Miért lettem katolikus 3. – Ferenc pápa

images.jpgCsak hogy érzékeltessem, mennyire messze voltam valaha a Katolikus Egyháztól, nehezen tudtam elhinni, hogy valaki katolikus létére valódi hívő lehessen, sőt egy időben sok felekezettársammal egyetemben meg voltam győződve arról, hogy a Katolikus Egyház a Jelenések könyvének korrupt Babilonja; vezetője, a római Pápa, pedig esélyes, hogy maga az (egyik vagy akár egyetlen) Antikrisztus. Ebben semmi túlzás nincs, valóban így gondoltam, és valóban így gondolja sok evangéliumi keresztény ma is.

Emiatt is lepett meg Ferenc pápa. Pontosan emlékszem a helyszínre és a pillanatra, amikor láttam a tévében felszállni a fehér füstöt, majd nem sokkal később kilépett a vatikáni erkélyre a megválasztott új pápa. Az első pillanattól kezdve megragadta a figyelmemet, névválasztásával, szerény ruházatával, alázatával, és későbbi megnyilatkozásaival, amik nem hagyták érintetlenül korábbi beidegződéseimet a pápákkal kapcsolatban. Szinte minden szavával egyetértettem és úgy találtam, hogy a Katolikus Egyház feje krisztusibb és hitelesebb, mint az általam ismert keresztény világ vezetőinek szinte mindegyike. Ez természetesen erősen meglepett, és elgondolkodtatott: nem csak, hogy lehet valódi hívő egy katolikus, de a Katolikus Egyház képes megválasztani egy általam ennyire krisztusinak vélt embert. Lehet, hogy vannak hozzá hasonló, valódi hívők a katolikusok között, sőt lehet, hogy nem is kevesen? Lehet, hogy előítéleteim és felületes ismereteim a Katolikus Egyházzal kapcsolatban helytelenek és alaptalanok? Ma már tudom, hogy többségében azok voltak, és örömmel mondhatom, hogy Ferenc már az én pápám is.

Azóta egyébként pironkodom és szégyenkezem korábbi nézeteim miatt, főleg amikor korábbi pápák írásait olvasom. Megdöbbent és alázatra indít az a bölcsesség, mélység és törődés, amik írásaikból sugároznak Isten, az Egyház és az egész világ felé. Hiszem, hogy a pápaság intézménye Isten zseniális találmánya, fontos, szükséges és hasznos, még ha a pápák egyike sem tökéletes és hibátlan, sőt, ahogy a történelem során sokszor láttuk, néha egyenesen szégyenletes és botrányos. Imádkozom, hogy Ferenc pápa sokáig tudja még krisztusi alázattal és szeretettel vezetni a Katolikus Egyházat és sok hozzá hasonló pápája legyen még az Egyháznak.

Reklámok

Miért lettem katolikus 2. – Eucharisztia

eucharist-1591663_960_720A második legfontosabb dolog, ami a katolikus egyházhoz vonzott, az az Eucharisztia (Úrvacsora). Amióta pedig katolikus lettem, egyre jobban rádöbbenek, hogy mennyire a katolikus (és ortodox) egyház egyik, ha nem a legfontosabb és legmegkülönböztetőbb eleme az Eucharisztia, illetve annak katolikus (és ortodox) értelmezése. A katolikus (és ortodox) egyház nagyon komolyan veszi, hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, annak minden logikus következtetésével és következményével együtt (pl. szentmise, szentségimádás, stb.)

Hosszú út vezetett odáig, hogy én így tudjak tekinteni az úrvacsorára. Hívő életem elején nem tudtam vele mit kezdeni, semmilyen jelentőséggel nem bírt számomra. Akkori gyülekezetünkben néhány havonta éltünk vele, ilyenkor általában valódi kenyeret és bort osztottunk meg egymással kis csoportokban, majd ezekben a kis csoportokban imádkoztunk egymásért. Az esemény sokkal inkább a közösséghez való tartozásról és a “beavatottság” érzéséről szólt, hiszen kívülállók, nem hívők nem élhettek vele. Akkoriban azonban nem jelentett túl sokat számomra a megtört test és a kiontott vér, mert közösségünk nagyon törvénykező és teljesítményközpontú volt, Isten minden áldásáért keményen meg kellett dolgozni, így Krisztus érdeme és kegyelme teljesen a háttérbe szorult az egyéni igyekezet és teljesítmény mögött.

Amikor aztán ebből a közösségből kiégve és hitemben jórészt megsemmisülve kiszakadtam, életemben először valódi módon találkoztam a kegyelemmel, és megértettem, hogy a lényeg nem az én teljesítményemen, képességemen és képtelenségemen van, hanem Krisztus elvégzett munkáján, melynek eredményét, érdemét Ő ingyen, szeretetéből nekem ajándékozza. Ezt nem lehet és kell kiérdemelni, hanem bizalommal és hálás szívvel el kell és lehet fogadni. Ekkor már értettem, hogy mit ünneplünk az úrvacsorakor (amit új közösségünkben minden vasárnap ünnepeltünk is): nekem nem kell semmit hozzátennem, és nem is tudok semmit hozzátenni, Krisztus munkája bevégeztetett, melynek én hit által kedvezményezettje lettem és vagyok. Innentől mindig hatalmas hálával vettem magamhoz a kenyeret és a bort, megemlékezve Isten hatalmas szeretetéről és kegyelméről.

A katolikus tanításokkal való ismerkedéssel párhuzamosan azonban egyre kevésbé tudtam elsiklani azon a tényen, hogy Jézus, az apostolok és a korai egyházatyák számára sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt az úrvacsora, mint amekkora jelentőséget az engem körülvevő protestáns, evangéliumi kereszténység tulajdonított neki. Jézus szavai János evangéliumának 6. fejezetében egyre inkább meggyőztek arról, hogy amikor Ő testének evéséről és vérének ivásáról beszél, akkor azt félreérthetetlenül komolyan gondolta, még azon az áron is, hogy követői nagy részét ezzel elidegenítette magától. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, “…az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital”, kihúzza a talajt a szimbolikus értelmezés lehetősége alól. A katolikus (és ortodox) értelmezés tehát meggyőzőbbé vált számomra, mint a szimbolikus, protestáns értelmezés.

Innentől azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem az Eucharisztia vétele iránt, hiszen ha az valóban Krisztus teste és vére, akkor ennél valódibb találkozás és egyesülés Vele nem lehetséges a földön. Azóta pedig, hogy katolikus lettem, újra és újra átélem a vele való egyesülés örömét és csodáját, amikor magamhoz veszem az Eucharisztiát, és elcsodálkozom Isten bámulatos alázatán és készségén, hogy ennyire mélyre hajol, közel jön hozzánk és odaadja magát nekünk, kicsiny kis béna, bukdácsoló, de csordultig szeretett gyermekeinek.