Félelem határok nélkül

fear-441402_640Eddig nem szólaltam meg itt a blogomban a menekültkérdésben, csak személyes beszélgetésekben, és többen is jelezték, hogy érdekelné őket a véleményem. Sokszor csak némán és megdöbbenve olvasom a híreket, az eseményeket, a véleményeket, a kommenteket és úgy vélem, egy szó foglalja össze az egészet a legjobban: félelem.

Félelem indít útra sok-sok embert és családot a háborús övezetekből, a kilátástalanságból, a jövő-nélküliségből. Félelmet látok az arcukon, ahogy belecsöppennek a számukra ismeretlenbe és bizonytalanba, ahogy szó szerint árkon-bokron és kerítés alatt kúsznak át, nem tudva ki és mikor fogja el őket, hogy bizonytalan úti célba juttassa hosszú órák, napok vagy hetek alatt. Félnek, hogy elszakadnak családtagjaiktól, hogy odaviszik őket, ahova nem akarnak menni, nem érnek el oda, ahova jutni szeretnének, vagy visszaküldik őket oda, ahonnan menekülnek.

Félelem emel drótkerítést a probléma másik oldalán. Félelem az idegentől, az ismeretlentől, a mástól. Félelem a kényelem feladásától, a megszokottból való kizökkenéstől, a terrortól, idegen kultúrától, habitustól, idegen istenektől. Zsigeri félelmet, sőt rettegést olvasok ki az önmagukból és emberségükből kivetkőző gyűlölködő kommentek íróinak soraiból. Félelem szakít ketté ismeretségeket, országokat, sőt egy egész kontinenst: lebénítja és cselekvésképtelenné tesz „fejlett” és gazdag nemzetek vezetőit, akik csak bizonytalanul pislognak egymásra, hogy mégis mit is kellene tenni.

Mitől félünk ennyire?

Menekült. Kérdés?

Természetesen tisztában vagyok a helyzet politikai és társadalmi bonyolultságával, a felvetődő kérdésekkel, a megoldandó problémákkal, azonban hívőként, amennyire bonyolultnak is tűnik a helyzet, olyannyira egyszerű is. A Szentírás nem igazán hagy minket bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjünk az elesettekkel, menekültekkel, a lét perifériájára szorultakkal, a köztünk élő idegenekkel. Sőt, a helyes bibliai identitással rendelkező hívő azzal is tisztában van, hogy ő maga is menekült, egy zarándok, egy otthontalan utazó, aki csak ideiglenesen tartózkodik ezen az idegen földön, hogy eljusson úti céljához: az örökké való hajlékba, az Atya házába. Az Ó- és Újszövetségben teljesen világos, hogy segítenünk, támogatnunk, etetnünk és látogatnunk kell azokat, aki a társadalom perifériájára szorultak: özvegyeket, árvákat, menekülteket, börtöntöltelékeket, betegeket, stb. Amikor ezt tesszük, vagyunk Atyánknak igaz gyermekei, aki esőt és napsütést ad az igazaknak és a gazoknak is. Sőt amikor ezt tesszük, magát Krisztust segítjük, látogatjuk, ápoljuk, támogatjuk, mert Ő azonosul az elesettel, a gyengével, a kiszolgáltatottal. Ezért a kérdés, hogy mit tegyünk a menekültekkel vagy épp – ahogy sokan szeretik nevezni őket – a migránsokkal, rém egyszerű egy hívő számára. Hacsak…

Hacsak nem bénítja meg a félelem. A félelem, ami beárnyékolja a hitet és elűzi a szeretetet. Pedig az utóbbinak kellene elűznie az előzőt.

Mitől félünk ennyire?

Európának vége

Az élet, ahogy itt (most már) nyugaton megszoktuk, véget fog érni néhány évtizeden belül. Sokan ezzel fenyegetnek a menekültkérdéssel kapcsolatban, azonban szerintem, ez ettől függetlenül is meg fog történni. Jobb lesz, ha ehhez a tényhez hozzászoktatjuk magunkat. Hacsak nem változtatjuk meg drámaian a gondolkodásmódunkat és adunk lejjebb önként az életszínvonalunkból (és ez nem fog megtörténni), társadalmaink fenntarthatatlanságuk terhe alatt összeroskadnak. Nem csak a politikusoknak kellene máshogy gondolkodniuk, hanem nekünk: Neked és nekem. Még csak drámai klímaváltozásnak vagy népvándorlásnak sem kell történnie az összeomláshoz, elég, ha minden marad úgy, ahogy van. (A vicces az egészben az, hogy ezt a dolgot épphogy csak egy kiadós bevándorlás tudná ideig-óráig elódázni, vagy valamilyen drámai tudományos felfedezés vagy csoda, ami már inkább a science fiction vagy vallás körébe tartozik.)

Szóval a változástól rettegő Európának épphogy a változás tényével kellene megbarátkoznia önön túlélése érdekében. Hozzá kellene szoknunk, hogy más gondolkodású és kultúrájú emberekkel együtt éljünk. Hozzá kellene szokni, hogy etnikai, kulturális kisebbségek magasabb arányban képviseltetik magukat társadalmainkban, hogy templomaink mellett pl. mecsetek is épülnek, méghozzá nagyobb látogatottsággal, mint a „keresztény” Európa által emelt társaikban. Emellett, igen, fel kell készíteni demokráciánkat jogilag és törvényileg, hogy ehhez a helyzethez igazodjanak, a megfelelő védő intézkedések megteremtése által, hogy a demokrácia vívmányai megmaradjanak, beleértve a pluralizmust, a toleranciát éppúgy, mint az egyéni szabadságjogokat. Ez nem egyszerű feladat, és egyenesen lehetetlen küldetés, ha mindeközben rettegünk.

Istenek összecsapása

Ami ebben az egész helyzetben engem leginkább meglep, ahogy a keresztény hívőket eltölti az iszlámtól való rettegés. Ezt egyrészt megértem, mert a legtöbb ember fejében a muzulmánokkal kapcsolatban egy végtelenül leegyszerűsített sztereotípia él (= terrorista), és még az életben nem találkozott muszlim vallású emberrel. Az én tapasztalatom szerint azonban, amit sok utazással tarkított munkám ad, az emberek – különbségeik ellenére – a világ minden pontján rendkívül egyformák: ugyanazok az értékeik, a félelmeik, ugyanúgy akarnak szeretni és békében élni. Ha hidegháborús párhuzammal élhetek, Sting egy dalának sora jut eszembe: „Russians love their children too” („az oroszok is szeretik a gyermekeiket”). Nos, a muzulmánok is. Persze mindenhol vannak idióták, akiknek kapóra jön valamilyen helyi istenség, mellyel a mély és fájó sebeikből fakadó öngyűlöletüket igazolni és másokra kivetíteni, sőt rárobbantani, tudják.

Másrészről viszont nem értem meg a hívők félelmét, sőt egy kicsit meglep: tényleg ennyire kicsi a hitük? Tényleg ennyire kicsi az istenük? Tényleg ennyire kiszolgáltatva érzik magukat valamely/bármely erőnek, vallásnak, kultúrának? Hol van a bizalom abban, aki bennünk van, aki nagyobb? Illetve miért is félünk annyira egy kis konkurenciától, vagy neadjisten üldöztetéstől? Nem arról van szó inkább, hogy nem is vallásunkat féltjük, hanem a jól berendezett, kiszámítható, kényelmes életünket? Nem ragaszkodunk-e túlságosan az idelent valókhoz, nem azokat féltjük inkább? A helyzet az, hogy az európai „kereszténységre” ráfér egy kis teszt, egy kis próba, egy kis megrázkódtatás. Lehet, hogy épp egy „konkurens” vallás megjelenésére van szükség ahhoz, hogy bizonyos dolgok feltáruljanak, lelepleződjenek, hogy a hívők újra megtalálják valódi identitásukat, és lehetőséget kapjanak, hogy megmutassák: hitük nem egy vallás a sok közül, hanem egy élő kapcsolat a földre szállt Istennel, aki mindenkit tárt karokkal vár, és akinek követői a szeretet gyümölcsét termik. Lehet, hogy ezzel kapunk valódi lehetőséget arra, hogy megmutassuk az elvilágiasodott Európának, hogy Krisztus útja mindenféle etikai és erkölcsi szempontból felülmúl minden kiüresedett és/vagy fanatizáló vallást?

Ha igazán hisszük, hogy mélyen minden ember arra az élő kapcsolatra vágyik Istennel, ami Krisztusban a miénk, akkor semmi okunk a félelemre, csak engednünk kell, hogy látszódjon.

Reklámok