Mennyei ritmus

unnamed.jpgEszembe jutott még egy dolog, amit szeretek a katolikusságban, most a nagyböjti időszak elindulásával. Ez pedig az élet ritmusa, amit az egyházi év ismétlődő rendje diktál. Az egyházi év Jézus életének minden fontos mozzanatát lefedi és azokról évente megemlékezik. Meghatározza a liturgia rendjét (énekek, színek, liturgiai elemek megléte vagy hiánya), hogy az visszatükrözze, hogy hol is tartunk éppen a Jézus életéről megemlékező és azt megelevenítő éves utazásunk során. Ha valaki rendszeresen részt vesz az egyház életében és ott van a vasárnapi miséken, az akarva-akaratlanul is tudni fogja, hogy hol is tartunk éppen, és egy idő után azon kapja magát, hogy az ő élete is felveszi a ritmust, és együtt jár a Jézus életéről megemlékező úton. Én is ezt tapasztalom magamon, és minden évben egyre tudatosabban és mélyebben élem meg a különböző időszakokat és ünnepeket. Ez egy olyan rendet és ritmust ad a lelki életemnek, ami segíti a Jézussal való járásom elmélyítésében.

Szeretném hát röviden ismertetni az egyházi évet.

Karácsonyi ünnepkör

Két nagy ünnepkörre oszlik az egyházi év: a karácsonyira és húsvétira, melyek között van a “normális” évközi idő, különböző egyéb ünnepekkel megtűzdelve. A karácsonyi ünnepkör (és egyben az egyházi év) az adventi időszakkal kezdődik, ami az Úr (első és történelem végi) eljövetelére készülő időszak. Az ünnepi és reményteljes várakozás önvizsgálattal és a találkozásra való felkészüléssel vegyül ebben az időszakban. Várakozunk Jézus testté lételének ünneplésére, s egyúttal készülünk visszajövetelére.

Ezután jön karácsony, ami Jézus születéséről, megtestesüléséről emlékezik meg. Mindenki (még a katolikusok is) tudják, hogy több, mint valószínű, hogy Jézus nem ekkor született valójában, de ennek nincs is jelentősége. A lényeg, hogy Isten testté lett, és ez egy akkora horderejű és az egész univerzumra és történelemre kiható megdöbbentő esemény, amire méltán emlékezünk meg. Ezután az egyházi év Jézus életének korai eseményeit ünnepli egészen megkeresztelkedéséig.

Húsvéti ünnepkör

Jézus megkeresztelkedésének ünnepe után egészen a nagyböjti időszakig évközi idő van, melynek időtartama évente változik, húsvét ünnepének dátumához igazodva. A húsvéti ünnepkör aztán hamvazó szerdával kezdődik, amely a nagyböjt nyitónapja is. Ez az időszak az önvizsgálat és bűnbánat időszaka, amellyel felkészítjük magunkat húsvét ünnepére, ami az egyházi év csúcsa és a kereszténység legnagyobb ünnepe. A nagyböjti időszak magába foglalja Jézus földi életének és szolgálatának utolsó hetét (nagyhét), ami nagypéntekben és aztán húsvét vasárnapjában csúcsosodik ki. A húsvéti vigília (nagyszombaton) a nagyböjti visszafogottság ellentéte: újra felzendül az orgona, a “Dicsőség” és kihirdetésre kerül Krisztus feltámadása. Ha valaki még nem vett részt egy ilyen misén, annak szívből tudom ajánlani, hihetetlenül ünnepélyes és emelkedett (és hosszú).

A húsvéti időszak aztán egészen Pünkösd napjáig tart, ami után újabb (és hosszabb) évközi időszak kezdődik, ami egészen Krisztus király napjáig tart, ami az advent előtti vasárnap.

Ezzel bezárul a kör és kezdődik az utazás újra. És újra és újra, amíg csak földi küldetésünk véget nem ér. Aztán valami ennél is jobb, teljesebb és valódibb veszi kezdetét, amiben már nem kell az emlékezőképességünkre támaszkodnunk.

De addig is táncoljuk végig az egyházi év forgatagát, amíg egyre jobban felvesszük az isteni tánc ritmusát!

Richard Rohr

220px-RichardRohrOFM.jpgA következő dolog, ami nagyon tetszik a Katolikus Egyházban, az a tág intellektuális és lelki tér. Nemcsak széltében, hanem magasságában és mélységében is tág térben érzem magam, amióta katolikus lettem. A vélemények, lelkiségek hihetetlenül széles skálája fér meg az Egyházon belül, és ezek kidolgozottságához, mélységéhez képest a populáris evangéliumi (főleg karizmatikus) irodalom nagy része karikaturisztikusan sekélyesnek hat. Zavarba ejtő és arcpirító belegondolnom, hogy régen milyen arrogáns megvetéssel gondoltam a történelmi egyházakra (főként a Katolikus Egyházra), szerzőikre és műveikre – persze ismeretlenül és tudatlanul. Mint egy kamasz, akinek a szülei ne mondják meg, hogy mi a jó vagy rossz… tényleg zavarba ejtő. Hála Istennek azonban túljutottam a kamaszkoron és most már fejemet hajtom azok előtt a kincsek előtt, akik és amik a Katolikus Egyház tárházában (is) összegyűltek az évszázadok során. Örülök, hogy már az én életemet is gazdagíthatják, és szomorúan látom, hogy sok hívő sosem lép túl a lázadó kamaszkoron, megreked egy elszigetelt és belterjes valóságban, amit már ismer, mint a tenyerét, s amiből talán épp az ismeretlentől és a változástól való félelme miatt nem tud vagy akar kilépni. Persze, mindenki jobban érzi magát a megszokott környezetében, de növekedés és lelki, szellemi érés csak a komfortzónán kívül van. Azonban ez már egy másik téma.

Rengeteg nagyszerű szerzővel és írással találkoztam a katolicizmusba vezető útra lépésem és benne otthonra találásom óta, kezdve szeretett püspököm, dr. Székely János hihetetlenül széles látókörű írásaival, jelenlegi és korábbi pápák enciklikáival és munkáival, magyar és angolszász jezsuita és ferences szerzők könyveiig és életművéig. Akitől talán a legtöbb könyvet elolvastam és egyfajta szellemi vezetőmmé is vált, az Richard Rohr, német származású amerikai ferences atya, akinek művei szerencsére többségében magyarul is olvashatók. Hihetetlenül inkluzív, univerzalista felfogású szerző, neki köszönhetem, hogy a kontemplatív imádságot, gondolkodásmódot és életvitelt megismerhettem. A 70-es években aktív szerepet játszott a karizmatikus megújulásban, jelenleg a Center for Action and Contemplation vezetője és egyben alapító atyja. Szeretném néhány magyarul elérhető könyvét röviden ismertetni, melyek nagy hatással voltak rám.

TN6_ID22-305495.jpg

Az isteni tánc

A Szentháromság tanának titkába invitálja az olvasót, ami nem csak egy nehezen érthető teológiai koncepció, hanem a szerző szerint kulcsa és alapja életünk minden aspektusának, hiszen ez a misztérium átszövi az egész univerzumot és létezést. A Szentháromságban vibráló kölcsönös szeretet körforgása, egy olyan isteni tánc, ami minket halandó embereket is be akar vonni magába, hogy a szeretet fogadói és továbbadói legyünk, ezáltal részesei ennek a szédítő, éltető, boldog körforgásnak.

TN6_B999685.jpg

Emelkedő zuhanás – Az emberélet két felének lelkisége

Nagyon érdekes megállapítást bont ki Rohr ebben a könyvben: az ember életének van két fő szakasza (első és második fele – meglepetésszerűen), amely merőben különbözik egymástól prioritásaiban és céljaiban egyaránt. Az első szakasz sokkal ambíciózusabb, felületesebb, rohanóbb, míg a második bölcsebb, megfontoltabb, mélyrehatóbb. Ezt a két szakaszt mutatja be ebben a könyvében részletesebben, azt is megállapítva, hogy a második szakasz nem jön el az első nélkül, ugyanakkor sajnálatosan vannak, akik soha nem lépnek túl az elsőn. Vannak azonban, akik sokkal hamarabb eljutnak a másodikba, függetlenül biológiai életkoruktól – általában nagyon nagy szenvedések árán vagy nagyon nagy szeretettel való találkozáson keresztül. Mivel idén vagyok 45, és az utóbbi években nem kis változások történtek az életemben, nagy érdeklődéssel és heves bólogatások közepette olvastam ezt a könyvet.

TN6_B319999.jpg

Minden egybetartozik

Ezzel sajnos még nem végeztem, de talán ez az a könyv, amiben Rohr leginkább bemutatja a szemlélődő, kontemplatív élet- és imastílust. Bepillantás nyújt a szerző mindent átölelő és mindent magába foglaló gondolkodásmódjába, a csendes szemlélődés életet és személyiséget átformáló erejébe.

TN6_ID22-305495.jpgAz egyetemes Krisztus

Rohr legfrissebb könyve, ami talán a legjobb összefoglalója és kibontója Rohr gondolkodásmódjának. Többek között azzal foglalkozik benne, hogy “Krisztus” nem Jézus családneve, hanem annál sokkal több, azon jóval túlmutatóbb, el egészen az idő és tér dimenzióin túlra, átszőve mindent, amit ismerünk, s amit még nem.

Ezenkívül még sok más könyve is elérhető magyarul, nagyon tudom őket ajánlani, bár csak most szembesültem vele, hogy mennyi mindent nem olvastam még tőle. Homíliái, illetve az utolsó könyvét feldolgozó, átbeszélő podcastja szintén elérhetőek. Szívből tudom ajánlani.

Szóval, ez a tág tér ugyancsak egy olyan pozitívum, amiben lubickolok, amióta katolikus lettem. Nagyon élvezem, és szívből merem ajánlani mindenkinek kincseit – persze csak óvatosan, mert a végén még ti is bálványimádó pápisták lesztek. ;)

Ezzel most lezárom ezt a sorozatot, de ha eszembe jutnak újabb témák, melyek pozitív csalódásként érnek a katolikusságomban, megosztom őket.

Imaformák

409px-Duerer-Prayer.jpgA következő dolog, ami tetszik, mióta katolikus lettem, hogy mennyire sokszínű módja van az imádkozásnak. Evangéliumi keresztényként kétféle módja volt az imának: saját szavakkal vagy nyelveken (már akinek megadatott). Ezt a kétféle imamódot lehetett gyakorolni egyénileg vagy közösségi keretek között, hangosan. Nagyjából ennyi lehetőség állt az ember rendelkezésére, ha elhatározta, hogy most imádkozni szeretne egy kicsit (vagy sokat). Nem véletlen, hogy nagyon gyakori élmény volt az imaélet ellaposodása, kiüresedése; a nagy elhatározásokat az imaélet megújítására vonatkozólag nagy visszaesések követték. Nem mondom, hogy ez rossz, – sőt bizonyos értelemben természetes -, azonban mióta katolikus lettem rengeteg olyan imaformát ismerhettem meg, amikhez nyúlhatok, ha egy kis változatosságot szeretnék belevinni az imaéletembe. A dolgot érdekesebbé teszi, hogy ezen imaformák jó része abszolút emészthető, hozzáférhető és gyakorlatba építhető egy protestáns számára is, mert még nyomokban sem tartalmaz Máriát, szenteket, tömjént vagy szentelt vizet. Mégis, tapasztalatom szerint, a legtöbb evangéliumi hívő nem él velük, sőt nem is tud róluk, mert “olyan katolikus izék”; és emiatt sok nagyon értékes dologról marad le. Szeretnék hát néhányat ezek közül bemutatni, amik azóta az én imaéletem szerves részét is képezik, és nagyon nagy becsben tartom őket.

Kötött imák

Először az előre megírt, kötött imákról szeretnék írni. Ezeket általános megvetés övezi az evangéliumi világban, mert hát, azok nem is igazi imák, nem a saját gondolataink, csak betanult, üres szavak. Nos, sokszor tényleg lehetnek azok, bár ez elmondható az újra és újra előforduló szófordulatokra és mondatokra, amik egy idő után a “spontán” imát is áthatják. Szerintem mindenki pontosan tudja, hogy mire gondolok, sőt egymásról is tudjuk, hogy ki milyen szófordulatokkal szokott imádkozni, már-már komikusba hajló pontossággal. Emellett érdekes módon az énekelt imáink esetében (ún. dicsőítés) semmi gondunk nincs azzal, hogy a szövegek előre megírtak, pedig hát “énekelj az Úrnak új dalt”. A Zsoltárok könyvére sem tekintünk gyanakvással, pedig azok ugyancsak egyéni és közösségi szinten mondott és/vagy énekelt kötött imák voltak. Hogy fokozzam, maga Jézus sem látott problémát abban, hogy a Miatyánkat adja imamintának számunkra – bár talán ez az egyetlen kötött imaszöveg, amit evangéliumi körökben is tolerálnak, de csak ha ritkán élünk vele.

Ettől függetlenül természetesen mindenkinek meg lehet a véleménye a kötött imákról, én úgy gondolom, ezeket ugyanúgy lehet teljes szívvel és őszintén imádkozni, mint a spontán fogalmazott imákat. Az én imaéletemnek ma már rendszeres részét képezik, kiegészülve egyéb imafajtákkal, beleértve a spontán mondott imát is.

Zsolozsma

A Katolikus Egyház hivatalosan elfogadott imaformája, amit eleinte leginkább szerzetesrendek használtak, később pedig elérhetővé vált mindenki számára. A zsolozsma valójában nem más, mint a Zsoltárok könyvének a végigimádkozása meghatározott módon, bizonyos igeszakaszokkal, olvasmányokkal kiegészülve. A nap különböző szakaira különböző zsoltárok vannak meghatározva, és bár könyv formában elég bonyolult a használata (még nem sajátítottam el), szerencsére már telefonalkalmazásként is létezik, és tökéletesen használható. Nagyon építő és sokáig friss, hiszen mind a 150 zsoltáron keresztül menni jó pár hétbe telik, akkor is, ha minden nap, minden napszakán elimádkozzuk az előírt “adagot”. Nyomokban (de tényleg csak nyomokban) Máriát tartalmaz, de ez opcionálisan elhagyható.

Lectio Divina

Magyarul kb. “isteni olvasás”, nem más, mint a Biblia egy szakaszának figyelmes, elmélkedős, imádkozós olvasása. Bármely szakasz lehet, fókuszálva arra a mondatra, félmondatra vagy akár szóra, ami valahogy “kiugrik”, személyessé válik az imádságos olvasás közben. Nem akarok részletesen írni róla, hiszen számos forrás rendelkezésre áll magyarul is, de úgy gondolom, hogy ez például egy olyan imamód, amit egy evangéliumi hívő is bátran használhat (és sokan használnak is).

Kontemplatív (szemlélődő) ima

Ez nagyon egyszerűnek tűnik és mégis nagyon nehéznek bizonyul egy evangéliumi (főleg karizmatikus) hívő számára, ugyanis ez nem más, minthogy csendben vagyunk Isten előtt. Nos, személyes tapasztalatom az evangéliumi időmből a csenddel kapcsolatban elég egysíkú, leginkább csak a kínos csendet ismertük: amikor két hangos ima között arra vártunk, hogy valaki folytassa a hangos imádkozást. Ezt ildomos volt elkerülni mindenáron, ilyenkor, ha már nagyon kínos volt, muszáj volt az alkalmat levezető személynek imádkoznia, amit általában egy hangos imára buzdító üzenet zárt vagy keretezett, ami leginkább a bűntudatkeltésre alapozott. A lényeg: a csend nem volt a barátunk. Pedig hány helyen látjuk a Bibliában, hogy “csendesedjetek el az Úr előtt”. Hmm.

A kontemplatív imának számos fajtája létezik, amiket még csak meg sem próbálok felsorolni vagy ismertetni. Ami az én mindennapos gyakorlatommá vált, az az ún. centering prayer, amit nem nagyon tudok lefordítani magyarra. A lényege az, hogy minimum 20 percre (ha lehet reggel és este is) kényelembe helyezzük magunkat és csendben átadjuk magunkat Isten mindent átható és mindenütt ott levő jelenlétének. Az elején egy rövid imát mondunk magunkban, majd kiválasztunk egy szent szót (“szeretet”, “Jézus”, “Uram”, stb.), amit arra fogunk használni, hogy ha gondolataink elkalandoznának vagy magukkal sodornának, akkor szelíden, lágyan a szót magunkba kimondva visszatérünk az eredeti szándékunkhoz: Isten rendelkezésére állni, hogy megérintsen, formáljon minket. Nem állunk ellen semmilyen gondolatnak (vagy érzésnek), nem kapaszkodunk bele semmilyen gondolatba és nem reagálunk semmilyen gondolatra, ha mégis ezen kapnánk magunkat, akkor szelíden visszatérünk az eredeti szándékhoz a szent szó segítségével. Nagyon egyszerűnek és unalmasnak tűnik, de távolról sem jellemző rá egyik sem. A helyzet az, hogy az első próbálkozások alkalmával a 20 perc egy örökkévalóságnak tűnik, és gondolataink vágtáznak. Azonban, ha sikerül elsajátítani és rendszeresíteni ezt az imafajtát, elképesztő gyümölcsökkel jár: amióta gyakorlom, sokkal kevésbé érzem magam stresszesnek, sokkal nehezebben húzom fel magam (vagy más engem) és elképesztő béke és az élettel való általános kibékülés jellemez: elfogadóbb és toleránsabb vagyok történéseivel, szereplőivel, önmagammal. Mintha nehezebben lehetne kimozdítani lelki nyugalmamból, mélyebben lennének a gyökereim. A csend alatt hagyom, hogy jöjjenek a gondolatok és szépen aláhulljanak, míg nem marad más, csak Isten szeretetének és elfogadásának békés, megerősítő jelenléte. Egy igazi megtisztulás és újrakalibrálás történik. Nagyon szeretem.

Rózsafüzér

Ezt szándékosan hagytam a végére, hiszen nagyjából mindenki számára ismerős, szeretett vagy gyűlölt. A katolikus verzió koncentráltan tartalmaz Máriát, de ez nekem már egyáltalán nem probléma, sőt. Ugyanakkor létezik protestáns verziója is (köszönet Infaustusnak), ha valaki szeretné kipróbálni. A rózsafüzérről nem is szeretnék túl sokat írni, csak azt, hogy sokkal több, mint aminek látszik, és ezt csak az érti, aki rendszeresen használja.

Nos, röviden és első nekifutásra ezeket az imaformákat szerettem volna megosztani, mert meglátásom szerint forradalmasíthatják egy hívő imaéletét. Az enyémmel megtették.

Gyónás

Artgate_Fondazione_Cariplo_-_Molteni_Giuseppe,_La_confessione.jpgA katolikus élményeim közül az egyik nagy, pozitív meglepetés számomra a gyónás volt. Nagy várakozással és nem kevés izgalommal telve készültem az első, ún. életgyónásra, melynek keretében az ember, aki még soha vagy nagyon-nagyon régen gyónt, az egész életét megvizsgálva vallja meg bűneit, hiányosságait. Természetesen lehetetlen és szükségtelen minden egyes bűnt felsorolni ennek keretén belül, a cél az, hogy az ember alaposan a tükörbe nézzen és végiggondolja, mik azok a dolgok, amiket elrontott, amiket elhibázott, melyek azok a területek az életében, ahol “híján van Isten dicsőségének”. Rendkívül pozitív és mélyreható élmény volt számomra az első gyónás, és azóta is fontos része az életemnek. Ebben a bejegyzésemben nem kívánok a gyónás létjogosultsága mellett érvelni teológiai szempontból (talán máskor?), sokkal inkább arról szeretnék írni, hogy számomra miért fontos és értékes. (Azt az elején szeretném leszögezni, hogy én eddig sosem gyóntam fülkében, “fülbe”, így azzal kapcsolatban nincs élményem. Eddig – és szándékom szerint ezután is – egy személyes beszélgetéssel egybekötött négyszemközti gyónásban volt csak részem.)

Három területen érzem nagy hasznát a személyes, négyszemközti gyónásnak.

Személyesség

Van abban valami többlet, amikor a legszemélyesebb, legfájdalmasabb és emiatt sokszor nem kevés szégyennel együtt járó gyengeségét és tévedését, bűnét és sötétségét az ember egy kézzel fogható, fizikailag is jelenlevő személlyel osztja meg. Sokkal nagyobb súlyt ad az ember bűnvallásának, sokkal jobban átérzi, hogy a bűne milyen valós módon kihat másokra is, mennyire nem csak Istenre és rá tartozik.  Ez egy igazi megalázkodás, a szó pozitív és negatív értelmében is, azonban itt véleményem szerint a negatív értelmű megalázódás is pozitív hatású: egy kicsit – vagy nagyon – megnyirbálja az ember egóját. A láthatatlan Istennek sokkal könnyebb megvallani bűneinket, mint egy hús-vér embernek. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy annak nincs semmilyen értéke (távolról sem!), de azt hiszem, érthető a különbség.

Rendszeres lelki karbantartás

A másik dolog, amiben segít a gyónás, hogy rendszeresíti az ember életében az őszinte és mély tükörbe nézést, önvizsgálatot. Muszáj őszintén és objektív szempontok alapján végigvizsgálni az ember életének különböző területeit, és hozzáigazítani az isteni zsinórmértékhez. Érdekes módon azonban az egészséges rendszerességű gyónás abban is segít, hogy az ember ne marcangolja magát folyamatosan, ne legyen állandóan saját magával és lelki egészségével elfoglalva, mert az is öncélúvá és énközpontúvá válhat. Meg van az ideje az alapos és rendszeres tükörbe nézésnek, de nem kell és szabad az életünket folyamatosan a tükörbe bámulva leélnünk. Nekem segít ennek az egyensúlynak a fenntartásában a gyónás szentsége.

Felszabadulás

Van abban valami rendkívül erőteljes és felszabadító, ha az ember fizikailag hallja egy másik személy szájából a következő szavakat: “feloldozlak téged bűneid alól”. Az életgyónás után katartikus élmény volt ezt hallani, olyan igazi “félméterrel a föld fölött” érzés. Azóta is mindig megnyugtató és felszabadító ezt hallani, és hinni (és emiatt tudni), hogy valóban így van: újra hófehér lélekkel állunk Isten előtt. Nem mondom, hogy nem lehet átélni ezt a fajta felszabadulást a csak Istennek történő megvallás után, sőt rengetegszer magam is átéltem, de van abban valami egyértelmű és végleges, ha ezt valaki hallja kimondva is, egy arra felhatalmazott személy szájából.

Mindez persze csak akkor igaz, ha valaki komolyan veszi a gyónást, őszintén és valódi módon él vele. Ha valaki csak megszokásból, kötelességből vagy babonás félelemből teszi, annak nem lesz semmi haszna az életében, sőt akár káros is lehet pszichológiailag és szellemileg egyaránt.

De azt hiszem, ez így van nagyjából mindennel, ami értékes.

Fizikalitás

“Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr” (Zsolt 34,9)

Az előző sorozatomban azokról a dolgokról írtam, amik miatt katolikus lettem, ebben az új sorozatomban pedig azokról a dolgokról tervezek írni, amiknek az értékét azóta fedeztem fel.

Az egyik ilyen dolog a fizikalitás (nem találok jobb szót rá). Az evangéliumi, kisegyházi világban nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy “hitben járunk, nem látásban“, ami azt jelenti, hogy nem szabad pusztán és elsősorban az érzékszerveinkre és az általuk felfogható világra támaszkodni, sőt érdemes azt egyfajta gyanakodással és távolságtartással kezelni. Ez egy jó alapelv, és számos egyéb igeszakasz megerősíti: Jákob csalása, amivel megszerzi az elsőszülöttség jogát; Saul és Dávid alkalmassága a királyságra isteni kontra emberi szempontok alapján; “érzéki (=a pusztán az érzékszerveire támaszkodó ember) nem értheti meg Isten dolgait” stb. stb.

Mint minden igazsággal, ezzel is akkor van probléma, ha átesünk a ló túlsó oldalára. Most, hogy katolikus lettem, vettem észre, hogy mindeddig mennyire le volt korlátozva az istentapasztalatom, mennyire szűk volt a szellemi “interfészem”. Evangéliumi keresztényként az öt érzékszervünkből (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés) szinte minden a “hallásra” van kiélezve, hiszen “a hit hallásból van“… A látásra is csupán azért van szükség, hogy a Bibliát olvasni tudjuk. Minden egyebet, ami ezen túlmutat már gyanakvással kell kezelni: művészeti alkotások (filmek, festmények, szobrok); egyéni vagy közösségi istentiszteleti külsőségek (gyertyák, illatok, ruhák, “kegytárgyak”); a hangok (a dicsőítés kivételével), stb. stb. Emiatt az istentisztelet (közösségi és egyéni) az érzékszervek számára elég sivár: egy kis ima, egy kis dicsőítés, jó sok prédikáció, aztán még egy kis ima és dicsőítés, néha úrvacsora. Lehet, hogy egy kicsit lesarkítom, de ez a személyes tapasztalatom.

Ez csak most lett számomra világossá, amióta katolikus lettem, ugyanis itt minden érzékszerv az istentisztelet, az istentapasztalat szolgálatába van állítva: freskók, mozaik ablakok, szobrok, gyertyák, a templomok arányai, a liturgikus színek (látás); énekek, kórusok, kántálások, csengettyűk (hallás); szobrok, keresztek, rózsafüzér, lábmosás, hamu a homlokon (tapintás); gyertyák, füstölők, tömjén (szaglás); a központi fontosságú szentség, az Eucharisztia ostyája és bora (ízlelés). A mise egy kavalkád az érzékszervek számára, segít az egyén egész lényét bevonni az eseményekbe, az Istennel való találkozásba (ha valaki lélekben is jelen van, nem csak testben). Amióta katolikus lettem, értettem meg ezek jelentőségét, és azóta sokkal jobban tudom értékelni a fizikai világot is, beleértve a saját testemet, ami alapvetően nem ellensége, hanem eszköze az imádatomnak.

(Érdekes mellékszál: az ószövetségi istentisztelet nagyon hasonló módon szolgálatba állította az érzékszerveket. Miért kellene, illetve szabad-e erről lemondanunk egy jobb szövetség részeseként?)

Persze tudom, hogy a protestáns puritánság valójában reakció volt az Egyház akkori állapotára, ami a ló innenső oldalán hevert: a külsőségek mögül elfogyott a tartalom. Ebbe a hibába természetesen ma is bele lehet esni (és esnek is sokan). Idegenkedve látom – bár nagyon ritkán – bizonyos szobrok fényesre csókolt lábfejét, ami, ha nem is minden esetben, de bizony nem ritkán, határos(?) a bálványimádással, de legalábbis a babonás félelmek és elvárások megnyilvánulása. Fontos tehát, hogy ezek a dolgok a helyükön legyenek kezelve, ne boruljon fel az egyensúly, az eszköz ne váljon céllá. Azonban tapasztalatom szerint eszközként kiváló szolgálatot tesznek Isten megtapasztalásának, a Vele való közösségnek elmélyítésében mind közösségi, mind egyéni szinten, és nagyon örülök, hogy már az én szolgálatomban is állnak, és minden érzékszervemmel érezhetem, ízlelhetem, hogy jó az Úr.

Hol is tartottam…?

restart-2787877_1920.jpg(katt-katt… hogy kell ezt bekapcsolni?!)

Üdvözlök minden kedves Olvasót, aki másfél évnyi várakozás után még olvassa soraimat. Nagyra értékelem kitartásotokat! :)

Nem tűntem el, nem is múlt el ez az időszak eseménytelenül, sőt. Bár hallgatásom nem volt szándékos, úgy vélem, nem volt haszontalan sem. Sokévnyi útkeresés és a katolikus egyházban történő otthonra találás után szükségem volt egy kis időre, amikor csak a fogadó oldalán vagyok a szellemi dolgoknak, anélkül, hogy magamból bármit megosztanék itt (vagy bárhol). Hagynom kellett, hogy leülepedjenek bennem dolgok, hogy berendezkedjem új szellemi otthonomban, hogy meglássam, a változások forgataga mit söpört ki az életemből, és mik azok, amik életem új korszakának is a részét képezik. Most jutottam el arra a pontra, hogy úgy érzem, életemben fontos szerepe van ennek a blognak és annak, hogy itt megosszam bizonyos gondolataimat, élményeimet, a velem és bennem történő eseményeket.

Visszatértem tehát, és szándékaim szerint legalább hetente egyszer szeretnék jelentkezni. Rögtön azzal a sorozattal fogom indítani, amit megígértem (másfél évvel ezelőtt): mi tetszik a katolikusságban.

Mert ha egy férfi valamit megígér, azt meg is fogja csinálni, felesleges emlékeztetni rá évente. :)

Miért lettem katolikus 4. – A katekizmus

termek_1133.jpgSorozatom befejezéseként, arról szeretnék írni, ami feltette az i-re a pontot katolikussá válásomban: a katekizmus elolvasása. Erről már írtam többször is, így nem is szeretném túlságosan szaporítani a szót, a lényeg, hogy a katekizmus, ami a katolikus hit összefoglalója és kibontása, lenyűgözött: kiforrottnak, mélynek, lényegre törőnek és meglepő módon, a szó legnemesebb értelmében szépnek találtam. Szépnek, amilyen szép csak az igazság lehet. Megismerve a Katolikus Egyház tanítását a katekizmusból nem arról győzött meg, hogy katolikussá kell válnom, hanem hogy valójában már sokkal inkább katolikus vagyok, mint bármi más, és katolizálásommal csak ezt a valóságot teszem hivatalossá és láthatóvá. Nem mondom, hogy naponta olvasgatom, és minden szakasza egyenlő módon lenyűgöz, de mélyen egyetértek vele, azonosulni tudok vele, és az egyik legfontosabb referenciaként tartom számon a hit igazságaival kapcsolatos dolgokban való eligazodáshoz, hiszen ötvözi és magába foglalja a Bibliában és az apostoli hagyományban kinyilatkoztatott igazságot.

Szívből tudom javasolni minden hívőnek, felekezettől függetlenül. De csak óvatosan, nehogy óvatlanul bálványimádó pápistát csináljon belőletek! :)

Most, hogy felsoroltam, hogy melyek voltak azok a dolgok, amik a katolikussá válásomhoz hozzájárultak, szeretnék egy új sorozatot indítani azokról a dolgokról, amik azóta tetszettek meg a katolikus létben, amióta magam is gyakorló katolikus vagyok.

Miért lettem katolikus 3. – Ferenc pápa

images.jpgCsak hogy érzékeltessem, mennyire messze voltam valaha a Katolikus Egyháztól, nehezen tudtam elhinni, hogy valaki katolikus létére valódi hívő lehessen, sőt egy időben sok felekezettársammal egyetemben meg voltam győződve arról, hogy a Katolikus Egyház a Jelenések könyvének korrupt Babilonja; vezetője, a római Pápa, pedig esélyes, hogy maga az (egyik vagy akár egyetlen) Antikrisztus. Ebben semmi túlzás nincs, valóban így gondoltam, és valóban így gondolja sok evangéliumi keresztény ma is.

Emiatt is lepett meg Ferenc pápa. Pontosan emlékszem a helyszínre és a pillanatra, amikor láttam a tévében felszállni a fehér füstöt, majd nem sokkal később kilépett a vatikáni erkélyre a megválasztott új pápa. Az első pillanattól kezdve megragadta a figyelmemet, névválasztásával, szerény ruházatával, alázatával, és későbbi megnyilatkozásaival, amik nem hagyták érintetlenül korábbi beidegződéseimet a pápákkal kapcsolatban. Szinte minden szavával egyetértettem és úgy találtam, hogy a Katolikus Egyház feje krisztusibb és hitelesebb, mint az általam ismert keresztény világ vezetőinek szinte mindegyike. Ez természetesen erősen meglepett, és elgondolkodtatott: nem csak, hogy lehet valódi hívő egy katolikus, de a Katolikus Egyház képes megválasztani egy általam ennyire krisztusinak vélt embert. Lehet, hogy vannak hozzá hasonló, valódi hívők a katolikusok között, sőt lehet, hogy nem is kevesen? Lehet, hogy előítéleteim és felületes ismereteim a Katolikus Egyházzal kapcsolatban helytelenek és alaptalanok? Ma már tudom, hogy többségében azok voltak, és örömmel mondhatom, hogy Ferenc már az én pápám is.

Azóta egyébként pironkodom és szégyenkezem korábbi nézeteim miatt, főleg amikor korábbi pápák írásait olvasom. Megdöbbent és alázatra indít az a bölcsesség, mélység és törődés, amik írásaikból sugároznak Isten, az Egyház és az egész világ felé. Hiszem, hogy a pápaság intézménye Isten zseniális találmánya, fontos, szükséges és hasznos, még ha a pápák egyike sem tökéletes és hibátlan, sőt, ahogy a történelem során sokszor láttuk, néha egyenesen szégyenletes és botrányos. Imádkozom, hogy Ferenc pápa sokáig tudja még krisztusi alázattal és szeretettel vezetni a Katolikus Egyházat és sok hozzá hasonló pápája legyen még az Egyháznak.

Miért lettem katolikus 2. – Eucharisztia

eucharist-1591663_960_720A második legfontosabb dolog, ami a katolikus egyházhoz vonzott, az az Eucharisztia (Úrvacsora). Amióta pedig katolikus lettem, egyre jobban rádöbbenek, hogy mennyire a katolikus (és ortodox) egyház egyik, ha nem a legfontosabb és legmegkülönböztetőbb eleme az Eucharisztia, illetve annak katolikus (és ortodox) értelmezése. A katolikus (és ortodox) egyház nagyon komolyan veszi, hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, annak minden logikus következtetésével és következményével együtt (pl. szentmise, szentségimádás, stb.)

Hosszú út vezetett odáig, hogy én így tudjak tekinteni az úrvacsorára. Hívő életem elején nem tudtam vele mit kezdeni, semmilyen jelentőséggel nem bírt számomra. Akkori gyülekezetünkben néhány havonta éltünk vele, ilyenkor általában valódi kenyeret és bort osztottunk meg egymással kis csoportokban, majd ezekben a kis csoportokban imádkoztunk egymásért. Az esemény sokkal inkább a közösséghez való tartozásról és a “beavatottság” érzéséről szólt, hiszen kívülállók, nem hívők nem élhettek vele. Akkoriban azonban nem jelentett túl sokat számomra a megtört test és a kiontott vér, mert közösségünk nagyon törvénykező és teljesítményközpontú volt, Isten minden áldásáért keményen meg kellett dolgozni, így Krisztus érdeme és kegyelme teljesen a háttérbe szorult az egyéni igyekezet és teljesítmény mögött.

Amikor aztán ebből a közösségből kiégve és hitemben jórészt megsemmisülve kiszakadtam, életemben először valódi módon találkoztam a kegyelemmel, és megértettem, hogy a lényeg nem az én teljesítményemen, képességemen és képtelenségemen van, hanem Krisztus elvégzett munkáján, melynek eredményét, érdemét Ő ingyen, szeretetéből nekem ajándékozza. Ezt nem lehet és kell kiérdemelni, hanem bizalommal és hálás szívvel el kell és lehet fogadni. Ekkor már értettem, hogy mit ünneplünk az úrvacsorakor (amit új közösségünkben minden vasárnap ünnepeltünk is): nekem nem kell semmit hozzátennem, és nem is tudok semmit hozzátenni, Krisztus munkája bevégeztetett, melynek én hit által kedvezményezettje lettem és vagyok. Innentől mindig hatalmas hálával vettem magamhoz a kenyeret és a bort, megemlékezve Isten hatalmas szeretetéről és kegyelméről.

A katolikus tanításokkal való ismerkedéssel párhuzamosan azonban egyre kevésbé tudtam elsiklani azon a tényen, hogy Jézus, az apostolok és a korai egyházatyák számára sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt az úrvacsora, mint amekkora jelentőséget az engem körülvevő protestáns, evangéliumi kereszténység tulajdonított neki. Jézus szavai János evangéliumának 6. fejezetében egyre inkább meggyőztek arról, hogy amikor Ő testének evéséről és vérének ivásáról beszél, akkor azt félreérthetetlenül komolyan gondolta, még azon az áron is, hogy követői nagy részét ezzel elidegenítette magától. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, “…az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital”, kihúzza a talajt a szimbolikus értelmezés lehetősége alól. A katolikus (és ortodox) értelmezés tehát meggyőzőbbé vált számomra, mint a szimbolikus, protestáns értelmezés.

Innentől azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem az Eucharisztia vétele iránt, hiszen ha az valóban Krisztus teste és vére, akkor ennél valódibb találkozás és egyesülés Vele nem lehetséges a földön. Azóta pedig, hogy katolikus lettem, újra és újra átélem a vele való egyesülés örömét és csodáját, amikor magamhoz veszem az Eucharisztiát, és elcsodálkozom Isten bámulatos alázatán és készségén, hogy ennyire mélyre hajol, közel jön hozzánk és odaadja magát nekünk, kicsiny kis béna, bukdácsoló, de csordultig szeretett gyermekeinek.

Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)