Híd az óceánon

40208_10150223002340034_3645208_nNem tudom, hogy a blogomban említettem-e már, hogy INFJ személyiségtípus vagyok, így alapvetően gyűlölöm a konfliktusokat – ezért sem lehet kommentálni a blogon – és ösztönszerűen igyekszem feloldani őket, egyensúlyra törekedve. Ezért van, hogy a többség véleményét megkérdőjelezem, megpróbálom magam a kisebbség helyébe képzelni, és próbálok érveket felhozni a “védelmükben”. (Persze a kisebbségnek nem feltétlenül van igaza, ahogy a többségnek sem.) Gyermekkoromtól fogva jellemző volt rám, hogy azok mellé álltam, akiket a többség megvetett, kicikizett, félreértett, stb. Ezzel persze épphogy konfliktusokba kevertem magam, ráadásul mások miatt, de az igazságérzetem sosem engedte, hogy szó nélkül elmenjek általam vélt igazságtalanságok mellett. Ezt csak azért említettem meg, hogy egy kicsit rávilágítsak arra, hogy miért is foglalkozom annyit a homoszexualitás kérdésével: ez egy olyan világméretű konfliktus, aminek a magyarországi kereszténység csupán előszellőcskéjét érzi jelenleg. Annyi félreértés, bizonytalanság, sérelem és sértés van a konfliktus mindkét oldalán, hogy muszáj foglalkoznom vele, egyrészt, hogy magam is tisztábban lássak a ködben, másrészt mert szeretnék kiegyensúlyozó szelepként közreműködni, hogy enyhítsem az egyik és a másik oldal által okozott és elszenvedett sérelmeket. Erre szeretnék kísérletet tenni ezzel az írásommal is.

A vizválasztó két oldala

A konfliktus, ami hazánkban még csak kibontakozóban van, aközött a két keresztény csoport között fog elmérgesedni (és véleményem szerint szinte a reformációkorihoz felérő szakadáshoz vezetni), akik a homoszexualitáshoz való viszony két oldalán állnak: a cölibátuspártiak és melegházasságot megengedők között (végső vízválasztó). (Azt még nehéz felmérni, hogy jelenleg a két oldalon hányan állnak, gyanúm szerint az idősebb generációban egyértelműen az első csoport a legnagyobb, míg a fiatalabb generációban egyre növekszik a második tábor, de még mindig kisebbségben van. Az elkövetkező évtizedekben ez az egyensúly véleményem szerint felborul és elsöprő többségben lesznek azok, akik támogatják a melegházasságot.) A folyó mindkét oldalán elhangoznak olyan kijelentések, amiknek nem kellene elhangoznia, és mindkét oldalon megfogalmazódnak olyan igazságok, amit érdemes lenne a másik oldalnak meghallania. Azaz egy kicsit mindenkinek igaza van és mindenki téved. Szeretnék most védelmére kelni mindkét oldalnak, majd javaslatot tenni egy lehetséges (?) megoldási kísérletre, amit megfontolhatnánk a konfliktus enyhítése céljából.

A cölibátus oldalán

Ezt az oldalt az általam ismert magyarországi blogoszférában Szabados Ádám képviseli legvilágosabban. Ádám nem kevés energiát áldoz annak érdekében, hogy legyen párbeszéd a homoszexualitás kérdésében, és igyekszik érveit világosan és határozottan megfogalmazni, hogy mindenki megértse, miért gondolja, hogy élesen meg kell húzni a határvonalat, és hogy szerinte miért jelenti a cölibátus az egyetlen választ a szexuális orientációjukat megváltoztatni nem tudó, ám hitüket feladni sem akaró meleg keresztények számára. Ádám határozottsága és világos megfogalmazása a másik oldalban egyfajta érzelemmentes ridegség látszatát keltheti, de szeretnék (kéretlenül) védelmébe kelni.

A jóindulatú és fair cölibátuspártiakat véleményem szerint szeretet és törődés vezérli. Szeretet egyrészt Isten igéje iránt, aminek kijelentései világosnak tűnnek a témában. Tény, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb úgy értelmezni az Ige témába vágó kijelentéseit, hogy az elítéli mindenféle formáját a megélt homoszexualitásnak. Szeretet vezérli őket másrészt a melegek iránt is. Tényleg úgy gondolják, hogy a homoszexualitás megélése szellemileg, lelkileg és fizikailag is káros a homoszexuális egyénre nézve. Úgy vélem, ezt a véleményüket elsősorban abból eredeztetik, hogy igeértelmezésük szerint Isten maga utasítja el a homoszexuális életforma bármely megélését, és ha Isten elutasítja, annak bizonyára nyomós oka van, majd ezt igyekeznek tudományos tényekkel és kutatásokkal is alátámasztani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azoknak a tudományos tényeknek vagy kutatásoknak nincsen semmilyen valós alapja. Mivel valóban károsnak ítélik a homoszexuális életformát, ezért féltik a társadalmat és a fiatalokat is attól a jövőképtől, ahol a homoszexualitás elfogadottá válik, és a társadalom és kultúra hétköznapi részévé, hatást gyakorolva az eljövendő generációkra.

Persze nem azt mondom, hogy a motivációk mindig ilyen tiszták (sőt véleményem szerint sajnos a legritkábban ilyenek), azt azonban állítom, hogy nem feltétlenül homofób valaki, aki a fenti okok miatt határozottan kiáll azon álláspont mellett, hogy egy meleg keresztény számára a cölibátus az egyetlen járható út.

A melegházasság pártján

A másik oldalon vannak azok, akik úgy vélik, hogy nem szabadna megakadályozni, hogy egy meleg pár megélje szexualitását egy kölcsönösen elkötelezett, monogám, hűségre és szeretetre épülő, életre-szóló kapcsolatban.

A cölibátuspártiak és a még addig sem eljutó, a melegségtől zsigerből irtózó keresztények szabadosságnak, féktelen liberalizmusnak, az isteni rend és Isten igéje elleni lázadásnak tekintik, ha valaki támogatja a melegek házassághoz való jogát. Nekik viszont azt kellene megérteniük, hogy nem feltétlenül erről van szó, sőt egyenesen az erkölcsi konzervativizmus, szeretet és féltés az, ami embereket erre a meggyőződésre juttathat. A melegházasság pártján állók is látják és tisztában vannak a féktelen szabadosság és promiszkuitás káros hatásaival, ami a melegekkel kapcsolatban – nem minden ok nélkül – kialakult társadalmi sztereotípiákat áthatja. A féktelen szabadosságot és élvhajhászatot el is utasítják, az emberi lélekre, szellemre és testre károsnak ítélik, és tarthatatlannak gondolják, hogy egy keresztény ilyen dolgokban és életmódban részt vegyen. Pontosan ezért gondolják azt, hogy számukra is biztosítani kellene a párkapcsolat tiszta és biztonságos megélését, amit a házasság intézménye biztosít. Emellett látják azt is, hogy a témával kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak nagyon gyakran kegyetlen és szeretetlen kinyilvánítása micsoda fájdalmat, elutasítást, önutálatot és szenvedést okoz meleg testvéreiknek. Párhuzamot vélnek felfedezni a Jézus idejére kialakult, könyörületet és irgalmat nem ismerő farizeusi írásértelmezés és annak az egyszerű emberek életében kifejtett elnyomó és szenvedést okozó hatása, és a homoszexualitással kapcsolatos tradicionális igeértelmezés és annak a melegek életében keletkező hatása között. Ezért megkérdőjelezik ezt az igeértelmezést és alternatív igemagyarázatokat igyekeznek találni. Őszintén úgy gondolják, hogy amiképpen Jézus földi szolgálata során az akkori vallási rendszer elnyomottjainak oldalára állt az Írások könyörtelen betartatói ellenében, úgy Ő ma is az elnyomottak – jelen esetben a melegek – oldalán áll. Ahogy Jézust akkor ige- és istenellenesnek nyilvánította a vallási rendszer, úgy ma a melegházasságot támogatókat a másik oldal liberálisnak, szabadosnak, igeellenesnek, sőt sokszor ördöginek nevezi. Pedig nem akarják ők elvetni az Igét, csupán értelmezésük szerint a homoszexualitást elítélő szakaszok nem a szeretetben és életre szóló hűségben megélt párkapcsolatról szólnak, hanem valamiféle bálványimádó, rituális, erőszakos és elnyomó, vagy élvhajhászatból és Isten elleni lázadásból fakadó perverzióról.

Híd az óceánon

Természetesen a kérdés mindkét oldalán található kifejezetten rosszindulatú és rosszhiszemű megnyilvánulás is, a fentiekben csupán azt próbáltam vázolni, hogy teljesen józan és jóindulatú hozzáállással is el lehet jutni az egyik vagy másik véleményre.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a két felfogás között óriási szakadék tátong, nem is vízválasztó ez már, inkább egy kontinenseket elválasztó óceán. Lehetséges-e valamilyen módon feloldani ezt a nézetkülönbséget? Amennyiben erre a kérdésre nem találunk választ, rövid időn belül kettészakad az Egyház. A repedések már látszanak, felekezetek és gyülekezetek foglalnak állást a kérdésben, bizonyos közösségeket kizárnak saját soraik közül felekezetek, a véleményüket nyíltan felvállalok kölcsönösen elhatárolódnak egymástól a kérdés ellentétes pólusain.

Sokat gondolkodtam ezen, és az ötlött fel bennem (ahogy később rájöttem, nem bennem elsőként), hogy mi lenne, ha ezt a kérdést közvetlenül az érintettekre bíznánk: Istenre és a melegekre? Küzdje meg minden meleg ezt Istennel, és döntse el, hogy számára a cölibátus az egyetlen tiszta lelkiismerettel járható út, vagy szabad arra, és Isten előtt felvállalja annak mindenféle (akár örökkévaló) következményét, hogy egy monogám, életre-szóló párkapcsolatban megélje lelki és testi ez irányú igényeit! Mi pedig, kívülállók, tartsuk ezt tiszteletben ítélkezés nélkül, még akkor is, ha mi adott esetben más véleményen és meggyőződésen vagyunk! Kicsit valami ahhoz hasonlóra gondolok, mint ami a korinthusi keresztények dilemmája volt: ehetnek-e a bálványoknak felajánlott húsból vagy sem? Volt, akinek lelkiismerete ezt gond nélkül engedte és nem tekintette bűnnek, míg mások ezt nem tudták bűntudat nélkül megtenni. Pál apostol pedig gyakorlatilag azt mondta, hogy döntse el mindenki maga, és ne ítélgessék egymást emiatt. Ez lenne tehát a javaslatom: mindenki döntse el magában, hogy szerinte mi a helyes, de engedje meg, hogy a másik eltérjen az ő véleményétől! Az ebbéli véleménykülönbség ne legyen ok a szakadásra, egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet, és bízzuk a dolgot mindenki saját lelkiismeretére!

Tudom, hogy óceánokra nem szokás hidat húzni, és azt is, hogy ez a híd nem tűnik túl szilárdnak, de jelenleg nem látok más módot arra, hogy ebben a kérdésben véglegesen és végletesen ketté ne szakadjon az Egyház.

Reklámok

Híd az óceánon” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Szeretettel a Pride-ra! | re : valve

Hozzászólások lezárva.