becsületes pap próbál segíteni eltévelyedett, önmagukban és egymásban kárt tevő bárányainak, ám mindig csak megvetéssel, elutasítással vagy, ami talán még rosszabb, vállrándítással találkozik, jól tükrözi, ahogy az Egyház ma már a társadalom nagy részére abszolút semmilyen hatással nincsen, teljesen irreleváns tényezővé vált. A fájdalmas helyzet az, hogy nem érdekli már a világot, hogy miről mi a véleményünk, nem érdeklik tiltakozásaink, figyelmeztetéseink, fenyegetéseink és petícióink, köszönik szépen jól meg vannak nélkülünk, élvezik rövid kis életüket, ameddig csak lehet, köszönik, nem kérnek ítélkezéseinkből és ujjmutogatásunkból.

Ahogy elkísérjük a film halálra ítélt főhősét a maga kálváriáján, úgy értjük meg, hogy miért szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy találkozzon gyilkosával, még ha a film végkimenetele nem is eldöntött (legalábbis nem árulom el). Ami viszont bennem a film hatására egy óriási kérdésként megmaradt és azóta is lüktet: mit tegyünk most? Hogyan tovább? Úgy sejtem a válaszban ott kell, hogy legyen egy nagy adag szembenézés, elnémulás, bocsánatkérés, megtérés, mélyre ásás, és talán a végén újra emlékezünk arra, hogy mi az az Üzenet, amire ma is mindenki éhezik és ami ma is fel tudja forgatni a világot, gyógyulást, bűnbocsánatot és valódi békésséget hozva.

Egy kétkedő levelei

Mindenki megnyugodhat, az előző témát hagyom hűlni egy kicsit és új vizekre evezek. Azonban a következő terület még melegebb lesz, sőt egyenesen forró: a pokol tüzeinek sárkányaival fogunk szembenézni. De előtte szeretnék egy újabb könyvet ajánlani, amit nemrég olvastam, és nagyon tetszett.

Letters from a Skeptic – Dr. Gregory A. Boyd

ImageEz tipikusan egy olyan könyv, amit nagyon szeretném, ha valaki magyarra is lefordítana, mert nagy hasznát vennék a magyar olvasók is – akár hívők, akár nem. A könyv ugyanis egy szkeptikus apa és hívő fiának több éven átívelő levelezését mutatja be.

A fiú Greg Boyd, ismert és sokak által elismert teológus, pásztor, számos könyv szerzője (valamint keresztény anarchista, amit én is csak most tudtam meg). Boydot egy filmen keresztül ismertem meg (amit én is érinteni fogok a következő téma kapcsán), melyhez ő is hozzájárult gondolataival, meglátásaival, és azonnal nagyon jó benyomást tett rám. Azóta követem twitteren, és könyvére is így akadtam rá, amit egy ideig ingyenesen elérhetővé tett. Boyd tinédzser korában először ateistává, majd 17 évesen kereszténnyé vált, és hite azóta csak erősödött, olyannyira, hogy egész életét a teológiának és Isten szolgálatának szentelte. Apja ezt mindig is furcsának tartotta, hiszen igyekezett fiát liberálisnak és nyitottnak nevelni, és nem fért a fejébe, hogy mégis hogyan lett belőle ennek a szerinte bigott és csőlátású vallásnak a követője, sőt rajongója. Az ifjabbik Boyd fejébe viszont az nem fért, hogy hogyan lehetséges, hogy apja szkeptikus és ateistába hajló agnosztikus, mikor szerinte a kereszténység üzenete annyira világos és egyértelmű, hogy aki igazán megérti és megismeri, az belátja, hogy igaz. A fiú tehát elhatározza, hogy megpróbálja meggyőzni szkeptikus apját, és igyekszik megválaszolni kérdéseit, eloszlatni kételyeit Istennel és a kereszténységgel kapcsolatban. Mivel apja szkepticizmusa ellenére nyitott, és nyugdíjas korából kifolyólag amúgy sem túl elfoglalt, belemegy a játékba. A könyv tehát tulajdonképpen egy hosszú és nagyon színvonalas levélváltás egy apa és fia között, melyből kitapintható mindkettőjük részéről a kölcsönös szeretet és tisztelet, még ha nem is mindenben értenek egyet.

Minden levélváltás egy-egy témát dolgoz fel, kezdve a legáltalánosabbtól (ha Isten létezik és jó, miért van rossz a világban?) az egészen konkrétig (lehet-e Isten Jézus?), mind-mind olyan kérdéseket érintve, amikkel valóban találkozhat egy hívő, mikor hitét próbálja megosztani másokkal. Bár a témák és kérdések sokszor nagyon mélyek és bonyolultak, sikerül őket olyan egyszerű nyelvezettel és hasznos illusztrációkkal megválaszolni, hogy a teológiában kevésbé jártas olvasók számára is nagyon könnyen emészthetőek legyenek. Őszintén szólva, 22 év kereszténységgel a hátam mögött is volt nem egy olyan kérdés, amit nem tudtam volna olyan érthetően és átgondoltan megválaszolni, ahogy Boyd teszi. Ezért ez a könyv nem csak egy fordulatos történet, amit végig lehet izgulni, hanem referenciaként is működik, amihez kemény kérdések vagy kételyek esetén fordulni lehet.

Vajon meg tudja-e győzni a fiú a tékozló apát, vagy az egész csak egy kudarcba fulladt, ám tanulságos kísérlet? Na ezt, nem fogom elárulni. ;)

Derek

ImageNem, nem a Prince.

Derek egy angol tévésorozat, melyet az a Ricky Gervais írt és rendezett, aki az eredeti The Office (A hivatal) sorozatot is megalkotta. Ahogy a The Office-ban, úgy itt is maga Gervais alakítja a főhőst, ám míg a The Office-ban egy önelégült, önmagát mindenkinél jobbra tartó, de borzalmas irodavezetőt alakít, akit valahogy mégis megszeretünk (vagy inkább megsajnálunk), itt egy kissé szellemileg visszamaradott, ám nagyon is szerethető és csupa szív személyt alakít, Dereket. A helyszín egy idősek otthona, ahol az időseken kívül megismerhetjük Hannah-t, az intézmény önfeláldozó vezetőjét; az erősen és nagyon furán kopaszodó Dougie-t, aki az otthon mindent megjavítani képes karbantartója/sofőrje/ezermestere/mindenese; Kev-et, a szexmániás semmittevőt, aki csak ott van, de sosem hiányzik kezéből a sörösüveg; néhány “önkéntest”, akik nem önszántukból segítenek az időseknek, hanem piti bűntetteik komolyabb következményeinek elkerülése végett; valamint néha-néha családtagokat, illetve egyéb kívülállót, kik az otthonon kívüli világból csöppenek bele ebbe a nagyon sajátos környezetbe.

A sorozat ugyanabban az ál-dokumentumfilm (‘mockumentary’) stílusban készült, mint a The Office annak idején, úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, amely bemutatja ennek az otthonnak a lakóit, a szereplők gyakran néznek bele egyenesen a kamerába, illetve vannak interjúszerű jelenetek is. Aki a The Office-t ismeri, annak ezt nem kell bemutatni, ez adta annak a sorozatnak az erősségét is, és itt is nagyon jól működik. Sokszor zavarba ejtő, mert az az érzése támad az embernek, hogy túlságosan is sokat lát meg, illetve olyan dolgokat is, melyektől már-már valamiféle kukkolónak érezheti magát. Mindenesetre nagyon jól működik ez a módszer, hiszen a szereplők “tudják”, hogy nézzük őket, és ez számos drámai lehetőséget rejt magában, mellyel az alkotók nagyon is jól élnek.

A sorozat még csak két évadot élt meg, de számos elismerést besöpört, nagyon sokan magasztalják Ricky Gervais zsenialitását nemcsak abban, ahogy megírta és megrendezte az egészet, hanem ahogy Dereket alakítja a sorozatban. Tényleg hihetetlen, ahogy ezt az egyszerű, sokszor együgyű szereplőt megformálja, és rajta keresztül világunkat bemutatja. Egy ilyen sorozatot megírni, illetve egy ilyen figurát eljátszani korántsem kockázatmentes, hiszen könnyen bele lehetne esni abba a hibába, hogy az időskor illetve a szellemileg visszamaradottabb emberek érzéketlen és bugyuta kifigurázásává torzuljon az egész. Gervais azonban valóban zseni, hiszen úgy tud megnevettetni, hogy közben olyan éleslátással tart torz tükröt világunk elé, hogy attól sírni tudnánk. Belecsöppenünk ebbe a fura világba, és rájövünk, hogy valójában mi vagyunk a betegek és szellemileg visszamaradottak. Bár mindegyik szereplőnek van valami stikje (kivéve Hannah-t, aki egy földre szállt angyal), sőt néhányuk egyenesen gusztustalan és undort keltő (igen, Kev, rólad beszélek), mégis a szeretetnek és kedvességnek olyan megvillanásaira képesek, amik megríkatják az embert. Én szó szerint minden részét végig pityeregtem, bár, aki ismer, az tudja, hogy ez azért annyira nem meglepő… :)

Miért írok erről ebben a blogban? Azért, mert nagyon nagy hatással volt rám, hogy ilyen precíz és hatásos módon beszél Gervais a szeretetről, az elfogadásról, az ember tökéletlensége ellenére szerethető voltáról. Sokszor, ahogy néztem, úgy éreztem, hogy valahogy Isten is így lát minket és irgalomra, szánalomra indul, és hogy valami ilyesféle indulat lehetett benne, amikor úgy szerette ezt a világot, hogy a legtöbb sem volt túl sok neki, hogy megmentsen minket.

És itt jön a csavar. Ricky Gervais ateista. Nem, nem csak az a “nem hiszem, hogy lenne Isten” fajta, hanem militáns, “hitvalló” ateista, aki hiszi, hogy nincsen Isten (isten), és vallja, hogy az istenhit (bármely!) egyenesen káros, és ezt gyakran és hangosan tudtára adja a világnak. Rendszeresen figurázza ki a különböző vallásokat és szent irataikat (legtöbbször a Bibliát). Miért érdekes ez? Nem, nem azért, mert azt gondolom, hogy akkor a Derek egy szemétkupac, amit be kell tiltani, és különben is Gervais monnyonle. Nem ezért. Hanem azért, mert az a fajta szeretet és elfogadás, ami ebben a sorozatban bemutatásra kerül, az isteni, krisztusi. Véleményem szerint az isteni szeretet az, amit Gervais ért, és elsöprő erővel be is tud mutatni (persze ő ezt nem tudja, sőt egyenesen sértőnek érezné ezt a “vádat”). Amikor összetört, összezavarodott és sokszor a saját rossz döntéseik és hibáik miatt eltorzult emberek találkoznak a szeretettel, elfogadással, kedvességgel, az újra(és újra és újra)kezdés lehetőségével, akkor ez megváltoztatja őket. Erről szól ez a sorozat, ez a mondanivalója, ez az üzenete: légy kedves, légy jó, bocsáss meg, engedd el a tartozást, adj új esélyt.

Ami miatt sokszor csak lehajtottam a fejemet és sírtam ezt a sorozatot nézve, az az volt, hogy pontosan ez hiányzik sokszor a kereszténységből, a gyülekezetekből és a keresztények szívéből. Egy ateista jobban érti, és hatékonyabban tudja közvetíteni, mint mi.

Ez szomorú, ez könnyfakasztó, ez tragikus.

Ez megtérésre hív.

(A sorozatban nagyon sok keresztény füleket bántó szó, illetve szexuális jellegű beteges utalás hallható (Kev…). Szóval, aki erre érzékeny, annak nem ajánlom. Félek, hogy pont ilyen fenntartások miatt sokan nem is fogják megnézni, pedig kellene.)

Brennan Manning

brennan Rengeteg mindenről szeretnék írni, amik történtek velünk, körülöttünk, a fejemben és a szívemben az elmúlt időszakban, nem is tudom, hol kezdjek neki. Na, de majd jönnek, ahogy jönniük kell.

Talán az egyik legnagyobb hatás, ami ért és alakított, az a címben szereplő úriemberen keresztül történt: Brennan Manning. Egy vicc és tragédia, hogy eddig nem csak, nem foglalkoztam vele, de nem is hallottam róla, csak idén, amikor is halála kapcsán többen megemlékeztek róla angol nyelvű weboldalakon, blogokon, beszámolva, hogy milyen nagy hatással volt az életükre. Itthoni ismeretlenségéhez nagyban hozzájárul, hogy magyar nyelven gyakorlatilag semmi nem érhető el tőle, pedig nem kevés könyv szerzője, köztük az annak idején bestseller The Ragamuffin Gospel. Egyszerűen számomra felfoghatatlan, hogy ez az 1990-ben megjelent könyv nem lett még lefordítva magyarra. Annyira fontos alapmű véleményem szerint – amit minden kereszténynek el kellene olvasnia –, hogy remélem, valamelyik angolul folyékony olvasómban – aki esetleg olvasta is a könyvet – sikerül felébresztenem a vágyat (vagy lelkifurdalást), hogy még ma este nekilásson lefordítani, hogy holnap már olvasni is lehessen magyar nyelven. Nem bánom, holnapután is jó lesz. :)

Manning életútja nem mindennapi, és nem is magától értetődő, hogy miként vált protestáns, evangéliumi körökben is olyan népszerű íróvá és előadóvá szerte a világon (leszámítva Magyarországot… – ma este!). Manning ugyanis ferences rendi papként indult neki szellemi útjának (egy kis koreai háború után). Igen, katolikus volt! (Most elvesztettem protestáns olvasóim 30-40%-át, neo-protestáns/karizmatikus olvasóim 97,4 %-át.) A ’60-as években életét a szegények szolgálatába állította, vizet hordott szamárháton, kőműves segédmunkásként vagy mosogatóként dolgozott, saját kérésre börtönbe vonult Svájcban, illetve fél évet egy sivatagi barlangban töltött teljesen egyedül. Csupa szokványos tevékenység.

1970-től kezdett írni, de legismertebb műve a már fent említett The Ragamuffin Gospel. Magyarra talán úgy lehetne lefordítani a címet, hogy A lelenc evangélium vagy A toprongyos evangélium. Hirtelen falba ütközöm, ahogy megpróbálom megfogalmazni, hogy miről is szól ez a könyv, mert nehéz néhány szóban megfelelően leírni. Talán arról, hogy Isten eszeveszetten, kifejezhetetlen mértékben szeret minket. Minket: béna, bukdácsoló, magunkat és egymást bántó, veszélybe sodró, toprongyos lelki rokkantakat. Annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, szenvedélyesen szeret minket és ez a szeretet megváltoztatja az életünket, ha végre megadjuk neki magunkat. Ennek a könyvnek az egyik elhíresült mondata, hogy „God loves you as you are, and not as you should be” (kb. „Isten úgy szeret, ahogy vagy, nem, ahogy lenned kellene”), amit pl. a DC Talk Freak Show című koncertalbumán is hallhatunk elhangozni az egyik dal bevezetőjében. Manning egyébként nagyon nagy hatással volt könyvével több híres előadóra, Rich Mullins például ennek nyomán nevezte el zenekarát Rich Mullins and the Ragamuffin Band-nek. Mullins egyébként személyes jó barátjává vált Manningnek, ami Mullins tragikus haláláig tartott. Matthew Perryman Jones (aki legújabb nagy kedvencem) zenéjében és mondanivalójában is rendre visszaköszönnek Manning gondolatai, de a könyveket olvasva Kevin Prosch (aki egy örök nagy kedvencem) sok dalában is utólag felfedezem Manning hatását.

Egy másik könyv, amit tőle olvastam a 2001-ben megjelent Ruthless Trust: The Ragamuffin’s Path to God (kb. Kíméletlen bizalom: a lelenc útja Istenhez). Ebben folytatja és gyakorlatban megfoghatóbbá teszi a toprongyos örömhírt, leírva, hogy ha ez a szeretet elér és megragad minket, akkor tűzön-vízen, hegyen-völgyön, örömön és szenvedésen át bízni fogunk Istenben. Könyvei tele vannak gyönyörűbbnél gyönyörűbb idézetekkel, melyek rengeteg forrásból érkeznek: katolikus misztikusoktól kezdve, Philip Yancey könyvein át, akár buddhista tanmesékig. (Mert hát minden igazság Isten igazsága.) Ezeken keresztül segít megértenünk és kibogoznunk, ahogy Isten szeretete áthatja az életet a maga kusza, megszelídíthetetlen módján, esendő voltunk ellenére, sőt azt kihasználva, megragadva.

Esendőség tekintetében Manning egyébként kíméletlenül őszinte. Nyíltan és kendőzetlenül ír saját harcairól, bukásairól, házassága kudarcáról és válásáról (később ugyanis kérte felmentését a papi szolgálat alól), sőt az egész életét végigkísérő sántikálásáról is: alkoholizmusáról. (Most vesztettem el önigazult olvasóim 100%-át.) Manning egész életében küzdött alkoholproblémájával, a ’70-es években kezdett az Anonim Alkoholisták összejöveteleire járni – és állandó, visszajáró taggá válni… Tiszta és győztes éveket összeomló, alkoholmámorban töltött napok, hetek váltották életében, ez a harc élete végéig elkísérte.

Talán éppen az esendősége és ezzel kapcsolatos őszintesége keltett bennem érdeklődést és bizalmat iránta és könyvei iránt. Ugyanis nyomokban sem tartalmaz farizeusságot, vagy bármi hazug álomképet a hívő életről, amit a nagymenő sikergépek, evangelizátor terminátorok sokszor el próbálnak hitetni velünk, s amikhez mérve életünket szépen lassan, magzatpózban álomba sírjuk magunkat önön kudarchalmaink sírboltjában.

Ajánlom könyveit olvasásra – egyelőre csak angolul…

(Ma este!!!!)

(ui.: közben meg a blogom szépen csendben felrobbant. Szerintem még soha ennyien nem olvasták egy bejegyzésemet sem mint az előzőt. Mondjuk jól megmondtam, szó se róla! ;) )