Recept és hozzávalók (5) – kihívások

imgresAhogy korábban írtam, gyülekezetünkben közösen elhatároztuk, hogy igyekszünk beépíteni gyakorlatunkba az általam az előző bejegyzésben említett dolgokat. Ez az elhatározás kb. másfél évvel ezelőtt történt, úgyhogy van némi rálátásunk azokra az akadályokra, amikkel szembe kell néznie annak, aki erre az útra téved vállalkozik. A recept szépen mutat papíron, azonban ha hiányoznak a hozzávalók, az egész semmit sem ér, legalábbis a végeredmény erősen kérdéses. Persze, senki sem lesz mesterszakács attól, hogy van egy jó receptje, ezt a mestert is a gyakorlat teszi.

A legfontosabb és ezért legproblémásabb hozzávalója a gyülekezetnek: az ember. Lássuk, milyen módon gördít akadályt az álomgyülekezet elé ez a problémás, nyughatatlan lény, akiben ott a potenciál csodálatos tettek végrehajtására, és arra is, hogy bármelyik pillanatban kiábrándítóan pofára ejtsen. Az álomgyülekezet elé tornyosuló, emberből fakadó akadályokat két részre osztanám.

Beidegződések

A problémák első csoportja abból fakad, hogy az emberek hozzászoktak a klasszikus modell kényelméhez. Sokkal egyszerűbb passzívan részt venni egy istentiszteleten, mint hétről-hétre aktívan készülni, hogy mivel járuljon hozzá. Lustaságból vagy nemtörődömségből nem készülnek az alkalomra. Az emberek megszokták, hogy kiszolgálják őket, és sok erőfeszítésbe kerül ebből a gondolkodásmódból őket kizökkenteni. Számtalanszor emlékeztetni kell őket, mert néhány hét aktivitás után a dolgok elkezdenek újra a régi kerékvágásba visszazökkenni. Persze nem szabad elvárni, hogy mindenki, minden héten valami zseniálisat előhúzzon szellemi tarsolyából, sőt meg kell engedni, hogy akár heteken, hónapokon keresztül valaki csak úgy ellegyen, hiszen vannak olyan időszakok az ember életében, amikor arra van szüksége, hogy a többiek hordozzák. Arról nem is beszélve, hogy egy friss hívő nyilván nem alkalmas a többiek tanítására, ám tapasztalatom szerint akár kérdéseivel is rendkívül építő módon hozzá tud járulni az alkalomhoz. Mégis a lényeg, hogy a közgondolkodásba beivódjon: a gyülekezet egészséges működése elvárja, hogy mindenki aktív résztvevőként tekintsen önmagára, felfedezze különleges ajándékait, adottságait és feladatát a Testben, és annak megfelelően funkcionáljon. A vezetők feladata ebben segíteni őket, támpontot nyújtani nekik, és megakadályozni, hogy visszazökkenjenek a régi, passzív, fogyasztói szemléletbe. Ez azonban frusztrálóan idő- és energiaigényes, és óriási eltökéltséget és együttműködést követel. És igen, az elején lesznek olyan bizarr pillanatok, amikor csak pislogunk egymásra, amikor meg kellene szólalni, mert senki nem olvasta el az a heti igeszakaszt, vagy senki nem gondolkodott hét közben azon, hogy mivel is fogja építeni testvéreit. Ilyenkor nagy a kísértés a vezető számára, hogy megszólaljon és megtörje a kínos csendet, de néha a legjobb, ha ezt nem teszi, hadd érezze mindenki, hogy ez a dolog csak akkor tud jól működni, ha mindenki beleadja magát.

Aztán az emberek többsége egyszerűen lusta gondolkodni. Lustaságból vagy igénytelenségből nem akar saját véleményt vagy látásmódot kialakítani egy témával kapcsolatban, hanem megelégszik azzal, sőt elvárja, hogy megmondják neki, hogy mit kell gondolni, és azt kritika és gondolkodás nélkül benyelje, és agyatlanul szajkózza tovább. Ez a hozzáállás azonban sosem fog érettséghez, krisztusi felnőttséghez vezetni. Az embereket nehéz kimozdítani abból a pozícióból, hogy ne azt várják, hogy egyvalaki megmondja nekik mindenről, hogy mit gondoljanak, hanem hogy ők maguk gondolkodjanak. Sokszor nem tudnak mit kezdeni azzal, ha több alternatív bibliamagyarázatot kínálnak nekik, ők azt szeretnék tudni, hogy mi A Helyes Értelmezés (még ha ilyen egyszerűen nincs is!).

Emellett az emberek felelősséget vállalni sem szeretnek. Inkább követnek vakon egy vezetőt, akire majd hivatkozhatnak életük döntéseivel kapcsolatban, sőt, ha lehet, inkább döntsön helyettük mindenben! Mondja meg ő, hogy hogyan kell élniük, hol dolgozzanak, kit vegyenek el, hol éljenek, stb. Megdöbbentően nagy az igény az emberekben erre, nem véletlen, hogy sok nárcisztikus vezető élvezettel kihasználja ezt, hiszen ettől ő igazán fontosnak és jelentőségteljesnek érezheti magát. Win-win: a kereszténynek nem kell döntenie, a vezető pedig fontosnak érezheti magát. Azonban Krisztus ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk, és végül mindenkinek felelősséget kell vállalnia az életéért és minden döntéséért. Tény, hogy a tanítókat és pásztorokat nagyobb felelősség terheli, ám véleményem szerint a legnagyobb dádát akkor fogják kapni, ha engedik és kihasználják, hogy az emberek életük döntéseit az ő kezükbe helyezzék. Megdöbbentő, hogy az élet hány és hány területén kérik ki emberek a véleményemet, amivel önmagában nincs is baj, ám sokszor a háttérben annak az igénye húzódik meg, hogy azt szeretnék, ha helyettük döntenék. Ha célunk valódi, érett tanítványok képzése, akkor az emberek ebbéli igényét le kell leplezni és el kell utasítani. Tanácsot lehet adni, de a döntést mindenkinek magának kell meghoznia, vállalva a felelősséget és a következményeket. Ebből a beidegződésből sem egyszerű az embereket kimozdítani.

Nos, ez néhány példa arra, hogy a klasszikus modell által átitatott emberi elme mennyire nehezen tud kilépni a megszokott kerékvágásból, pedig a fenti témákban ez véleményem szerint mindenképpen elengedhetetlenül szükséges lenne az érettséghez.

Emberből vagyunk

A másik akadálygördítő tényező: maga az emberi természet. Az ebből fakadó problémák nem rendszerfüggőek, ugyanis a klasszikus modellben is ott vannak, ám a több-résztvevős álomgyülekezeti modell esetében ezek hatványozottabban felszínre tolják rusnya képüket. Lássunk néhányat!

Az emberek különböznek: vannak visszahúzódóbbak, vannak akik imádnak reflektorfényben sütkérezni. Vannak, akik jó beszédkészséggel rendelkeznek, vannak, akik két mondatot nem tudnak kimondani, ha kettőnél több szempár szegeződik rájuk. Ezek valódi és megváltoztathatatlan különbségek, amiket nem lehetetlen leküzdeni, de nem is feltétlenül szükséges. Nem kell ugyanis mindenkinek sok ember előtt beszélnie, sőt az sem jó, hogy akinek ez nem okoz problémát, annak be sem áll a szája. A lényeg, hogy mindenki azzá váljon, akivé Isten teremtette, legyen szerepe akár látványos vagy minden szem elől rejtett. Ezen különbségek miatt nem szabad erőltetni semmit, csak azt, hogy mindenki igyekezzen ajándékait, elhívását, küldetését megismerni, és aktívan beállni abba! Nem szabad erőltetni, hogy mindenki mások előtt beszéljen, hangosan imádkozzon, stb. hanem egy olyan bátorító környezetet kell létrehozni, amiben kibontakozhatnak. Ahol nem nevetik ki ügyetlen próbálkozásaikat, ahol nem nyaggatják őket, de bátorítva vannak, hogy felnőjenek azzá, akivé teremtette őket Mennyei Atyjuk. Ez nehéz, sok benne a buktató, rengeteg szeretetet, megbocsátást, tiszteletet és toleranciát igényel, és türelmet és kitartást. Sokszor ugyanis nem jön össze, ami konfliktushoz vezet, és problémákhoz, mert

az emberek sértődékenyek. Azt hiszem semmilyen más lény nem képes akkora fájdalmat és bántást okozni fajtársainak, mint az ember. Sokszor bunkók vagyunk egymással, csak magunkkal törődünk, nincs bennünk empátia, élvezettel forgatjuk egymásban a kést. Emellett képesek vagyunk vérig sértődni, és gyerekesen viselkedni. Pl. ha valaki nem ért velünk egyet, vagy úgy véljük csúnyán nézett ránk, besértődünk és “bosszúból” hetekig nem megyünk gyülekezetbe. Nos, egy kisebb méretű gyülekezetnél, ha elegendő mennyiségű ilyen sértődés van, az gyakorlatilag ellehetetleníti az álomgyülekezet működését. Ezért ESZMÉLETLEN mértékű szeretetre van szükség a közösség működéséhez. Az ősegyház ezekben a dolgokban semmivel nem volt jobb nálunk: ugyanúgy szúrták, falták, fúrták egymást, mint mi (ld. pl. korintusi gyülekezet) és az apostolok vért izzadva próbálták jobb belátásra téríteni őket (és egymást :) ). Azonban, úgy gondolom, hogy ezek a problémák adnak valódi esélyt a jellembeli növekedésre: kellenek a sértődések és megbocsátások, kellenek az összeveszések és belátások, kellenek a szikrák és forgácsok, a konfliktusok izzó tüze, hogy formálódjon a hívő, hogy meglátszódjon, mi van benne, hogy szembesüljön önmagával, hogy összetörjön és engedje, hogy Isten és a testvérek újra összerakják. Ez egész egyszerűen nem tud megvalósulni a klasszikus modellben. Az álomgyülekezetben meg tud valósulni, ám papíron sokkal jobban néz ki, mint az életben. Az életben néha úgy kell könyörögni, hogy az emberek szóba álljanak egymással egy kisebb-nagyobb összezördülés után, és van akinek az egészből egész egyszerűen elege lesz és kiszáll. Nem kevesen. Sok embernek ez túl nagy ár a testvéri közösséghez. Véleményem szerint a valódi növekedés és tanítványság esélyét szalasztják el ezzel, de az a sajnálatos tény, hogy a legtöbb keresztény jellemében és karakterében nem érett, és nem is akar az lenni. Ez túl nagy ár a legtöbb embernek, pedig meggyőződésem, hogy ez a szeretet valódi próbája. De mindig van egy klasszikus gyülekezet, ahova át lehet menni, ha túl nagy kihívássá válik az “álomgyülekezet”. Ez egy óriási buktató és akadály az általam megálmodott modell előtt.

Az emberek intoleránsak. Nem szeretik a tőlük idegen gondolatokat, embereket, bibliaértelmezéseket, habitusokat, szófordulatokat, stb. Az emberek önmagukat szeretik, és azokat, akik hasonlítanak hozzájuk. Papíron jól néz ki az a gondolat, hogy csak a kereszténység alapelveivel kell egyetértenünk, a többi témában mindenki azt gondol, amit akar, és legtöbben elvben tapsolnánk is ehhez, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez rendkívül nehezen tud működni. Az emberek nehezen viselik, ha nem értenek velük egyet. A legtöbb ember nem elégszik meg azzal, hogy békében együtt él egy máshogy gondolkodóval, meg… akarja… győzni. Mindenáron. Hiszen, ha a másik nem ért vele egyet, akkor nyilván azt gondolja róla, hogy téved, márpedig neki igaza van! Eh… Ez egy másik frusztráló probléma. Ehhez jön az, hogy az emberek nem tudnak kulturáltan vitázni. Az esetek többségében érzelmi kérdése lesz mindenből, ami sértődéshez és haraghoz vezet (ld. előző bekezdés).

Az emberek győzni és uralkodni akarnak. Nem mind, de nagyon sok. Elképesztő mértékű az emberekben a hatalomvágy, a másik leuralásának a vágya, a jobbnak, okosabbnak, erősebbnek, rátermettebbnek bizonyulás vágya. Az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni az egyenlőséggel. Sokan vezetői ambíciókat dédelgetnek magukban. Nos ezek az emberek nem tudnak megmaradni egy álomgyülekezetben. Két lehetőség áll előttük: vagy tönkreteszik, meghódítják, legyőzik a gyülekezetet, ha kell szakadás és lázadás árán, vagy odébbállnak és keresnek maguknak egy olyan terepet, ahol értékelik hadvezéri ambícióikat. (És bizony számos, ha nem a legtöbb gyülekezet alkalmas hatalmi játszmáik kiélésére).

Konklúzió

Ha valaki az általam felsorolt elvek mentén szeretne létrehozni és működtetni egy közösséget, az készüljön fel a lehetetlenre, a kudarcra, arra, hogy a frusztráció és a mindjárt-feladom érzése élete mindennapos részévé válik. Nem viccelek.

Mégis, amikor az ember néhanapján ott ül a testvérek közösségében, akik szépen lassan kibontakoznak és egyre gyakrabban megcsillantják a cserépedényükbe helyezett kincsüket, szolgálnak egymás felé és egyetértésben vannak, az olyan, mint olaj a sebre, mintha a menny egy pillanatra leszállna a földre. Olyankor azt érzi az ember, hogy ezért érdemes küzdeni, sőt egyedül ez az, amiért érdemes. Semmire nem tudnám már lecserélni.

“You may say I’m a dreamer but I’m not the only one”

Recept és hozzávalók (5) – kihívások” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Emberi dolog | re : valve

Hozzászólások lezárva.