A kordonon belül

Ahogy korábban jeleztem, idén ott voltam a Pride felvonuláson, a Keresztények a melegekért csoport tagjaként. Intenzív és felkavaró élmény volt, és még egy csomó mindennek le kell ülepednie bennem, de néhány benyomásomat szeretném megosztani.

Az első dolog, hogy volt bennem, mint csoportunk több tagjában is, egy kis félelem az egésszel kapcsolatban. És nem, nem a melegek miatt, hanem amiatt, hogy vajon milyen atrocitások érhetnek minket az ellentüntetők részéről. Miután találkoztunk a csoport tagjaival, gondosan letakartuk a transzparenseket és imádkoztunk Isten oltalmáért és küldetésünk sikeréért, elindultunk a helyszínre. Odafelé az egyik testvér megosztott velünk néhány igei gondolatot az aznapi Mai Igéből, amit meglehetősen aktuálisnak éreztünk és bátorítóan hatott ránk. Miután megérkeztünk, felvettük egyen-pólóinkat, felfedtük transzparenseinket és igyekeztünk a kordonon belülre. Számomra egy kicsit elkeserítően, 5 percnek sem kellett eltelnie, hogy néhány ellentüntetőtől kapjunk egy-két keresetlen szót (pl. “Keresztények a melegekért? Olvastad a Bibliát, baszd meg?“). Azt gondoltam magamban, ha már az elején ez történik, mi vár ránk később? Azonban meglepő módon semmilyen egyéb támadás nem ért minket, sőt amint beléptünk a kordonon belülre, az emberek hozzáállása merőben más lett. A félelem csak akkor jelentkezett ismét, amikor a helyszínt elhagyva kértek minket a rendfenntartók, hogy tegyünk el minden szivárványos dolgot kifele menet a saját biztonságunk érdekében. De hála Istennek ekkor sem ért minket semmilyen atrocitás.

A másik dolog, ami mély nyomott hagyott bennem, a kordonon belüliek összetétele és hozzáállása. Egyrészt, a tömeg jelentős része (talán többsége?) heteroszexuális ember volt: párok, családok, szimpatizáló szervezetek. Persze voltak extrém egyének és megnyilvánulások, amiket a sajtó előszeretettel mutat be, hiszen ez hozza a kattintást, ám ezek elenyészőek voltak. Az emberek mind vidámak, kedvesek és toleránsak voltak, hiszen épp ezért voltak ott. Ami azonban nagyobb meglepetés volt, hogy mennyire örömmel és pozitívan fogadtak minket. Azokat a felvonulókat, akik csoportként vonultak, külön bemondták a hangosbemondóba, és nagyon sokan felkapták a fejüket, amikor a “Keresztények a melegekért” csoport neve elhangzott. Rengetegen jöttek oda fényképezni minket, kérdezősködni, örömüket kifejezni. A sajtó nem tudott betelni velünk, mindenféle tévécsatorna és hírportál interjúztatott minket (még én is bekerültem a Tényekbe és az Origo videó összeállításába, terveim ellenére (és direkt nem linkelek ide semmit :) ). Nem csak a melegek részéről kaptunk elismerő pillantásokat, hanem nem-hívő heteró felvonulók is példaértékűnek értékelték jelenlétünket. Még utólag is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a mi üzenetünk és kiállásunk volt az egyik legerősebb a felvonuláson, és örülnek, hogy párbeszédre törekszünk.

Keserűbb szájízt hagyott bennem a Pride-ot megelőző és követő reakció a keresztények részéről. Persze nem lepett meg, de ettől még nem esik jobban. Kaptunk hideget-meleget (hogy stílusos legyek): voltunk álkeresztények, sátánisták, krisztus-gyalázók, akiket Jézus lángpallossal kaszabolna le, stb. stb. Csak és kizárólag keresztényektől kaptunk negatív megjegyzéseket, mellesleg. Persze van erre racionális, kegyes magyarázat, ami az egészet indokolttá teszi: bűnösöknek hirdetjük, hogy Isten szereti őket, felhígítjuk Isten Igéjét, hiperkegyelmet hirdetünk, stb. stb. Úgy tűnik, az nem zavarja őket, hogy a melegek (és úgy általában a mai emberek) nem kérnek az “örömhírükből”, ha közben kénköves lehelettel méltóságukban és identitásukban becsmérlik őket. Amit ezek a keresztények nem fognak fel, hogy senkit nem érdekel az üzenetük, mert hangosabban ordít az elutasításuk, mint a szerető Isten megváltásának üzenete. A melegek elég elutasításon vannak túl már életükben ahhoz, hogy még Istenét is bezsebeljék. A helyzet az, hogy szerintem azok a keresztények, akik semmi pozitívat nem látnak abban a törekvésben, amit a Keresztények a melegekért csoporttal képviselünk, egyszerűen nem szeretik a melegeket. Erősebb bennünk a másságtól irtózó zsigeri ösztön, mint a segítőkészség és felebaráti szeretet. Egyszerűbb és kényelmesebb azt mondani, hogy ők tehetnek róla, hogy nem öröklik Isten országát, de egy pillanatra sem gondolkodnak, hogy nekik mit kellene tenniük, hogy eljusson hozzájuk az örömüzenet. “Meg kell térniük, aszt kész.” Megértem, hogy nem mindenki érzi elhívásának, hogy a melegek felé szolgáljon, de azt nem értem, hogy miért baj az, ha valaki tenni akar értük. Ez a szégyenletes és istentelen dolog, nem az, hogy mi kimentünk a Pride-ra! (És igen, indulatos vagyok, amikor ezeket írom, és frusztrált és szomorú.)

Összefoglalva a benyomásaimat, örülök, hogy ott voltam, örülök, hogy kiálltam meleg testvéreim méltóságáért, és örülök, hogy csoportunk üzenete átment: sajnáljuk és bocsánatot kérünk a sok bántásért, szeretetlenségért, sőt zsigeri gyűlöletért, amit sok keresztény (és szándékosan fogalmazok így, nem pedig “magukat kereszténynek nevező egyének”, ahogy mi meg szoktuk kapni) a melegek felé kifejez/ett. Örülök, hogy üzenetünkre felfigyeltek és arra pozitívan reagáltak. Örülök, hogy elkezdődhet a párbeszéd.

Elszomorít, hogy egyes keresztények szemében pedig már testvérek sem vagyunk, csak mert máshogy állunk hozzá ehhez a kérdéshez. Amellett, hogy ez a vélemény semmilyen módon nem igazolható a Bibliából, új szintre emeli a törvényeskedést: ma nem a körülmetélés válik üdvösségkérdéssé, hanem a homoszexualitáshoz való hozzáállás. Vajon mit szólna ehhez Pál apostol, a Galata levél szerzője, akit oly gyakran idéznek a meleg kérdésben?

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

A kordonon belül” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Keresztyén pásztor élmménybeszámolója a Pride- ról | Coming Out Könyv

  2. Visszajelzés: Törés van | re : valve

Hozzászólások lezárva.