Katolikus igék

open-book-with-light-3211.jpgPontosabban igék, melyek véleményem szerint érhetőbben illeszkednek a katolikus felfogásba, mint a protestánsba. De ez túl hosszú cím lett volna.

Van néhány szakasza a Szentírásnak, melyekkel egy (neo)protestáns nagyon nehezen tud mit kezdeni; nagyon nehezen magyarázhatók önmagukban, illetve van, amikor gyakorlati megvalósulásuk kérdéses a protestáns kereszténységben, ugyanakkor a katolikus keretrendszeren belül értelmet illetve gyakorlati megvalósulást nyernek. Nem állítom, hogy ezekre nincs protestáns magyarázat vagy gyakorlat, de véleményem szerint a katolikus jobb, de legalábbis ésszerűbb. Néhány ilyen igét szeretnék most megnézni a teljesség igénye nélkül.

Kőszikla, kulcsok, kötés-oldás

„18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.

19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”

(Mt 16:18-19)

Bevallom, mindig is sántított számomra az a protestáns magyarázat, mellyel Péter szerepét próbálják elbagatellizálni protestáns igemagyarázók (én először Derek Prince szájából hallottam), miszerint itt Jézus egy szójátékkal él Péter neve (szikladarab) és a kőszikla szavakkal. Egyrészről értem, és el is tudom fogadni, hogy nem Péter személye az egyház alapja, hanem az általa megfogalmazott kijelentés, hitvallás („Te vagy az élő Isten Fia”), azonban a 19. versben Péter személye már megkerülhetetlenné válik: „Neked adom a mennyek országának a kulcsait”. Jézus ennél is tovább megy és olyan jogosítványokkal, tekintéllyel és hatalommal ruházza fel Pétert, amivel nehéz mit kezdeni a protestáns, pápátlan felfogás szerint. Amennyiben Jézus az egyház egészére gondolt volna (és bizonyára arra is gondolt), fogalmazhatott volna kevésbé Péterre kiélezve a dolgot. A katolikus felfogás szerint Péternek és utódainak különleges szerep és feladat jut az egyház életében, ebből ered a pápaság és pápa által vezetett püspöki tanítói hivatal funkciója, és ide eredeztethető gyakorlatilag a helyi plébános szerepe és felruházottsága is. Innen származik az egyház megkötő és feloldó tekintélye, ami tanítások megértésében, megfogalmazásában, őrzésében és továbbadásában, illetve az egyházi szentségek kiosztásában megmutatkozik generációról-generációra. A katolikus felfogás szerint ma is Péter utódja őrzi azokat a bizonyos kulcsokat. Miként értelmezhető ez a protestáns felfogás szerint, illetve melyik értelmezés magától értetődőbb?

Bűnök bocsánata

23 „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

(Jn 20:23)

Erre egy protestáns csak azt tudja kérdezni: mi vaaaan? Hát nem Isten az, aki a bűnöket megbocsátja? Miféle hatalom és borzalmas felelősség, amiről itt Jézus beszél? Személy szerint, ha rajtam múlna, minden bűn meg lenne bocsátva, ha valaki megbánta tettét. Valószínűleg nem pusztán a jó szívem mondatja ezt velem, hanem nagymértékben az önzés is: én is szeretném, ha minden bűnöm meg lenne bocsátva (és reménykedem, hogy meg is van). De mégis, mire gondolhatott itt Jézus, amikor ezt a hatalmat odaadta az apostoloknak, miután Szentlelket lehelt rájuk? Van-e erre egyszerű, érthető protestáns magyarázat és gyakorlat, ami értelmes alternatívát kínálna a gyónás katolikus tanításával szemben?

Ugyanehhez a témához kapcsolható még két ige a halálos/nem halálos bűnökkel kapcsolatban (1Jn 5:16-17), illetve a bűnök egymásnak való megvallásáról (Jk 5:16). Melyik protestáns tud világos magyarázatot adni arra nézve, mik a halálos bűnök (többes-szám!) és mik a nem halálosak? Illetve mi köztük a különbség? Mi a következményük? Illetve mi az a protestáns gyakorlat, amiben megvalósul bűneink egymásnak való megvallása, és nem hiányzik-e valami nagyon, hogy nincs ilyen gyakorlat, maximum alkalmi, baráti-testvéri szinten? Nem állítom, hogy a halálos bűnök katolikus tanítása könnyű falat lenne, vagy a gyónás intézménye mindenestül problémamentes, de a protestáns oldalon nem csak nehezen elfogadható választ nem találok, hanem egyáltalán semmilyent.

Test és vér

55 Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.

(Jn 6:55)

Nem mondom, tényleg nehéz kimondani, hogy transzszubsztanciáció, de mégis, ha megnézzük Jézus tanítását arról, hogy az Ő teste valódi étel és vére valódi ital, valamint hogy aki Benne hisz, annak ennie és innia kell az Ő testét, akkor el kell ismernünk, hogy Jézus valószínűleg valami komolyabbra gondolt, mint szimbolikus megemlékezésre, különben nem biztos, hogy hagyta volna, hogy tanítását „félreértelmezve” rengetegen elforduljanak tőle – a tizenkettőn kívül szinte mindenki. Nem állítom, hogy a katolikusoknak van igazuk, amikor azt állítják, hogy a borban és kenyérben Jézus vére és teste valóságosan (szubsztanciálisan, ám nem fizikailag) megjelenik, mégis ez Pál figyelmeztetését is érthetőbbé teszi az Úrvacsora méltatlan fogyasztásával kapcsolatban, ami sokakban betegséget vagy akár halált is előidézett (1 Kor 11:30).

Kézrátétel

Itt felsorolhatnék számos igét, ami a kézrátétel fontosságáról, szerepéről, felelősségéről szól (ld. pl. ApCsel 8:18, 13:3; 1 Tim 4:14, 5:22; Zsid 6:2, stb.). Evangéliumi, neoprotestáns illetve pünkösdi-karizmatikus keresztényként a kézrátétel gyakorlata leginkább a betegekért való imában jelentkezik, illetve amikor valamiféle áldást, kenetet igyekeznek „felkent” emberek átadni mezei híveknek. (Kérdés, hogy ezek a felkent emberek, honnan eredeztetik felkentségüket, illetve, ha közvetlenül Istentől, akkor a mezei hívek miért nem kaphatják azt meg közvetítő nélkül, ugyancsak közvetlenül Istentől?) Nekem soha senki nem tudott érthető magyarázatot adni a kézrátétel lényegéről. Ha azonban az apostoli tekintély továbbadását jelentette ez nagyon is valóságos, fizikai módon, ami egészen az apostolokig, sőt Krisztusig visszavezethető, az egésznek sokkal nagyobb jelentősége lesz. Valódi, fizikai kapcsolatot jelent ez, ami két évezreden keresztül egészen Krisztus, a testté lett Isten érintéséig visszavezethető. Van ebben valami hátborzongatóan gyönyörű és misztikus: Krisztus fizikai érintése töretlenül továbbadódott generációról generációra mind a mai napig, továbbhordozva az Ő általa adott felhatalmazást és tekintélyt. A katolikus magyarázat a kézrátételt is olyan tartalommal tölti meg, ami szerintem hiányzik a széttöredezett protestáns oldalon.

A halottakért?

29 „Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?”

(1 Kor 15:29)

Íme, az ige, amire senki sem tud magyarázatot adni protestáns oldalon. Miféle gyakorlatot említ itt Pál apostol? Hogyhogy nem illeti kritikával, sőt gondolatmenete alátámasztására használja? Egyetértett vele? (Úgy tűnik.) A katolikus felfogás szerint azonban a földi szentek tettei, áldozatai, imái, szenvedései hatással lehetnek a már elhunytak állapotára, főként a purgatóriumban lévő szentek megtisztulásának felgyorsítására. Protestáns oldalon azonban semmilyen magyarázattal nem találkoztam erre az igére illetve gyakorlatra vonatkozóan, az egyszerű és kényelmes ignoráláson kívül.

Egyelőre itt megállok, bár biztos eszembe jutna még pár ige, téma vagy tanítás, ami számomra (!) jelenleg több értelmet nyer az általam eddig megismert katolikus felfogás szerint. Természetesen tudom, hogy katolikus ismereteim még rendkívül felületesek (és olvasóim biztosan rá tudnának mutatni protestáns ismereteim fájó hiányosságaira is), illetve azt is tudom, hogy számos más tanítása a Katolikus Egyháznak hasonló vagy még nagyobb vehemenciával támadható protestáns érvekkel (főleg, melyek inkább a hagyományra, mint a Bibliára visszavezethetők, ld. Mária). Mégis a fenti kérdésekben katolikus oldalra billent bennem a mérleg.

Ami egyébként mostanában össze-vissza billeg, és még nem tudom, hol áll meg.