Miért lettem katolikus 4. – A katekizmus

termek_1133.jpgSorozatom befejezéseként, arról szeretnék írni, ami feltette az i-re a pontot katolikussá válásomban: a katekizmus elolvasása. Erről már írtam többször is, így nem is szeretném túlságosan szaporítani a szót, a lényeg, hogy a katekizmus, ami a katolikus hit összefoglalója és kibontása, lenyűgözött: kiforrottnak, mélynek, lényegre törőnek és meglepő módon, a szó legnemesebb értelmében szépnek találtam. Szépnek, amilyen szép csak az igazság lehet. Megismerve a Katolikus Egyház tanítását a katekizmusból nem arról győzött meg, hogy katolikussá kell válnom, hanem hogy valójában már sokkal inkább katolikus vagyok, mint bármi más, és katolizálásommal csak ezt a valóságot teszem hivatalossá és láthatóvá. Nem mondom, hogy naponta olvasgatom, és minden szakasza egyenlő módon lenyűgöz, de mélyen egyetértek vele, azonosulni tudok vele, és az egyik legfontosabb referenciaként tartom számon a hit igazságaival kapcsolatos dolgokban való eligazodáshoz, hiszen ötvözi és magába foglalja a Bibliában és az apostoli hagyományban kinyilatkoztatott igazságot.

Szívből tudom javasolni minden hívőnek, felekezettől függetlenül. De csak óvatosan, nehogy óvatlanul bálványimádó pápistát csináljon belőletek! :)

Most, hogy felsoroltam, hogy melyek voltak azok a dolgok, amik a katolikussá válásomhoz hozzájárultak, szeretnék egy új sorozatot indítani azokról a dolgokról, amik azóta tetszettek meg a katolikus létben, amióta magam is gyakorló katolikus vagyok.

Reklámok

Miért lettem katolikus 3. – Ferenc pápa

images.jpgCsak hogy érzékeltessem, mennyire messze voltam valaha a Katolikus Egyháztól, nehezen tudtam elhinni, hogy valaki katolikus létére valódi hívő lehessen, sőt egy időben sok felekezettársammal egyetemben meg voltam győződve arról, hogy a Katolikus Egyház a Jelenések könyvének korrupt Babilonja; vezetője, a római Pápa, pedig esélyes, hogy maga az (egyik vagy akár egyetlen) Antikrisztus. Ebben semmi túlzás nincs, valóban így gondoltam, és valóban így gondolja sok evangéliumi keresztény ma is.

Emiatt is lepett meg Ferenc pápa. Pontosan emlékszem a helyszínre és a pillanatra, amikor láttam a tévében felszállni a fehér füstöt, majd nem sokkal később kilépett a vatikáni erkélyre a megválasztott új pápa. Az első pillanattól kezdve megragadta a figyelmemet, névválasztásával, szerény ruházatával, alázatával, és későbbi megnyilatkozásaival, amik nem hagyták érintetlenül korábbi beidegződéseimet a pápákkal kapcsolatban. Szinte minden szavával egyetértettem és úgy találtam, hogy a Katolikus Egyház feje krisztusibb és hitelesebb, mint az általam ismert keresztény világ vezetőinek szinte mindegyike. Ez természetesen erősen meglepett, és elgondolkodtatott: nem csak, hogy lehet valódi hívő egy katolikus, de a Katolikus Egyház képes megválasztani egy általam ennyire krisztusinak vélt embert. Lehet, hogy vannak hozzá hasonló, valódi hívők a katolikusok között, sőt lehet, hogy nem is kevesen? Lehet, hogy előítéleteim és felületes ismereteim a Katolikus Egyházzal kapcsolatban helytelenek és alaptalanok? Ma már tudom, hogy többségében azok voltak, és örömmel mondhatom, hogy Ferenc már az én pápám is.

Azóta egyébként pironkodom és szégyenkezem korábbi nézeteim miatt, főleg amikor korábbi pápák írásait olvasom. Megdöbbent és alázatra indít az a bölcsesség, mélység és törődés, amik írásaikból sugároznak Isten, az Egyház és az egész világ felé. Hiszem, hogy a pápaság intézménye Isten zseniális találmánya, fontos, szükséges és hasznos, még ha a pápák egyike sem tökéletes és hibátlan, sőt, ahogy a történelem során sokszor láttuk, néha egyenesen szégyenletes és botrányos. Imádkozom, hogy Ferenc pápa sokáig tudja még krisztusi alázattal és szeretettel vezetni a Katolikus Egyházat és sok hozzá hasonló pápája legyen még az Egyháznak.

Miért lettem katolikus 2. – Eucharisztia

eucharist-1591663_960_720A második legfontosabb dolog, ami a katolikus egyházhoz vonzott, az az Eucharisztia (Úrvacsora). Amióta pedig katolikus lettem, egyre jobban rádöbbenek, hogy mennyire a katolikus (és ortodox) egyház egyik, ha nem a legfontosabb és legmegkülönböztetőbb eleme az Eucharisztia, illetve annak katolikus (és ortodox) értelmezése. A katolikus (és ortodox) egyház nagyon komolyan veszi, hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, annak minden logikus következtetésével és következményével együtt (pl. szentmise, szentségimádás, stb.)

Hosszú út vezetett odáig, hogy én így tudjak tekinteni az úrvacsorára. Hívő életem elején nem tudtam vele mit kezdeni, semmilyen jelentőséggel nem bírt számomra. Akkori gyülekezetünkben néhány havonta éltünk vele, ilyenkor általában valódi kenyeret és bort osztottunk meg egymással kis csoportokban, majd ezekben a kis csoportokban imádkoztunk egymásért. Az esemény sokkal inkább a közösséghez való tartozásról és a “beavatottság” érzéséről szólt, hiszen kívülállók, nem hívők nem élhettek vele. Akkoriban azonban nem jelentett túl sokat számomra a megtört test és a kiontott vér, mert közösségünk nagyon törvénykező és teljesítményközpontú volt, Isten minden áldásáért keményen meg kellett dolgozni, így Krisztus érdeme és kegyelme teljesen a háttérbe szorult az egyéni igyekezet és teljesítmény mögött.

Amikor aztán ebből a közösségből kiégve és hitemben jórészt megsemmisülve kiszakadtam, életemben először valódi módon találkoztam a kegyelemmel, és megértettem, hogy a lényeg nem az én teljesítményemen, képességemen és képtelenségemen van, hanem Krisztus elvégzett munkáján, melynek eredményét, érdemét Ő ingyen, szeretetéből nekem ajándékozza. Ezt nem lehet és kell kiérdemelni, hanem bizalommal és hálás szívvel el kell és lehet fogadni. Ekkor már értettem, hogy mit ünneplünk az úrvacsorakor (amit új közösségünkben minden vasárnap ünnepeltünk is): nekem nem kell semmit hozzátennem, és nem is tudok semmit hozzátenni, Krisztus munkája bevégeztetett, melynek én hit által kedvezményezettje lettem és vagyok. Innentől mindig hatalmas hálával vettem magamhoz a kenyeret és a bort, megemlékezve Isten hatalmas szeretetéről és kegyelméről.

A katolikus tanításokkal való ismerkedéssel párhuzamosan azonban egyre kevésbé tudtam elsiklani azon a tényen, hogy Jézus, az apostolok és a korai egyházatyák számára sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt az úrvacsora, mint amekkora jelentőséget az engem körülvevő protestáns, evangéliumi kereszténység tulajdonított neki. Jézus szavai János evangéliumának 6. fejezetében egyre inkább meggyőztek arról, hogy amikor Ő testének evéséről és vérének ivásáról beszél, akkor azt félreérthetetlenül komolyan gondolta, még azon az áron is, hogy követői nagy részét ezzel elidegenítette magától. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, “…az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital”, kihúzza a talajt a szimbolikus értelmezés lehetősége alól. A katolikus (és ortodox) értelmezés tehát meggyőzőbbé vált számomra, mint a szimbolikus, protestáns értelmezés.

Innentől azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem az Eucharisztia vétele iránt, hiszen ha az valóban Krisztus teste és vére, akkor ennél valódibb találkozás és egyesülés Vele nem lehetséges a földön. Azóta pedig, hogy katolikus lettem, újra és újra átélem a vele való egyesülés örömét és csodáját, amikor magamhoz veszem az Eucharisztiát, és elcsodálkozom Isten bámulatos alázatán és készségén, hogy ennyire mélyre hajol, közel jön hozzánk és odaadja magát nekünk, kicsiny kis béna, bukdácsoló, de csordultig szeretett gyermekeinek.

Miért lettem katolikus – Isten vezetése

8093281752_0d231b5ea1_b.jpgAhogy ígértem, megpróbálom összefoglalni, hogy miért jutottam arra a döntésre, hogy katolikus leszek. Próbálok nagyon tömör lenni, de így is esélyes, hogy sorozat lesz ebből a témából. Már előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírt dolgokat nem vitaindítónak szánom, hiszen simán elfogadható, hogy az általam felvázolt okok, problémák másban másfajta reakciót váltanak ki, és én ezt gond nélkül elfogadom. Ez egy személyes beszámoló egy személyes útról.

Az első és talán legfontosabb kérdéskör, ami a katolikus irányba vezetett, hogy miként szól hozzánk Isten, miként vezeti az Egyházat, sőt tágabb értelemben a világot? Hogyan ismerteti meg akaratát, szándékát? Erre a legkézenfekvőbb protestáns válasz, hogy természetesen elsősorban az Igéjén keresztül, sőt végső és legfelsőbb tekintélyként kizárólag azon keresztül (ld. Sola Scriptura). Meglepő módon azzal ma is egyetértek, hogy Isten Igéjén keresztül teszi ezt, azonban úgy gondolom, nem a Biblia Isten Igéje, hanem Jézus Krisztus, akiről a Biblia is tanúságot tesz. Még egyszer leírom, mert fontos: Isten Igéje nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Ő a legteljesebb kinyilatkoztatása Isten személyének, természetének, dicsőségének. Ő az Üzenet.

Amíg a Sola Scriptura elvét követve próbáltam megérteni, hogy mit is akar Isten, addig csak egyre frusztráltabbá váltam látva a sokféle bibliaértelmezést a legkülönbözőbb, apróbb és nagyobb témákban. Melyik értelmezés helyes? Kinek van igaza? Miért pont neki? Ha a sok-sok értelmezés közül kell kiválogatnom valamely elv mentén a saját értelmezésemet, akkor mi biztosítja, hogy jó elv mentén, jó értelmezésre jutok? Ha Isten valóban a Biblián keresztül vezet minket, akkor eléggé félreérthetővé tette magát, ami jól nyomon követhető a több tízezer protestáns felekezet létében, akik mindannyian annyira fontosnak érezték a saját értelmezésüket, hogy annak okán érdemesnek érezték, hogy elszakadjanak a máshogy értelmezőktől. Persze elvben az „alapokban” egyetértés van, de ki – és miért pont ő – és mi alapján határozza meg, hogy mi alap és mi nem?

A katolikus felfogás szerint azonban Krisztus, a testté lett Ige, tanítványaira ruházta annak feladatát és tekintélyét, hogy tanítását és üzenetét hordozzák és továbbadják. Ők lettek tanúi, őrzői és továbbadói Krisztus üzenetének. Rájuk épül és belőlük nő ki az Egyház, ami az igazság oszlopa és biztos alapja. Ők kapták azt a feladatot is, hogy megbízható, kipróbált emberekre kézrátétellel továbbadják azt a tekintélyt és küldetést, amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Az ő feladatuk volt az is, hogy vezetőket nevezzenek ki minden helyi közösség élére, akik ugyanazzal a felruházott tekintéllyel rendelkeztek, mint amit ők közvetlenül Krisztustól kaptak. Nem mellesleg általuk kaptuk a Bibliát is, ami nem más, mint a krisztusi út írásban rögzített továbbhagyományozása, az apostoli hagyomány megszilárdulása. A Biblia tehát része az apostoli hagyománynak, nem pedig kizárólagos és attól függetlenül létező és értelmezendő, mindenek felett álló tekintélye. Az Igazság, és Isten vezetése ma is, pont úgy, ahogy kezdetben, az Egyházon keresztül lesz nyilvánvalóvá. Tehát, ha felmerül valamely kérdés és kétely, hogy egy bizonyos témában mi a helyes értelmezés, egy katolikus számára a válasz az Egyház tanításában van: mit tanít az Egyház?

Ez azt jelenti, hogy minden apró kérdésben gondolkodás nélkül, az agyunkat kikapcsolva el kell fogadnunk az Egyház tanítását? A kérdés jogos, ám még mielőtt a progresszív elme számára botrányos választ adnánk egy provokatív, ám indokolt kérdésre, érdemes megismerni az Egyház tanítását. Én is ezt tettem, amikor virtuális kezembe vettem a Katolikus Egyház Katekizmusát. Amit találtam, az rendkívül meglepett. Ugyanis ahelyett, hogy egy mindenre kiterjedő, mindent leszabályozó, minden mozgásteret leszűkítő szabálygyűjteményen kellett volna magam átrágnom, az Igazságnak egy rendkívül rendszerezett, mély, átgondolt, kipróbált, logikus és nem mellesleg szép kibontásával találkoztam, ami sokkal tágabb mozgásteret és intellektuális, szellemi életteret biztosított, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően egy exkluzívista, beszűkült és belterjes gondolkodású világba csöppentem volna, azt találtam, hogy a katolikus felfogás sokkal befogadóbb, sokszínűbb és tágabb mozgást biztosító keretrendszer, mint a Sola Scripturát valló neoprotestáns, evangéliumi világ, amiből érkeztem. Persze vannak kőbevésett tanítások, dogmák, amik igazságtartalmukban mozdíthatatlanok (ám megfogalmazásukban még azok is módosíthatók!), de ezek döntő részt mindenki által amúgy is vallott igazságok (kivéve talán néhány Máriára vonatkozót). Ami a többit illeti, hatalmas a mozgástér. Tehát, a kérdésre válaszolva: igen, az Egyház tanítását kell elfogadnia annak, aki Katolikusnak vallja magát, ám az Egyház tanítása a legtöbb kérdésben rendkívül tág teret biztosít az egyén számára, így a Katolikus Egyház egy nagyon színes és magában sokféle véleményt megtűrő organikus, dinamikus test, ugyanakkor a fontos és mozdíthatatlan kérdésekben évezredek óta kimozdíthatatlanul szilárd és világos útmutatást nyújtó vezető.

Kétségtelen, hogy a Biblia nem olyan gyakran forgatott és mélyen ismert könyv a Katolikus oldalon, mint a Sola Scriptura oldalán, ami sajnálatos és javítandó, azonban véleményem szerint a protestáns oldalon, főként a neoprotestáns, evangéliumi világban, ugyanannyira túlzásba esnek a Biblia szerepével kapcsolatban, amikor már bálvánnyá teszik, és azt hiszik, hogy abban van az életük, holott az „csak” Jézusról, Isten valódi Igéjéről tesz tanúságot. A Biblia pedig, ha tud ilyet, csak feszeng abban a szerepben, amit Isten sosem szánt neki, sűrűn elnézést kérve Istentől, hogy konkurenciájává lett, és megkönnyebbülten sóhajtana, ha visszatennék az Egyház oltalmába, ahelyett, hogy ezer darabra szakítanák a személyes értelmezések zűrzavarában, és fegyverként használnák egymás ellen testvérek, akik elvileg ugyanazon test tagjai, és akiknek egymás felé mutatott szeretetéből kellene felismernie a világnak, hogy ők Isten gyermekei…

Nos, ahogy látom, ebből sorozat lesz. Stay tuned. :)

Beteljesülve

eucharist-1591663_960_720.jpgKedves Olvasóim! Nagyon régóta nem jelentkeztem, pedig rengeteg változás volt az életemben utolsó bejegyzésem óta. Erről készülök majd részletesebben is írni, mert úgy tűnik egy kicsit több időm lesz rá a jövőben. Most azonban csak arról szeretnék beszámolni, hogy múlt szombaton, húsvét előestéjén megtörtént, amire már nagyon régóta és egyre intenzívebben vártam, vágytam: részesültem a bérmálás és az Eucharisztia szentségében, ezzel teljes közösségre léptem a Katolikus Egyházzal, új szellemi otthonommal.

Nagyon sokat vártam ettől az eseménytől (elsősorban az Eucharisztiától), de pont emiatt igyekeztem magam érzelmileg tudatosan lehűteni, hiszen már régen megtanultam, hogy az érzelmi élmények sokad rendűek a fontos dolgok listáján. (Ebben nagyban segített, hogy nulla fok közeli hőmérséklet volt a szombathelyi székesegyházban, ahol a közel 3 órás istentiszteket zajlott.) Azonban mégis életem egyik legmeghatározóbb és legkatartikusabb élménye volt, ahogy magamhoz vehettem az Eucharisztiát, ami – ma már – hitem szerint Krisztus valóságos teste és vére. Ma már tényleg úgy tekintek erre a szentségre, hogy ez a legtöbb, amit ebben a testben és életben Istenből fizikailag átélhetünk, ahogy valóságosan magunkhoz vehetjük és sejtjeink szintjén egyesülhetünk Megváltónkkal. Az élmény ehhez fogható volt, az egész lényemet megrázó és átható, olyan órákig tartó érzés, mintha Isten nemcsak kívülről, hanem belülről is szorosan magához ölelne. Tisztában vagyok azzal, hogy ez simán megmagyarázható pusztán pszichológiailag, de egyrészt Isten alkotta az ember pszichéjét is és az ahhoz vezető utakat, másrészt ettől még számomra egy valóságos és meghatározó élmény volt.

Lezárult tehát egy hosszú út számomra és nagyobb növekedést és beteljesedést hozott, mint amire számítottam, azonban valójában csak most indul ez az út, aminek alig várom a folytatását. A következő bejegyzésekben szeretném leírni a gyakorlati lépéseit a katolikussá válásomnak, illetve szeretnék majd egy régóta tervezett összefoglalót is írni arról, hogy miért lettem katolikus.

Emberi dolog

disappointed-face_1f61e.pngKb. két és fél évvel ezelőtt írtam egy sorozatot arról, hogy mi az én elképzelésem az “álomgyülekezetről”. “Recept és hozzávalók” volt a sorozat címe, amiben ismertettem a klasszikus kisegyházi istentiszteleti modellt, annak általam vélt hiányosságait, illetve azokat az újszövetségi alapelveket, amikhez úgy véltem, vissza kellene térni. A sorozat azóta is népszerű olvasmány a blogomon, újra és újra felfedezik maguknak emberek. (Itt olvasható egyébként: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Már korábban is gondoltam rá, hogy visszatérek a témához, hiszen azóta eltelt 2 és fél év, bőséges tapasztalattal és levonható tanulsággal, illetve az életem egy egészen más irányt vett, ami miatt korábbi gondolataim magyarázatra és bizonyos fokú beismerésre szorulnak.

Mint azt már a sorozatban leírtam, addigra már kb. másfél éve azon alapelvek szerint működött a gyülekezetünk, amiket az 5 részben megfogalmaztam, így ma már összesen 4 év tapasztalata alapján tudok beszámolni arról, hogy hogyan működik a dolog. Nos, lelövöm a poént már így az elején: nagyjából sehogy. Gyülekezetünk létszáma azóta jelentős mértékben megcsappant, ami persze nem vezethető vissza egyetlen okra, mindenesetre az az őszinte várakozás és lelkesedés, ami bennem volt ezekkel a bibliai alapelvekkel kapcsolatban, túlzottan optimistának, sőt tévesnek bizonyult. Nem titkolom, hogy ebbéli csalódásom is hozzátett –  ha nem is perdöntő mértékben – ahhoz a folyamathoz, aminek végén a Róma felé vezető úton találom magamat.

Ahogy az előbb újraolvastam a sorozatot, ma is úgy gondolom, hogy a benne megfogalmazott minták és elvek bibliaiak, ám ez nem jelenti azt, hogy gyakorlati szempontból örök-érvényűen helyesek, és nem véletlen, hogy az egyházban sem maradt fenn a kezdeti minta sokáig, sőt már az Újszövetség lapjain is repedezett. Az ok pedig, úgy vélem, nem más mint az ember, ahogy azt egyébként a sorozat utolsó részében meg is fogalmaztam, ám szerepének súlyát úgy tűnik, jelentősen alábecsültem. A bukott emberi természet defektjeivel, hiányosságaival, bűneivel, tökéletlenségeivel lehetetlenné teszi az általam felvázolt csoportok hosszú távú működését. Egész egyszerűen nincs bennünk annyi szeretet, ami lehetővé tenné, hogy a tőlünk gondolkodásmódjukban, teológiájukban, bibliaértelmezésükben kissé vagy nagyon eltérő embereket hosszú távon toleráljuk, elviseljük, szeressük. Előbb-utóbb a nézeteltérések szakadáshoz vezetnek (jó protestáns szokás szerint) és csak azok maradnak együtt, akik amúgy is nagyjából egyetértenek mindenben. Ezzel viszont pont az a dinamika és lehetőség veszik el, ami a szeretetben és jellemben való fejlődést lehetővé tenné. Szomorú dolog, de sajnos ez van.

Érdekes módon ez nem csak az én tapasztalatom, hanem Frank Violáé is, akinek a könyve annak idején megadta a végső löketet a sorozatom megírásához. Érdemes elolvasni, miért nem foglalkozik már az “organikus” gyülekezeti modell témájával: mert nem nagyon működik, túl nagy az ára, amit nagyjából senki sem akar megfizetni.

Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy ha valakinek sikerül valamilyen szinten megvalósítania vagy részévé válnia egy ilyen csoportnak, értékelje nagyra, de ne várjon tőle túl nagy sikerélményt vagy növekedést. Tapasztalatom megerősíti, hogy nincsenek tuti receptek és formulák, mint ahogy tökéletes keresztények sincsenek, minden rendszernek meg vannak az előnyei és hátrányai is. Azt továbbra is gondolom, hogy nem szabad lepaktálni a fogyasztói, énközpontú és élményhajhászó kereszténységgel, hanem aktívan hozzá kell járulnunk mindannyiunknak Krisztus teste építéséhez és világban betöltött szolgálatához, azokkal az egyedi és pótolhatatlan ajándékokkal, amiket Isten mindegyikünkbe belehelyezett!

Mintha mise történne

17603_1652704311643609_6544997724427411241_n.jpg

A katekumenátus mellett természetesen elkezdtem misére is járni, és szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos élményeimet.

Mivel szerettem volna család- és gyerekbarát templomot találni, ahol nem zavaró egy esetleg nyűgös gyermek „zaja”, a már említett domonkos nővér ajánlására a szombathelyi zárda templomra esett a választásom, amit egyetemi templomnak is neveznek, mert az egyetemi pap celebrálja a misét. Ez egy gyönyörű és világos templom, aminek az oltára mellett van egy elkerített „dühöngő” rész, ahova kisgyermekes családok mehetnek. Ez a rész megfelelően leszűri a zajokat, ám mégsem marad le senki sem az eseményekről, sőt oldalról egészen közelről láthatja a szertartást. (Állítólag ilyen más templomokban is van, ami nagy pozitívum számomra.) Bár még csak háromszor voltam vasárnapi misén itt (egyszer feleségemmel és gyermekünkkel), úgy gondolom, hogy egy-két dolgot már leírhatok, ami kellemes meglepetést jelentett.

Kongó templomok, üres padsorok?

Egyrészt, a templom eddig mindig zsúfolásig tele volt. Nem tudom, hol konganak a templomok az ürességtől, vagy csak Szombathelyen illetve ebben a templomban ilyen jó-e a helyzet, de ez mindenesetre meglepett. Ugyancsak meglepetés volt a templomba járók színes összetétele: idősek, korombeliek, fiatalok, egész családok, egyedül érkezők, stb., tehát nem csak „öregasszonyok”.

A következő kellemes meglepetés, ami számomra perdöntő fontosságú, az igehirdetéssel (homília) kapcsolatos. Mindhárom alkalommal rendkívül összeszedett, tömör és lényegre törő igehirdetést hallottam, ami nem csak „stimmelt” teológiailag, hanem fontos és aktuális üzenetet tartalmazott személyesen nekem is. Meglátásom szerint semmivel nem maradt el az általam megszokott 30-40 perces vagy akár 1,5-2 órás evangéliumi prédikációktól. Sőt, éppen tömörsége miatt olyan könnyen megjegyezhető és magammal vihető heti útravalót jelentett, ami többször eszembe jutott a hét folyamán. Eddig, hála Istennek, abszolút politikamentes is volt, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Ez remélem, így is marad.

A liturgia

A mise liturgiája két nagy részre osztható és mindkettő Isten hozzánk küldött Igéjéről szól (nagyon leegyszerűsítve), és véleményem szerint tökéletes egyensúlyban van. Az első az Ige liturgiája, Isten írott szavával a középpontban. Mindig három felolvasás van: az ószövetségből, az apostoli levelekből és az evangéliumokból. Ebben a templomban az első két felolvasást mindig más végzi (laikus hívők, eddig mindig fiatal lányok voltak, egyetemisták (?)), az evangéliumot már a pap olvassa. Ezt követi a homília. Természetesen közben többször énekelünk, imádkozunk, válaszolunk, felállunk, meghajlunk, letérdelünk, és mindennek megvan a maga szerepe, jelentősége és mély jelentése.

Ezt követi az Eucharisztia liturgiája, ami a testté lett Igét ünnepli és jeleníti meg (katolikus felfogás szerint szó szerint). Ez számomra mindig rendkívül ünnepélyes, megindító és fontos része a misének. Mindig megdöbbenek azokon, akik ebben „csak szertartást” látnak, illetve azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi történik, és mi is „hitünk szent titka”. Aki számára ez csak üres szertartás, az tényleg nem fog belőle semmit kapni, aki viszont érti és hittel éli át, ami történik, annak a történelem és a világegyetem legnagyobb eseménye lesz valósággá minden egyes vasárnap. Én így élem meg, és minden egyes alkalommal mélyen megindít és őszintén a térdemre visz Isten szeretete, jósága, ahogy értünk adja magát, és alig várom már, hogy szó szerint és fizikailag is magamhoz vehessem mindazt, amit Ő ad. Persze, aki nem hisz az átlényegülés tanában, annak ez az egész csak üres hókusz-pókusz, de számomra az egyik legfontosabb érv, ami miatt katolikus akarok lenni.

Tapasztalataim tehát eddig pontosan megfelelnek annak, amiben reménykedtem, és azt látom, hogy valójában itt is az a lényeg, hogy ki, miért van ott a misén (megszokásból, elvárásból vagy hitből és vágyódásból), és ez dönti el, hogy milyen jelentéstartalommal és hatással telik meg az, hogy „mintha mise történt volna”.