Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Reklámok

Beteljesülve

eucharist-1591663_960_720.jpgKedves Olvasóim! Nagyon régóta nem jelentkeztem, pedig rengeteg változás volt az életemben utolsó bejegyzésem óta. Erről készülök majd részletesebben is írni, mert úgy tűnik egy kicsit több időm lesz rá a jövőben. Most azonban csak arról szeretnék beszámolni, hogy múlt szombaton, húsvét előestéjén megtörtént, amire már nagyon régóta és egyre intenzívebben vártam, vágytam: részesültem a bérmálás és az Eucharisztia szentségében, ezzel teljes közösségre léptem a Katolikus Egyházzal, új szellemi otthonommal.

Nagyon sokat vártam ettől az eseménytől (elsősorban az Eucharisztiától), de pont emiatt igyekeztem magam érzelmileg tudatosan lehűteni, hiszen már régen megtanultam, hogy az érzelmi élmények sokad rendűek a fontos dolgok listáján. (Ebben nagyban segített, hogy nulla fok közeli hőmérséklet volt a szombathelyi székesegyházban, ahol a közel 3 órás istentiszteket zajlott.) Azonban mégis életem egyik legmeghatározóbb és legkatartikusabb élménye volt, ahogy magamhoz vehettem az Eucharisztiát, ami – ma már – hitem szerint Krisztus valóságos teste és vére. Ma már tényleg úgy tekintek erre a szentségre, hogy ez a legtöbb, amit ebben a testben és életben Istenből fizikailag átélhetünk, ahogy valóságosan magunkhoz vehetjük és sejtjeink szintjén egyesülhetünk Megváltónkkal. Az élmény ehhez fogható volt, az egész lényemet megrázó és átható, olyan órákig tartó érzés, mintha Isten nemcsak kívülről, hanem belülről is szorosan magához ölelne. Tisztában vagyok azzal, hogy ez simán megmagyarázható pusztán pszichológiailag, de egyrészt Isten alkotta az ember pszichéjét is és az ahhoz vezető utakat, másrészt ettől még számomra egy valóságos és meghatározó élmény volt.

Lezárult tehát egy hosszú út számomra és nagyobb növekedést és beteljesedést hozott, mint amire számítottam, azonban valójában csak most indul ez az út, aminek alig várom a folytatását. A következő bejegyzésekben szeretném leírni a gyakorlati lépéseit a katolikussá válásomnak, illetve szeretnék majd egy régóta tervezett összefoglalót is írni arról, hogy miért lettem katolikus.

Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Mintha mise történne

17603_1652704311643609_6544997724427411241_n.jpg

A katekumenátus mellett természetesen elkezdtem misére is járni, és szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos élményeimet.

Mivel szerettem volna család- és gyerekbarát templomot találni, ahol nem zavaró egy esetleg nyűgös gyermek „zaja”, a már említett domonkos nővér ajánlására a szombathelyi zárda templomra esett a választásom, amit egyetemi templomnak is neveznek, mert az egyetemi pap celebrálja a misét. Ez egy gyönyörű és világos templom, aminek az oltára mellett van egy elkerített „dühöngő” rész, ahova kisgyermekes családok mehetnek. Ez a rész megfelelően leszűri a zajokat, ám mégsem marad le senki sem az eseményekről, sőt oldalról egészen közelről láthatja a szertartást. (Állítólag ilyen más templomokban is van, ami nagy pozitívum számomra.) Bár még csak háromszor voltam vasárnapi misén itt (egyszer feleségemmel és gyermekünkkel), úgy gondolom, hogy egy-két dolgot már leírhatok, ami kellemes meglepetést jelentett.

Kongó templomok, üres padsorok?

Egyrészt, a templom eddig mindig zsúfolásig tele volt. Nem tudom, hol konganak a templomok az ürességtől, vagy csak Szombathelyen illetve ebben a templomban ilyen jó-e a helyzet, de ez mindenesetre meglepett. Ugyancsak meglepetés volt a templomba járók színes összetétele: idősek, korombeliek, fiatalok, egész családok, egyedül érkezők, stb., tehát nem csak „öregasszonyok”.

A következő kellemes meglepetés, ami számomra perdöntő fontosságú, az igehirdetéssel (homília) kapcsolatos. Mindhárom alkalommal rendkívül összeszedett, tömör és lényegre törő igehirdetést hallottam, ami nem csak „stimmelt” teológiailag, hanem fontos és aktuális üzenetet tartalmazott személyesen nekem is. Meglátásom szerint semmivel nem maradt el az általam megszokott 30-40 perces vagy akár 1,5-2 órás evangéliumi prédikációktól. Sőt, éppen tömörsége miatt olyan könnyen megjegyezhető és magammal vihető heti útravalót jelentett, ami többször eszembe jutott a hét folyamán. Eddig, hála Istennek, abszolút politikamentes is volt, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Ez remélem, így is marad.

A liturgia

A mise liturgiája két nagy részre osztható és mindkettő Isten hozzánk küldött Igéjéről szól (nagyon leegyszerűsítve), és véleményem szerint tökéletes egyensúlyban van. Az első az Ige liturgiája, Isten írott szavával a középpontban. Mindig három felolvasás van: az ószövetségből, az apostoli levelekből és az evangéliumokból. Ebben a templomban az első két felolvasást mindig más végzi (laikus hívők, eddig mindig fiatal lányok voltak, egyetemisták (?)), az evangéliumot már a pap olvassa. Ezt követi a homília. Természetesen közben többször énekelünk, imádkozunk, válaszolunk, felállunk, meghajlunk, letérdelünk, és mindennek megvan a maga szerepe, jelentősége és mély jelentése.

Ezt követi az Eucharisztia liturgiája, ami a testté lett Igét ünnepli és jeleníti meg (katolikus felfogás szerint szó szerint). Ez számomra mindig rendkívül ünnepélyes, megindító és fontos része a misének. Mindig megdöbbenek azokon, akik ebben „csak szertartást” látnak, illetve azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi történik, és mi is „hitünk szent titka”. Aki számára ez csak üres szertartás, az tényleg nem fog belőle semmit kapni, aki viszont érti és hittel éli át, ami történik, annak a történelem és a világegyetem legnagyobb eseménye lesz valósággá minden egyes vasárnap. Én így élem meg, és minden egyes alkalommal mélyen megindít és őszintén a térdemre visz Isten szeretete, jósága, ahogy értünk adja magát, és alig várom már, hogy szó szerint és fizikailag is magamhoz vehessem mindazt, amit Ő ad. Persze, aki nem hisz az átlényegülés tanában, annak ez az egész csak üres hókusz-pókusz, de számomra az egyik legfontosabb érv, ami miatt katolikus akarok lenni.

Tapasztalataim tehát eddig pontosan megfelelnek annak, amiben reménykedtem, és azt látom, hogy valójában itt is az a lényeg, hogy ki, miért van ott a misén (megszokásból, elvárásból vagy hitből és vágyódásból), és ez dönti el, hogy milyen jelentéstartalommal és hatással telik meg az, hogy „mintha mise történt volna”.

 

Harmadik típusú találkozás

Ferences_templom.jpgMegtörtént a fizikai kapcsolatfelvétel: múlt szombaton találkoztam egy ferences pappal és egy domonkos nővérrel, hogy megbeszéljük, mi a teendő velem. Azt mondhatom, hogy rendkívül pozitív élmény volt, valódi megtért és újjászületett testvérekkel találkoztam. Mint kiderült, az előzetes információk alapján ők legalább annyira várták a találkozást mint én. Imával kezdtünk, majd elmeséltem élettörténetemet és helyzetemet. Válaszoltunk egymás felvetődő kérdéseire, és megállapodtunk a további teendőkről.

A katekumenátus folyamata elvileg 2 év, de előzetes ismereteim, kutakodásaim és tapasztalatom miatt felmentést kaptam az első év alól, ami azt jelenti, hogy ha minden jól megy, most következő húsvétkor már teljes közösségre léphetek az Egyházzal, megtörténhet az első áldozásom és bérmálkozásom a szombathelyi székesegyházban. Rendkívül megörültem ennek a hírnek, nem mintha rohanni akarnék, de nagyon várom már, hogy magamhoz vehessem az Eucharisztiát.

Péntekenként fogok csatlakozni azokhoz, akik tavaly kijárták a katekumenátus “első osztályát” és velük folytatom a felkészülést a szentségek vételére. Kíváncsian várom ezt a találkozást is.

Lehet, hogy írásomból is érződik az a – már-már naivan gyerekes? – lelkesedés, amit jelenleg érzek. Minden egyes lépésnél annak az öröme jár át, hogy meg vagyok győződve, hogy Isten vezet ezen az úton. Régen éreztem ehhez hasonlót, és nagyon felvillanyoz.

Új kezdet

download.jpgAki követte blogomat az utóbbi 2-3 évben, tudja, hogy milyen folyamaton mentem keresztül, és milyen – számomra is meglepő – fordulatot vett a szellemi utam. Sok töprengés, olvasás, kérdésfeltevés, és információ-ülepítés van a hátam mögött. Nemcsak teológia kérdésekben kellett sok mindenen átrágnom magam, hanem az azokra adott lehetséges válaszok potenciális gyakorlati következményein is.

Végeztem. Leülepedtek bennem a dolgok, nyugvópontra helyeződtek, és teljes békességgel és higgadtsággal meghoztam egy döntést, és megtettem azokat a gyakorlati lépéseket, amik ennek következményeként szükségesek. Aki érzékelte az utóbbi két évben írásaim irányát, azt nem fogja meglepni a döntésem, de tudom, hogy még néhány a szívemhez nagyon közel álló barátomat és testvéremet is sokkolni fogja a hír, hogy arra jutottam, hogy katolikus leszek. Mindent mérlegre téve és felmérve a “költségeket”, ez a legőszintébb és a bennem lévő valósággal leginkább összhangban álló dolog, így nincs már mire várnom. Aki emiatt most kiakad, szeretném, ha tudná, hogy ugyanaz az ember vagyok, akinek megismert, csak éppen megtaláltam a valódi szellemi otthonomat. Bármennyire is nehéz volt az elmúlt pár év, mire ez a döntés megszületett, mégis rendkívül nagy öröm van bennem ezzel kapcsolatban és tele vagyok várakozással. Nincsenek illúzióim sem, természetesen, hiszen tisztában vagyok a Katolikus Egyház állapotával és problémáival, és fel vagyok készülve arra is, hogy akár emberekben, akár az intézményben további csalódásokat “gyűjtsek be”, de annál már tapasztaltabbnak tartom magam, hogy ezek különösképpen kizökkentsenek.

Első lépésként tehát, őszintén elmondtam a gyülekezetnek, hogy milyen döntés született bennem és időt hagytam arra, hogy mindenki meghozza a döntést azzal kapcsolatban, hogy közösségként hogyan folytassuk. Két út állt előttünk: vagy Golgota maradunk, de én nem vezetem tovább a közösséget; vagy együtt maradunk, de egy felekezetközi (ha úgy tetszik, ökumenikus), független bibliatanulmányozó / imacsoportként folytatjuk, aminek én nem leszek pásztora, csak tagja ill. egyik vezetője. A közösség úgy döntött, hogy maradjunk egyben.

Ezután megkerestem azokat a Golgotás “elöljáróimat” (az idézőjel azért szükséges, mert a Golgota valójában független gyülekezetek “franchise”-aként működik, így nincs egyértelmű alá-fölé rendelt viszony), és elmondtam, hogy mi zajlott le bennem és milyen döntést hoztunk gyülekezetként, valamint elbúcsúztam a többi pásztortól, szeretetben és békességben. Azt hiszem, sikerült nagyon őszintén, egyenesen és békében lezárni ezt a korszakot, a visszajelzések legalábbis ezt mutatták. A továbbiakban is nagy szeretettel és hálás szívvel fogok a Golgotára gondolni, és tudom, hogy akiket közelebbről sikerült megismernem közülük, testvérükként fognak tekinteni rám/ránk is.

Ezután pedig jelentkeztem katekumenátusra, ami épp szeptemberben indul Szombathelyen a ferencesek szervezésében. A katekumenátus (amit a google automata helyesírás-ellenőrzője, következetesen “menekültstátus”-nak akar megváltoztatni… :D (végül is van benne valami)) egy olyan folyamat, amiben a felnőttként “betérni” akarók mélyebben megismerkedhetnek a katolicizmussal, és aminek végén (1-2 év után húsvétkor) hivatalosan is tagjává válhatnak az Egyháznak a betérő szentségek vételével (keresztség, bérmálás, stb.). Ez még nem jelent elköteleződést, így még ezután is mondhatom, hogy bocs, inkább még sem, de ennek nem sok esélyét érzem.

Végül pedig, Nektek, kedves olvasóim szerettem volna hírül adni ezt a dolgot, mert sok szeretett testvérem olvassa ezt a blogot, akik többségével még személyesen nem is találkoztam, mégis fontos részét képezik az életemnek.

Így a végén, egyik kedves gyermekkori mesefigurám (Füles Mackó) dala jut eszembe, kicsit átköltve: “De ugye szerettek, ha katolikus is vagyok?”

Helyzetjelentés

St_Marys_Roman_Catholic_Church_-_Mount_Angel_Oregon.jpgTöbben felrótták nekem, hogy nagyon régen jelentkeztem, így egy gyors helyzetjelentést szeretnék tenni, főként a bennem zajló szellemi folyamatokat illetően.

Végeztem a katekizmussal és továbbra is az a véleményem, hogy gyönyörű, kiforrott, mély és igaz. Várakozásaimat messze felülmúlta, és sokszor szégyelltem el magam olvasása közben, mert olyan igazságokat fogalmazott meg frappánsan és minden részletre ügyelve, amikre én sokévnyi kereszténység után „jöttem rá”. Röviden tehát, az elképzeléseim a katolikus tanítás sekélyességéről, babonás hiedelmeiről, merevségéről és könyörtelenségéről ismereteim felszínességéből illetve az általam a hétköznapokban megtapasztalt mezei folk-katolicizmusból fakadtak. Ez egyébként nem vet jó fényt a Katolikus Egyházra, mert a katekizmusban megfogalmazott tanítását ezek szerint képtelen érthetően kommunikálni a mai világ embere számára; az esetek 90%-ban még követői sincsenek szinte semmilyen szinten tisztában vele; a „hétköznapok katolicizmusa” illetve, ami látszik belőle, túlharsogja az evangélium üzenetét, amit a katekizmus gyönyörűen kibont, és amit ezek szerint az Egyház hűen őriz. Persze ez még mindig egy kívülálló meglátása, lehet, hogy ha (vagy amikor) az Egyház életének aktív részesévé válnék, ez a véleményem megváltozna.

Elolvastam egy csomó könyvet is a témában, főként olyan emberek történeteit, akik evangéliumi keresztényből lettek katolikussá, hiszen ezek a történetek tudnak az én helyzetemhez leginkább hozzászólni. Emellett elkezdtem követni egy fantasztikus katolikus podcastot, amit 4-5 amerikai katolikus pap készít, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ezek bizony tényleg keresztények :). Sőt, lenyűgöz intelligenciájuk, teológiai és bibliai (!) ismeretük, illetve könnyedségük, humoruk, közvetlenségük, és hogy nem éreztem, hogy a cölibátus „szörnyű igája alatt” roskadnának, sokkal inkább érthetővé tették számomra, hogy miért nem kell emiatt sajnálnom őket, illetve tartanom tőlük. Szívből tudom ajánlani podcastjukat minden angolul értő kereszténynek (protestánsnak is), szerintem mindenki épülhet belőle, illetve nem ritkán könnyesre röhögheti magát. (Persze azért kőkeményen katolikus, időnként apróbb-nagyobb szentekkel, néha egy kis Máriával megspékelve.)

A helyzet az, hogy agyban rendelkezem minden információval, amire szükségem van ahhoz, hogy egy megalapozott döntést meghozzak. Teológiámban, gondolkodásmódomban, sőt bizonyos gyakorlatomban már katolikus vagyok. Nem most váltam azzá, hanem az elmúlt jó pár év alatt, csak most jöttem rá, hogy ez történt. Sokkal több kérdésemre ad szívemhez közeli választ a katolicizmus, mint amennyi új kérdést vet fel, illetve amennyit az evangéliumi gondolkodásmód hagy megválaszolatlanul vagy számomra már nem elfogadható válasszal. Ilyen helyzetben indokolt a paradigmaváltás, nagy valószínűséggel ez előtt állok. Azonban a feljebb felvázolt szakadék miatt, ami a katolikus elmélet és gyakorlat között tátong meglátásom szerint, kiráz a hideg egy-pár dologtól. Főként a magyarországi katolikus helyzettől, ami számomra elfogadhatatlan mértékben összefonódott (a jobboldali) politikával és annak sok szempontból a kiszolgálójává vált. Attól az agresszív hozzáállástól, amivel le akarják nyomni a többségi, nem-hívő társadalom torkán – épp politikai szövetségeseikkel karöltve – az egyház erkölcsi tanításait, holott azok számukra semmit nem jelentenek, sőt ezzel a magatartással csak még jobban elidegenítik őket az evangéliumtól. A sokszor életidegen, ájtatos és vallásos ábrázatoktól, amiket egy katolikus szertartás bizonyos celebrálóin és résztvevőin látok, és amikről ordít, hogy csak egy vallásos színjáték részei, stb. Ezek azonban nem csak katolikus problémák, hanem inkább általános egyházi problémák (tehát nem Katolikus, hanem katolikus problémák :) ). Azonban ők a legnagyobb keresztény felekezet, náluk domborodnak ki a legjobban ezek a dolgok. (És akkor még nem is említettem a pedofil és egyéb szörnyű botrányokat, amik bűzlő szégyenfoltok az egyház testén…)

A másik fal, amibe ütköztem, gyakorlati: nem tudom, kihez forduljak speciális (?) helyzetemben. Sajnos Szombathelyen nincsenek jezsuiták, akik eddig a legszimpatikusabbak számomra, és egyszerűen nincsen rálátásom, hogy ki(k)hez kellene fordulnom. Nem akarok mindenféle referencia nélkül besétálni az első random templomba, hogy „hé, itt vagyok, kezdjetek velem valamit!”. Eddig azonban nem sikerült senkitől sem gyakorlati segítséget vagy ajánlást kapnom. Szóval, ha Te kedves olvasó, ismersz Szombathelyen valami király papot, aki segíthetne nekem és nem a frászt hozná rám, nyugodtan keress meg emailben!

Egy gyakorlati lépést mégis megtettem, elmentem egy hétközi misére a ferencesekhez. Próbálom megtalálni a szavakat, hogy mivel írhatnám le az élményt, mert az, hogy „jól éreztem magam” vagy „kellemes volt”, bár igaz, de mégsem mérvadó. Alapvetően ugyanis nem jól érezni akarom magam, és nem pusztán kellemes élményt keresek, hanem valami igazat hallani, átélni, megérteni és követni. Pozitív és felemelő élmény volt, megérintett és szólt hozzám. Tetszett a szertartás emelkedettsége, az igehirdetés tömör üzenete, a liturgia csúcspontja az eukarisztiában. Egyedül a ferencesek oldalán találtam amúgy információt azzal kapcsolatban is, hogy milyen gyakorlati tennivalói vannak egy felnőttnek, aki a katolicizmussal kacérkodik. (Ez amúgy egy kb. két éves folyamat, kivételes esetekben lerövidülhet 1 évesre. Szóval, ha nekilátnék is, lenne időm jól meggondolni.)

Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a gyülekezetünk ebből mit lát, milyen hatással van rá? Mindenkinek nyíltan feltártam ezt az útkeresésemet, és értik, hogy ez egy olyan dolog, aminek a végére kell járnom, és a kimenetele egyelőre bizonytalan. Azonban egyáltalán nem erőltetem a témát, megy minden a maga medrében. Valószínűleg el fogom kezdeni a katekumenátust (így hívják, ha valaki felnőttként akar betérni az Egyházba, illetve meg akarja ismerni az Egyház tanítását), és a végén fogom eldönteni, hogy valóban ez az utam vagy sem. Akkor majd sok minden eldől.

Itt tartok. Imádkozzatok értem! :)