A Biblia tévedhetetlensége

imagesAki folyamatosan követi a blogomat, tudhatja, hogy számos területen tele vagyok kérdésekkel, próbálom megérteni, hogyan is kellene összeegyeztetni hitemet és a Bibliát a mai kor tudományos, erkölcsi, teológiai kihívásaival. Három fő terület, amiről hosszabban is értekeztem az elmúlt egy-másfél évben az evolúció, a homoszexualitás és pokol kérdésköre. Folyamatosan formálódik a gondolkodásmódom ezeken a területeken (is), és ma már máshogy vélekedem, mint öt évvel ezelőtt, és valószínűleg öt év múlva is máshogy fogok. Ezek persze nem állnak szöges ellentétben egymással, sokkal inkább egy folyamat állomásai, amit nem is én okozok, egyszerűen erre halad (fejlődik?) gondolkodásmódom a maga természetes medrében.

Nemrég azonban rájöttem valami fontosra, mégpedig arra, hogy mindezen kérdéseim mögött egy mélyebb, és általam eddig még nem vizsgált terület húzódik meg, ami a Biblia tévedhetetlenségére vonatkozik. Ahonnan én jövök, ott a Biblia tévedhetetlensége olyan axióma, ami annyira szériatartozéka a gondolkodásmódnak, hogy senkiben fel sem merül a kérdés, hogy az micsoda egyáltalán, mit jelent és hogyan kell érteni? Sok-sok évnek kellett esetemben is eltelnie, hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy ez a terület vizsgálható, sőt érdemes és fontos is lenne megvizsgálni. Mit értünk a Biblia tévedhetetlensége, hibátlansága alatt, hogyan befolyásolja az ezzel kapcsolatos álláspontunk bibliaértelmezésünket és gyakorlatunkat? Nem akarok nagyon nagy szavakkal élni, de gyakorlatilag minden ezen múlik!

Gyorsan be is szereztem egy könyvet a témában, mely segített tisztábban látnom és jobban eligazodnom, de erről csak legközelebb fogok írni, mert nagyon hosszú lenne a bejegyzésem.

Tévedhetetlen vagy hibátlan

Ahogy sejteni lehetett, mind definíciójában, mind értelmezésében különböző álláspontok alakultak ki az Egyházban a bibliai tévedhetetlenséggel kapcsolatban, de még a szűkebb evangéliumi világban is. A helyzetet bonyolítja az angol kifejezések használata, melyek sokszor jelentésükben átfedésben vannak egymással, így nem mindenki érti alattuk ugyanazt, hát, még ha megpróbáljuk magyarra fordítani őket. A két legelterjedtebb angol kifejezés az inerrancy és az infallibility, lefordításuktól inkább el is zárkóznék, mert csak zűrzavarosabb lenne tőle a kép. A legelterjedtebb értelmezés szerint inerrancy alatt azt értjük, hogy a Szentírás eredeti kéziratai hibátlanok, megbízhatóak minden témában, amit csak érintenek (történelmi, tudományos témákban is). Az infallibility alatt pedig leginkább azt értik a mai teológusok, hogy a Szentírás képtelen a tévedésre hitélet és hitgyakorlat témájában, tehát üdvösség és hitélet kérdésében ad tökéletes és hibátlan kijelentést, ám nem célja, hogy történelmi vagy tudományos kijelentéseket tegyen.

Szöveg és értelmezés

Még ha a tévedhetetlenség szigorúbb értelmezését is fogadjuk el igaznak (inerrancy), akkor sem mindegy, hogy azt a Biblia (eredeti) szövegére vagy saját bibliaértelmezésünkre vonatkoztatjuk. Ezért az inerrancy vallói között is nagy szórás lehet különböző szakaszok értelmezésében. Jól megfér tehát egymás mellett egy szószerinti értelmezést valló fundamentalista a maga szószerinti 6-napos teremtéselméletével és fiatal földjével, és egy teista-evolucionista, aki a Biblia első fejezeteit, bár tökéletesnek és hibátlannak tartja, szimbolikusan értelmezi. Jól érzékelhető tehát, hogy bibliaértelmezés szempontjából nagyon nagy a mozgástér még az inerrancy szűkösnek tűnő keretein belül is.

Mit mond a Biblia?

Ugyancsak fontos kérdés, megkísérlem, a legfontosabb, hogy maga a Biblia mit nyilatkozik saját magáról? Igényli-e a Biblia, hogy tévedhetetlennek és tökéletesnek tartsuk, vagy elképzelhető, hogy túllövünk a célon, és olyan elvárásoknak tesszük ki, melyek egyre védhetetlenebbek a 21. században? Emberi találmány a bibliai tévedhetetlenség vagy Istentől adott kijelentés?

Úgy gondolom, bármennyire magától értetődőnek tűnik ezekre a kérdésekre megtalálni a választ a Bibliában, korántsem annyira egyértelmű a helyzet. Bár számos helyen nyilatkozik a Biblia Isten Igéjének tökéletes, igaz és megbízható voltáról, sok kérdés megválaszolatlan marad. Nézzük az egyik legismertebb igeszakaszt a témában:

„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2 Tim 3:16-17)

Néhány kérdés, ami felmerül: hogyan határozzuk meg, mi a teljes Írás? Mit jelent az ihletettség? Tollbamondást vagy inspirálást? Mennyire függetleníthető az ihlet a szerző kultúrájától, gondolkodásmódjától, korának sajátosságaitól, felfogásától, istenképétől, stb.? Felülbírálta-e az ihletettség a szerzők tökéletlenségét? A szerzők minden szava egy az egyben és tökéletesen Isten szava, vagy a teljes mondanivaló adja a tökéletes kijelentést? Mit jelent, hogy „hasznos”? Amennyire pozitív kijelentés ez, olyannyira lehetséges korlátozásként is érteni, főként a tévedhetetlenség bizonyos modern felfogásainak fényében, melyek a Bibliától tudományos és történelmi precizitást, tökéletességet és (örök) naprakészséget várnak el.

Nem gondolom, hogy ezekre a kérdésekre nincsen válasz, de a helyzet egyáltalán nem annyira magától értetődő, mint amekkora az általános hallgatás körülötte evangéliumi körökben. Persze ez is sárkányok lakta föld, és nem is hitben kiskorúaknak ajánlott terület, mert valós veszélyeket rejt magában. Én is óvatosan lépkedek ezen a területen, tudva, hogy nem kis buktatókba botolhat az óvatlan vándor.

A következő bejegyzésben megpróbálom bemutatni az általam olvasott könyv alapján, hogy hány- és hányféleképpen meg lehet közelíteni a bibliai tévedhetetlenség témakörét.

Reklámok

Isten és erkölcs – válasz egy blogbejegyzésre

law-158356_640Kedvenc hívőből lett ateista bloggertársam (Moldován Norbert, alias Norbs) néhány héttel ezelőtt felhívta figyelmemet a legújabb bejegyzésére, és arra kért, hogy ha időm és kedvem engedi, reagáljak rá valamilyen formában. Megköszönve a felkérést, most igyekszem a magam szintjén és képességei szerint válaszolni bejegyzésére. (Bejegyzésemben nem fogok mindenre kiterjedően visszautalni az eredeti bejegyzésre, úgyhogy javaslom annak elolvasását bejegyzésem követhetősége miatt.)

Az írás címe gyakorlatilag egy provokatív kérdés (“Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?”), ami azonban egyáltalán nem indokolatlan egy külső szemlélő számára. Ahogy a bejegyzés is pedzegeti, vannak bizonyos aspektusai a Bibliának, amelyek kérdéseket vonnak maguk után, feszültségek, melyek feloldásért kiáltanak. Az egyik ilyen feszültség az Ószövetség bizonyos szakaszai és az Újszövetség, főként az evangéliumok, még konkrétabban Jézus szavai között van. Ennek legillusztrisabb példája Istennek a Norbi által is említett parancsa Izrael felé, ellenségeik teljes elpusztítására vonatkozóan (gyerekestül, állatostul, mindenestül), mely élesen szemben áll Jézus erőszakmentességével, miszerint még ellenségeinkkel szemben sem szabad ellenségesen fellépnünk, hanem áldanunk kell őket. Elismerem, hogy nem kis szakadék tátong a két attitűd között, és hegyeket mozgató hitre van szükség ennek betemetésére. Nem gondolom, hogy nálam van a bölcsek köve, nem is tudom a teljes választ, de véleményem van a kérdésről, ami folyamatosan formálódik, mint ahogy én magam is.

Általános vagy specifikus

Először is, úgy gondolom, különbséget kell tennünk az Ószövetség erkölcsi tanítása és Isten bizonyos konkrét, adott helyzetre vonatkozó és időleges parancsai között. Az, hogy Isten parancsba adta bizonyos népek kiirtását, minden bizonnyal sokkoló és megannyi kérdést felvető, ám nem általános érvényű erkölcsi parancs. Magyarán az, hogy Isten egy adott helyzetben (Izrael honfoglalása) úgy látta jónak, hogy bizonyos népek eltöröltessenek, nem jelenti azt, hogy ma is széles mosollyal örvend a népirtásoknak. Az, hogy akkor miért gondolta Isten ezt szükségesnek, már más kérdés (és nem is egyszerű, beismerem), de semmiképpen sem összekeverendő Isten általános elképzelésével jóról és rosszról. Az ószövetségi Törvény számos helyen az idegenek iránti el- és befogadásról tanít, és úgy gondolom a Tízparancsolatban ma sem találunk semmi erkölcsi kivetnivalót (mármint a második feléből, amennyiben ateistaként nem találjuk magunkra vonatkoztathatónak az első felét, mint Norbs). Az Ószövetségben kerül a Bibliában először megfogalmazásra az az elhíresült gondolat is, miszerint “szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. Tehát véleményem szerint az Ószövetség erkölcsi tanítása nem marad el a krisztusi normától, még ha megfogalmazása és bizonyos sajátosságai valóban vaskoriak, hiszen egy vaskori népnek adattak egy vaskori közegben. Ahogy Jézus megfogalmazta, és tartalommal megtöltötte, a Törvény és a Próféták ezen a két parancsolaton függnek: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes lényedből, és felebarátodat, mint önmagadat!

A jó, a rossz és az erkölcs

Norbs megfogalmazza felfogását a jó, a rossz és az erkölcs megítéléséről materialista majd teista szempontból. Röviden, szerinte a materialista felfogás az egyén és társadalmi hasznosság szempontjait figyelembe véve határozza meg az adott kornak megfelelően az erkölcsöt, a teista pedig aszerint, hogy mit mond Isten a Bibliában, illetve ennek alárendelve a Szentlélek a hívő lelkiismeretén keresztül.

Én ezzel nem is vitatkoznék, pusztán azzal egészíteném ki a magam megrögzött teista szemszögéből, hogy szerintem a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Megítélésem szerint Isten nem azért adott törvényeket, hogy jól megszívasson minket és még inkább Istennek érezhesse magát (“Hallottátok, hogy dörgött a hangom?” – kérdezte az Atya a Fiútól és a Szentlélektől), hanem pontosan az egyén és a társadalom javára. Gondoljunk csak bele, micsoda társadalmat kapnánk, ha mindenki mindent mindig a szeretet aranyszabálya alapján tenne! Meggyőződésem szerint Istent a bűnök sem azért zavarják, mert annyira hisztis lenne, hanem mert Ő, aki a Szeretet, nem bírja nézni, ahogy önmagunkat és egymást bántjuk. Hadd idézzek egy ritkán idézett szakaszt Jób könyvéből erre vonatkozóan:

Nézz fel az égre, és lásd meg,
    figyeld meg a fellegeket, mily magasan szállnak!
Isten azonban messze fölöttük lakik,
    mit árthatsz neki, ha vétkezel?
Még ha megsokasodnak is bűneid,
    mit tehetsz ellene?
De ha ártatlanul élsz, nem őt segíted vele!
    Mit kaphat tőled, ami hiányzik neki?
Bűneiddel csak a halandóknak ártasz,
    amilyen magad is vagy!
Igazságod is csak a halandóknak használ,
    amilyen magad is vagy! (Jób 35:5-8)

Azzal sem értek egyet, hogy a teista erkölcs, lévén, hogy a Biblián alapul, nem lenne alkalmazható jelen korunkra. Egyrészt a Norbs által említett megküzdő mechanizmusok nagy részét alkalmazhatónak vélem (az első kivételével), és úgy gondolom, ezért nem is kell elnézést kérnem. Igenis tetten érhető egyfajta progresszivitás a Biblia erkölcsi tanításában, ami nem Isten evolúciója és változása miatt van jelen (hiszen Ő állandó), hanem az ember fejlődése, “istenfelfogó-képessége” és erkölcsi evolúciója miatt. Hiszem azt is, hogy sok mindent szimbolikusan kell értelmezni a Bibliában, és azon meggyőződésemet sem rejtem véka alá, hogy Isten, Isten, én pedig nem. Ebből fakadóan igenis vallom, hogy Isten felette áll az erkölcsnek, az emberi vélekedéseknek és rációnak, sőt a számon-kérhetőségnek is. Mindez akár ijesztően is hangozhatna, ha emellett nem volnék tökéletesen meggyőződve arról, hogy Ő jó is, sőt maga a Szeretet. Ez nem jelenti, hogy ne akarnám felfogni a gondolatait és céljait (Zsolt 119:27), ne igyekeznék megérteni, miként lehet és kell a szeretet törvényét mai korunkban értelmezni és alkalmazni, de tisztában vagyok korlátaimmal.

Hogyan lehet egy keresztény erkölcsös?

Hogy a kérdésre is válaszoljak, tisztáznom kell egy félreértést, ami sajnos keresztény (főként kultúrkeresztény) körökben is elterjedt: a kereszténységnek nem az erkölcsösség a lényege és célja. Nem az a cél, hogy kevesebbet káromkodjak, ne keféljek félre (főleg ne azonos neművel), ne abortáljak magzatot, ne menjek szupermarketbe vasárnap, ne higgyek az evolúcióban, rendszeresen építsek futballstadionokat, stb., stb. Ezek persze jó és fontos dolgok (már amelyik…), azonban a kereszténység lényegi üzenete, hogy szarban betegek vagyunk, de Isten megment és kimos kigyógyít belőle, azzal sem törődve, hogy közben Rá is fröccsen Ő is belehal. Az Istennel való találkozás és közösséggyakorlás eredménye lehet (és remélhetőleg nem csak feltételes módban), hogy egyre inkább a szeretet emberei leszünk és nem önző férgek. Lehetséges Isten nélkül is erkölcsösnek lenni? Simán. Lehet, Istennel is erkölcstelennek lenni? Sajnos. A kérdés csupán az, hogy ki meddig süllyedt a szarban mennyire betegedett meg, és lefelé vagy felfelé tart megkapta-e a gyógyszert?