A zateista emberevő szörnyetegek

ImageMielőtt folytatnám utamat a homoszexualitás felé (mármint a blogomban ;) ), muszáj írnom valamiről, ami most hirtelen felbőszített. A Facebookon terjed egy aranyos kis történet…:

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul:
– Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.
Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol.
– Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
– Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! -dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista.
A kislány elgondolkodik, és így szól:
– Rendben, de előtte had kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol: – Fogalmam sincs.
Erre a gyermek:
– Nos akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor igazából szart sem tudsz!
Zárta le a beszélgetés a kislány, és ment vissza olvasni.

Tom Retterbush írása alapján!

Eddig a történet, megosztva 91-szer, lájkolva 199 ember által (jelenleg).

Meggyőződésem, hogy az ilyen – nyilvánvalóan kitalált – történetek iszonyatos kárt okoznak az evangélium ügyének, és sokkal többet árulnak el a történet írójának, terjesztőinek és lájkolóinak gondolkodásmódjáról, mint bármi másról. Az ilyen írások miatt undorodik meg sok ember a kereszténységtől és a keresztényektől.

A következők a problémáim:

  • Az írásból süt az író véleménye a zateistákról: gonosz, kislányokat zaklató, félrevezető emberek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy másokat is megfertőzzenek a zateizmus fertőjével. Nem hagyják olvasni az aranyos kislányokat, rögtön letámadják őket mételyező hazugságaikkal, miszerint nincsisten! Emellett pedig tökhülyék, az élet legalapvetőbb kérdéseire sincs válaszuk, nemhogy Istenről, Pokolról és Mennyországról, hiszen a testi ember nem foghatja fel Isten dolgait, gyöngyök ezek neki, a zateista disznónak.
  • Bezzeg a hívők! Már kislány korukban is rendkívül okosak, sőt még huncutak is, ha kell! Persze biztosan szépen beszélnek (amúgy), meg nyilván jól is viselkednek (sokat olvasnak), de tudják, hogy hogy kell bánni egy gyatiestával: velük lehet csúnyán is beszélni, hiszen megátalkodott, velejéig romlott gonoszt evők mind, és ha nem vigyázol és szóba elegyedsz velük, bármelyik pillanatban felfalnak, ateistán megemésztenek és ki is kakilnak (sőt szarnak!!), hogy te is olyan szar ember legyél, mint ők: zateista! (Hogy milyen formájúra kakilnak, a történet szerint nem eldöntött, mert még eztsetudják…)
  • Az író abba nem nagyon megy bele, hogy mi a szar (bocsi) köze van az állati ürülékek formájának Istenhez, a Pokolhoz és társaihoz, de ez nem is fontos, hiszen a lényeg, hogy az okos, aranyos, huncutkislány, hogy elküldte már a zateistát a zanyjába a frappáns válaszával!! LOL !!!4!4!! LÁJKK!!4! Megosztás!!!4!! Lopom :)))) !!!4!!
  • Magyarán a történet lényege nem az, hogy meggyőzön bárkit is, hanem, hogy minket elringasson abban a kellemes érzésben, hogy igazunk van, a többiek pedig tévednek, hogy mi birtokában vagyunk a zigazságnak, ők pedig szart se tudnak. Jó érzés, hogy jobbak, többek vagyunk mint ők. Kiemel ez minket a hétköznapok szürkeségéből, egy pillanatra újra érezhetjük, hogy kiváltságosak vagyunk: nem olyan ostoba ateisták, mint a történet gonosz szereplője, vagy nem olyan, mint az a vámszedő ott a mellét verdesve. . .
  • (Hogy mit keres egy kislány egyedül a repülőn ugyancsak részletkérdés, nyilván annyira okos és talpraesett, hogy a keresztény, minden-kérdésre-a-választ-tudó szülei el merték engedni a hosszú útra, mert tudták, hogy ügyesen visszaveri a zateisták minden támadását.)

Ha ezt a történetet elolvassa bármely értelmes és történetesen (még? már? kitudja?) ateista ember, egy dolog kristálytisztává fog válni előtte: mindent, csak ezt ne. Lehet, hogy eljön egy pillanat az életében, amikor meginog a hitében (miszerint nincs Isten), de egy valamit biztosan tudni fog: erre a szintre nem akar lealacsonyodni sem intellektuálisan sem erkölcsileg.

Édes, drága Testvéreim! Ne alacsonyodjunk le ilyen mélyre, és ne rántsuk magunkkal Krisztust és az Ő csodálatos Örömhírét ilyen mélységekbe! Nagyon szépen kérem!

A Fiú magánya

Image

Figyeljetek rám! Hamarosan eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor mindannyian szétszóródtok, ki-ki hazatér az otthonába, és engem egyedül hagytok. De mégsem leszek egyedül, mert Atyám velem van. (János 16:32)

János evangéliumának utolsó fele (a 13. fejezettől) végig a kereszt árnyékában játszódik. Jézus már nem a tömegek felé szolgál, hanem a Hozzá legközelebb állókhoz, a tanítványokhoz szól. Ők voltak azok, akik mindenüket feladva az egész életüket rábízták erre a názáreti rabbira, akiről hitték a maguk zavarodott módján, hogy Ő Izráel reménysége, aki helyreállítja Dávid trónját, megalapítja királyságát, és Vele együtt uralkodnak majd. Három éve követték és próbálták megérteni személyét és üzenetét – több-kevesebb sikerrel. Azokban a napokban viszont egyre többször mondott furcsákat: elmegy valahova, ahova nem követhetik, egy kis ideig még látják, egy kis ideig aztán nem, szomorúak lesznek, de bánatuk örömre fordul. Ami ennél is fájóbb volt, megkérdőjelezte hűségüket és elkötelezettségüket: árulásról beszélt és arról, hogy megtagadják Őt. Egy kicsit paranoiásnak tűnt azokban a napokban.

Ha tudták volna…

Jézus azonban tudta, hogy egész életében hűségesen és engedelmesen követte Atyja minden utasítását, ezért igazából soha nem lesz egyedül, még ha a leghűségesebb követői hátat is fordítanak Neki. Semmit sem tett és semmit sem mondott, amit ne az Atyától látott és hallott volna, élete nem a sajátja volt: teljesen és tökéletesen alárendelte magát az Atyának. Hű volt mindhalálig, addig a bizonyos kereszthalálig. Élete utolsó óráiban azzal a bizonyossággal tekintett az elkövetkezőkre, hogy soha nem lesz egyedül, az Atya mindig Vele van.

Ha tudta volna…

Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: “Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Máté 27:46)

Jézus a kereszten függött, az Atyának való engedelmessége csúcspontján, azon a helyen, ahova egész életén át készült: ahol dicsőséget szerezhet az Atyának. Mindenki hátat fordított neki, elárulta és megtagadta Őt, a világ kimondta felette ítéletét. Az Övéihez jött, de az Övéi nem fogadták be Őt: a leggyalázatosabb módon kivégezték, bűnözőkkel, gyilkosokkal osztozott azon a napon a keresztek egyikén. Meggyalázva, meztelenül, megverve, megkorbácsolva függött a keresztre szegezve, ártatlanul, érdemtelenül, mert ennyire szeretett minket és az Atyát, aki a mindene volt.

És ekkor, a legnagyobb fájdalmak és szenvedések között, amikor leginkább szüksége lett volna arra, hogy az Atya közelségét érezze, Ő nem volt sehol. Elhagyta Őt. Jézus felkiáltása nem színjáték volt, nem a betanult szöveg felmondása, valóban megdöbbent, hogy az Atya elhagyta. A lelke legmélyéből szakadt fel ez a kiáltás, mert még soha, semmi miatt nem kellett átélnie az Atyától való elszakítottságot, örök időktől fogva egyek voltak, a szeretet, a kölcsönös engedelmesség és az öröm örökös körforgásában. Most azonban az Atya hátat fordított Neki, mert beszennyezte magát: a mi mocskunkat, lázadásunkat, bűneinket és bűzeinket vette magára. Ez volt az engedelmesség poharának utolsó cseppje, az Istentől elszakadt emberiséggel való azonosulás utolsó lépése: Isten Fia elszakította magát bűneink által szerető és szeretett Atyjától: emberfia lett, annak minden átkával és magányával. Végképp olyanná lett mint mi: elhagyatottá, megtörtté, torzzá, egy pokolra tartó halandóvá.

Jézus utolsó percei nemcsak fizikai fájdalomban és sötétségben, hanem teljes lelki, szellemi magányban teltek. Haldoklott bűnösen és istentelenül. Valóban átkozottá lett, valóban a pokol lángjaival nézett szembe, csakúgy, mint mindenki, akit bűnei elszakítanak Istentől.

Nem maradt semmije, csak egy halvány remény egy oly távolinak tűnő ígéretben egy harmadik napról.

Szextettek

ImageA következő terület, amivel foglalkozni szeretnék, mert úgy vélem, változás zajlik benne, az a szexualitás témaköre, azon belül is a homoszexualitásé. Azonban ebben a bevezető bejegyzésemben nem szeretném egyszerre leszűkíteni a kérdést a homoszexualitásra, ugyanis a kérdés és probléma ennél tágabb.

A szexualitás egy olyan terület, amely átitatja a mai világunkat, lépten-nyomon akarva-akaratlanul belebotlunk. Az embert a legelemibb ösztönei szintjén érinti, hiszen minden ember – alkattól függően kisebb-nagyobb mértékben – szexuális lény. (Eltekintve most bizonyos kivételes esetektől.) Természetesen a szexualitás önmagában egy csodálatos dolog, az élet természetes része, mely megfelelő – lelkileg, fizikailag biztonságos – keretek között igazi örömforrás lehet – és ez jó is így. Azonban, mivel mindenkit zsigeri szinten érint és mozgat, rossz kezekben veszélyes és pusztító fegyverré válhat. Ez az oka annak, hogy manapság szinte mindent a szexualitással próbálnak eladni: a zenétől a filmeken át a legkülönbözőbb fogyasztási cikkekig bezárólag. Az internet robbanása ezt a jelenséget exponenciálisan felfokozta. Mai társadalmunk fülledten szexuális és minden forrásból bombáz minket; ennek hatása alól nehéz az embernek kizárnia magát, tudat alatt is gyakorolja befolyását.

Éppen ebből a helyzetből kifolyólag a szexualitás az a terület, melyben a szekuláris közgondolkodás és az Egyház tanítása a leglátványosabban eltér egymástól. A Biblia tanítása a szexualitásról egy mai átlagember számára nevetséges. Ma már senki nem gondolja komolyan, hogy a házasság előtt nem szabad nemi életet élni, sőt, egyenesen javasolt, hogy az ember tegyen szert némi-nemű nemi jártasságra, mielőtt élesben „játszik”. Nem, hogy nem botrányos, hanem egyenesen természetes ma már az együttélés házasságkötés nélkül. A szüzesség nem egy féltve őrzött kincs, hanem egy nyűg, amitől minél előbb meg kell szabadulni, hogy ne váljon az ember cikivé, vállalhatatlanná.

A saját bőrömön tapasztaltam, milyen keresztény fiatalemberként ebben a közegben létezni. 17 sem voltam, mikor megtértem (épp mikor az egész téma kezdett komolyan aktuálissá válni), és 27 éves koromban házasodtam meg. Ez a 10 év korántsem volt egyszerű, főleg, hogy a gyülekezet, amibe jártam, még az ártatlan együtt-járást, romantikus ismerkedést sem engedélyezte. A szakadékot, mely keresztény fiatal-felnőttségem és pl. a főiskolai lét mindennapjai között tátongott bennem, nem segített áthidalni az a tény sem, hogy a bűntudatkeltés és megszégyenítés (=engedelmességben tartás) remek fegyverének bizonyult gyülekezetünkben az „önkielégítés” szó puszta (gyakori) megemlítése. A bukás-bűntudat-megtisztulás-újrapróbálkozás örökös ciklikusságában telt – nagyon lassan – ez az évtized. Erről csak azért merek ilyen őszintén beszámolni, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy esetem egy picit sem különleges: akkori ismeretségemben minden hívő srác így volt ezzel (néhányan elég őszinték is voltak, hogy bevallják), és biztos vagyok benne, hogy ez ma sincs másként – sőt. A demográfiai tény, miszerint a fiatalok egyre később házasodnak, és a Biblia tanítása a szexualitásról irdatlan nehéz helyzet elé állítja a mai fiatalokat: egy szexuálisan túlfűtött világban kell(ene) tisztán megtartaniuk magukat a házasságig, mely egyre később (ha egyáltalán) lesz az övék. Csoda-e hát, hogy túl magasnak találják ezt az árat és hátat fordítanak az Egyháznak? Az Egyháznak, amely ilyen lehetetlen kihívás elé állítja őket? Véleményem szerint hitüket nem adják fel (hiszen titkon remélik, hogy Isten megbocsátja „ifjúkori vétkeiket”), és talán az Egyházhoz is visszatalálnak a zűrös évek, évtizedek után, de hogy emberfeletti feladat számukra átvészelni ezt az időszakot, az biztos.

És akkor még meg sem említettem azt a generációs szakadékot, mely ott tátong a mai fiatalok és az őket tanítani, befolyásolni szándékozók (szülők, pásztorok, tanárok, stb.) között. A helyzet az, hogy már lassan én is nehezen tartom a tempót a mai világ újdonságaival, pedig generációmhoz képest rendkívül aktív digitális életet élek: facebook, twitter, blogok, foursquare és társai: kipipálva; van okostelefonom, tabletem, és tegeződöm velük. Követem a tempót, és még csak nem is kényszeredetten: értem és örömömet lelem ezekben a technikákban. Azonban napról-napra szembesülök dolgokkal, amik rávilágítanak, hogy az égvilágon fogalmam sincs, mik zajlanak a mai tinik okostelefonjain, facebook üzeneteiben, stb. Pl. az egyik legnépszerűbb okostelefon-alkalmazás lényege, hogy a felhasználók képeket tölthetnek fel egy nyilvános weboldalra, melyet a többi felhasználó megnézhet, de a fotók 24 óra múlva törlődnek. Mondani sem kell, hogy a legtöbb fotó szexuális jellegű. Létezik olyan alkalmazás is, melyben képet lehet küldeni üzenetben, mely megtekintés után néhány másodperc múlva automatikusan törlődik (vagy mégsem?). Mindennapos ma már, hogy tinédzserek meztelen fotókat küldenek magukról másoknak. Érdemes elolvasni ezt a döbbenetes cikket a témában egy keresztény lelkigondozótól (sajnos csak angolul). A helyzet az, hogy a felnőtt generációnak nagyon sokszor halványlila fogalma sincs arról, hogy mi zajlik a tinik telefonjain, chat-szobáiban, facebook üzeneteiben. Nem csak, hogy nem tudják, de meg sem értenék: szó szerint más nyelven beszélnek. Mi lehet a megoldás? Tiltás, korlátozás, titkos megfigyelés, őszinte beszélgetés? Ezek égető és sürgető kérdések, melyek nem tűrnek halasztást. Az Egyház pedig sajnos sokszor még a kérdést sem érti, nemhogy a választ tudná.

Egy szexuálisan fülledt világban élünk, fiataljaink egyre távolabb tőlünk technológiai analfabetizmusunk miatt, és mi nemhogy a választ nem tudjuk, azt sem tudjuk, hogy a kérdés létezik. Az Egyház tanítása archaikus, idegen, nevetségesnek tűnő és nem magától értetődő. Pedig az ember valójában nem lett más: ugyanazok a vágyak mozgatják, ugyanazok a valódi szükségei, ugyanazok az alapproblémái. Talán a válasz is ugyanaz, csak le kellene fordítanunk mai nyelvre és meg kellene indokolnunk, nem csak kinyilatkoztatnunk. Ellenkező esetben elrohan mellettünk a világ, ablakából gyermekeink integetnek egyre távolodva.

Evolúcióm állomásai

darwin

Épp ma láttam pont egy ilyen matricát egy autón Lengyelországban. A vicc, hogy kettővel mellette pedig egy “Evolution” feliratú autó állt, én pedig a kettő között… Darwin üldöz!

Talán az előző, bevezető posztomban feltűnt, hogy a teista evolúcióról elég röviden írtam. Ez nem azért történt, mert nem találom érdekesnek az elméletet, ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy az egyik trend, ami tetten érhető az Egyház evangéliumi berkeiben, éppen ezzel kapcsolatos:  egyre többen törekednek kibékíteni hitüket a tudomány mai állásával és állításaival, több-kevesebb sikerrel. Ha valaki nyomon követte Sytka kiváló – reményeim szerint nemsokára újrainduló – blogját az évek során, az nagyon sok remek írással találkozhatott Sytka olvasmányairól, gondolatairól, pro és kontra érvekről evolúció-IT-kreacionizmus témában. Egy épp a szemünk előtt kibontakozó elbeszélésben pedig egy biológus (Norbs) mondja el nekünk, miként vált névleges vallásosból hívővé, majd hívőből ateistává – melyben nem kis szerepe volt a természettudományok mélyebb megismerésének. (Amúgy le a kalappal előtte, hogy őszintén megosztja velünk történetét, ami reményeim szerint nem ezzel az állomással ér véget!)

A történelmi egyházak gyakorlatilag már nem kérdőjelezik meg az evolúció elméletét, és egyre több evangéliumi hátterű keresztény számára tűnik a tudomány sok állítása logikusnak, helytállónak. Ha nem is ugranak egyből fejest az evolúció őslevesébe, de többekben felmerül a kérdés: tulajdonképpen mi a baj az evolúció elméletével, ami ilyen zsigeri ellenállást vált ki sok hívőben? Velem is ez történt.

Emlékszem, mikor friss, néhány hetes hívőként egyszer csak rácsodálkoztam a teremtett világra, és rájöttem, hogy valóban az: teremtett. A természet szépsége a Teremtő ujjlenyomatait hordozza magán, ez nem csak úgy minden ok nélkül jött létre, hanem Isten alkotta meg. (A pókokkal mondjuk azóta sem békültem ki, meg úgy általában az ízeltlábúakkal, de erről most inkább nem írnék.) Mivel ateista neveltetésben részesültem, ez számomra egy nagy felismerés volt, és onnantól számomra nem volt kérdés, hogy a teremtett világ mögött egy Teremtő áll: kreacionista lettem. Ez nem egy intellektuális folyamat eredménye volt, sokkal inkább egy szellemi élmény: megnyílt a szemem valamire, amit addig nem láttam. A gyülekezeti környezet, amiben hívőként szocializálódtam, nem bolygatta különösebben a témát, hiszen minden szépen meg volt írva, kérdésnek helye nem nagyon volt, igaz, igény sem volt igazán rá. Az evolúció elmélete ördöginek számított, melynek célja az emberek megtévesztése, mozgatórugója pedig az ember azon vágya, hogy számonkérés nélkül élhesse istentelen életét. Mivel a gyülekezetnek mindenre nagyjából kész válasza volt, kérdéseknek nem igazán volt helye (ebben és más témákban sem), hiszen minek kérdezősködni, ha már megvan a válasz?

Miután ebből a környezetből kiszakadtam (isteni segítséggel, de ez már egy másik téma…), egy csomó dolgot újra kellett gondolnom, hitemet az alapoktól kellett felépítenem. Ennek az egyik felszabadító következménye az lett, hogy mertem kérdéseket feltenni és a kőbevésett dogmákat megkérdőjelezni (muszáj volt!). Kb. 3-4 évvel ezelőtt tettem fel magamban a fent már említett kérdést: tulajdonképpen mi a baj az evolúció elméletével? Miért ez a zsigeri ellenállás, már-már félelem vele kapcsolatban a hívőkben, gyülekezetekben? Mi történne a hitünkkel, ha végül kiderülne, hogy mégis igaz az evolúcióelmélet? Egyáltalán baj az, ha valaki hívőként hisz benne? Megmaradhat hívőnek? Illetve, miért ne maradhatna??

Kihívások

Amennyiben valaki el szeretné fogadni a tudomány állításait az élet eredetével kapcsolatban, lehet, hogy sok kérdésre megtalál egy bizonyos választ, azonban számos súlyos, új kérdést kap helyettük. Az első kérdés, kihívás és veszély, az nyilván az igeértelmezéssel kapcsolatos. A Biblia számos fejezetét (főleg az első néhányat, de akkor dobjuk már hozzá Noét is) újra kell értelmezni, hiszen a szó szerinti értelmezés többé már tarthatatlan. Mit értsek szó szerint és mit szimbolikusan? Rendben, nem hat nap, de Ádám és Éva létezett? Vagy sok Ádám és sok Éva létezett? Mi a helyzet a kígyóval? Mi a helyzet a bűnnel?? Az ember akkor csak egy állat? Mikortól lett több? Az evolúciós ösztönök Istentől származnak? Az a vérre menő versengés és szenvedés, amit az élővilágban láthatunk, az jó? És ekkor felmerül a legnagyobb probléma.

Haláli kérdés

Amennyiben az evolúcióelmélet igaz, az ember sok-sok millió évnyi mutáció és természetes kiválasztódás végeredményeként jött létre – és mindennek az előfeltétele: a halál. Ez az a pont, ahol én megakadtam (nem mintha a fenti kérdésekre választ tudtam volna adni). A Biblia egyértelmű kijelentése ugyanis, hogy a halál a bűn következménye, és nem volt része annak a világnak, amire Isten azt mondta, hogy “Igen jó.” Ha az evolúcióelmélet igaz, akkor Isten rábólintott és jónak ítélte, hogy az oroszlán széttépi az antilopot, pedig az antilop ezt valószínűleg máshogy gondolta, különben nem futott volna az oroszlán elől. Ráadásul tudjuk, hogy Krisztus áldozatának egyik érdeme, hogy az ember utolsó ellenségét, a halált, legyőzte. A halál meg fog halni a Jelenések könyve szerint. Az eljövendő országban nem lesz könny, szenvedés és halál.

Ebből a dilemmából csak egy kiút van: a halált sem szabad szó szerinti, fizikai halálként értelmezni, hanem az Istentől való elszakítottság szimbólumaként. Ami stimmelhet is, hiszen nem halt meg az első emberpár azonnal fizikailag, mikor szakított a fáról (szimbolikusan?). Ebben az esetben, merőben máshogy kell hozzáállnunk a fizikai halálhoz: ez az élet része, ami nem csak, nem szörnyű, hanem egyenesen jó, sőt, “igen jó”!

Készek vagyunk megfizetni ezt az árat? Én még nem. Túl sok mindent kellene feladnom ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzam. Túl sok, túl drága dolgot.

A tudomány mai állása szerint

Biztos sokakban ott motoszkál már a kérdés: “Te, Balati, akkor te most mit hiszel valójában? Kinyögnéd végre? Meddig tartasz minket bizonytalanságban?” :)

Elmondom. Először is nem hiszem, hogy bűn az evolúcióban hinni. Nem hiszem, hogy az evolúció elmélete önmagában egy bűnös, ördögi csapda lenne. Nem hiszem, hogy ateistának vagy materialistának kellene lenni ahhoz, hogy valaki higgyen benne. Igaz, hogy sok ateista és materialista ember felhasználhatja, hogy ezzel takarózzon és a felelősség alól kibújjon (megjegyzem: nem minden ateista teszi ezt, sőt!), de ez nem az elmélet hibája, hanem az emberi szívé. Az elmélet önmagában nem ateista vagy materialista, hanem egy tudományos elmélet, egy eszköz, amit lehet jóra és rosszra is használni. Tehát: semmi gondom testvéremnek nevezni valakit, aki történetesen elfogadja az evolúcióelméletet.

Én magamban a következő módon tudom kibékíteni Isten Igéjét és a tudomány állításait. Ahogy Infa az egyik posztjában jól megragadta a lényeget: ha a tudomány őszinte önmagához és a világhoz, akkor minden kijelentését úgy kezdi, hogy “a tudomány mai állása szerint…”. Az őszinte tudós belátja, hogy állításait, megfigyeléseit az adott kor paradigmájában, az adott pillanatban rendelkezésre álló eszközökkel és az addig elért eredmények fényében tudja megfogalmazni. Számos alkalommal voltunk tanúi annak, hogy egy-egy felfedezés gyökeresen megváltoztatta az addigi elképzeléseket a világról. Számos olyan terület van, ahol a tudomány őszintén bevallja, hogy gyakorlatilag a sötétben tapogatózik. És itt nem csak a kvantumfizikára gondolok vagy a fekete lyukakra, hanem pl. máig sejtelmünk sincs, hogy miért ásítunk! Nem értjük pontosan a villámokat, nem tudjuk szimulálni a vízben, levegőben lévő turbulenciákat. Hosszasan sorolhatnám, hogy mennyi mindent nem értünk, nem csak mi, halandók, hanem szakképzett tudósok.

Én tehát a következő módon maradok meg a viszonylagos épelméjűség talaján hit-tudomány témában:

  1. Hiszek Istennek, hiszek a Bibliának. Ez nem azt jelenti, hogy mindig százszázalékosan értem és tudom, hogy mit, hogyan kell értelmeznem, de hiszek a Biblia isteni ihletettségében, és alázattal kérem Szerzőjét, hogy segítsen megértenem, hogy miről szól a Szentírás és miről nem, mi az üzenete és mi nem, mi a lényegi mondanivalója és mi nem.
  2. Elfogadom a tudomány mai állását. Ez nem azt jelenti, hogy minden állítását igaznak fogadom el, hanem azt, hogy tudomásul veszem, hogy a megfigyelt és általunk tudományosan felfogható dolgok ma mit állítanak. Nem okoskodom, nem ütöm orromat olyan dolgokba, melyet mélységében nem értek, nem érzem kötelességemnek, hogy kioktassam a tudományt a Bibliára hivatkozva.

Ez a két pont valamikor összeér, az igazság ugyanis abszolút. Lehet, hogy a tudomány segít majd jól értelmeznem Isten Igéjét, de az is lehet, hogy a tudomány tesz olyan felismeréseket, melyek térdet hajtanak az isteni Kijelentés előtt. Lehet, hogy ebből valami már az én életemben bekövetkezik, lehet, hogy nem.

Igyekszem tehát nyitott szívvel és elmével alázatban maradni, tudva, hogy mennyi mindent nem tudok: Istenről és a világmindenségről.