Recept és hozzávalók (3) – ősegyházi alapelvek

imgresFrank Viola könyvének megemlítése rögtön heves reakciókat képes kiváltani az emberekből, hiszen meglehetősen radikális és megosztó könyvről van szó. Azonban, még ha minden részletével nem is értek egyet, a könyv alapvető üzenetével és irányával igen, és egyenesen úgy gondolom, hogy reformáció mértékű átalakulásra van szüksége az Egyháznak, ha mai posztmodern világunkban releváns akar maradni, ki akarja iktatni az általam eddig említett problémákat, és valódi hatást akar elérni a keresztények és a társadalom életében. Nem gondolom, hogy mindenáron és minden esetben ki kell hajítanunk mindent az ablakon, de rendszerszintű változásokra van szükség.

Frank Viola is világossá teszi a könyve elején, hogy nem szabad az ősegyházra idealista módon tekintenünk, miszerint ők a minta, amihez vissza kellene mindenáron és mindenben térnünk, azonban bizonyos gyakorlatuk mögött meghúzódó alapelvek fontosak lennének és fájóan hiányoznak a mai egyházgyakorlatból. Nem kell mindenben hozzájuk hasonlítanunk, egyrészt mert valójában elég sokszínű kép rajzolódik ki előttünk velük kapcsolatban, a kaptafák látványos hiányával, másrészt olykor megdöbbentően tökéletlenek voltak az első keresztények és gyülekezetek, rengeteg hibával, tévedéssel, széthúzással és bűnnel, harmadrészt egy a miénktől merőben különböző korban és kultúrában léteztek, amit nem lehet és kell a miénkbe egy az egyben átemelni.

Szeretnék azonban néhány dologra rávilágítani, amiben véleményem szerint igenis szükségünk lenne tanulni tőlük (még ha adott esetben náluk sem látjuk tökéletesen működni őket) a teljesség igénye nélkül.

Egymást építették

Az istentiszteletekhez mindenkinek lehetősége volt hozzájárulni valamilyen módon, szellemi vagy gyakorlati szolgálattal, sőt elvárásként fogalmazódott meg, hogy mindenkinek legyen valamije, amivel szolgál a többiek felé, és ne csak önmaga építésére vegyen részt az istentiszteleten. Tehát nem egyvalaki vagy a szolgálók szűk csoportja szolgált a többiek felé, hanem mindenkinek lehetősége és felelőssége volt a többieket építeni valamilyen módon. Ezáltal nem egy szűk aktív és egy tág passzív csoport ült egymással szemben, hanem mindenkitől elvárták, hogy ajándékait használva a többieket építse. Ezáltal az istentisztelet kevésbé volt egy passzív, önközpontú élmény, hanem az egymás felé való szolgálat helye. Nyilván nem mindenki szolgált mindig, de sokkal aktívabbak voltak a tagok (néha káoszba torkollóan), mint ma.

Ehhez képest ma egy átlaghívő az esetek 90%-ban semmilyen módon nem járul hozzá az alkalomhoz a jelenlétén kívül (sőt botrányosan és pazarlóan sokszor még úgy sem). Erre lehetősége sincs, de megszokásból valószínűleg meg sem fordul a fejében. Az istentiszteleten való részvétel egy rendkívül önző és önközpontú cselekedetté vált: az emberek azért mennek, hogy “feltöltődjenek”, hogy megetessék őket, hogy szellemi igényeiket kielégítsék. Sőt, teljesen kifordult, mégis ijesztően magától értetődő módon (mintha az teljesen rendben lenne) megsértődnek, ha ezt az önközpontú szellemi élményüket valami megzavarja: unalmas prédikáció, kényelmetlen székek, hangos zene, stb. Hol van ez a hozzáállás ahhoz képest, ahogy az első keresztények kényelmüket, szabadságukat, sőt életüket feladták, hogy hitüket megéljék? Mára sok keresztény istentiszteleten való részvétele szellemi önkielégítéssé torzult, és ezt a rendszer eltűri, sőt támogatja és elvárja!

Sokszínűség

Az alkalmakon való aktív részvétel igénye lehetővé tette, hogy a gyülekezetek sokszínűsége nyilvánvalóvá legyen: különböző ajándékok, szolgálatok, habitusok, vélemények, próféciák, tanítások, zsoltárok és énekek mind-mind lehetőséget kaptak a megnyilvánulásra. Mozdulhatott a láb, szólhatott a száj, dobbanhatott a szív, utat mutathatott a kéz, stb., ahogy Pál apostol írt erről a korintusiaknak. Kaotikus volt? Minden bizonnyal! A vezetők és felvigyázók legfőbb tevékenysége valószínűleg az istentisztelet ékes rendjének a mederben tartása volt, ám ez abból a jó problémából fakadt, hogy különböző ajándékok és szolgálatok aktívan megjelentek a gyülekezet életében.

Ehhez képest ma sokszor már a hanglejtéséből és szóhasználatából következtetni lehet arra, hogy ki, melyik gyülekezetbe jár, mert az Egyetlen Szolgálati Ajándék olyan mértékben kizárólagos szolgáló a gyülekezetben, hogy mindenki annyit hallotta már, hogy átvette hanghordozását és szófordulatait. Egyszerre ijesztő és tragikomikus, ahogy gyülekezetek tagjai a vezető lelkész kicsi kis másolataivá válnak (néha még külső jegyekben is!!). Az ajándékok sokszínűsége helyett uniformizált, szürke, egyen-keresztény droidokból állnak közösségek, ahelyett, hogy az a rengeteg érték, ajándék, szín, hang és forma előtörhetne mindenki épülésére.

Közvetlenség

Az aktív részvétel és a személyes ajándékok megnyilvánulásának lehetősége sokkal nagyobb esélyt és lehetőséget adott arra, hogy a gyülekezet tagjai megismerjék egymás életét, gondolkodásmódját, életkörülményeit, stb. Sőt, az első istentiszteletek nagy része valójában egy együtt eltöltött vacsora volt valamelyik tag házában: együtt ettek, és közben/előtte/utána nem csak élelmüket, hanem egész életüket megosztották egymással. Ennek keretén belül rálátással rendelkeztek egymás életére, ami lehetőséget biztosított egymás terheinek hordozására, illetve egymás hibáinak, tökéletlenségeinek vagy akár bűneinek meglátására is. Itt tudott megvalósulni egymás lábának megmosása (szellemi értelemben), egymás fegyelmezése, korrigálása, vagy felemelése, építése, stb. Az első keresztények tehát meglátásom szerint sokkal inkább ráláttak egymás életére, és a pásztori munka nem csak a vezető feladata volt, hanem mindannyiuké, ahogy felelősségteljesen törődtek egymással, megvallották egymásnak bűneiket, egyáltalán: látták egymást. Biztosan rengeteg konfliktussal és kihívással járt ez, nem véletlenül kaptak parancsot egymás tiszteletére, elfogadására, sőt elviselésére.

A mai helyzet sokszor sajnos az, hogy az átlaghívő eljár a gyülekezetbe, de nem ismer igazán senkit, és őt sem ismeri senki igazán. Felületes, “Hogy vagy? Áldjon az Úr!” beszélgetések mentén el vannak egymás mellett a testvérek. Nincs valódi közösség, egymás jellemhibáinak észlelése és csiszolása, összezördülések és megbocsátások, szikrák és forgácsok. A házicsoportok ebben a témában létfontosságúak. Olyannyira (és ebben nem biztos, hogy egyet fogtok érteni velem), hogy szerintem a házicsoportnak kellene lennie a gyülekezet istentiszteleti alapformájának. (Na de, mi van, ha elkezd nőni a gyülekezet? Vannak rá ötleteim, amikről lehet, hogy majd írok is.) Azt gondolom, hogy a házicsoport nem szabad, hogy csak egy választható opció legyen, annak kell lennie a gyülekezetnek. Ez nem zárja ki, hogy ne legyenek klasszikus jellegű alkalmak is, de azok nem alkalmasak valódi tanítványok nevelésére, maximum egyfajta speciális pl. közösségi összekovácsoló, funkciót tölthetnek be.

A következő bejegyzésben leírom az én álomgyülekezetemet (mármint, ami csak álmaimban létezik, nem aminek tagja és vezetője vagyok…), és hogy milyen problémákat látok megvalósításában tapasztalataim alapján.

Disclaimer (<— hogy mondják ezt magyarul?): Tisztában vagyok vele, hogy az első keresztények esetében sem működtek maximálisan ezek a dolgok, illetve azzal is, hogy nem mindenhol működnek ma ezek a dolgok rosszul. Sarkosan fogalmazok, ám általános érvényű benyomások alapján. Tisztelet minden kivételnek! Tudom, hogy vannak (nem kevesen) keresztények és gyülekezetek, akik nagyon is jól “teljesítenek” ezen pontokban. Peace! ;)

Recept és hozzávalók (3) – ősegyházi alapelvek” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Emberi dolog | re : valve

Hozzászólások lezárva.