Recept és hozzávalók (1) – klasszikus modell

imgresGyülekezetünk, aminek próbálok minden tőlem telhető módon munka mellett szolgája, pásztora, ösztönzője és sokszor összetartója lenni, a Golgota gyülekezetekhez tartozik, de sok szempontból kezdettől fogva kilóg a sorból. Ennek legfőbb oka, hogy a tagok nagy része megégette már magát valamilyen kisegyházi, evangéliumi közösségben, leuraló, manipuláló szektoid képződményben, így sok klisé, kisegyházi körökben elterjedt gyakorlat számunkra üresen cseng, a mögöttük húzódó emberi hatalmi szándékok leplezetlenek és mezítelenek. Sebzettek lettünk, sérültek és bizalmatlanok, és igen, sok szempontból szkeptikusak és fásultak. Olyan ez egy kicsit, mint az erőszakos környezetben hirtelen felnőtt gyermek bizalmatlansága mindenkivel szemben, aki csak visszaélt bizalmával. Ezért a klasszikus egypásztoros modell nálunk az elejétől fogva nem, vagy nem úgy működött, mert túl sokat láttunk az árnyoldalából, a fékek és egyensúlyok hiányából. Mégis néhány évvel ezelőtt beleszaladtunk abba az utcába, amit a klasszikus gyülekezeti kisegyházi modell képvisel Magyarországon (erről bővebben mindjárt). Aztán a körülmények sajátos alakulása és tudatos döntések vegyes hatása nyomán kisebb-nagyobb sérülésekkel kitolattunk ebből a – véleményem szerint zsák- – utcából, és egy másik irányba vettük utunk.

Szeretnék most erről a két modellről, “receptről” írni, és tapasztalataimról velük kapcsolatban.

Klasszikus modell

Ma, ha belépünk a legtöbb gyülekezet istentiszteletére, általában azt találjuk, hogy a szolgáló vagy a szolgálók szűk csoportja kiáll a nép elé szolgálni, a nép pedig fogadja ezt a szolgálatot. Kiáll a dicsőítőcsoport és egy jó fél-, egy órát énekel, majd az istentisztelet nagy részét az tölti ki, hogy általában egy ember “prédikál”, a nép pedig hallgatja. Elhangoznak közben imák és hirdetmények, és 1,5-2 óra elteltével mindenki hazamegy egy kis alkalom utáni “közösséggyakorlás” után (mert azt gyakorolni kell, nem megy magától). Ezzel a modellel több baj is van.

  • Egyrészt, bármennyire is sértőnek tűnik ez a “nemvallásos” kisegyházak számára, ez nem sokban különbözik a történelmi egyházak (beleértve a katolikus egyházat is) gyakorlatától. Mindenféle erőfeszítés és tagadás ellenére igenis létrejön a klérus-laikus megosztottság, lesznek a szolgálók és a kiszolgáltak, a beavatottak, felkentek és a kenetet fogadók, az “előadók” és a hallgatóság;
  • Ennek folyományaként a befogadó laikus hallgatóságban létrejön egyfajta passzivitás. Meghallgatják mi az aznapi “szent evangélium” és aztán mennek vissza a dolgukra. A gyülekezeti élet egy programmá sínylik, aminek igazából nincs annyira nagy tétje, olyan sok mindent nem is kell hozzátenniük, elmennek, meghallgatják, és ami beszivárgott vagy bennük ragadt, azon elgondolkodnak, és igyekeznek nem elfelejteni a hét folyamán. De az se nagy gond, ha elfelejtik, a következő héten úgyis más lesz az aktuális “legfontosabb” dolog, számon kérve pedig úgysem lesznek, jól el lehet tűnni a tömegben;
  • Ennek a rendszernek a következő folyománya az lesz, hogy kialakul az emberekben egy fogyasztói szemlélet, és egy elvárás a szolgálattal (szolgáltatással) kapcsolatban. Elvárják, hogy kiszolgálják őket, a prédikáció “ütős” legyen, inspiráló, egy csipetnyi humort, de azért kihívást is tartalmazó (de ne túl sokat, meg csak olyan felszíni sérülést okozó). Unalmas a prédikáció? Hangos a zene? Semmi gond, van másik gyülekezet is a városban. Megyünk oda, ahol a legjobban kiszolgálják és figyelembe veszik az igényeinket. Koszos a Tesco? Megyünk a Sparba. Nincs gyerekszolgálat? Kényelmetlenek a székek? Beszólt a prédikátor? Nem veszik észre vezetői kvalitásaimat vagy a szép baritonomat? Odébb állunk, de a tizedünk (na jó, századunk) biztos hiányozni fog;
  • Ez persze visszaüt a szolgáló klérusra is: egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk, hogy teljesítsenek, hogy hétről-hétre szórakoztató, inspiráló műsort adjanak, és nem mellesleg eltakarják, elnyomják saját emberi gyengeségeiket, mert hát hogy néz az ki, hogy ők nem szuperhősök, ha egyszer mindenki annak tartja őket (és egy kicsit már maguk is elhiszik…);
  • Ez a fajta gondolkodásmód az emberi kapcsolatokat is rendkívül felületessé teszi. Rengeteg ember simán el lehet egy gyülekezetben (főleg pár száz fő esetén) úgy, hogy szinte senkivel nincsen valódi, érdemi kapcsolata.

Lássuk be, ennek az eredménye az, hogy az emberek fejében könnyen az a kép alakul ki a kereszténységről, hogy az a “gyülekezetbe járás”. Hogy van-e valódi jellemfejlődés, szeretetben, jó cselekedetekben és istenismeretben való növekedés, az erősen kérdéses, de legalábbis ellenőriz(het)etlen. Persze nyilván erősen sarkítok, és be lehet építeni ebbe a modellbe rengeteg ellensúlyozó, negatív hatásokat tompító elemet, de összességében ez a meglátásom. Nem mellesleg és nem utolsósorban véleményem szerint égbekiáltó szakadék tátong az első hívők ApCselben és levelekben körvonalazódó kereszténysége és a mai kereszténység gyakorlata között.

Sokan erre azonnal rávágják, hogy hát arra vannak a házicsoportok, hogy az általam említett negatívumokat kiküszöböljék, orvosolják. Egyetértek, hogy a házicsoportok kulcsfontosságúak, és nagyságrendekkel közelebb állnak az első keresztények gyakorlatához, azonban amíg azok csak opcionális és nem szériatartozékai a gyülekezeti életnek, addig az egész elveszti lényegét. Talán érzékelhető, merre haladok: véleményem szerint a házicsoportok nem csak szükséges tartozékai egy egészséges gyülekezetnek, de egyenesen a főattrakciójának kellene lennie a gyülekezeteknek. De erről, majd a következőkben írok, és higgyétek el, nem csak pozitívumokat.

Reklámok

Recept és hozzávalók (1) – klasszikus modell” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Emberi dolog | re : valve

Hozzászólások lezárva.