Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Reklámok

Mintha mise történne

17603_1652704311643609_6544997724427411241_n.jpg

A katekumenátus mellett természetesen elkezdtem misére is járni, és szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos élményeimet.

Mivel szerettem volna család- és gyerekbarát templomot találni, ahol nem zavaró egy esetleg nyűgös gyermek „zaja”, a már említett domonkos nővér ajánlására a szombathelyi zárda templomra esett a választásom, amit egyetemi templomnak is neveznek, mert az egyetemi pap celebrálja a misét. Ez egy gyönyörű és világos templom, aminek az oltára mellett van egy elkerített „dühöngő” rész, ahova kisgyermekes családok mehetnek. Ez a rész megfelelően leszűri a zajokat, ám mégsem marad le senki sem az eseményekről, sőt oldalról egészen közelről láthatja a szertartást. (Állítólag ilyen más templomokban is van, ami nagy pozitívum számomra.) Bár még csak háromszor voltam vasárnapi misén itt (egyszer feleségemmel és gyermekünkkel), úgy gondolom, hogy egy-két dolgot már leírhatok, ami kellemes meglepetést jelentett.

Kongó templomok, üres padsorok?

Egyrészt, a templom eddig mindig zsúfolásig tele volt. Nem tudom, hol konganak a templomok az ürességtől, vagy csak Szombathelyen illetve ebben a templomban ilyen jó-e a helyzet, de ez mindenesetre meglepett. Ugyancsak meglepetés volt a templomba járók színes összetétele: idősek, korombeliek, fiatalok, egész családok, egyedül érkezők, stb., tehát nem csak „öregasszonyok”.

A következő kellemes meglepetés, ami számomra perdöntő fontosságú, az igehirdetéssel (homília) kapcsolatos. Mindhárom alkalommal rendkívül összeszedett, tömör és lényegre törő igehirdetést hallottam, ami nem csak „stimmelt” teológiailag, hanem fontos és aktuális üzenetet tartalmazott személyesen nekem is. Meglátásom szerint semmivel nem maradt el az általam megszokott 30-40 perces vagy akár 1,5-2 órás evangéliumi prédikációktól. Sőt, éppen tömörsége miatt olyan könnyen megjegyezhető és magammal vihető heti útravalót jelentett, ami többször eszembe jutott a hét folyamán. Eddig, hála Istennek, abszolút politikamentes is volt, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Ez remélem, így is marad.

A liturgia

A mise liturgiája két nagy részre osztható és mindkettő Isten hozzánk küldött Igéjéről szól (nagyon leegyszerűsítve), és véleményem szerint tökéletes egyensúlyban van. Az első az Ige liturgiája, Isten írott szavával a középpontban. Mindig három felolvasás van: az ószövetségből, az apostoli levelekből és az evangéliumokból. Ebben a templomban az első két felolvasást mindig más végzi (laikus hívők, eddig mindig fiatal lányok voltak, egyetemisták (?)), az evangéliumot már a pap olvassa. Ezt követi a homília. Természetesen közben többször énekelünk, imádkozunk, válaszolunk, felállunk, meghajlunk, letérdelünk, és mindennek megvan a maga szerepe, jelentősége és mély jelentése.

Ezt követi az Eucharisztia liturgiája, ami a testté lett Igét ünnepli és jeleníti meg (katolikus felfogás szerint szó szerint). Ez számomra mindig rendkívül ünnepélyes, megindító és fontos része a misének. Mindig megdöbbenek azokon, akik ebben „csak szertartást” látnak, illetve azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi történik, és mi is „hitünk szent titka”. Aki számára ez csak üres szertartás, az tényleg nem fog belőle semmit kapni, aki viszont érti és hittel éli át, ami történik, annak a történelem és a világegyetem legnagyobb eseménye lesz valósággá minden egyes vasárnap. Én így élem meg, és minden egyes alkalommal mélyen megindít és őszintén a térdemre visz Isten szeretete, jósága, ahogy értünk adja magát, és alig várom már, hogy szó szerint és fizikailag is magamhoz vehessem mindazt, amit Ő ad. Persze, aki nem hisz az átlényegülés tanában, annak ez az egész csak üres hókusz-pókusz, de számomra az egyik legfontosabb érv, ami miatt katolikus akarok lenni.

Tapasztalataim tehát eddig pontosan megfelelnek annak, amiben reménykedtem, és azt látom, hogy valójában itt is az a lényeg, hogy ki, miért van ott a misén (megszokásból, elvárásból vagy hitből és vágyódásból), és ez dönti el, hogy milyen jelentéstartalommal és hatással telik meg az, hogy „mintha mise történt volna”.

 

Harmadik típusú találkozás

Ferences_templom.jpgMegtörtént a fizikai kapcsolatfelvétel: múlt szombaton találkoztam egy ferences pappal és egy domonkos nővérrel, hogy megbeszéljük, mi a teendő velem. Azt mondhatom, hogy rendkívül pozitív élmény volt, valódi megtért és újjászületett testvérekkel találkoztam. Mint kiderült, az előzetes információk alapján ők legalább annyira várták a találkozást mint én. Imával kezdtünk, majd elmeséltem élettörténetemet és helyzetemet. Válaszoltunk egymás felvetődő kérdéseire, és megállapodtunk a további teendőkről.

A katekumenátus folyamata elvileg 2 év, de előzetes ismereteim, kutakodásaim és tapasztalatom miatt felmentést kaptam az első év alól, ami azt jelenti, hogy ha minden jól megy, most következő húsvétkor már teljes közösségre léphetek az Egyházzal, megtörténhet az első áldozásom és bérmálkozásom a szombathelyi székesegyházban. Rendkívül megörültem ennek a hírnek, nem mintha rohanni akarnék, de nagyon várom már, hogy magamhoz vehessem az Eucharisztiát.

Péntekenként fogok csatlakozni azokhoz, akik tavaly kijárták a katekumenátus “első osztályát” és velük folytatom a felkészülést a szentségek vételére. Kíváncsian várom ezt a találkozást is.

Lehet, hogy írásomból is érződik az a – már-már naivan gyerekes? – lelkesedés, amit jelenleg érzek. Minden egyes lépésnél annak az öröme jár át, hogy meg vagyok győződve, hogy Isten vezet ezen az úton. Régen éreztem ehhez hasonlót, és nagyon felvillanyoz.

Új kezdet

download.jpgAki követte blogomat az utóbbi 2-3 évben, tudja, hogy milyen folyamaton mentem keresztül, és milyen – számomra is meglepő – fordulatot vett a szellemi utam. Sok töprengés, olvasás, kérdésfeltevés, és információ-ülepítés van a hátam mögött. Nemcsak teológia kérdésekben kellett sok mindenen átrágnom magam, hanem az azokra adott lehetséges válaszok potenciális gyakorlati következményein is.

Végeztem. Leülepedtek bennem a dolgok, nyugvópontra helyeződtek, és teljes békességgel és higgadtsággal meghoztam egy döntést, és megtettem azokat a gyakorlati lépéseket, amik ennek következményeként szükségesek. Aki érzékelte az utóbbi két évben írásaim irányát, azt nem fogja meglepni a döntésem, de tudom, hogy még néhány a szívemhez nagyon közel álló barátomat és testvéremet is sokkolni fogja a hír, hogy arra jutottam, hogy katolikus leszek. Mindent mérlegre téve és felmérve a “költségeket”, ez a legőszintébb és a bennem lévő valósággal leginkább összhangban álló dolog, így nincs már mire várnom. Aki emiatt most kiakad, szeretném, ha tudná, hogy ugyanaz az ember vagyok, akinek megismert, csak éppen megtaláltam a valódi szellemi otthonomat. Bármennyire is nehéz volt az elmúlt pár év, mire ez a döntés megszületett, mégis rendkívül nagy öröm van bennem ezzel kapcsolatban és tele vagyok várakozással. Nincsenek illúzióim sem, természetesen, hiszen tisztában vagyok a Katolikus Egyház állapotával és problémáival, és fel vagyok készülve arra is, hogy akár emberekben, akár az intézményben további csalódásokat “gyűjtsek be”, de annál már tapasztaltabbnak tartom magam, hogy ezek különösképpen kizökkentsenek.

Első lépésként tehát, őszintén elmondtam a gyülekezetnek, hogy milyen döntés született bennem és időt hagytam arra, hogy mindenki meghozza a döntést azzal kapcsolatban, hogy közösségként hogyan folytassuk. Két út állt előttünk: vagy Golgota maradunk, de én nem vezetem tovább a közösséget; vagy együtt maradunk, de egy felekezetközi (ha úgy tetszik, ökumenikus), független bibliatanulmányozó / imacsoportként folytatjuk, aminek én nem leszek pásztora, csak tagja ill. egyik vezetője. A közösség úgy döntött, hogy maradjunk egyben.

Ezután megkerestem azokat a Golgotás “elöljáróimat” (az idézőjel azért szükséges, mert a Golgota valójában független gyülekezetek “franchise”-aként működik, így nincs egyértelmű alá-fölé rendelt viszony), és elmondtam, hogy mi zajlott le bennem és milyen döntést hoztunk gyülekezetként, valamint elbúcsúztam a többi pásztortól, szeretetben és békességben. Azt hiszem, sikerült nagyon őszintén, egyenesen és békében lezárni ezt a korszakot, a visszajelzések legalábbis ezt mutatták. A továbbiakban is nagy szeretettel és hálás szívvel fogok a Golgotára gondolni, és tudom, hogy akiket közelebbről sikerült megismernem közülük, testvérükként fognak tekinteni rám/ránk is.

Ezután pedig jelentkeztem katekumenátusra, ami épp szeptemberben indul Szombathelyen a ferencesek szervezésében. A katekumenátus (amit a google automata helyesírás-ellenőrzője, következetesen “menekültstátus”-nak akar megváltoztatni… :D (végül is van benne valami)) egy olyan folyamat, amiben a felnőttként “betérni” akarók mélyebben megismerkedhetnek a katolicizmussal, és aminek végén (1-2 év után húsvétkor) hivatalosan is tagjává válhatnak az Egyháznak a betérő szentségek vételével (keresztség, bérmálás, stb.). Ez még nem jelent elköteleződést, így még ezután is mondhatom, hogy bocs, inkább még sem, de ennek nem sok esélyét érzem.

Végül pedig, Nektek, kedves olvasóim szerettem volna hírül adni ezt a dolgot, mert sok szeretett testvérem olvassa ezt a blogot, akik többségével még személyesen nem is találkoztam, mégis fontos részét képezik az életemnek.

Így a végén, egyik kedves gyermekkori mesefigurám (Füles Mackó) dala jut eszembe, kicsit átköltve: “De ugye szerettek, ha katolikus is vagyok?”

Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)

Egy ágyban az ellenséggel

images.jpgMint már mindenki tudja, és már valószínűleg fel is ocsúdott egy kicsit a sokkból, Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Azóta sok elemzést elolvastam, illetve eszmét cseréltem egy Trumpra szavazó keresztény testvéremmel is, hogy megpróbáljam megérteni az okokat, amik ide vezettek. Ennek a bejegyzésnek már harmadszor futok neki, mert mindeddig nem sikerült pontosan megfogalmaznom az érzéseket és gondolatokat, amik forognak bennem az események kapcsán.

Mi a gondom Trumppal?

Azt hiszem, ezt nem kell túlragoznom, mindenkiben kialakulhatott Trumppal kapcsolatban egy kép arról, hogy miféle emberrel állunk szemben, és ehhez nem kell róla olvasnunk, elég, ha őt magát és megnyilatkozásait meghallgatjuk. Egy milliárdos, aki beleszületett a jóba, bár kétségtelenül bizonyította alkalmasságát az üzleti világban. Annak ellenére, hogy a konzervatív republikánus oldal jelöltjeként nyert, nem éppen a konzervatív nézeteiről híres, sokkal inkább tévés szereplései, luxus életvitele, elfogyasztott feleségei és barátnői, és sajátságos nézetei miatt a nőkről, a mexikóiakról, muszlimokról, és nagyjából mindenkiről, aki nem fehér amerikai férfi. Nem nevezhető kifejezetten abortuszellenesnek vagy meleg-ellenesnek sem korábbi megnyilatkozásai alapján. Kampánykörútján elhangzott beszédei alapján egy szexista, rasszista, nőket becsmérlő, erőszakos macsó képe körvonalazódott ki, amit ő nem, hogy nem kért ki magának, inkább rátett még pár lapáttal. Emellett büszkén hangoztatta, hogy ő még soha nem kért bocsánatot senkitől, a globális felmelegedést átverésnek minősítette, és persze garantálta, hogy ha ő lesz az elnök, akkor mindenki nyugodtan aludhat: nem nyúl a – szó szerint – több sebből vérző fegyvertartási joghoz.

Választási ígéretei alapján joggal félhet mindenki, aki nem fehér amerikai keresztény férfi. Sőt, félhetünk mi is a világ másik táján több okból is. A világ második legszennyezőbb ipari országa várhatóan csavar még egy kicsit a bolygó termosztátján, még jobban felgyorsítva a globális felmelegedést, ami egyes vélemények szerint már így is visszafordíthatatlanul megpecsételte a bolygó és vele együtt gyermekeink sorsát. Félhetünk amiatt is, hogy egy olyan ember lesz a Föld legerősebb haderejének és nukleáris arzenáljának főparancsnoka, aki számos nemzetközi kereskedelmi és katonai egyezményt készül felrúgni ígéretei szerint.

Az isteni választás?

A helyzet tehát nem rózsás, de én elsősorban még sem emiatt ragadtam billentyűzetet, hanem azért, mert Trump az elnökké választását elsősorban egy nagyon konkrét demográfiai csoportnak köszönheti: az amerikai evangéliumi keresztényeknek. Az exit poll statisztikák szerint, amit ők maguk sem kérdőjeleznek meg, sőt büszkék rá, az amerikai evangéliumi keresztények 81%-a Trumpra szavazott. Ez az, ami nálam kivágta a biztosítékot. (Itthon is bőven akadtak keresztény támogatói, élükön Németh Sándorral és az ő Hit Gyülekezetével.)

Persze van rá valamilyen racionális magyarázat, elsősorban, hogy a másik oldal sem épp a legnépszerűbb embert jelölte Hillary Clinton személyében. Clinton sok mindenben azt testesítette meg, amit a legtöbb amerikai keresztény szívből ellenez: abortusz, melegjogok, (többségében muszlim) menekültek befogadása, feminizmus, stb., és ezzel pontosan azt az irányt képviselte, amit az evangéliumi keresztények évek óta aggódva figyelnek és a világvége biztos jeleként értelmeznek. Teljes mértékben megértem, hogy ezen okoknál fogva az evangéliumiak nem tudtak Clintonra szavazni nyugodt lelkiismerettel, de hogy emiatt szinte bármiféle kritika megfogalmazása nélkül, teljes mellszélességgel beálljanak Trump mögé, az számomra felfoghatatlan és egy alapvető gondolkodásbeli torzulásra világít rá, és én erről szeretnék most írni.

Másodlagos célok és célt tévesztett eszközök

A probléma az, hogy bizonyos másodlagos témákért folytatott kultúrharcban a) a kereszténység elfelejtkezik elsődleges missziójáról; b) a „győzelem” érdekében olyan mértékben összefonódik az evilági hatalmakkal és a politikával, hogy annak kiszolgálójává és kiszolgáltatottjává, bábújává válik, és emiatt olyan dolgok megtételére is hajlandó lesz, amik bemocskolják becsületét. Rövidebben: az egyház célt tévesztve elkurvul, csak hogy neki legyen igaza. (Pl. megválasztja Trumpot.)

Bármennyire sokkoló, amit mondok, véleményem szerint a következő témák másodlagos jelentőségűek az evangélium szempontjából: abortusz, melegházasság kérdése, menekültkérdés, muszlim térnyerés, feminizmus, gender kérdések, unisex WC-k, stb. Nem azt mondom, hogy sokadrangúak vagy jelentőség nélküliek! Nagyon is fontos témák, amikben a megfelelő eszközökkel harcolni KELL! (Remélem elég hangsúlyos voltam, és senki nem fog ebbe belekötni…) Azonban nem központi jelentőségűek. Az Egyház központi feladata annak az üzenetnek a hirdetése, hogy Jézus Krisztus Isten Fiaként meghalt a világ bűneiért és Isten harmadnapon feltámasztotta, hogy aki hisz Őbenne, az megszabadulva bűneiből Isten Szellemének és kegyelmének munkája folytán egyre jobban elváltozzon Krisztus hasonlóságára és egyre inkább a szeretet törvényének betöltője legyen. Az evangélium lényegi üzenete, hogy Isten munkája eredményeképp megváltozhat a szívünk és egyre inkább szerető lényekké válhatunk. Ez kell, hogy legyen az Egyház üzenete, mert ez Jézus üzenete.

Jézus korában létezett már abortusz, létezett homoszexualitás, léteztek más vallások, Izrael római elnyomás alatt volt, stb., Jézus mégsem ezekről a dolgokról beszélt! Jézus nem politikai eszközökkel élt, pedig a nép szívesen királlyá tette volna (és az ördög is…), nem kultúrharcot vagy vallási háborút indított, hanem a szemünkbe nézett, ránk mutatott, és azt mondta: szeretlek, te is szeress! Ne mások felett ítélkezz, hanem nézz magadba és változtass a saját útjaidon! Jézus forradalmat indított, de nem politikait, hanem a szív forradalmát: megváltozhatunk, felszabadulhatunk bűneinkből, arra hogy szeressünk. Jézus (és Pál apostol) tudta, hogy semmilyen törvény nem képes megváltoztatni az emberi szívet, erre csak az isteni szeretettel való találkozás képes. Emiatt nem látjuk az apostolokat illetve a korai híveket sem politikai témákról nyilatkozni, kultúrharcot folytatni: az ő országuk nem e világból való volt, céljaik és eszközeik túlmutattak az adott kor kultúráján, politikáján, korszellemén. Ha valamiért harcoltak, az evangélium üzenete tisztaságának megmaradásért.

Ezen csúszik most el az Egyház: politikai eszközökkel próbál változást hozni a társadalomban. Ezzel pedig küldetésének ellenkezőjét éri el: a törvény szigorával rettenti el az embereket attól a forrástól, ami valódi változást hozhatna az életükben, és közben összemocskolja magát a politika hatalmi játékaiban. A politika zsinóron rángatott bábjai egyikévé válik. Micsoda tragikus szerepvesztés!

Hogyan harcoljunk?

Miként tudunk hát változást elérni ezekben a fontos másodlagos témákban? Úgy, hogy megismertetjük az embereket Istennel, aki Jézusban megjelent. Amint megismerik Őt és szeretetét, akarni fognak tetszése szerint élni. Az Istennel való találkozás a kőtáblába vésett fenyegető Törvényt szívük hústáblájába fogja felírni, és akarni fognak engedelmeskedni neki, nem azért mert bármely politikai hatalom törvénye azt előírja, hanem mert szeretni fogják Istent, a törvényadót. Ami pedig azokat illeti, akik nem hallgatnak az üzenetünkre, azoknak az életéhez és döntéseihez semmi közünk, velük kapcsolatban semmilyen tennivalónk nincs, sőt nem rendelkezünk egyáltalán semmilyen eszközzel, hogy őket megváltoztassuk! Minden ebbéli próbálkozásunk céltévesztő és ellenkező hatást vált ki! Őket pont úgy, mint minket Isten ítéli majd meg.

Kászálódjunk ki tehát az ellenség ágyából az átzüllött éjszaka után, térjünk meg a tévelygésből, rázzuk le magunkról a világ igáját és foglalkozzunk azzal, ami a feladatunk: Isten örömhírének terjesztésével!

Szabadságra ítélve

10440818_10154187605575034_4613241264290794105_n.jpgMindig összerezzen a gyomrom, amikor magamról kell olvasnom valaki más blogján vagy bármely más fórumon. Egyrészt azért, mert sok olvasó félreérti, hogy mi is a célom a blogommal, és nagyobb elvárásokat támasztanak írásaimmal szemben, mint ami az én szándékom velük. Ez a blog nem akadémiai igényességű teológiai értekezések publikálásának színtere, melyekkel befolyásolni akarom a köz vagy akárki gondolkodását, hanem belső világom pillanatfelvételeinek megjelenítése, a maguk őszinte kuszaságával, amik nem nélkülözik a tévedéseket és következetlenségeket sem. Két okból írom ezt a blogot: egyrészt, hogy terápiás jelleggel kiírjam magamból frusztráltságaimat, kételyeimet, belső küzdelmeimet (innen az eredeti név: valve = szelep); másrészt, hogy leírva gondolataimat segítsek magamnak rendszerezni azokat, hogy megértsem, hol tartok, mit is gondolok éppen. Amikor tehát rólam írnak vagy valamely más fórumon kommentálják gondolataimat, sokszor meglep, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik, mintha én lennék akárki is, aki bármilyen módon számít, és ezért fontos, hogy korrigálva és jólmegmondva legyek.

Ez történt most is, amikor Sytka „blogjára” vett, ám ő azon kevesek egyike, aki saját hasonló küzdelmei miatt érti és helyén kezeli kínlódásaimat, és úgy tud írni rólam és az aktuálisan engem foglalkoztató dolgokról, hogy azok valóban hozzájárulnak gondolataim rendszerezéséhez, és segítenek egy külső, ám (meg)értő szemlélő perspektívájából látnom magamat. Úgyhogy, ezúton is köszönöm, hogy időt szakított arra, hogy megossza véleményét a bennem jelenleg zajló folyamatokról. Köszi, Sytka bácsi!

Köszönöm azoknak is, akik emailben vagy más formában megkerestek, hogy megosszák velem – sokszor megtisztelően személyes – tapasztalataikat és gondolataikat! Nagyon sokat segítenek ezek nekem, igazán hálás vagyok értük!

Sytka blogbejegyzése, és mások gondolatai sarkalltak arra, hogy ebben a bejegyzésben egy fontos kiegészítését adjam előző írásomnak.

Keretrendszer, nem börtön

Előző bejegyzésemet két út felvázolásával fejeztem be, azonban elmulasztottam megjegyezni, hogy nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást. Valamiért – és ez könnyen lehet, az én fogalmazásbeli hiányosságom miatt van, vagy a bennem kavargó káosz „leülepedetlensége” miatt – többekben az a benyomás csapódott le, hogy amennyiben a katolikus egyház mellé tenném le a voksomat, akkor minden egyebet, amit eddig megismertem Istenről, az igazságról, kidobnék a kukába. Erről szó sincs. Túl hosszú utat tettem meg hívő életem 24 évében és túl sok megértett igazságért harcoltam meg, hogy azokat mindenestül kidobjam valami új meglátás kedvéért. Tehát szó sincs arról, hogy ezentúl ne értékelném az igazságnak azon kincseit, melyeket Isten különböző felekezetekben, filozófiákban, testvéreimben vagy akár más vallásokban rejtett el. Túlságosan nyitott és kíváncsi vagyok ahhoz, hogy merev falakat húzzak magam köré, és úgy tegyek, mintha azokon túl nem létezne semmi.

Sőt, az egyik legmeglepőbb felfedezésem a katolikus egyházzal való ismerkedésem során éppen az volt, hogy mennyi mindenben nyitottabb, mint az a közeg, amiben eddig mozogtam. Nyitva hagy kérdéseket, misztériumként hivatkozva bizonyos igazságokra, melyek jelen pillanatban el vannak rejtve előlünk, vagy legalábbis nem teljesen világosak számunkra. Épp az okozta számomra a legnagyobb meglepetést, hogy azt hittem, egy szűk barlangba tuszkolom be magam, amikor a katekizmust a kezembe veszem, ehelyett tágas téren találtam magam, meglepően rendezett ligetekkel, rejtélyes szimbólumokkal és mély tartalmú hagyományokkal. Megdöbbentett, hogy az általam addig csak „egyedül üdvözítő egyházként” megismert katolicizmus milyen nyitottsággal és elfogadással tekint protestáns, „elszakadt” testvéreire, sőt más vallásokra (mégsőtebb: az utóbbi időben tett pápai megnyilatkozások alapján pl. az ateistákra is). A mai hivatalos katolikus felfogás szerint mindenki, aki hisz Jézusban és megkeresztelkedett (vagy bemerítkezett), az Isten katolikus (itt most inkább egyetemes értelemben) egyházának a tagja. Szerintük Isten más vallásokban és filozófiákban is elrejtette igazságainak darabjait, ami alapján akár vallásukon keresztül (!) üdvözülhetnek is. Megdöbbentő és frissítő ez a nyitottság, nagyon közel áll hozzám. Azonban, ha nem ezt találtam volna kutakodásaim során, akkor sosem jutottam volna ilyen messze a katolicizmussal való ismerkedésem útján. De ezt találtam.

Az van tehát, hogy az eddigi szellemi otthonomnak tekintett evangéliumi világ szűkösnek bizonyul, és több területen (pl. hit és tudomány, univerzalizmus, homoszexuálisokhoz való viszony, a Biblia szerepe, stb.) sokkal nagyobb és toleránsabb helyet vélek felfedezni a katolikus keretrendszer „épületében”. Sőt olyan kincseket is találtam, melyekre kifejezetten vágyom (pl. az Eucharisztia sokkal mélyebb valóságának a megélése). Egyszerűen úgy érzem, hogy a katolikus egyház tanítása jobban összhangban van a bennem jelenleg lévő hit valóságával, mint minden más. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg beköltöznék ebbe a tágasabbnak tűnő hajlékba, akkor minden egyéb épületet lerombolnék magam körül, és a benne lakókat kiirtanám vagy legalábbis tudomást sem vennék róluk? Természetesen nem! Ugyanúgy testvéreimnek és Isten népének teljes értékű és értékes tagjainak tartanám más felekezetek híveit, mint ahogy eddig, ugyanúgy meghallgatnám őket és ugyanolyan hajlandósággal tanulnék tőlük. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy tágasabb otthont nyújtana a katolikus felfogás és gondolkodásmód, mint az evangéliumi, így alaposabban szétnézek benne.

Persze simán lehet, hogy az egyik sarokból még rám ugrik valami rémség, és mindent magam mögött hagyva, fejvesztve menekülök. Drukkoljatok, hogy így vagy úgy nyugvópontra kerüljön bennem ez a kérdés! Grazie!