In vino veritas

Sajnos mostanában nem nagyon van időm a blogra, ha ez nem tűnt volna fel, pedig nagyon sok minden zajlik bennem, amiről majd be fogok számolni, de rengeteget kell dolgoznom, ami sok utazással jár. Egyszer talán majd írok a munkámról is részletesebben, a lényeg, hogy a hétköznapjaim jelentős részét nem Magyarországon töltöm, és nem ritkán 5-6 órát kell vezetnem a szélrózsa valamely irányába, ha épp nem repülök valahova. Ezeken a hosszú autóutakon általában zenét szoktam hallgatni (a legritkább esetben ún. “keresztény” zenét mellesleg), de ezen tevékenységem drámaian lecsökkent két amerikai úriember miatt, akiknek a podcastjára teljesen rákattantam. A podcastjuk és weboldaluk címe Drunk Ex-Pastors, ami magyarul annyit tesz, hogy részeg ex-pásztorok. A részeg persze csak figyelemfelkeltő túlzás, bár azért józannak sem mondanám őket, ahogy leülnek és néhány pohár ital elfogyasztása közben beszélgetnek politikáról, vallásról, társadalmi kérdésekről rendkívül szórakoztató, elgondolkodtató és tabukat nem ismerően őszinte módon. Jason Stellman és Christian Kingery már vagy 25 éve legjobb barátok, és mindketten érdekes pályát futottak be, ami – bármely furcsán hangzik – több szálon kötődik az én történetemhez is, aki ráadásul személyesen nem is ismerem őket. Jason és Christian ugyanis Calvary Chapel-es (azaz Golgotás) pásztorok voltak évekig itt, Magyarországon. Az ezredforduló környékén azonban bizonyos teológiai nézeteltérések miatt, nos, kirúgták őket a szolgálatból, aminek körülményeiről az általuk csak utalások szintjén elmondottakon kívül nekem semmilyen információm nincsen, így az eseményről nem tudok, de nem is akarok véleményt alkotni, egyik oldalt sem védve vagy támadva. A lényeg, hogy Jason ezután az amerikai presbiteriánus egyház felszentelt – és nem is sikertelen – lelkipásztora lett, majd néhány évvel ezelőtt a benne zajló kérdések és útkeresések eredményeképp egy újabb meglepő és botrányt keltő fordulattal katolikus hitre tért. Christian útja a magyarországi golgotás szolgálat után egy amerikai golgotás gyülekezetben folytatódott, majd tőlük elidegenedve ő is esélyt adott az amerikai presbiteriánus egyháznak, ám az ő élete innen az agnoszticizmusba haladt tovább. Adott tehát két ex-golgotás, ex-magyarországi jóbarát, egy katolikus és egy agnosztikus, akik kívül-belül ismerik az evangéliumi világot, ahol évtizedeket eltöltöttek, minden pozitívumával és negatívumával együtt, és néhány ital társaságában megosztják gondolataikat és tapasztalataikat egy csomó érdekes témában, melyek közül nem kevéssel én is foglalkoztam és foglalkozom blogomban. Mintha csak nekem találták volna ki őket!

Az egészben az a szép, hogy nem keserűség vagy valamiféle bosszúálló küldetés hajtja őket, hanem egyszerűen csak egymással beszélgetve megosztják gondolataikat, és engedik, hogy mi hallgatózzunk. Kitapintható bennük az egymás felé érzett tisztelet és szeretet, még ha egy csomó dologban nem is értenek egyet. Fenntartják maguknak a jogot a tévedésre, sőt többször hangsúlyozzák, hogy nem gondolják, hogy ők birtokolják a bölcsek kövét, sőt sokszor a fülünk hallatára formálódik ki véleményük egy témában. Jelenleg a 39. adásnál tartanak, nekem a 29-ig sikerült eddig eljutnom, de biztosan követni fogom őket, ameddig csak folytatják, mert amellett, hogy sokszor könnyesre nevetem magam rajtuk, sokszor elgondolkodtatnak és segítenek a saját problémáim, küzdelmeim jobb megértésében és rendszerezésében. Nagyon sok témában pedig pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel küzdök, mint ők, sőt az esetek döntő többségében válaszaim is kísértetiesen hasonlítanak az övékére. Összefoglalva nagyon jól érzem magukat a társaságukban.

Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit magasabb fokon bírja (vagy szeretné bírni) az angol nyelvet, és szeretné kihallani a borból az igazságot. :)

(Vicces adalék, hogy ezt a podcastot egy nem ex-golgotás, ám az alkoholt sem megvető pásztor ajánlotta a figyelmembe :) Innen is köszönöm!)

Reklámok

Féreg vagyok

5184510240_500fc7eee1_bGyülekezetünkben az utóbbi hetekben-hónapokban a Zsoltárok könyvén haladunk végig, beszélgetve az emberi lélek mélységéiről és magasságairól, ahogy azok a zsoltárokban elénk tárulnak. Nincs az a helyzet, az a lelkiállapot, amit ne lehetne tabuk és álarcok nélkül feltárni Istennek, még ha az számonkérés, kérdőre vonás vagy méltatlankodás formájában tör is fel.

Nemrég a 22. zsoltár került sorra, ami Dávid zsoltárainak egyik gyöngyszeme. A felszínen egy elárult, elhagyatott és önmagát jelentéktelennek és értéktelennek érző ember tárja fel Istennek mindazt, ami benne dúl. Rendkívül érzékletesen és szemléletesen írja le szenvedését, és sőt egy idő után annyira belemerül ebbe az ihletett állapotba, hogy az egész zsoltár egy magasabb, eksztatikus, prófétai síkra emelkedik, amikor már nem is magáról és magától ír, hanem saját állapotán felülemelkedve számára is érthetetlen és megfoghatatlan eseményekről:

15 Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. 16 Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. 17 Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. 18 Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. 19 Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.

Ezeket a sorokat olvasva érthetővé válik, hogy miért is nevezik sokan a 22. zsoltárt a Kereszt zsoltárának. Nem kell megerőltetni fantáziánkat, hogy Krisztus keresztáldozata táruljon elénk ezt az éneket olvasva, ami ráadásul univerzális megváltásba torkollik (28 A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.”). Ha ez nem lenne elég, a zsoltár nyitósorai is bevésték már magukat minden hívő emlékezetébe, amikor a kereszten Jézus felkiáltásaként olvassuk őket: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Dávid elkeseredésében és önértékelésének teljes hiányában mondja azt, amit bejegyzésem címének is adtam: De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép.” Ha önmagában nem lenne elég drámai, hogy valaki ilyen mélyen érezheti magát elhagyatottságában, eszünkbe juthat – főleg így Húsvét ünnepéhez közeledve -, hogy Isten maga szállt le az emberi létezés legmélyére, ahol még a Szentháromság örök egysége is megtört egy pillanatra, amikor a Fiú át kellett, hogy élje a szeretett Atyjától való elszakítottságot. Féregnek, gyalázatosnak, elvetettnek, üresnek és elhagyatottnak érezte magát Isten Fia, aki miattunk és értünk emberfiává lett.

Azonban még ennél is csodálatosabb van itt. Az a szó, amit Dávid a “féreg” szó helyén használ (Strongs H8438) valójában egy rovarra utal, ami a köznyelvben karmazsintetűként terjedt el. Ez a rovar (amit sokáig növénynek hittek) az ókorban rendkívül népszerű volt színezőanyagként: vörös festéket állítottak elő belőle. Az ószövetségben magát a szót sokszor csak karmazsinnak, skarlátnak vagy bíbornak fordítják, hiszen a színezőanyagra utalnak vele. A rovar érdekessége az, hogy a nőstény, amikor készen áll arra, hogy petéit lerakja, felmászik egy fára, és testét a fához erősíti. (Emiatt is gondolták sokáig, hogy növény, annyira eggyé válik a fával.) Testével egyfajta védőburkot képezve rakja le petéit, majd elpusztul, halálakor vérvörösre festve a fát. Halála után a kikelt lárvák testéből táplálkoznak, mielőtt útjukra indulnának az új életre.

Azt hiszem, nem kell túlmagyaráznom ezt az elképesztően erős párhuzamot, és annak a jelentőségét, hogy pont ebben a zsoltárban használja Dávid ezt a szót önnön szenvedésének érzékeltetésére. Amikor ilyen gyöngyszemekre bukkan az ember Isten Igéjében, meghajtja fejét annak nagysága és emberfeletti volta előtt.

Ami nekem még sokatmondó ebből a zsoltárból, az talán másnak is bátorítást adhat: lehet, hogy amikor jelentéktelen féregnek érezzük magunkat, Isten éppen valami csodálatos dolgot formál ki bennünk és rajtunk keresztül. Engedjük, hogy megszülessen!

Boldog Húsvétot, Krisztus feltámadt!