Mária

8414391645_8b2b885309_b.jpgEgy protestáns számára a legnagyobb kihívás a katolicizmussal kapcsolatban Mária személyével és az őt körülvevő katolikus rajongással kapcsolatos. Bevallom, nekem is komoly problémáim voltak vele kapcsolatban, szeretnék hát írni arról, hogy mi is az általam eddig megértett katolikus felfogás Máriával kapcsolatban és hogy ez mennyire változtatta meg (vagy sem) az én személyes hozzáállásomat.

Protestáns tabu

Még mielőtt a katolikus Mária-felfogásról írnék, hadd jegyezzem meg, hogy egy kicsit mindig is furának tartottam azt, ahogy a protestáns, főként evangéliumi körök szinte tabuként, nemkívánatos személyként tekintenek Máriára. Sokan, ha tehetnék, még azokat az igei utalásokat is kivennék a Bibliából, melyek megemlítik őt, de legalábbis nagyon nem tudnak mit kezdeni velük. Ez valószínűleg azért van, mert még a látszatát is el akarják kerülni, hogy a bálványimádás gyanújába keveredjenek, és ehhez biztosan hozzájárult sok katolikus túlzásba vitt és valóban borderline bálványimádó Mária-kultusza, de sokakban ez a távolságtartás olyan hisztérikus szintre jutott, hogy még nevét is kitörölnék a történelemből, de legalábbis semmilyen szinten nem óhajtanak foglalkozni ezzel az egyszerű, alázatos és példaértékű ifjú hölggyel.

Tapasztalataim szerint azonban ez a fajta Mária-ellenesség egy egészségtelen maszkulinitást és általános nőellenességet produkált sok protestáns fejében. Hiszen, ha elvesszük Máriát, mi marad nekünk? Leginkább egy Évánk, a női befolyásolhatóság és érzelmi instabilitás példaképe, aki bamba képpel várja a Férfi utasítását és/vagy védelmét, és maga erejéből maximum csak pletykálkodásra és házimunkára képes. Persze sarkítok, és nem minden protestáns férfi gondolkodik így, de tényleg úgy gondolom, hogy Protestantiának szüksége lenne egy jó adag Máriára, hogy kiegyensúlyozza a kibillent mérleget.

Io, tio, veneratio

Az első dolog, amit tisztázni kell a katolikus mariológiával kapcsolatban, és amit minden jóhiszemű protestáns el kell, hogy ismerjen, aki egy kicsit is foglalkozott a témával, hogy a hivatalos katolikus tanítás szerint imádat (adoratio) csak és kizárólag Istent illeti meg, aki Atya, Fiú és Szentlélek. A szenteket “csupán” tisztelet (veneratio) illeti meg, Máriát pedig megkülönböztetett tisztelet (ezt nem tudom latinul per pillanat, valamilyen -tio, az tuti). Máriát és bármely embert, szentet vagy angyalt tilos imádni a katolikus tanítás szerint.

Azonban a katolikus felfogás szerint Mária egészen különleges volt az emberek között, hiszen ő volt a testté lett Ige befogadója, “testté-tevője”, szoptatója, gondozója. Bevallom, számomra akkor lett csodává az anyaság, amikor láttam ahogy feleségemben felnő egy élet, aki szó szerint belőle táplálkozik, aki teljes mértékben egy vele, és aki a születés után is bámulatos, már-már félelmetes módon függ az anyjától. Látva ezt a számomra misztikus, szinte természetfeletti egységet, elképesztő az a gondolat, hogy a testté lett Isten ugyanilyen módon rábízta magát egy törékeny fiatal lányra. Már ez megkülönböztetett tiszteletet kell, hogy adjon Máriának, amit elvitatni tőle badarság és az igazság tagadása. Mária egyedi, megismételhetetlen és megkerülhetetlen szereplő az üdvtörténetben.

Mária dogmák

Természetesen a protestánsoknak az a legfőbb problémájuk, hogy véleményük szerint a katolikus tanítás Máriáról igeileg nagyban megalapozatlan. Ez így is van. A kérdés, hogy van-e különösebb jelentősége ennek, azaz ellentmond-e ez bármely alapvető fontosságú keresztény tanításnak. Nos, röviden: nem.

Lássuk, miket állít a Katolikus Egyház Máriáról?

  • Szűzként foganta meg Jézust. Ezzel a protestánsoknak sincs problémája, hiszen írva vagyon;
  • Szűz maradt egész életében. Na, ez már okozhat gondot, hacsak el nem fogadjuk, hogy azok a bizonyos “testvérek”, amiket az Ige említ, “unokatestvéreket” jelent. A korabeli zsidó gondolkodás szerint lehetséges, hogy testvérek híján az ember legközelebbi rokonait nevezik “testvérnek”. Ez persze a protestánsok számára már nem elfogadható értelmezés, azonban vannak implicit utalások is a Bibliában, melyek sejtethetik, hogy Mária tényleg nem ismert férfit egész életében (ezekre most nem térek ki);
  • Szeplőtelenül (az öröklött bűntől mentesen) fogant ő maga is;
  • Felvétett a mennybe;
  • Megkoronázták a mennyben. —> asszem ez nem dogma (még), csak elterjedt tanítás, tehát ebben lehet kételkedni, a fentiekkel ellentétben, melyeket kijelentett és tévedhetetlen tanításnak kell elfogadnia annak, aki katolikus akar lenni.

Nyilván a kulcs ezeknek az igazságoknak az elfogadásához illetve megfontolásához elsősorban az, hogy miként tekintünk a Bibliára. Leegyszerűsítve a kérdést, aki vallja a Sola Scriptura elvét, az nem tudja és nem fogja elfogadni ezeket az állításokat Máriával kapcsolatban (az első kivételével), explicit módon ugyanis ezek nem igei kijelentések. A katolikus felfogás szerint azonban nincs minden megírva a Bibliában (ahogy ezt egyébként maga a Biblia is állítja magáról). Számukra az apostoli hagyomány ugyanolyan fontos része az isteni kijelentésnek, mint a Szentírás, bár ellen nem mondhat neki. Tehát a Sola Scriptura és a fenti dogmák többsége nem kompatibilis egymással, így az a protestáns, akiben nem merült fel kétely a Sola Scripturával kapcsolatban, soha nem fogja elfogadni ezeket a Máriával kapcsolatos állításokat, pont.

Mivel, már többször megfogalmaztam, hogy nekem nemcsak kételyeim vannak a Sola Scripturával kapcsolatban, hanem konkrétan megingott a hitem benne, így számomra a nagy kérdés az: el tudom-e fogadni ezeket a tanításokat Máriával kapcsolatban vagy számomra ezek megemészthetetlen és a hitemmel botrányosan ütköző tantételek? A válasz, ami kikristályosodott bennem, hogy az égvilágon semmi gondom nincs ezekkel a tantételekkel. Mennyiben befolyásolná, akadályozná az én hitemet és életemet, hogy Mária szeplőtlenül fogant, szűz maradt egész életében, majd felvétetett a Mennybe és megkoronázták, mint a Menny Királynőjét? Semennyire. Ha így vannak ezek a dolgok, akkor majd úgyis meglátom a mennyben, ha meg nem, az nem vesz el az én istenhitemből semmit az ég világon.

Üdvözlégy?

Persze egy gyakorlati probléma még így is tisztázásra szorul, ez pedig a Máriához való imádkozás kérdése. Ennek áthidalására két dolgot kell megértenünk.

Az első, a katolikus felfogás az Egyházzal kapcsolatban. A katolikusok szerint az Egyház nem csupán a ma élő szentek közössége, hanem a valaha az Egyházhoz a keresztség szentsége által csatlakozott összes hívő közössége: élőké és a mennyben lévő holtaké (akik amúgy élnek, hiszen Isten nem a halottak, hanem az élők Istene). Ezért amikor egy hívő valamely szentet vagy Máriát megszólítja imádságában, akkor kb. annyi történik, mint amikor egy protestáns hívő megkéri Józsit vagy Marit (értitek: Marit), hogy ugyan imádkozzon már érte, mert ilyen vagy olyan problémája van. Annyi az egyetlen különbség, hogy a katolikus Mari (akinek remélem van annyi humorérzéke, hogy ezt elnézi nekem, amikor a blogomat olvassa) már a mennyben van.

A második dolog összefügg az előzővel: amikor egy hívő bármely szentet vagy Máriát imában megszólítja, valójában nem azt kéri, hogy ő segítse meg, hanem azt, hogy járjon közbe érte: “…imádkozz értünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.”

Tehát elmondhatok egy Üdvözlégyet, anélkül, hogy derült égből zongora csapódna belém? Szerintem igen. Mindennapi gyakorlatommá teszem az Üdvözlégy mormolását? Nem valószínű. Lehetek így jó katolikus keresztény (ha akarok)? Gond nélkül.

Mária-kultusz és folklór

Persze ez így mind szép és jó (már, ha kedves protestáns testvéreim eljutottak idáig egyáltalán), de mit kezdjünk a fura Mária-jelenésekkel, zarándoklatokkal, rózsafüzérrel és körmenetekkel? Amit csak akarunk, ugyanis ezek mind opcionálisak egy katolikus hívő számára. Nem kell elhinnünk őket illetve részt venni rajtuk, ha nem akarunk. Egyébként a második vatikáni zsinat egyik célkitűzése az (is) volt, hogy a Mária-kultusz vadhajtásait egy kicsit lemetszegesse (ezt valahol olvastam, de a forrást nem tudom most megjelölni), mert ők is belátták, hogy sokan egy kicsit túlzásba viszik ezt az egész Mária témát, már-már Krisztus kárára. Márpedig a katolikus tanítás szerint Máriát csakis Krisztus érdemei miatt illeti meg bármely tisztelet, és Mária tisztelete Krisztus még teljesebb imádatát, művének még nagyobb csodálatát kell, hogy ébressze bennünk.

Tehát részemről Mária kipipálva.

Reklámok

Római felfedezések

Resava_cave.jpgElnézést, hogy mostanában ritkábban jelentkezem, de sokkal fontosabb dolgok kötik le kevés szabadidőmet, mint a blogírás. Azonban lélekben óriási utat tettem meg, még ha minden állomásáról nem is számoltam be a blogban.

Haladok a katekizmusban, kiolvastam két könyvet a témában (G.K. Chesterton Orthodoxy-ján kívül), illetve egy harmadiknak is nekiálltam. Őszintén szólva, amikor elindultam erre a felfedezésre, az volt az érzésem, hogy egy sötét, dohos barlangba kell lemásznom, tele sötét árnyakkal és kellemetlen meglepetésekkel, ám nem sejtettem, hogy – megdöbbenésemre – a barlangon túl Nárniára találok. Szeretnék beszámolni néhány eddigi felfedezésemről.

A Katekizmus

Az első megdöbbenésem, hogy mennyire letisztult, mély és érthető a katekizmus. Egy csomó olyan téma, amire a válasz bennem hosszú évek, évtizedek alatt kristályosodott ki, ott áll feketén-fehéren a katekizmusban. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hányszor bólogattam hevesen olvasása közben, és mennyire igaznak találtam megfogalmazásait. Különösen az a bátorság tetszik, amikor valamilyen mély igazságról kendőzetlenül kijelenti, hogy az “misztérium”, a válasz el van rejtve előlünk. Nagyon hálás vagyok ezért a szóért, és azért, hogy a Katolikus Egyház nem csinál problémát abból, hogy vannak dolgok, amiket nem fogunk megérteni ebben az életben. Ebből a szempontból a katekizmust és a Katolikus Egyházat belengi egy állandósult titokzatosság, ami nekem nagyon szimpatikus.

A másik dolog, ami ellentmondani látszik az előzőnek, az a letisztult rend és határok világos meghúzása. G.K. Chesterton Othodoxy-jában ír egy olyan hegytetőről, aminek fennsíkján egy kerítéssel elhatárolt nagy területen gyermekek játszanak, táncolnak és csinálnak mindenfélét, amit a gyerekek szoktak. Chesterton azt mondja, ha az őket védő korlátot elvesszük, nem biztos, hogy a gyermekek lezuhannak, de szinte biztos, hogy a felhagynak a játékkal és a fennsík közepén összekuporodva rettegnek a zuhanástól. Ő így tekint az ortodoxiára: egy keret, ami lehetővé teszi, hogy az általa védett világban szabadon játszunk. Eddigi ismereteim alapján ezt látom a katekizmusban megvalósulni: keretet ad, ám meghagyja a titokzatosságot is. (Pl. a pokollal kapcsolatban kijelenti, hogy aki nincs megkeresztelve vagy rendezetlen halálos bűne van, az pokolra kerül, ám azt is leírja, hogy az Egyház senkiről nem mondja ki, hogy elkárhozott, illetve reménységük van abban, hogy minden ember üdvözül és Isten ismeretére eljut, és az Egyház bízik Isten végtelen irgalmában. Magyarul megfogalmazzák a keretet, de nem állítják, hogy biztos tudói annak, hogy azt Isten nem írja felül nagy kegyelmében.) Olyan ez, mint Nárnia a maga fura szabályszerűségeivel, beszélő állataival, szimbólumaival és rejtélyeivel.

Őszintén vágyódom egy ilyen keretre, hogy ne kelljen a saját fejem után mennem, vagy valaki olyan feje után, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy Istentől eredezteti tekintélyét. Szívesebben követek egy Egyházat és Pápát, aki azt állítja magáról, hogy Krisztusig tudja visszaeredeztetni tekintélyét, mint bárkit, aki a harmincezer protestáns felekezet valamelyik bibliaértelmezésére hivatkozva tudja csak ezt megtenni, illetve mint saját magamat és az általam igaznak vélt bibliaértelmezést. Nem akarok öntörvényű lenni, de a protestantizmus szerintem nem képes mást adni.

Félreértve

A másik felfedezésem, ami viszont nem lepett meg, hogy egy csomó protestáns félreértést tisztáz és megmagyaráz a katekizmus (Mária és a szentek tisztelete, a hozzájuk való imák mibenléte, a misei áldozás nem “újraáldozás” jellege, a purgatórium, a szentségek, stb.). Mindegyikről lehetne hosszan írni (és lehet, fogok is), de a lényeg, hogy sok a félreértés és a meg nem értés protestáns irányból a katolikusok felé. Tény, hogy óriási gondolkodásbeli különbség van a protestantizmus és katolicizmus között, ami a gyakorlatban és nyelvezetben is megmutatkozik, de legalább annyira ésszerű (sőt szerintem ésszerűbb) a katolikus felfogás a maga keretei között, mint a protestantizmus. Azonban abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb katolikus is félreérti (vagy nem érti, sőt nem ismeri!) a katolikus gyakorlatok teológiai, történelmi, igei hátterét. Ez egyébként nagyon zavar.

Eddigi kutakodásom alapján azt találom – az olvasó számára talán már nem meglepő módon -, hogy jelenlegi gondolkodásom közelebb áll a katolicizmushoz, mint a protestantizmushoz, főleg mivel már nem tudok hinni a sola scriptura elvében, látva gyümölcseit (harmincezer darabra szakadt protestáns egyház, önjelölt “pápák” és próféták, sőt, mindenki saját maga pápája, stb. stb.). Ellenvetéseim és félelmeim már nincsenek, idegenkedéseim csak marginális kérdésekben, kérdésem még persze számos, de nem is érzem még, hogy kutakodásom végére értem volna.

Elmélet vs. gyakorlat

Ami jelenleg zavar, hogy eddigi ismereteim alapján úgy érzem, óriási szakadék van aközött, amit a katekizmus lapjain olvasok és amit a saját szememmel látok, amikor a Katolikus Egyházra nézek (főleg a magyarországi állapotokra). Ez fakadhat abból, hogy a különbség valódi, és sokat kell változnia az Egyháznak, hogy önmaga állításaihoz felnőjön, de lehet, hogy csak ismereteim felületesek, hiszen eddig csak azt láttam a Katolikus Egyházból, ami “kihallatszik”. Zavar, hogy az általam ismert “mezei” katolikusok többsége csupán babonából és félelemből “hisz”, zavar, hogy a Katolikus Egyház sosem tudta volna bennem elérni a megtérést, mint ahogy a mai kor embereinek többségét sem képes megragadni. A katekizmust olvasva, nem értem, hogy miért nem? Miért tűnik olyan messze egymástól a briliáns, tiszta és igaz elmélet, és a hétköznapi valóság? Persze tudom, hogy ez Protestantiában sincs másképp, de azért ott korántsem érzem olyan drámainak a különbséget.

Itt tartok. Fél lábbal bent, fél lábbal kint. Kicsit ijesztő, kicsit varázslatos.