Dilemmáim az örök tudatos szenvedés tanával

Talán az előző bejegyzésemből érezhető volt, hogy gondjaim akadnak az örök tudatos szenvedés tanával. Nem fogom tudni ezeket egy bejegyzésben összefoglalni, de időről-időre szeretnék egy-egy problémára rávilágítani, a többire meg majd később kitérek, ahogy felmerül bennem.

Arányok és matek

Az egyik legfontosabb érv a pokol létezése mellett az igazságszolgáltatás igénye. Alapvető emberi igény, hogy a bűnös elnyerje büntetését, a jó pedig jutalmát. Úgy gondolom, ez a jogos igény istenképűségünk miatt van bennünk, lelkiismeretünkből fakad, és annyira alapvető, hogy gyakorlatilag ideológiától függetlenül mindenkiben ott van. Ez késztet minket arra, hogy szörnyű emberi tettek láttán összerezzenjünk és igazságért kiáltsunk. Emiatt vannak börtöneink, igazságszolgáltatási rendszerünk, és sokan azért követelik a halálbüntetés visszaállítását, mert úgy vélik, van az a bűn, ami halált érdemel. (Az persze más kérdés, ha őket kérnék fel a halálbüntetés végrehajtására, hogyan vélekednének erről…)

Az is természetes mindannyiunk számára, hogy van különbség bűntett és bűntett között, és a büntetésnek arányosnak kell lennie a kihágással. Ezért ítéljük meg másként a bolti tolvajt, aki az éhező gyerekeinek lop kenyeret, és a népirtót, aki milliók módszeres kivégzését rendeli el teljes lelki nyugalommal. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy nem ugyanazt a büntetést érdemlik. A büntetésnek tehát kell, hogy legyenek fokozatai. Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy ez csak valami humanista gondolat, ami saját bűnösségünk miatt van bennünk, mintegy önmagunk védelmében, hogy empátiát keltsünk másokban saját esendőségünk iránt, annak tudnia kell, hogy Isten is így gondolkodik a Törvényben. A „szemet szemért, fogat fogért” gondolat első olvasatra kegyetlennek tűnik, ugyanakkor amennyire megengedő és a jogos igazságérzetnek utat adó, épp annyira korlátozó is: szemért csak szemet, fogért csak fogat! Az arányosság elve visszatükröződik az egész Törvényben, még ha van is sok olyan bűn, aminek büntetése „átlöki” az elkövetőt a halálon túlra, mint amikor Amerikában valakit pl. 400 évre ítélnek. A bűn és bűnhődés arányba hozása tehát isteni gondolat, mely a Törvényben is tetten érhető.

Gyerekkorunkban néha játszottuk a „ki tud nagyobbat mondani” játékot, főleg amikor arról igyekeztük meggyőzni a másikat, hogy nekünk van igazunk. Egy ilyen beszélgetés valahogy így nézett ki:

– Tuti biztos nekem van igazam! Száz százalék!
– Nem, nekem! Ezer százalék!
– Ezerszer ezer!!
– Egymilliárd csillió százalék!!!
– Végtelen százalék!!!!
– Végtelen plusz egy!!!!!
– Végtelenszer végtelen!!!!!!
– Végtelen a végtelenediken!!!!!!!

Nos, attól függetlenül, hogy kinek is volt igaza, belátható, hogy amikor a végtelen fogalma beugrott a képletbe, azt már nagyon nem lehetett felülmúlni (mármint, egyáltalán nem). Az örök tudatos szenvedés tana azonban pontosan azt állítja, hogy a szenvedés végtelen lesz. Matematikailag ugyanannyit fog szenvedni egy füllentő kamasz, akin végigment egy kamion épp a felelősségre-vonhatóság másnapján, mint mondjuk Hitler és Sztálin. Persze, lehet, hogy neki csak örökkön-örökké csikkeket nyomnak el a nyelvén, míg Hitlert élve elégetik, majd hamuból összerakják, hogy újra elégethessék (ahogy minimálisan megérdemelné), de a lényeg, hogy gyakorlatilag egyik sem jobb, mint a másik: örökké fog tartani mindkettő. Kérdés tehát, hogy van-e értelme itt bármiféle arányosságról beszélni, hiszen mindkét szituáció végtelenül (szó szerint) elkeserítően reménytelen. Úgy tűnik tehát, hogy Isten a saját maga által bemutatott elvet hágja át, mert végtelenszer ezer az nem kevesebb, mint végtelenszer egymilliárd.

Hogy egy kicsit jobban érzékeltessem a problémát, képzeljünk el egy szülőt, aki szófogadatlan gyermekét nem csak pofon vágja, hanem addig veri, míg marad benne lélek, aztán megvárja, hogy újra verhető állapotra gyógyuljon fel (vagy ő maga gyógyítja meg valami csoda folytán), hogy folytathassa „jogos”, örökké tartó, „igazságos” büntetését. Persze, ha bocsánatot kér, akkor felsegíti, de csak egy bizonyos időtartamon belül, ha az idő lejártáig nem kér bocsánatot, akkor már nincs visszatérés, marad az örök verés. Mit gondolnánk egy ilyen emberről? Igazságosan teszi-e, amit tesz? Miért gondoljuk ezt Istenről? Nevezheti-e magát az az Isten szeretetnek, aki ilyet művel? Vajon, ezeket a kérdéseket csak egy humanista felfogás mondatja velem, vagy Istennek a Törvényben kijelentett természetével és igazságérzetével való konfliktusba kerülésem?

Szálkák és gerendák

A helyzetet fokozza Istennek a végső és legteljesebb kijelentése önmagáról a názáreti Jézus személyében. Jézus volt az, aki azt mondta, hogy előbb vegyük ki saját szemünkből a gerendát, mielőtt a másik szeméből szeretnénk kipiszkálni a szálkát. Emellett azt is mondta, hogy szeressük ellenségeinket, imádkozzunk értük, áldjuk őket. Ezt be is mutatta, amikor jogtalanul elszenvedett kereszthalála közben megbocsátott és bocsánatért könyörgött gyilkosai számára. Vajon ez a Krisztusban kijelentett Isten, aki azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg és szeressük ellenségeinket, és aki saját bűnbocsánatunkat gyakorlatilag attól teszi függővé, hogy mi megbocsátunk-e az ellenünk vétkezőknek, alacsonyabb erkölcsi/etikai szinten van-e, mint amit tőlünk elvár? Vajon Ő, aki tőlünk azt kéri, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek, maga ezt nem akarja vagy tudja megtenni saját ellenségeivel, hanem mégis inkább évmilliókon, évmilliárdokon keresztül kínozza, gyötri őket soha véget nem érően? Amennyiben igen, neki nem csak gerenda van a szemében, hanem egyenesen fából van a szeme, sőt talán Pinokkió az ő neve. Sőt, talán nem is érdemes bizalmunkra, mert sokkal inkább emlékeztet Isten ellenségére, mint Istenre.

Tudom, talán botrányos, és már-már istenkáromlással határos, amiket írok, de szeretném leszögezni: én nem ilyen Istenben hiszek, az örök tudatos szenvedés tana azonban egy ilyet sejtet.

update: hogy miért nem értek már teljesen egyet magammal a fentiekkel kapcsolatban, arról itt írok bővebben.

(Blogom követhető és kommentálható a Facebookon: https://www.facebook.com/revalve.by.balati)